×

A folyami delfin; Piac; Egy héttel húsvét előtt

Vörös István

2010 // 07-08
A folyami delfin

A lét olyan nehéz volt,
köszönöm nektek, hogy levettétek
uszonyforgóimról a terhét.
A vad folyó maga a Paradicsom,
halakat hajkurásztam benne,
iszapos, fölkavart vize, mint
a vér, lüktetett. Fölbuktam levegőért,
lebuktam mélységért, úsztam
a gyorsaságért, kitárt uszonnyal
aludtam a sötét sugárban,
éjszaka a csillagok ott lebegtek
körülöttem, mert az ég lejött
hozzám, ha a nap nem rángatta
föl a magasba sátrát. Vibráló
éjszakai égben úsztam reggelig,
halcafatok a fogamon, a levegő
olyankor sűrűbb volt, mint a folyó.
Hajnalban a víz fölfelé csöpögött,
az ég rózsaszín tócsákra zsugorodott
a magasban, és néztem csónakok alját,
evezők csapását, hajómotorok
propellerét, az erőműépítés
gépeit, néztem az éhséget,
ahogy rám mered a szárazról.
A szárazról, a szárazról, honnan
egykor elmenekültek őseim,
azaz én, mert az őssejtig vagyok
minden ős. Vízpartra vonszoltak,
mint egy csónakot, éreztem a fáradt
étolaj bűzét, de nem voltam
éhes, horgok és pengék
osztottak tányérra, hűtőtáskába,
sóba, prézlibe, láttam, hogy valaki
sír, de az nem én voltam, mert a nemlét
se sokkal rosszabb, mint bármi,
bár nem is jobb, köszönöm
nektek, köszönöm. Ki
fogja nézni az ég belsejét
egy őszi éjszakán, mikor nyikorog
a parton álló acélváz, és a gát
betonja repedezik?

Piac

Vettem a piacon egy harcsaszeletet,
friss volt és puha, fekete csíkok a fehérségen,
ijesztő feje már félretéve egy kutyának vagy talán
halászlébe. Mindegy, én tejszínt, gombát szereztem
hozzá – és makarónit. A halárusnál
meghallottam a tenger suttogását,
a garnélarákok adták tovább az ő főnöki
kérésére, jóval erejükön felül, mert hiszen már
nem éltek, de a kötelesség még messzebb vitte őket,
mint egy tengeri áramlat. Most nem kapaszkodtak
az aljnövényzetbe, pedig a nemlét koralljai
között annyi minden virul. Magmás vízipipa, sós
eső, félelemfű, sikamlós feketelevél,
pokollámpácska, jaj, mi még, egyikre sincs szó,
most tákolom, csókolom. Víz alatti angyalok
jönnek, uszonyuk műanyagból van, úgy csapkodnak
vele maguk fölött, mint egy szárnnyal,
és néz az örök öregasszony, akinek
az előbb köszöntem, néz, néz, olyan az arca,
mint a nagymamámé, de kopoltyúja van,
hogy a nemlét vizében lélegezni tudjon.

Vettem a piacon egy harcsaszeletet,
lehunyt szemmel álltam a tetőablakon besütő
fényben. Fény volt az, még valódi, még
élünk, még roskadozunk kérdéseink alatt,
mint a krumplival, banánnal, sajttal, tejföllel,
almalével megrakott szatyor terhe alatt.
Közben az újságárus bódéját öt perc alatt
lebontották, csak pár fölmoshatatlan
koszfolt maradt utána.

Egy héttel húsvét előtt

Mára elég volt a telefonokból,
főleg a hivatalos ügyintézéstől van herótom,
megettük kései ebédre a harcsát gombával,
spagettivel, egy deci tokajit ittam hozzá,
savanykás almalevet, már a korrektúrához
sincs sok kedvem, csak ledőlni a galérián
egy verseskönyvvel, egy délutáni álommal,
melyben a varázslat éppolyan otthonos,
mint a reszketés a távoli jövőtől.

A távoli jövő a kert alatt oson,
de a kert szerencsére messze van,
az erkélyen palántázásra váró virágok,
mellettük egy kis ásó, egy zacskó föld,
és mindenre rászitál a kanyarodó
villamos csikorgásának vaspora.

Ha nincs időm verset olvasni, legalább verset írok,
olyan szórakozás ez, amit kevesen engedhetnek
meg maguknak. Én is lopom az alkalmat,
de mért ne, itt a tavasz, a húsvét,
és mindenkinek illenék elgondolkodni,
mivel fogja kiváltani fogyó éve elkobzott
tárgyait a jóság zálogházából, ha még nem
lettek végleg a múlté. Jobb megőrizni
a keveset, mint a sokat elkótyavetyélni.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben