Szövegtacskó; Spontán megfigyelés; Szárbecéző

Szövegtacskó

Ima

A dolgoknak sem voltak világos éleik. És az Isten hangja olyan sűrű volt, mint az agyag, és nehéz, de rajtam mégis áthatolt. Csak az a súlyos suttogás: Legszebb szavam a szó. Azóta mindenütt ez a sűrűség, és hiába forgatom a fejem, sehol a dolgok széle, csak ez az átható áradás, amit a laikus zsibongásnak mondana. Mint a félsík oskolás definíciója: kicsit szemléletes is vagyok, de viszolyogtatóan rejtélyes. De az alapvető meghatározás is: nincs értelmem, minthogy szélem van, de ellenirányban határtalan vagyok. Egy szélén alágyűrt horizont.

Határtalansággal ébredtem, hogy olyan vagyok, mint a tacskó, ami rákapott a kipufogócsőre: ha hallja, hogy gyújtják a motort, rohan, csőre harap, inhalál, majd lerogy, ráng kicsit. S a tagolatlan gyönyörben megváltást talál. Ebben a sűrű fehérben valahogy így lehetett akarnom fohászkodni: Ó, Uram, gyűlölöm, ha a gondolatok közt rendet kell vágni! A szövegről nem is beszélve. Írj meg engem, mint hanyag balkezes: kerekíts és törölj azonmód! Olvass el! Vigyél el oda, ahol magos mennyég színről színre látott textolátria; kapuján az áll: szavait vésd a szívedbe, adbibe pectore verba. Adbibe pictura verba.

Spontán megfigyelés

egy szuszra

Te, aki futottál utánam, majd
álomba liheged magad, mire
a gondolatot, akkorra magadat
is elhagyod. Én akkor talállak
meg, mikor hozzád bújok, közelebb
vagyok, mint hinnéd. Mert ha már
úgyis lehetetlen megfigyelni
a spontán légzésedet
(ha összpontosítasz, belegabalyodsz),
nem lehet, hogy legyél, csak ha rád
figyelek. A tiédhez igazítom az
enyém, a rekeszritmiád leszek –
az ösztönös töltekezés, spontán
légzésed bennem tudatosul.
Mi vagyunk, ketten vagyunk
a megvalósult lélekzet. Ez a
féloldalas fekvése az életnek,
ez a finom közeledés igazibb
egymásba találás. Mint ahogy

csöpögve hagyod a csapot. Aztán
kelek, és a fogantyúban találkozunk.
Segítek: rácsavarok a törékeny
kezedre.

Szárbecéző

oltványra

Ahol lélegzetvételnyiek a szóközök.
Ahol nem háramlik rám,
hogy fejben hetekig hozzád beszélek;
ahol a mormogás ezekbe a betűkbe
mint ingatag nyugalomba torkollik,
ahogy a toll hegyével szorítom bele.
De a papír tintától illetett
rostjaiban, a betűtesteken
oltóág elevenül, és szárba szökken.
Eloldódnak a szavak
a tudatba visszalépnek.
Ágyazódni megragadva nem lehet,
nincs az írott szónak súlya,
hát csak lebegek-habogok,
el akarom mondani,
el akarom mondani, hogy

úgy akarnék lenni hozzád,
mint bensőséges,
egymást becéző szavak:
luc és akác a lehetetlen,
kilökődő oltványban.