×

A Földmérő szerelmei

(regényrészlet)

Jámborné Balog Tünde

2010 // 07-08
A Vizes utca, ahol gyermekéveimet töltöttem, s ahová életem feléhez érve visszatértem, kísértetjárta hely. Látszólag jelentéktelen kisvárosi utca szedett-vedett régi házakkal, melyekről az egykori vakolatdíszeket, párkányokat lemarta az eső és a fagy, a pecsétes téglákból rakott járdákra aszfaltot húzattak a modernizálni akaró városatyák, ám az ótemplom hatalmas tömegével, bástyának beillő tornyával sem az idő, sem a hivatal nem bírt, és az üres Landeszmann-malom kétemeletes tömbje is áll, bár kövei fél évszázada nem őröltek gabonát. Mélyen a házak és az úttest alatt áradva és apadva pedig ma is hömpölyög a homokfolyó, a levágott és feltöltött folyómeder maradványa, s teliholdkor hullámzásba kezd, kiönt az árkokba, fényes, fekete iszapot fröcsköl az úttestre. Ilyenkor – míg a fiatal lelkész és felesége mélyen alszik ágyában az öles falak oltalmában – kigyúlnak a Nagyparókia fekete ablakai, és az összehajló ostorfák alatt megjelenik a Prédikátor fekete taláros, szikár alakja. Kezében kopott fóliáns, abból böngészi óidők és a távoli jövendő titkait. Néha abbahagyja az olvasást, megdörzsöli fáradt szemét, szétnéz a templomtéren, és fejcsóválva konstatálja, hogy a tamariszkuszok szegélyezte ösvényen a Földmérő már megint valami feslett nőszeméllyel bolondozik. Ám akkor hintó robog át a Vizes utcán, éjfekete nóniuszok ragadják maguk után, a nagybeteg Hänsl Annát viszik litániára a katolikusok templomába. A Földmérő villámsújtottan áll, eltaszítja magától a nevetgélő leányzót, és néhány tétova lépést tesz utánuk. Eközben a vén hold puffadozva hág föl a torony grádicsain, fényes orcáján kirajzolódnak – mint himlő utáni ragyák – a kráterek. Hangok kelnek a homokfolyó mélyén, árnyékok buknak föl, ódon események elevenednek, s akiknek szemük vagyon a látásra és fülük a hallásra, megismerhetik egy halálos szerelem történetét.

Egy

A Földmérő első építészeti munkája a Szent Anna-kápolna tervezése volt. A megbízást nem munkaadójától, a püspöktől, hanem egy gazdag polgártól kapta azon év utolsó napjaiban, melynek elején a dél-alföldi városba érkezett.

Ez az év új feladatokat és új asszonyokat hozott az életébe. Ideje a velük való birkózással telt el, de egyik sem volt ellenére. Mesterségét jól megtanulta és mindenek fölött szerette, a nők pedig mindenkor szívesen látott vendégek voltak házában. Hívni sem kellett őket, jöttek maguktól, mert a Földmérő mágnesként vonzotta a szépnem tagjait, és ő hagyta magát szerettetni általuk, szívében azonban nem sok nyomot hagytak futó kalandjai. Egy, a férfiakról dús tapasztalatokkal bíró, idősebb barátnéja szerint az kegyelmed lelkét olly vastag páncél védelmezi tőlünk, akár a rhinocerosé. Aki asszonyszemélly nekiszalad, könnyen összetörheti magát rajta, míg kegyelmed karcolást sem szenved. Ez az asszonyság, egy hajóskapitány özvegye, idejét megosztotta a jótékonykodás, valamint a magányos fiatalemberek gyámolítása között. Mi sem volt természetesebb számára, mint hogy a Földmérőt is besorolja védencei közé, ám gyorsan kiderült, hogy osztoznia kell jó néhány feslett erköltsű személlyel, kik versengtek egymással és véle is a kapitális zsákmányon. Szó, ami szó, a Földmérő megérdemlette a vetélkedést, szép szál férfiú lévén: magas, izmos alak, kondor hajának fürtei a homlokába hulltak, szemének delejes nézésétől a dühöngő ebek és megvadult lovak lecsendesedtek, a makrancos menyecskék pedig megjuhászodva olyanokká lettek, akár a csöppentett méz.

A Földmérő, bár gyermekkorát és ifjú éveit hegyvidéken töltötte, könnyen megszokta, sőt megszerette az alföldi várost, pedig ugyancsak sorjáztak a katasztrofális események, mióta ideérkezett. Gyertyaszentelőkor a váratlanul lezúduló förgetegben juhok ezrei fagytak meg a városszéli hodályokban, a fagyosszentek lecsupálták a gyümölcsfák virágait, aratáskor pedig a folyó tört rá minden eddiginél nagyobb dühvel a városra. Földből rakott házait sorra ledöntötte, szőlőit iszapba fullasztotta, a királyi sóházak tízezer bécsi mázsára rúgó készletét elemésztette, és a kőépítmények talapzatait oly mértékben általáztatta, hogy soha többé nem tudtak kiszáradni.

Még most is, hogy ezt a történetet írom, majd kétszáz év múltán, az új vakoláson és friss meszelésen hullafoltokként ütnek át a Nagy Árvíz nyomai, a föld pedig – átitatódva a temérdek elolvadt sótól – legelőnyi darabokon terméketlen, s a fehéren kivirágzó szóda mellett csupán bárányparéj és székifű tenyészik Sóház utcai kertekben.

Akkor azonban a pincékben még ősszel is kötésig állt a poshadó víz, tenyérnyi varangyok és araszos házatlan csigák seregei lepték el az árkokat, csillogó nyálkájukkal Seholország térképét rajzolva a folyosók és konyhák kövére. A falakon kivirágzott a salétrom, a sarkokból nyirok szivárgott, a ruhák megpenészedtek a sublótfiókban, és a Főtér legszebb házában a Serfőző felesége – bár farkasprémmel bélelt takaróba csavarva gubbasztott a cserépkályhában pattogó tölgyhasábok mellett – úgy érezte, a nedves hideg beszivárog bőre alá, átjárja a húsát, a csontjait, végül megbújik ölében, úgy érzem, a téllel vagyok viselős, panaszolta dideregve, amikor az ura magához szorítva melengette a dagadozó pehelydunyhák alatt, jégből való magzat növekszik méhemben, s tudom, előbb-utóbb elemészt.

A Seborvos, ki ifjan hajóorvosként bejárta az Indiákat, a Pacifikus-óceán mesés szigeteit, megnézte az asszony sápadt bőrét, színtelen ajkát, lehúzta szemhéját, számlálta gyönge szívverését, kikérdezte hószámáról, közben deák nyelven motyogott valamit. Vasbort igyék, tanácsolta a vizsgálat után az aggodalmasan várakozó Serfőzőnek, asszonyának kevés a vére, főzessen tehát szederlekvárt neki, az a legjobb vérszaporító. Gyönge galamblevest, könnyű húsokat egyék, és a legjobb lenne fürdőre küldeni valami megbízható idősebb asszonysággal, ha már Serfőző uram a sok dolgától nem ér rá elkísérni. A légváltozás minden bizonnyal jót tesz majd, és az ivókúra is meghozza a beteg étvágyát.

A Serfőző kevesellte a tanácsot. Nincsen valódi orvosság a kórra? Valami medicina nem kelletik? Ha aranyon mérnék, se volna baj, s ha csak a Föld túlfelén volna kapható, onnét is meghozatnám, de a Seborvos nem tudott ilyen szerekről, csupán annyit ajánlott még, hogy reggel és estve vaskéssel hámozott almát kapjon a beteg, a’ mellybe előző napon rozsdás szögeket szurkáltak, és elutasította a fizetséget, mint aki maga sem hisz terápiája sikerében.

Ettől kezdve a Serfőzőék kamrájában takaros hordócskában állott a vasbor, a polcokon szederlekvárral töltött szilkék, s mellettük vasszögektől tüskés szerecsikaalmák sorakoztak. Hänsl Anna három fürdőhelyet megjárt a nyáron, állapota azonban csöppet sem javult, sőt, napról napra romlott. Ha lehet, még sápadtabb lett, áttetsző bőrén áttűntek az erek, mint a Földmérő mappáin a folyók és vízfolyások elágazó, majd összefonódó kék vonalai, és hovatovább jártányi ereje sem maradt. Vasárnaponként hintóval ment a nagymisére, és a Serfőző a karjában vitte be a Szent Anna-oltár mellett elhelyezett karosszékbe, amelyet rózsákkal és szegfüvekkel pingált tele az asztalos, támlájára pedig cirkalmas betűkkel fölírta az asszony nevét, nehogy rá merészkedjék ülni akárki. Áldozáskor Botos esperes helyébe vitte az Úr szent testét, mert Hänsl Anna már fölállni sem igen tudott, nemhogy az oltárig elmenni.

Kettő

A Földmérő, nagyrészt neveltetése miatt, kisebb részben gazdája, a püspök iránti lojalitásból eljárt a templomba, ám a korai, csendes miséket szerette, amikor nem rezegtette reszelős hangját a kántor. Ilyenkor el tudott mélyedni gondolataiban, elmélkedéséből a halkan csörgedező latin szavak zsolozsmája és a ministránsgyerek csengettyűje sem zökkentette ki. Ilyenkor úgy érezte, az Úristen kézzelfogható közelségbe kerül, megérti és megbocsátja vétkeit, főleg paráznaságát, ollyan vagyok, akár az éhes és szomjas vándor, de nem tépek a más fájáról, Uram, tsupán megvárom, amíg az ölembe hullik a túlérett gyümölcs, ám amióta a Serfőző feleségét a fekete lovak által vont hintóban meglátta, szakított korábbi szokásával, és fertályórával a nagymise kezdete előtt már ott állt a Szent Anna-oltár közelében, hogy jelen lehessen az asszony érkezésekor.

Ő maga sem tudta mire vélni hirtelen támadt vonzalmát. A nő túl volt első fiatalságán, harmincas évei közepén járhatott, s ha eleven és élettel teli volt is egykor, mostanra elvesztette bőrének hamvasságát, ajkának pirosságát, olyan lett, mint egy márványszobor vagy amaz üvegkoporsóban nyugvó Szent, kinek a halálban is romlatlan tetemét évekkel korábban, itáliai utazásán pillantotta meg a Földmérő. Akkor a postakocsi kényszerpihenője alatt – az út szanaszét heverő kövein megsérült kereket kellett megjavítani – bement a csak néhány házból álló falu hatalmas székesegyházába, hogy szemlélődéssel töltse el a várakozás idejét. Körbejárt a falakat borító freskók csodálatába merülve, és akkor az egyik mellékoltáron váratlanul meglátta a koporsót. Észre sem vette volna, ha a lenyugvó nap egy sugára nem éppen a benne fekvő fehér apácaruhába öltöztetett alak arcára tűz, lángoló glóriát vonva feje köré, mintha megnyílt volna a menny, ahogyan a régi mesterek festményein látni. Csupán néhány percig tartott a jelenés, ám a rövid idő alatt, mit bámulatba merülve töltött, a minden bizonnyal régóta halott leány képe valósággal elméjébe égett. A koporsót tartó talapzatba be volt vésve valami írás, talán a Szent neve, de a kurta fénysugár nem ért odáig, így kibetűzetlen maradt. A templomban és a sekrestyében a Földmérő nem talált senkit, és a falu egyetlen utcája is néptelen volt. Távolabb, a szomszédos lejtőn lévő sírkertben éppen temetés folyt, oda mehettek a helybeli lakosok, s a föléjük magasodó sziklafal fölerősítette a pap éneklő hangsúllyal recitáló imádságát. Más nem lévén a közelben, a Földmérő útitársait kezdte kérdezni a páratlan ereklye felől, de közülük senki nem ismerte e vidéket, így a templomról és kincséről sem tudtak felvilágosítást adni. Éjfél körül, nagy késéssel érkeztek el a célállomáshoz, s ott a Földmérő megpróbálta kifaggatni a fáradt kocsist, akinek ez volt első útja ezen a szakaszon, ráadásul egy hegyomlás miatt letért a szokásos útvonalról, így fogalma sem volt róla, hogy mely helységnél történt velük a baleset.

Másnap megvette a tartomány térképet – szép, rézmetszetű, színezett lap volt, hibátlan nyomat –, azonban azon sem találta meg a helyet, és az emberek, akiket lépten-nyomon megkérdezett, nem tudták eligazítani. A postakocsival legalább négy óra járásra fekvő hegyi falut nem ismerték, és bár volt, aki hallott az üvegkoporsóba helyezett Szentről, a nevére senki sem emlékezett, egy öreg szerzetes pedig – fogatlan ajkán gyermekes mosollyal, rongyos csuhában, mezítláb koldulva az utcán – olyasmit mondott, hogy Itáliában túl sok a szent, eltéved közöttük a gyarló ember, és még az is lehetséges, hogy akit látni vélt, tulajdonképpen nem is létezik. Talán tsak egy jel volt, amit az Úr külde, kedves fiam, de hogy mit üzene általa, azt néked kell kisillabizálni.

A Földmérő sokáig nem tudta magát túltenni az élményen, és nem értette, hogy mi ez az új érzés, ami távol tartja a bordélyoktól és találkahelyektől, szerelemvágyó leányoktól és kikapós asszonyoktól, aminőkből Itáliában is termett elég, és mi az a mellét belülről marcangoló, fájdalmas hiány, ami rátör, valahányszor eszébe jut a Szent tűzpiros párnákra hanyatló, éteri alakja, ég és föld között lebegve a templomot betöltő sötétség oszlopain.

Idővel vesztett erejéből az emlék, lassan elhalványult, mint a tengerre kifutó, távolodó hajó képe, és a Földmérő apránként fölocsúdott különös állapotából. Csömöre elmúlt, életkedve, étvágya visszatért, újra észrevette a kacér és kihívó pillantásokat, és alig gondolt itáliai útjára, vagy ha mégis, úgy vette, mint visszatérő álomképet, melyet ébredéskor elhesseget az ember, kivált, ha fordultában összegömbölyödő, meleg női testekbe ütközik.

Ám elég volt egy pillantás Hänsl Anna félrecsukló nyakára, bágyadt tagjaira – akárha rongybábut vitt volna karjában az ünneplőbe öltözött Serfőző –, újra hatalmába kerítette a névtelen érzés, és ezúttal vasmarokra fogta, többé el sem eresztve szívét.

Három

Hogy Hänsl Anna tudott-e arról, mekkora vihart kavart a Földmérő lelkében, nincs semmi biztos értesülésünk. Napló, levél nem maradt utána, csupán Rósáskert című imádságoskönyvének egyik üres lapjára jegyezte be élete fontos dátumait: menyegzője és halott gyermekei születésének időpontját. Hogy ismerte volna a Földmérőt, egyáltalán, észrevette-e leplezetlen sóvárgását, netán benne is támadt valami érzemény iránta, nem tudni. Pusztán arra építhetünk, hogy halála előtt három hónappal beírta szeptember harmadik vasárnapját, amely időpont egybeesik a Földmérő hajnali misékről való elmaradásával. Erről Botos esperes hagyatékában olvashatunk a püspöki levéltárban, ő ugyanis írt naplót, és benne rendre megemlékezett a Földmérővel való beszélgetéseiről is, melyeket szertartás után a sekrestyében folytattak. Az esperes régóta itt élt, sokat tudott a helyi időjárásról, a folyó vízjárásáról, korábbi áradásairól, a várost behálózó felszíni és föld alatti erekről, a földek minéműségéről, és a Földmérőt mindez szerfölött érdekelte, mert mint mondotta, a dolgokat – és a világot – nem lehet külön s külön szegmentumokban kóstolgatni, hanem összvefüggéseikben kell tekinteni, és a legapróbb mozzanatok ismeretére is szükségünk vagyon.

A naplóban pontosan szeptember közepétől nincs említés a Földmérőről, neve csak a következő év elején bukkan föl újra, akkor azonban már a kápolnaépítéssel kapcsolatban esik róla szó.

Több esztendővel ezen események után, amikor már senki sem emlékezett Hänsl Annára, és a Földmérő vadházasságban élt Kúsz Katával, egy rabiátus városi esküdt feleségével, ez az asszony elbeszélte barátnőjének, hogy embere medáliát hord a nyakában aranyláncon, amelytől soha meg nem válik, és benne egy hajtincset őriz. Kata sokáig azt hitte, az anyjáé, de a Földmérő egyszer megemlítette, hogy kondor haját szüleitől örökölte, az a fürt pedig olyas színű volt, mint az érett búzakalász. Katának eszébe jutottak a pletykák, melyek a Serfőző asszonyának haldoklása idején fölkavarták a várost, és sokáig vad féltékenység gyötörte, de kérdezni nem mert semmit, a Földmérő pedig hallgatott. Úgy éltek együtt majd másfél évtizedig, hogy Kata nem tudta meg az igazságot. Sejtelme sem volt róla, hogy a Földmérő az ő személyében találta meg a test és lélek vágyott harmóniáját, de mint a legtöbb férfiú, inkább elharapta volna nyelvét, mintsem beszéljen érzeményeiről. Történetünk idején azonban még nem ismerték egymást, és a Földmérő őrült módjára sóvárgott egy ábrándkép, a Serfőző asszonya után.

Kata barátnéja, ki történetesen református volt, továbbadta a nagytiszteletű asszonynak, amit a medálról a hallott, tőle pedig a Prédikátor is tudomást szerzett az ereklyéről. És itt bezárult a kör, mert a Prédikátor, mint minden apróságot, ezt is bejegyezte titkos füzetébe. Több emberöltőnyi kallódás után ez került elő egy bábatáskából; kalandos históriáját megírtam már egy másik beszélyemben.

Persze mindez csak közvetett bizonyíték, ahogyan a bűnügyi történetekben mondják, nem perdöntő, hiszen a dátum a Rósáskert utolsó oldalára más egyéb okból is odakerülhetett, s hogy azt a fürtöt Hänsl Annától magától kapta-e a Földmérő, vagy csak orvul, a siratóasszonyok egyikét megvesztegetve jutott hozzá, nem tudhatjuk, és talán nem is tudjuk meg soha.

Ami a saját álláspontomat illeti, hajlok arra, hogy tényként fogadjam el: a Serfőző felesége haldokolva is volt annyira nő, hogy észrevegye a Földmérő nyilvánvaló csodálatát. S ha mégsem így lett volna, épp elegen botránkoztak meg holdkóros rajongásán ahhoz, hogy elkezdődjék a városban a szóbeszéd, s a pletykának a szokásos úton – szomszédasszonyok, szakácsnék, cselédlányok és dajkák közvetítésével – el kellett jutnia Hänsl Annához. Legvégül természetesen a Serfőző is értesült róla, és bár asszonyára a gyanú árnyéka sem vetülhetett, föltett szándéka volt, hogy beszél vele a dologról. Az asszony azonban, mintha megsejtette volna, mire készül, elébe vágott, és egy lehangolóan ködös délutánon olyasmit mondott az urának, ami végleg beléfojtotta a kérdést.

Négy

Attól fogva, hogy az első őszi fagyok elkezdték pirosra csipdesni a fák levelét, Hänsl Anna mindennap odavitette magát az ablakhoz, és elrévülten figyelte, hogyan vetkeznek egyre csupaszabbra a fák, hogyan terítik be a földet aranypénzekhez hasonlatos leveleikkel. Nem engedte, hogy a napszámoslányok összesöpörjék, és a gazdasági udvarban lévő szemétdombra vigyék a lehullott lombot, mint más esztendőkben. Nem akarta a föld fekete színét látni, épp eleget nézhetem, ha majd ott nyugszom benne. Tisztában volt állapota reménytelenségével, és úgy figyelte a vele együtt halni készülő természet jelenségeit, hogy a legapróbb részletet se veszítse el. A fák kérgére titokzatos ábrákat rajzoló repedések színét és a madarak tollának rajzolatát éppúgy elraktározta magában, mint a felhőalakzatokat vagy a kert utolsó rózsájának tökéletes szépségét, miközben számlálta a napokat, találgatva, hogy hány lehet még hátra a végső pillanatig.

Néha azonban megengedte magának, hogy megkísértse a csalóka remény, és eljátszott a gondolattal, hogy egy hét vagy egy hónap múlva jobban lesz, fölkel majd a karosszékből, kisétál az őszi kertbe, hogy a zörgő avarban járkáljon, nagyokat lélegezzen a füstszagú levegőből, és hallgassa a délre húzó vadludak panaszos kiáltásait. Többnyire azonban nem adta át magát a csábító gondolatnak, mert mindig túl nagy megrázkódtatást okozott a valóságra való ráébredés.

Ha meghalok, mondta az urának, keressen egy jóravaló, takaros leányt magának. Nem akarom, hogy ollyanná legyen, mint azok az özvegy férfiak, kikre részeges szakácsné főz, elsózza és odakozmálja az ételt, estére kelve meg pecsétes ingben, foszló gatyában mulatoznak a korcsmában, térdükön festett arcú cemendékkel, kik kilopják a bankót a bugyellárisból, és bujakórt meg tetveket hagynak maguk után.

Miket beszélsz? Honnét veszel illy csúf gondolatokat? Ha te meghalsz, utánad halok én is, mondta a Serfőző, és olyan erővel szorította magához feleségét, hogy megroppantak a csontjai. Dehogyis hal, tiltakozott az asszony, száz esztendőt megél majd azzal a vastag kislánnyal, aki magának énekel ollyan gyönyörűségesen gurgulázva a nagymisén fönt a kóruson, s akit, tudom, gyakorta nézeget szívében bűnös kívánsággal. Szép párizs gyermekeket szül majd magának az a leány, én is ollyakat szerettem volna, de hát nekem egyet se adott az Úr.

A Serfőző szégyenkezve hajtotta le fejét, mert felesége átlátott rajta: azt is tudta róla, amit ő még magamagának sem mert addig bevallani, és aznap már nem volt bátorsága szóba hozni a Földmérőt, később pedig nem adódott alkalom.

Az oltáron a Boldogságos Szűz szobrát is rajongással nézik az emberek, az oroszok templomában még csókolgatják is a szentek képét, miért ne tsudálhatná a Földmérő az én Annámat, akinél nincs különb asszony a világon? – vágta oda másnap egy jóakarójának, aki – mint állította – őszinte aggodalomtól vezéreltetve csupán figyelmeztetni akarta a Serfőzőt ennek a jöttmentnek a példátlan orcátlanságára.

Öt

Hänsl Anna dajkája nem bírta már nézni, hogyan sorvad el asszonya, és egy napon, amikor a gazdája behajtatott a püspökségre valami bérlet ügyében, elhívta a Csipkekötőt. Hogy miért pont ez a név ragadt reá a füvesasszonyra, ki egyébként jövendőmondással is foglalkozott, senki sem tudta. Talán fiatalon valóban csipkét vert, de fölcserélte a gyógynövényekkel való foglalatosságra, mert nem volt elegendő türelme hozzá. Hidd el, kincsem, győzködte Hänsl Annát a dajka, sokakat meggyógyított eddig, halálos kórból is épült föl nem egy, kit ismerek. Az asszony ráhagyta, azonban hiába füstölte körbe hétszer szentelt gyertyával a bűbájos, hiába kente meg Szent György éjszakáján gyűjtött harmattal gyönge tagjait, s törölgette azután a pöndöle fonákjával, hiába mormolta elejétől végig, sőt visszafelé is a ráolvasó imádságot, vegye le rúlad a rontást a Boldogságos Szűz Mária, állapota tovább rosszabbodott. Advent első vasárnapján még ott volt a nagymisén, a másodikon már nem kelt föl az ágyból, a harmadikon pedig Botos esperes föladta rá az utolsó kenetet.

Ezen a napon a Földmérő földúltan várakozott a Serfőző háza előtt, hogy megtudjon valamit a nőről, kit már két hete nem láthatott, de az esperes kijővén nem volt hajlandó beszélni róla, viszont szigorúan megrótta, amiért néma rajongásával képes hírbe hozni egy szent asszonyt, megbotránkoztatva minden jó erköltsű embert. Gyalázat, amit eddig tett, barátom, és most tetézteti azzal, hogy itt bitangol a háza körül. Menjen innét, mielőtt kizsuppoltatják a városból. Eddig is tsak annak okán menekedett meg e tsúfságtól, hogy a folyó megzabolázására készített tervezetei a püspök úr megelégedésére szolgáltak. De amit most mível, az túlmegy minden határon.

A Földmérő bűnbánóan lehajtott fővel fogadta a korholást, de minden szó lepörgött róla, és még aznap éjjel átmászott a vaskos oszlopokkal megerősített kerítésen, egyetlen pillantásával megszelídítve a vicsorgó házőrző ebeket, és megenyhült vakkantásuktól kísérve odaóvakodott a kertre nyíló, földig üvegezett ajtóhoz. Ilyent eddig csupán főúri kastélyokban látott, polgárházakon nem találkozott ekkora fényűzéssel. Ez és a parkszerű kert igazolni látszottak a mendemondákat a Serfőző mesés gazdagságáról, melyet a napóleoni háborúk idején szerzett a hadsereg szállítójaként. Valami titkos recept segítségével ugyanis elérte, hogy az ő műhelyében főzött serek sokkal tovább elálltak, mint a másokéi, és még a magasabb ár ellenére is érdemes volt tőle vásárolni. Azokban az években bővítette a serfőzdét új jégvermekkel, érlelőkamrákkal, és akkor építtette át főtéri házát is Hänsl Anna kívánságai szerint.

Az üvegajtót belülről függöny takarta, de egy keskeny rés szabadon maradt, azon be lehetett látni a kivilágított szobába. Hänsl Anna lobogó gyertyák fényében, vánkosokkal körültámogatva félig ült, félig feküdt a nagy, faragott ágyban, és egy öreg asszonyság próbálta megitatni, ám a beteg összeszorította ajkát, és a folyadék lecsurgott az állán a nyakába, onnan meg a csipkés inge elejére, nagy bíbor foltot festve rája. Mikor a dajka észrevette, ijedtében felsikoltott, és hangjára, vagy ki tudja, milyen vak ösztönnek engedelmeskedve, a feketefenyőfán zsákmányra leső baglyok vad kuvikolásba kezdtek. Erre az eddig kushadó kutyák újra fölugattak, a ház végéről zörgés, majd ajtónyitogatás hallatszott, és a Földmérő jobbnak látta odébbállni.

Hänsl Anna egy hét múlva, karácsony vigíliáján halt meg. Mire a kocsis meghozta a Seborvost, már kihűlőben volt. Másnap reggel, karácsony szent napján fölravatalozták a nagy ebédlőben. Esküvői fehér brokátszoknyáját és aranyhímzéses bársonymellényét adták rá, szőke haját, mely betegsége alatt kissé megritkult, két varkocsba fonták, és fenyőágakkal, borostyánindákkal borították be a nagy asztalt, amelyre nyitott koporsóját helyezték. A ravatalt a zord idő ellenére virágokkal ékesítették, mert a püspök intézője a nyári rezidencia pálmaházából egy nagy füles kaskára való szegfüvet és rózsát küldetett át.

A Prédikátor följegyezte, hogy Hänsl Anna ravatala fölött madarat láttak röpdösni a kondoleálók, egy kéksapkás cinegét, a résnyire nyitva tartott ablakon tévedhetett be a zimankó elől, de az egyik siratóasszony megesküdött rá, hogy a halott szájából röppent ki, és amikor a többiek kihessegették a szobából, látta nyílegyenesen fölszállni a mennybe. Hänsl Anna lelke volt az, madár képében, kelt szárnyra a suttogás városszerte, pedig Botos esperes nem szerette az ilyen hiedelmeket. Babonaságnak, pogány véteknek nevezte, a gyóntatószékben és a szószékről egyaránt tiltotta. A reformátusok Prédikátora megértőbb volt. Szívesen hallgatta, sőt följegyezte a mendemondákat, és néha, a hétfő esti tarokkparti után ki is fejtette véleményét a természetfölöttinek tetsző dolgokról, melyek szerinte tsupán hiányos és szegényes ismereteink következtében látszanak bűbájnak vagy tsudának, valójában semmi különös nints bennök, a tudomány egyszer majd kellő magyarázattal szolgál okukról és lefolyásuk mechanizmusáról. Igaz, a halott lelkének madárként való távozását ő is a képzelet szüleményének és a hideg szobában való virrasztás alatt elfogyasztott mézes pálinka hatásának tulajdonította, de más esetekben hihetőnek tűnt okfejtése.

Hat

Mikor a Földmérő később megkísérelte fölidézni advent negyedik hetének történéseit, csupán az utolsó napot tudta rekonstruálni. Karácsony vigíliáját a Serfőző házának kertjében töltötte, és tanúja volt az asszony halálának. Hallotta, hogy odabent a nagy ingaóra muzsikálni kezd, majd elüti a kilencet, és abban a pillanatban látta Hänsl Annát fektéből fölemelkedni. Ez a váratlan mozdulat az ágy melletti karszékben ülő Serfőzőben is ugyanazt a csalfa reményt keltette, mint benne, mert arca fölragyogott, és karját kitárva fölpattant ültéből, hogy magához ölelje feleségét. Ám abban a pillanatban Hänsl Anna visszahanyatlott párnáira, és nem mozdult többé.

A következő percek fejveszett szaladgálással teltek, a kocsist orvosért, az udvarost papért szalajtották. Ezekben a dolgokban a dajka intézkedett, mert a Serfőző magába roskadva, meg-megránduló vállal térdepelt felesége ágyára borulva, és semmit sem érzékelt abból, ami körülötte történik. Nem vette észre azt sem, hogy a gyertyalángok hirtelen fölcsapnak, hajladozni kezdenek, mint mikor szélfuvallat tör be a szobába, és mintha csak újrajátszódnának az események: Hänsl Anna ismét felül az ágyban, de ezúttal nem zuhan vissza, hanem fölkel. Arcán szánakozó mosollyal végigsimít a Serfőző csapzott, seszínű haján, majd könnyű lábbal átkel a szobán és a csukott ajtón, ki a tomboló hóviharba. Odalép a szoborrá merevedett Földmérőhöz, megáll előtte, fölnéz rá, és bal keze mutatóujját ajkához érintve jobbjával maga után inti. A Földmérő, mintegy az igézet hatása alatt, elindul az asszony után, és lunátikusként támolyogva követi a hóba temetett városon át.

Amikor magához tért, nyakig behavazva ült valami puszta helyen, fáklyás alakok állták körül, és sem a kezét, sem lábát nem tudta mozdítani. Az éjféli miséről hazafelé tartó parasztok botlottak belé, kik, útjukat lerövidítendő, átvágtak a temetőn, és így találtak rá, mielőtt megfagyott volna. Egy taligára tették, melyen a koporsót szokták a sírig eltoszigálni, s nagy üggyel-bajjal hazavitték a Vizes utca végére, a régi városháza udvarán álló kis házba, ahol lakott. Begyújtottak kemencéjébe, és a régi füstös konyha tűzhelyén vizet melegítettek, hogy váltakozva hóval és forró vizes ruhával csutakolják meg dermedt tagjait. Virradt, mire végül ágyba fektették, és őrzésére egy vénasszonyt hátrahagyva hazaindultak. Hogy, hogy nem – a Gondviselés útjai kifürkészhetetlenek –, a sarkon, a Nagyparókia előtt a Prédikátorba ütköztek, ki ismerte egyiküket – fát fuvarozott nemrég a cinterem építéséhez –, és megkérdezte, mi szél hozta őket éppen karácsony reggelén a református fertályra. Meghallván tőlük, hogy mi történt, feleségével azonnal gyönge galamblevest főzetett, és az istentisztelet után maga sietett elvinni a Földmérőhöz. Jól ismerték egymást, korábban többször is találkoztak az ótemplom környékének rendezése ügyében, ám barátságuk ekkor pecsételődött meg, és akkor ért véget, midőn másfél évtized múlva – Katája elvesztése után – a Földmérő örökre elhagyta a várost. Addig azonban több tudományos vállalkozásban vettek részt együtt, többek között a Prédikátor segédkezett a holdutazás és az őshazába induló expedíció előkészítésében, valamint a Kezdő Meridián kitűzésében, és bölcs észrevételeivel segítségére volt tervezéseiben is.

Ekkor azonban, a lábadozás napjaiban mindezt még a jövő méhe rejtette, a jelent beárnyékolta a gyász, az imádott ideál elvesztése. A Földmérő összeroppant a hiány súlya alatt, nem találta helyét, lelke folyton a múltba vándorolt, alig lehetett szóra bírni, holott a Prédikátor minden szabad percét vele töltötte, és igyekezett felrázni kábultságából. Hetek teltek el, mire a Földmérő képes lett föltárni különös vonzalmát a Serfőző felesége iránt, nem titkolván az előzményt sem, itáliai utazásán támadt szinte beteges vágyakozását az üvegkoporsóban nyugvó Szent iránt.

Nőkhöz való sajátos viszonyát is fölemlítette, ám a Prédikátor, bár nem helyeselte a házasságon kívüli testi érintkezést, egyáltalán nem háborgott paráznaságán, mint Botos esperes, midőn a nagyböjtben lelki tisztulásra áhítozva meggyónta bűneit, azonban kifejtette, hogy a rendezetlen kapcsolatok rendetlenséget szülnek, a rendetlenség káoszhoz vezet, a káosz pedig ellentétes az isteni elrendeléssel, hiszen az Örökkévaló azért teremte világot s benne az embert saját képére és hasonlatosságára, hogy úrrá legyen a káosz felett. Ami pedig a halott lány és a halállal eljegyzett nő iránti szerelmét illeti, mert ez a leküzdhetetlen érzés irányukban, mellyről beszélt, bizony szerelem vala, barátom, távoztassa el magától az ostoba gondolatot, hogy ez beteges érzemény volna! Szerelme nem a halódó testnek, nem a holttetemnek, nem a bomlásnak szólt, hanem az eleven léleknek. S ha van ebben bármi különös, az tsupán az, hogy nem ugyanannak az asszonyszemélynek a lelkét szerette, mint akinek a testével közösködött. Ám ez sem olly ritka eset, mint gondolná. A régi Rómabeliek, kik mindent megtapasztalának előttünk, ami emberi – sőt azt is, ami állati az emberben –, ismerék az amor mundus mellett az amor sanctust is.

Ezeket mondotta a Prédikátor sok más bölcsesség mellett, mialatt kint egyre szakadt a hó, mintha csak el akarná temetni a világot, és a Földmérő háza lassan megtelt homállyal. Akkor a Prédikátor elköszönt, hogy még a sötétség leszállta előtt hazaérjen. Búcsúzáskor kifejezte abbéli reményét, hogy barátja egyszer még rátalál egy olyan asszonyra, akiben mindkét szerelmet megtalálja. Mert tudja meg, barátom, ugyan béna a test lélek nélkül, de e világban a lélekkel tsupán tsak a testen által közlekedhetünk.

Hét

Még nem ért véget az esztendő, és a Földmérőnek sem testi, sem lelki egészsége nem állt egészen helyre, de hogy szabaduljon gyötrő gondolataitól, megpróbált munkába temetkezni.

Alkalmazója, a püspök a város határának fölmérésére szerződtette – s ezt még a tavaszon jószerével el is kezdette –, de a nagy áradás után megbízta az alacsonyan fekvő református fertály rendezésével, kivált az egykori folyókanyarulatok medrében futó kacskaringós Liget, Hold, Berkes és Vizes utcák kiegyenesítésével. Ezeken a helyeken az ár visszahúzódása után is ott maradt a víz, agyig süllyedtek a kerekek a sárba, és néhol a lovat is elnyelte a dágvány, nád és káka nőtt a kertekben, vadruca és bíbic fészkelt a zsombékon. Ezt nem tűrhetjük tovább, mondta a püspök, aki más, szárazabb esztendőkben a nyári hónapokra itteni rezidenciájába költözött, hogy a hévséges napokat az elődei által telepített őspark hatalmas fái alatt töltse, ezek balkáni állapotok, és szabad kezet adott a szükséges munkálatok tervezésére és kivitelezésére.

A Földmérő már odahúzta rajzasztalát az ablakhoz, és éppen elévette vázlatait, valamint a méréseket tartalmazó íveket, amikor váratlan vendége érkezett: tetőtől talpig feketébe öltözve a Serfőző kopogtatott ajtaján. Kimértnek és szigorúnak látszott, a testes emberek joviális viselkedése lefoszlott róla, arcára rávéste borongós jegyeit a szenvedés, és a Földmérő nem tudta, mire vélje látogatását. Számonkérést várt, leszámolást, kemény szavakat, és eldöntötte, hogy: nem fog ellenszegülni, ha a Serfőző rátámadna, ám amikor a látogató megszólalt, hangja halk volt és elfogódott. Nem tud belenyugodni szeretett felesége elvesztésébe, kezdte, úgy érzi, hogy valami maradandó építményt kellene állítani az emlékére, és a Földmérőtől várja a segítséget. Sok töprengés után szánta rá magát az idejövetelre, de azt gondolja, hogy bizonyos okból, melyre most nem akar kitérni, a Földmérő az egyetlen, aki valóban átérezheti gyászát, és mesterségénél fogva meg is tudja tervezni a művet, amely arányban van a veszteséggel, és addig őrzi az asszony emlékét, ameddig ez a város fönnáll, sőt, még azon túl is. Az emlékállítás dolgát nehezíti, magyarázta a Serfőző, hogy felesége nem akart díszes síremléket, egy egyszerű kőtáblát kért csupán, amelyre rávésik a nevét és a két évszámot, földi létének határait. Hogy ezt a két óhajt, a nagyszerűséget és az egyszerűséget összebékítse, ezt várja a Földmérőtől, kit maga a püspök úr ajánlott, amikor tanácsát kérte, fejezte be beszédét a Serfőző, és hozzátette, hogy a pénz bizonyos határig nem számít, ne kösse szűkmarkúság a Földmérő rajzónját, és ki is mondá az összeget. A Földmérő úgy vélte, félreértett valamit, ezért a szám megismétlését kérte, ám az másodszorra is ugyanaz maradt: többszöröse egy nagy, városi kőház árának.

Megtoldhatom, ha kevésnek bizonyulna, tette hozzá rövid szünet után a Serfőző, Annám emlékezete pénzen nem múlhatik.

Nyolc

A Hänsl Anna emlékére és Szent Anna asszony tiszteletére épült kápolna azon a kis dombon áll a temető közepében, ahol ama jó emberek rátaláltak a félig megfagyott Földmérőre, és a következő esztendő őszén, pontosan egy esztendővel azután szentelte föl a püspök, hogy a Földmérő meglátta a Serfőző asszonyát. Hänsl Anna koporsóját áthozták a nagytemplom kriptájából a kápolna alatti kicsiny sírkamrába, és a rózsaszínű márványtáblát, melyen csupán a neve és születésének, valamint halálának dátuma áll, a bejárat melletti fal legalján helyezték el, hogy le kelljen térdepelnie annak, aki el akarja olvasni. Akkor, de csak akkor megláthatja az évszámok alá vésett betűket: Erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír, a buzgó szerelem.

Még a Prédikátor életében elterjedt a városban az a hiedelem, hogy Hänsl Anna segít a reménytelen szerelmeseken. Vagy összehozza őket, vagy ha ez lehetetlen, eltávoztatja szívükből a fájdalmas érzeményeket. Természetesen voltak kételkedők, ám mire fölépült a kápolna, a Földmérő megismerte Katát, a Serfőző pedig a gyászév leteltével újraházasodott. Elvette a kórusban gurgulázó kövér kisasszonyt, és szilárdan hitte, hogy ezzel Anna végakaratát teljesíti.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben