Azértis

Ha ez nem ront, hát ront más.
Versbőrt fúj föl a pangás.
A téves eszme bája
úgy terjed, mint a nátha.
Műszikrát szór egy isten,
bederridáztak itten.
Részegen hablatyolnak
szipus nejlonszatyornak
súgva, lehelve mámort,
s a „fényt belépik”; kár volt.
Újként riszál az ósdi
posztm.-poszt kirakósdi.
Hektikásan hebegve
csukladozik a renyhe
agy-szél, liha, borong-gáz,
mosolyban fogcsikorgás,
erőlködik a szemrés,
hogy babonázna… elmés.
Ess már neki a húrnak,
különben fölpuhulnak!
Ó, én havas reményem,
hogy teng túl én az énen!
Lehet csik-csuk vagy bármi,
de azt meg kell csinálni!
Nem odalökni habnak,
s ettől „mi” megpukkadnak.
Na jó, tudom, mi könnyebb:
molekulák(ok) jönnek
versben kalaplevéve,
s meghajolnak, köszönnek;
így volt tízezer éve.
Mi egybe’ van, ne kend szét,
tömörítsd, hátha kell még.
Szép voltál nőnek, Angyal,
de elteltél magaddal.
Szétterpesztett öledben
csontváz köpül most; ketten
becéztük a szerelmet.
Csak nézlek: mi segíthet?
Már-már nem értem, hogy’ van,
de azt igen, hogyan nincs;
hajtsd meg kép-csordád, Hopkins.