A költők szentélye

Nagy Cili: A szembenézés gyönyöre

„Legelső vagyok, ki elhagyja a hajót. / Utolsó leszek, aki feladja” – írta Nagy Cili, valamikor a ’90-es évek második felében, felnőtté érésének küszöbén. A két sorba tömörített ars poetica nemcsak a fiatal költő erőteljesen magabiztos hangjáról árulkodott, de sokat mondott szilárd eltökéltségéről, költészetbe vetett hitéről, arról az emberről, aki a néhai Stádium Fiatal Írók Körébe be-belátogató kamaszok között a leggyorsabb fejlődést mutatva érett senkivel össze nem téveszthető hangú költővé. Ő volt az, aki az akkor még jobb napokat látott pesterzsébeti Gaál Imre Galériában, Kárpáti Kamil világon kívüli, a fiatal költő-, írópalánták számára mégis világokat megnyitó műhelyében hétről hétre összeülő fiatalok közül a leghamarább magáévá tette, mit jelent befelé repülni magányosan, kifelé szárnyalni csoportosan.

Hangvételem már úgyis személyes, olvasómtól már úgyis azt kell kérnem: nézze el nekem, ha írásomban nem járhatok a kritika megszokott ösvényein (vagyis előbb állítom a nagyköltészetet, mint hogy igazolnám), így hát hadd mondjam el még elöljáróban: amikor most Nagy Cili válogatott verseinek kötetét kézbe veszem, olyan érzésem támad, mintha címe, A szembenézés gyönyöre, többet jelentene a költő önmagával való szembenézésénél. Arról van itt szó, hogy nemcsak egy költővel kell e kötetet lapozva szembenéznünk, hanem a XXI. század költészetének hangjával. Ez pedig, ugye, számunkra is gyönyörűség kell legyen. Ismerjük vagy sem – még nem számít. Csak az a lényeg, hogy megismerjük. A művészet ugyanis olyan furcsa, tőlünk független létező, amely nem kér enni, inni egészen addig, míg távol tartjuk magunkat tőle; csak van, kiolthatatlan létű entitás, legyen bár távoli, mint a csillagtalan éjszakai égbolt sötétsége, vagy közeli, mint szobánkban a karnyújtásnyira fekvő félhomály. A kérdés csupán az: mit érünk mi nélküle? Vers nélkül, emberségünk vesztve, mennyire maradhatunk emberek? Kezem ügyében Nagy Cili kötetével (a hatodikkal!) azt kérdezem magamtól: szinte a totális ismeretlenségből kiemelkedő költészetével vajon hogyan vívja személyes harcát ez ellen (költészettől elfordult világ, percemberek nihil-királysága), aki ennyire kívülálló? Aki nem publikál, akiről nem írnak, aki brüszszeli otthonából, távolról szemléli azt a közeget, amit irodalmi életnek hívunk. A hordát? A csaholó, egymás farkába harapó kutyafalkát? Vagy a vágyott közösséget? Még keresem rá a választ.

*

Elöljáróban azt merészeltem írni: a XXI. század költészetének hangját vélem felfedezni Nagy Cili verseinek olvasása közben. De hát – kérdezhetnénk – mi is az a hang, ami új, még gyerekcipős századunknak olyannyira sajátja lehet? Sajátja, még akkor is, ha általánosságban sokkal inkább mutáláson éppen áteső fiúkórus énekléséhez hasonlatos, mint a karzatról a templombelsőbe leáramló szoprán áriához. Művészete is könnyűszerrel belesimulhat az új évezred emberének botfülűségébe – sokkal inkább önmagát kereső, mint magabiztosan szárnyaló dallammal rokonítható. Amikor csak remélni lehet, hogy a szép új világ kifogyhatatlan trágyadombján mégis megtaláljuk a vágyott gyémántokat, mi lehet hát az a hang, mely az új költészetnek olyannyira sajátja kell hogy legyen? Elsősorban talán: a szembenézésé. És itt már meg is állhatunk egy pillanatra, felkaphatjuk fejünket legalább arra, hogy Nagy Cili hatodik könyvének címe épp ez: A szembenézés gyönyöre.

„Az úgynevezett irodalmi rovat / versalakú szövegözönéből / lassan kiköltözik. / Ne ott keresd. / A hároméves kislányban keresd, / mikor üvegajtót talál, előrefut, / szemében ünnep: magához közelít. / Mozdulatlan álljunk, / amíg gyönyörködik” – olvassuk A költészetről című vers sorait. Első pillantásra talán nem is illik előbbi okoskodásom mögé az idézet, hiszen itt csak arról van szó, hol ne keressük (többé), hol keressük (még) a költészetet. De vegyük csak nagyító alá utolsó két sorát: „Mozdulatlan álljunk, / amíg gyönyörködik.” Vagyis mi a teendőnk? Csak nem moccanatlan figyelni születését, hogy közben zavartalanul világra jöhessen? Szembenézni önmagunkkal, de úgy, hogy miközben a legmélyebbre látunk, pontosan tudjuk, ha gyönyörűség van benne: nem magunkból, csupán általunk jön világra. Akár tetszik, akár nem, bizony még most is, a XXI. században is ez a költő feladata: a magasabb hatalomnak engedelmeskedő alázat gyakorlása. Magunk átengedése valami másnak, olyan közegnek, ahol még ma is, a perifériára szorított, utcasarokra állított vers, ha nem is képzelt kislány képzelt tükrébe, de legalább az út szélén összegyűlt, zavaros pocsolya vizébe pillantván, önmagában gyönyörködve megszülethet. Mert e sorok olvasása közben ugyebár felfedezzük: a költészetben gyönyörködünk. Senkit ne vigyen tévútra, hogy benne (a versben) éppen kirekesztettsége foglaltatik, valamiképp épp a hiánya válik képpé. Senki ne hőköljön hátra attól, hogy afféle gyönyörűség ez, melyben érzékeink úgy fürödnek, hogy a szembenézés nyitott ablakán beáramló levegő mélyre szippantása nem a bódulat eszköze, de a megméretésé. Csak lássuk: itt nem csupán a költő az, aki megméretik, ahogy mélyre ásva önmagában kíméletlen őszinteséggel hoz felszínre egyszerre korképet, kiábrándultságot és vágyakat, hanem mi magunk is ott állunk vele a mázsán. Abban a pillanatban, ahogy képesek leszünk befogadókká válni, a vers már a miénk. Úgy forrnak eggyé velünk képei, mint Caravaggio vásznain az éjfekete olaj az izzó gyertyalánggal, kintet és bentet egyszerre magába olvasztón, levegőt sűrítőn. És ki ne hinne a költőnek, aki – legalábbis ettől a pillanattól fogva – már belőle szól?

Itt van a második csavar, nem alkatrészelem, hanem fordulat, méghozzá váratlan, leginkább az a (legalábbis számunkra, most még) kvázi ismeretlenségbe burkolózótól: ez már nem csupán szembenézés, hanem láttatás, azon keresztül pedig: elhitetés. Megéljük, ahogy olvassuk: „Szeretni könnyű. Kit alig ismersz – / fodroz köréd tenger-álmokat, / szemében magad összeállni látod, / tükör-falán ha lényed áthasad; // időn kívül ülni ismeretlen házban, / hol feltép a vágy minden ablakot, / ajtószárny-lengéssel zuhansz ki az éjbe, / repít a hiány, hiába forgatod // hajnalonként múltad könyvlapjait, / oldalak pergése őrületbe gyorsul, / néz rád a Költő arc nélkül a falról, / benned egy emlék fémkeretbe torzul – // Szeretni könnyű? Önmagadba érsz majd. / Megkötöz végül a gyáva ész. / Meglátni azt, ki köteleid bontja, / viszontszeretni – azt nehéz.” (Azt nehéz) És nehéz nem a magunkévá tenni ezt a verset, nem a sajátunknak érezni a benne foglaltak egyetemes tudásból táplálkozó hitét. Különös, pedig a ritmus szinte mintha csak átperegne rajtunk, a laza rímek épp mintha csak véletlen kerültek volna a sorok végére, mégis: amit az elején csupán érzünk – ahogy egyik kép magától értetődő módon bontja ki a másikat, s a velük egyszerre épülő gondolat már nem csupasz tartópillér két, egymástól távoli parton, hanem a híd maga, ahogy átível –, amit tehát az első pillanatban csupán érzékeinkkel fogunk fel, azt az utolsó sornál már nagyon is tudjuk. Tudjuk, hogy itt minden szó igaz. De mitől is válik igazzá a költészet? „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” – írja Arany János Vojtina ars poétikájában. Vagyis a lényeg nem a tényleges igazmondás (ez jobbára a dilettantizmus sajátja, a maga túl egyértelmű, túl plasztikus képeivel, melynek általános következménye szerint épp azáltal válik hiteltelenné a hétköznapi, hogy nincs benne semmi, ami afölé emelhetné), hanem az elhitetés. Amit elhiszünk, számunkra már hiteles, nemde? Vagyis igaz. Kérem, senki ne kérdezze tőlem, mik a hitelesség (elhitetőerő) konkrétan kirajzolható határai. A hitelesség az, ami. Éppúgy, ahogy a költészet is az, ami.

„Nem csupán helyzetrajz – világkép is. A költő látlelete, énje és hitvallása egyetemes érvényű megfogalmazásban. (...) Nemcsak a költészet klasszikus rendű-értékű összefoglalója, hanem a XXI. századi magyar költő (költészet) programadó költeménye is” – írja a szerkesztő, Kárpáti Kamil Nagy Cili harmadik könyvének (Fénylés foglya) utószavában. Hadd idézzek most én is néhány sort a szóban forgó versből: „Vers, körülírsz, mint létet a dzsungel, adsz levegőt, te / tágtüdejű és tartasz a sárból így kiragadva. / Mind, ami kint él: semmi-királyság, távoli lengés / tengeri hullám zárta homályban, árva hajófüst, / hangja se ér át, én befelé rég elmenekültem.” (Míg levegőt adsz) Ezzel már kezünkben is a harmadik kapu kulcsa, amit a nagyköltészethez vezető úton ki kell nyissunk: az általános érvényűvé emelésé. (A nagyköltészethez, írom, mert persze az eredményeket felmutató költészethez még nem feltétlen van szükségünk arra, hogy minden kulcsot kézbe vegyünk, ami a szentélyhez vezető ajtókat nyitja. Kevesebb kulccsal is szép helyekre juthatunk, sokcsilláros termekben gyönyörködhetünk, ez bizonyos. Mint ahogy az is, amint ez már reményeim szerint többé-kevésbé kiderült, hogy jelen írásom olyan költőt tárgyal, aki mostanra minden egyes kulcsnak birtokosa. Innentől már csakis azt várhatjuk [el] tőle, hogy minél többször nyissa fel szemünk előtt a szentély ajtaját.) Ennyi bizonygatás, bizonyítás után talán nem hiteltelen azt állítanom, hogy nemcsak az idézett versben lehetünk a személyesség, a magánszféra kitágításának tanúi, hanem Nagy Cili költészetében általában. A Míg levegőt adsz azonban az általános érvényűvé emelés különleges példája. Miért? Először is, mert itt az egyesből úgy jutunk el a mindent magában foglalóig, hogy a személyes példa magját több koncentrikus kör burkolja, ezek közül az első és legegyértelműbb a költészet maga, a legkülső pedig nyilvánvalóan a világ. De vajon mi egyetemest állíthat az, aki a költészetről állít bármit is? S mi köze a mi nagyvilágunknak egyáltalán ma a költészethez? Belátom persze: alapvetően egyre kevesebb – csakhogy pontosan ez az érzet (mondhatnám úgy is: ez a rossz közérzet), vagyis a (lelki, szellemi) közösség érzetének hiánya által generált közöny, ami végső soron be kell láttassa velünk: mennyire keveset érünk nélküle, mondhatni, csupasz fizikai valónkban. E sorokban a vers nemcsak önmagát mondja ki, nemcsak saját létjogosultságáról tesz tanúbizonyságot megfellebbezhetetlenül (hiszen hogy él, lélegzik, szívlüktetése van, azt mindjárt érezzük, amint gyökereit belénk ereszti), hanem a nélküle-lét lehetetlenségéről is. Természetesen abszurd helyzet volna, ha a vers, miközben megszületik, mégis ennek (nemlétének) nyomait hordozná magán. Csak hát – miközben úgy rémlik, láttam már példát a nemvers frakkba öltözött pincérek általi elegáns, versként való tálalására –, gondolom, jobb kimondani a mégoly esetlennek tűnő állítást is. Az idézett első két sor programadó jellegén túl (költészetbe vetett kemény hit – megszívlelendő, tisztelt költőtársak) a rákövetkezőkből az is nyilvánvaló, hogy a „befelé menekülés”, a külvilágtól való izoláltság éppúgy teremtő erejű, mint az elszigetelődés közbeni mégis-szembeszállás.

Tudatos attitűd ez, annak felvállalása, hogy a versnek minden körülmények között meg kell születnie. Ez pedig már morális hozzáállás, méghozzá az a fajta, ami képes világot teremteni. A következő sorokat olvasva már ne csak a szembenézés acélos hangját halljuk, ne csak az élesen kirajzolt képeket lássuk, s azt, ahogy e kettő (kép és hang) feltörő gejzírként kiemelkedik a magába zárt, föld alatti világból az egyetemes létbe, de legyünk tanúi annak is, ahogy szemünk előtt épül az a magas tornyú templom, amelynek utolsó köveit rakva már elhisszük: univerzumnak otthont adó szentély. „Nekem elvették a szavaimat. / Nyílt terű börtön-cellám őriz: a némaság. / Fekszem a feldúlt tájon, mint / világméretű ravatalon, / ha fájdalom, ha öröm dobol bennem, / mint lovak istállóégés mélyén: / végzetesen és kitörölhetetlenül. // Végtelenített temetés zajlik bennem: / a mondom-aki-vagyok / fekszik a berózsált halmok között: / épp csak a lezárt szeme fénylik / a szemhéj mögött, láthatatlanul. // Én vagyok a díjnyertes pókerarc. / Tapsolható, bábu-nézést / bármikor a cilinderből / elővarázsoló szájbevert szökevény. / Az állonlőtt szerelmi vallomás. // Engem a vers mentővel rohamoz / szülőszobára, orvost hív nekem, / világra küldi meztelengyerek- / szavaimat, felszabadít. / Létezni kezdek, ha írok.” (Ars poetica)

*

Nem más ez, mint világteremtés. Aki a költészetben eddig jut, már biztosan belépett minden ajtón. Írásom első felében azt állítottam, ismerjük vagy sem, még nem számít; csak az a lényeg, hogy megismerjük. Pályája elején Nagy Cili még megkapta első kötetére a Gérecz Attila-díjat. Azóta semmi elismerés. Persze kérdezhetnénk: hogyan lehetne díjazni valakit, aki ennyire elzárja magát a külvilágtól? – Elzárja, valóban? Igaz, a hónapról hónapra megjelenő irodalmi sajtóban nincs jelen (ez talán sokkal inkább egyfajta ellenállásra, buroknövesztésre utal, mint arra, hogy nem lenne ott a helye), ellenvetésem mégis kétszeres. Először is: épp az imént mondtam ki hangosan, világot teremt. Ha pedig megszületik egy magánuniverzum, amely mindenki előtt kitárja önmagát, kapuit szélesre nyitva bizonyosan vár ránk, mindnyájunk otthona lehet; ettől kezdve csakis a mi döntésünk, belépünk-e rajta vagy sem, részt kérünk-e a költők szentélyében folyó áhítat perceiből, vagy távol maradunk inkább. Másodszor: ha valaki kívülálló, akkor nemcsak perifériára szorított voltát kéne felismernünk, de érintetlenségét is, önmagában való értékeit. Hiszen épp erről szól a XXI. század költészete. Kívülálló, utolsó az utolsók között. Egyértelmű lenne, hogy mi, kevesek, akik hajlandóak vagyunk néhanapján azon merengeni, van-e még egyáltalán költészet, irodalom, legalább mi tudjunk közösséget vállalni azzal, ki egy személyben felveszi magára a kívülállóság minden terhét, kinek a távolmaradás nem választott rabság, hanem tisztánlátása által kezébe adott fegyver. „Irodalmi élet”: horda?, vágyott közösség? – kérdeztem korábban. Teljesen mindegy, titokban melyikre voksolunk, ahogy Nagy Cili vállalt távolmaradása is az. Ha van még költészet, akkor annak része, nem is akármilyen kis szelete az a hat kötet, amit tőle kaptunk. Olyan közeg ez, amire nem vágyhat már: hiszen benne van. Ha akarja, ha nem. Ha tudomást veszünk róla, ha nem. Bizonyságul elég olvasnunk a kétsorost: „Legelső vagyok, ki elhagyja a hajót. / Utolsó leszek, aki feladja.” (Stádium, 2010)