×

Siralmas énnéköm…

Botlik József: Nyugat-Magyarország sorsa, 1918–1921

Borsi-Kálmán Béla

2010 // 05
Botlik József sokadik (de mindig a „magyar sorskérdések” igézetében fogant/született) munkája – mint minden jó alkotás – számtalan gondolatsort indít kiszámíthatatlan útjára olvasójában, amelyek közös nevezője, ha úgy tetszik, végkicsengése, hogy ezek közül egyetlenegyet sem lehet szenvtelen történészi racionalitással tudatunkon végigfuttatni. Nem lehet, mert a könyvnek szinte nincs is olyan majdnem mindig precízen okadatolt ténye, gondosan megválogatott érve és súlyos szentenciákat tartalmazó következtetése, amely ne hatna – vérmérséklete függvényében – az olvasó érzelmeire. Feltéve, ha magyar kultúrkörben nevelkedett, magyarul gondolkozik, és magyarul álmodik.1 Más szóval, ha – akár feltett szándékai ellenére (s esetleg tudtán kívül) is – változatlanul a virtuális magyar (kultúr)nemzet kötelékébe tartozik…

Akkor is, ha attól – döntően a XX. századi, vesszőfutásnak bizonyult (e tanulmány tárgyával is sok szálon összefüggő) „magyar fejlődés” feldolgozatlan traumái következtében – érzelmileg (már) többé-kevésbé eltávolodott, rosszabb esetben meghasonlott vele, netán meg is gyűlölte. Szabadulni tőle, iránta közömbös maradni – tehet (gondolhat) bármit – úgysem tud.

Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy máris két súlyos állítást fogalmaztam meg, amelyekből jó néhány további, nem kevésbé nyugtalanító gondolatmenet bontható ki. Egyfelől azt sugalltam, hogy Botlik új könyve tanulmányozásakor célszerű (ajánlatos) sutba vágni a sine ira et studio tacitusi elvét, másrészt azt vélelmezem, hogy szövege osztrák, cseh, szerb, szlovák, horvát és román olvasata nem azonos a magyaréval. Ez persze közhely, Szűcs Jenő klasszikus műve2 óta tudjuk, hogy a kelet-közép-európai népek (s leginkább politikai elitjeik) „nemzeti látószögei” tragikusan különböznek egymástól. És ami még ennél is rosszabb, igen gyakran egymásra épülnek, egymásból – egymás hibásan/tévesen értelmezett nemzetfejlődési sajátosságaiból – merítik megcáfolhatatlannak érzett, egymásra vetített érvrendszerüket, amelyek végeredménye nem is lehet más, mint a végtelenített felelősségáthárítás, kényszeres önfelmentés s (kölcsönös) egymásra mutogatás, bűnbakkeresés.

Vagyis végeredményben az a „balkáni perpatvar”, amelynek reménytelen állandósága kétségbeesésbe kergeti, jobb esetben mélységes szkepticizmussal tölti el a kívül/felül álló, magukat „objektívnak” (pártatlannak) tételező napnyugati s Óperencián túli szakértőket és diplomatákat, illetve a „tanácsaikra” alapozó hatalmi centrumokat.3

A másik „sugallatom”, ha lehet, még az előbbinél is súlyosabb. Mert ha föntebbi levezetésem franciára, hollandra vagy kínaira fordítva úgy-ahogy fölfogható is egy „semleges” politológus/diplomata számára, a huszadik századi „magyar szekértáborosdi” természete, szociológiai-tudati okai/feltételei, napjainkra reménytelenül átpolitizált leágazásai, további torzulásai s kivált a mindezzel együtt járó mentális (zűr)zavar szinte bizonyosan követhetetlen és értelmezhetetlen. Hiszen milyen képzetek keletkezhetnek mondjuk egy tokiói szociálantropológus fejében, ha angol fordításban, teszem azt, a „népi–urbánus vitáról”4 olvas? S esetleg arról is értesül, hogy az épp lezárulóban lévő „átmeneti” (rendszerváltós) korszakunkban a szemben álló „felek” – egymás iránti kölcsönös előítéleteik és egyelőre (fel)oldhatatlannak tetsző, már-már „zsigeri” ellenszenveik következtében – nemcsak egymás műveit, de egymás folyóiratait sem olvassák? Aki pedig erről a végletes megosztottságról nem vesz tudomást, azt kockáztatja, hogy a senki földjére sodródik, hovatovább mindkét „táborban” gyanúba kerül – s egészen biztosan peremre (futballistanyelven: a kispadra) szorul…

Ezen „értelmezési keret” fölvázolása után, s mielőtt tüzetesebben megnéznénk, hogy miről „szól” Botlik József Nyugat-Magyarország 1918–1921 közötti történetét tárgyaló munkája – föntebbi fejtegetéseink szellemében (s többnyire jelen munka ismeretanyagából merítve)5 –, egy intellektuális játékot javaslok recenzióm esetleges olvasójának; nevezetesen azt, hogy képzeljük el („játsszunk el a gondolattal”): miként fest a szerző problémafelvetése, cselekményvezetése és végkövetkeztetése példának okáért norvég (kanadai) megközelítésből; aztán vizsgáljuk ezt meg cseh prizmán keresztül; s végül, madártávlatból, vegyük szemügyre osztrák nézőpontból is. S csak mindezek vázlatos áttekintése után kíséreljük meg – terjedelmi okokból persze tömören – magyari történészként értelmezni…

Vegyük tehát sorjában:

1. Norvég (kanadai) megközelítésben a „hosszú tizenkilencedik század” ígéretes szabadelvű gazdasági/társadalmi fejlődését s az európai kontinens többé-kevésbé békés (legalábbis viszonylag csekély véráldozattal járó) nemzetté válásait – egyszersmind a korábbi brit hatalmi túlsúlyra alapozott nemzetközi status quót – a túlságosan (elviselhetetlenül) dinamikus és mohó (a francia és brit mintához képest jelentős fáziskésésben lévő) (nagy)német (világ)birodalmi aspirációk olyannyira veszélyeztették, hogy úgy tetszett: ezeket csak egy „összeurópainak” induló (ám világháborúba torkolló) kontinentális hatalmi összecsapással lehet feltartóztatni/elhárítani. Ez az alapja a brit–francia „szívélyes egyetértésnek” (a korábbi több évszázados s gyakorlatilag a földgolyó egészére kiterjedő geopolitikai rivalizálás felfüggesztésének), az antant és a központi hatalmak egymás ellen vívott négyesztendős irtóháborújának, amelynek számtalan további mélyreható (máig érvényes) következménye közül itt csupán kettőt említek: 1918–1920 között az objektíve erősen meggyöngült francia nagyhatalomnak nem csupán a revánsra (Elzász és Lotaringia visszaszerzésére) nyílt lehetősége, hanem – az USA és Szovjet-Oroszország távollétében – egy olyan (német–francia összefüggésben) kérészéletű (ám közép-európai következményeit tekintve nagyon is tartós) „békemű” összeeszkábálására is, amelynek legfőbb (kitüntetett) célja Németország diplomáciai elszigetelése és mindenáron való politikai/stratégiai gyöngítése volt. (Óriási hibának, katasztrofális mulasztásnak bizonyult viszont, hogy hatalmas ipari/katonai potenciálját lényegében érintetlenül hagyták.)6

E (geo)politikai célkitűzésből pedig napnál világosabban adódik Németország legfőbb („természetes”) szövetségesének, az Osztrák–Magyar Monarchiának a likvidálása („szétzúzása”), illetve annak romjain új („egységes”) nemzetállaminak tételezett, valójában – paradox módon a maradék Magyarország és a vadonatúj Ausztria kivételével – ugyanolyan kevert népességű, később egymással s persze Franciaországgal szövetségi rendszert alkotó állami entitások (az úgynevezett „utódállamok”) létrehozása.7 Mindez norvég (kanadai) szemszögből nem egyéb (több) tehát, mint kelet-közép-európai „nemzeti átrendeződés”, egy új (átmeneti) korszak és társadalmi-politikai folyamat nyitánya, amelynek természetesen ugyanúgy lehetnek kedvezményezettjei, mint kárvallottjai – netán abszolút vesztesei…

2. Prágából, Olomoucból (Olmützből), valamint a nyugat-európai és észak-amerikai cseh emigránsközpontokból nézvést mindez (a „gyalázatos” Osztrák–Magyar Monarchia „lerombolása”)8 soha vissza nem térő alkalom (lehetőség) egy sohasem létezett (s ma már tudjuk: megvalósíthatatlannak bizonyult) mesterséges (hibrid) képződmény: a „cseh-szlovák nemzetállam” megalkotására. Mondhatni, az isteni kegyelem megnyilvánulása, a gondviselés akarata.

Ám ha ez így van (s e tényállás igazságosságában cseh és szlovák részről akkor aligha kételkedett bárki is, s a két – 1993 óta immár külön útra tért – utódállam polgárainak elsöprő többsége nyilván napjainkban is szentírásnak tekinti), minél nagyobb területeket kell elszakítani/kihasítani a prédának felkínált, konc gyanánt odavetett keleti-északkeleti országrészből (a történelmi Magyarországból), s azt, amit kegyesen mégis meghagynak belőle, gazdaságilag olyannyira le kell gyöngíteni, hogy – Nagy-Németországgal szöges ellentétben – soha többé ne legyen képes elidegenített tartományait a siker reményében (tartósan) visszaperelni. (Csupán zárójelben említem: ha e manőver legfőbb teoretikusának s persze eltökélt végrehajtatójának, Edvard Benešnek szándékain múlik, az 1920 utáni [trianoni] magyar államtestből Budapest környékén, a két Kunságon meg a Jászságon s talán a Balaton-felvidéken kívül alig maradt volna valami,9 hiszen történelmi riválisaink mohóságukban legszívesebben letörölték volna Európa térképéről…)10

3. S miként fest mindez, ha Bécsből mérlegeljük? Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnók: „kapóra jött”,11 bár okozott némi fejtörést, talán némelyekben egy kis lelkifurdalást is (hiszen mégiscsak egy „szövetséges” rovására történt). A dilemma oka: mi légyen a sorsa a hajdani „Ostmarknak”, amely korábban, akárcsak Cseh-Szlovákia, önálló állami egységként szintén nem létezett?12 Vajon megáll-e a saját lábán, vagy ajánlatos inkább (eleve) az amúgy is elkerülhetetlennek érzett Anschlusst gondosan előkészíteni?13 S mivel e belső viták kívülről (főként Párizsból) is jócskán befolyásolt végeredménye az önálló Osztrák Köztársaság (Republik Österreich, Républic of Austria, République d’Autriche)14 lett, nem maradt több kétség: meg kell ragadni a kínálkozó alkalmat! Már csak azért is, mert a hangzatos wilsoni elveknél jóval nyomósabb stratégiai érdekek (az új állam mindenáron való megerősítése), valamint nyers gazdasági megfontolások is szólnak mellette: a cseh sugallatra15 felkínált „Westungarn” évszázadok óta Bécs egyik éléskamrája…16

*

S mit szól (mit szólhat egyáltalán) mindehhez egy magyar historikus (feltéve, ha még pislákol benne a XIX. századi köznemesi/honorácior elit által kidolgozott/vallott, ma már avíttnak tetsző „honszeretet” érzése)?

Egyet tehet: fogát összeszorítva (időnként csikorgatva) megpróbál utánajárni, milyen okok és következmények (egymást feltételező, egymásból következő) láncolataként következett be ez a siralmas végeredmény; megkísérli fölmérni az amúgy felmérhetetlen (mert leginkább a lelkekben, ha úgy tetszik, a magyar nemzettudatban, önképben, önbecsülésben, a „magyar lélekben” bekövetkezett) károkat; tárgyilagos visszafogottsággal rávilágít a „nyertesek” (győztesek?) többnyire kisszerű (nemegyszer tényleg aljas) s mindenképpen távlattalan – mert okvetlenül újabb zsákutcákba torkolló17 – „módszereire”; gondosan feltárja, majd patikamérlegre teszi, hogy – immár „magyar részről” – kik, mit cselekedtek (butaságból, hozzá nem értésből mulasztottak, netán szántszándékkal vétettek); s végül – egyfajta vigasz gyanánt, halvány reményt keltve/ébresztve magyar (érzésű) olvasójában – fölmutatja azon (mégis létező) módozatokat, kiskapukat, eljárásokat, taktikákat/praktikákat s leginkább tetteket, amelyek révén/által a (nemzeti) katasztrófa elméletileg elhárítható – mindenesetre jóval kisebb méretű, legalábbis némileg elviselhetőbb – lehetett volna

*

Ha (csupán) ebből a (magyar) szemszögből olvasnánk tehát Botlik munkáját, a legteljesebb elégedettséggel nyugtázhatnánk erőfeszítései eredményét: imponáló mennyiségű magyar(országi) levéltári és könyvészeti forrásanyag mozgósításával és hasznosításával nyolc fejezetben18 kimerítő, mondhatni, monografikus feldolgozását és összegzését adja mindannak, amit a magyar historiográfia az elmúlt kilenc évtized során „Westungarn” viszontagságos történetéről valaha is megjelentetett.19 Egyszersmind, már csupán ezáltal, fontos magyar nemzetpolitikai missziót is teljesít, mert egy finoman szólva is elhanyagolt témakört hoz vissza a közbeszédbe: alkalmat és lehetőséget ad történelmi kérdések iránt érdeklődő átlagosan tájékozott olvasónak és szakmabelinek egyaránt, hogy ezeken a szerfelett bonyolult kérdéseken (újra) elgondolkozzék, felmérje a korábbi (marxista) történetírás főként ideológiai indíttatású torzításait („kalandorakciók”, „bandaharcok”, „banditák”),20 és végül, de nem utolsósorban: igazságot szolgáltasson e siralmas história elfeledett, „névtelen” hőseinek, azokról a vezérfigurákról (Prónay, Ostenburg, Lehár, Héjjas, Zadravecz etc.) is az eddigieknél jóval empatikusabb, „értőbb” portrét festve, akiknek személye a föntebb szóba hozott világnézeti megfontolások következtében (de némelyiküknek a Horthy-korszak kezdetén végrehajtott, valóban elítélendő bosszúszomjas terrorcselekményei miatt is) mind ez idáig eleve szinte csak és kizárólag negatív minősítést „érdemelt”. S mindezt a szerző oly élvezetes, közérthető stílusban teszi, hogy – csak ismételni tudom – nem csupán a szűkebb történészcéh, hanem a szélesebb olvasóközönség is haszonnal forgathatja könyvét: először részletesen bemutatja, miként válhatott a nyugati határvidék „tiltott gyümölcsből”, esetleges (bécsi) kompenzációból rövidesen bekebelezendő (megérdemeltnek érzett) zsákmánnyá az osztrák politikai gondolkozásban; ezek után aprólékosan megvizsgálja az elcsatolásra kiszemelt tájegységek, városok és nagyközségek etnikai összetételét, nem magyar anyanyelvű lakosainak Magyarország s a magyarok iránti érzéseit;21 egyszersmind nyomon követi mindazokat a változásokat/módosulásokat is, amelyek a „békecsinálók” álláspontjában az idők során ezzel összefüggésben történtek; s mindezek után módszeresen ismerteti a – részsikerrel: Sopron és vidéke megtartásával járó – magyar erőfeszítéseket. Ideértve a sokak számára nóvumnak számító nyugat-magyarországi felkelést és a Lajtabánság rövid, ám annál eseménydúsabb históriáját.22 Hiszen néhány lelkes lokálpatriótán, lelkiismeretes szaktörténészen és jól képzett nyelvészen kívül ki tudja manapság, hogy a Vas megyei és Sopron környéki német törzslakosság jelentős hányada (akárcsak a mosoniak és a Győr környékiek) semmiképpen sem minősíthető osztrák eredetűnek, sokkal inkább bajornak, s elméletileg még az sincs (továbbra sem) kizárva, hogy a heáncok, hiáncok, poncichterek, heidebauerek ősei – részben legalábbis – valóban a magyar honfoglalás előtti frank népesség leszármazottjai!23 Magyar kutatóként (olvasóként) igen nyugtalanító érzés a már korábban létrehozott bécsi Westungarische Kanzlei (Abteilung) működéséről tudomást szerezni,24 s egyenesen fölkavaró, erkölcsileg ma is minősíthetetlen tény, hogy az osztrák „sógorok” – eredeti (s később is csupán kényszerből módosított) elképzeléseik szerint – mintegy tizenhatezer négyzetkilométernyi magyar területre formáltak – a legkülönfélébb érvekkel – igényt!25 E baljós fejlemények elemzése azonban – bármennyire elegendőnek tűnjék is első pillantásra magyar „sérelmi” szempontból Botlik egyébként tényleg adatgazdag „vonalvezetése” – megítélésem szerint még nagyobb körültekintést és (főként osztrák) forrásfeltárást igényelt volna, bár – ismétlem – Botlik semmiképpen sem vádolható felületességgel. (Mintaszerűnek mondható például annak levezetése, hogyan bukkant föl, majd gyökeresedett meg a „Burgenland” kifejezés, kitől származik, s miként vált Vierburgenlandból ma ismert és használt alakjává, s kivált miképpen próbálja az osztrák történetírás meglehetősen történelmietlen módon e vadonatúj földrajzi/államjogi fogalmat a múltba visszavetíteni!)26 Mégis úgy vélem: okfejtését s gondolatmenetét jelentősen erősíthette s elmélyíthette volna, ha még több – ausztriai szerzőtől származó – viszonylag könnyen hozzáférhető forráskiadványt és szakmunkát hasznosít.27 Ezekre támaszkodva ugyanis – az audiatur et altera pars historikusi hagyománya szellemében – az általa ebben a könyvben rajzoltnál is árnyaltabb képet kaphattunk volna a – nem kevés! – osztrák belső vitá(k)ról, a keresztényszocialista és szociáldemokrata, valamint a vaskalapos „nagynémet” irányzatok hol egymásba szövődő, hol sarkosan elváló véleményhalmazáról s nemegyszer késhegyre menő küzdelmeiről…28

Ezeket a megjegyzéseimet távolról sem tudálékosságból, netán kötözködési szándékból vetettem papírra, hiszen magam is tisztában vagyok vele, hogy a kutatást (s a kéziratot) egyszer le kell zárni, egyetlen történész sem képes minden tudomására jutott értesülést, megszerzett adatot szövegébe maradéktalanul beépíteni, és mindig akadhatnak (vagy „menet közben” felbukkanhatnak) új, eladdig ismeretlen információk.

Ugyancsak messzemenően helyeselhető, hogy Botlik a párizsi (londoni) döntéshozók huzakodásainak nyomon követése és rekonstruálása során – mintegy ellenpontozás gyanánt – a száraz statisztikai adatok precíz számsorain túl ismételten (visszatérően) bevonja érvelésébe a geopolitikai megfontolásokat, illetve ezek „rugalmas” módosulásait is, továbbá csak dicséret illetheti ama szókimondó, kemény, a „realitásokkal” illúziómentesen szembenéző ítéletalkotásáért, miszerint Ausztriának két perdöntőnek bizonyult okból ígérték és később ítélték oda Nyugat-Magyarországot: mindenképpen meg akarták akadályozni az Anschlusst, más szóval nem csupán le akarták választani Németországról, hanem – ebből következően (is) – gazdaságilag életképessé, határait pedig többé-kevésbé védhetővé szándékoztak tenni; további következményként pedig kárpótolni kívánták az Olaszországnak elígért Dél-Tirol elvesztéséért! Hozzátenném még (s erre Botlik is utal),29 nemcsak Alto Adige elidegenítéséért, hanem, talán még (sokkal) inkább, a csupán később szudétanémeteknek átkeresztelt cseh- és morvaországi többmilliós – az ausztriaitól etnikailag, életformájában és mentálisan alig megkülönböztethető – németség elvesztéséért is…

Szintén teljesen rendjén való, hogy Botlik ezt a geopolitikailag abszolút korrekt felismerését a jugoszláv–magyar határvitára is kiterjeszti, finoman érzékeltetve, mennyire megnövelte máris Bethlen István miniszterelnök s még inkább Bánffy Miklós külügyér amúgy rendkívül szűk mozgásterét a „nyugat-magyarországi kérdés” elnyújtott „lebegtetése” a Belgráddal való civakodás és nyomásgyakorlás tekintetében; másfelől viszont a szerző kerek perec leszögezi, hogy a Muravidék végső elemzésben a Temesi Bánság Nagy-Romániának ítélt nagyobb (keleti) része – ideértve az Anjou királyok egykori székhelyét, a régi Magyarhon Pest-Buda után legdinamikusabban fejlődő városát, Temesvárt is – fejében vált a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság felségterületévé! Vagyis ugyanúgy (területi) kompenzáció gyanánt, akárcsak a Magyarországtól elragadott, Burgenlandnak átkeresztelt terület.

Nem lévén a kérdéskör „felkent” szakértője, analógiás alapon egyelőre csupán elképzelhetőnek tartom, inkább csak valószínűsíteni tudom, hogy Botliknak igaza van: így és ezért döntöttek erről is Párizsban és Belgrádban, valamint Bukarestben. Hiszen valamennyi döntésben van egy (számunkra fájdalmas) közös elem: kivétel nélkül a magyar nemzeti érdekek rovására történt! Vagyis: vae victis

Utaltam már rá, s így csupán ismételni tudom, hogy Botlik többnyire Lökkös Jánosnak az 1910-es (utolsó) teljes körű nagy-magyarországi plebiszcitum tanulságos számsorait anyanyelvi szempontból górcső alá helyező fontos munkája30 vagy valamelyik nagynevű kortársunk kézikönyve(i) nyomán újravizsgálja amaz, a magyar történetírásban toposszá vált megállapítást is, miszerint az összes elcsatolt terület közül a nyugati részek elvesztése váltotta (volna) ki a legkisebb lelki megrázkódtatást (ebbe lehetett a legkönnyebben beletörődni), mivel – úgymond – a lakosság etnikai megoszlása itt adott viszonylag a leginkább jogalapot a másutt (főként északon és keleten) látványosan semmibe vett etnikai elv érvényesítésének. S ezt nem csupán West-Ungarn, a Vendvidék és Pozsony (stb.) vonatkozásában teszi meg, „perújrafelvételt” szorgalmazva,31 hanem – föntebb jelzett geostratégiai érvelését megtámogatandó – akkurátusan ismerteti a Bánság „fővárosában” 1918. december 21-én a helyi szerb hatalom sürgetésére Roth Ottó kormánybiztos által elrendelt népszámlálás magyar szempontból meglepő eredményeit is. Itt viszont a recenzenst is meglepetés érte, mert a szerző ez alkalommal nem jelöli meg forrását.32 Holott a magyar nemzetépítés és nemesi típusú polgárosodás temesvidéki hatékonyságát és viszonylagos sikerességét – a többségében „sváb” eredetű, ám hangsúlyozottan magyar tudatú beamter „úriember” réteg fokozatos megerősödését és mintateremtő erejét – közvetve és utólag igazoló félhivatalos adat (tudniillik a temesvári „bürgerek” közül csaknem három százalékkal többen vallották magukat magyarnak az időközben bekövetkezett „összeomlás” ellenére, mint 1910-ben!) távolról sem közismert, szerintem nagyon is elkelt volna hozzá egy útbaigazító lábjegyzet…33

Száz szónak is egy a vége, egy ismert tudományelméleti/filozófiai tétel (nézet) szerint akkor válik valami valódi tudománnyá, szakmailag/bölcseletileg értelmezhető, mérlegelhető és továbbgondolható/fejleszhető tudássá, ha róla (vele kapcsolatban) több, egymással ellentétes felfogású, de egyaránt gondos kutakodás és elmélyült gondolkodás árán született/megvalósult okadatolt koncepció létezik; egymás mellett vagy (akár) egymással ütköz(tet)ve.

Botlik József munkája hangsúlyozottan magyar (nemzetépítő, nemzettudati, önszemléletű) szempontú sikeres megközelítés, mondhatni, a magyar igazság tudományos megnyilvánulása, könyvvé formált megtestesülése. De annak is csupán egyik lehetséges változata! Nem feledhető ugyanis, hogy a „magyar fejlődés” (a bibói „magyar alkat”) már szóba hozott fonákságai, a magyar nemzet- és társadalomfejlődés XX. századi megbicsaklásai és torzulásai következtében sajnos – bármennyire szeretnők is – még a magyar glóbuszon sem tekinthető a teljes (történelmi) igazságnak, csupán jelentős hozzájárulásnak (állomásnak) a felé vezető, változatlanul hosszúnak és göröngyösnek ígérkező úton. S hol vagyunk akkor még a szomszéd népek értelmiségi elitjeitől (is) joggal elvárható, az övékénél semmivel sem kevésbé legitim magyar nemzeti, nemzetépítő törekvések önkritikus, távolságtartó, higgadt újraértékelésétől?

Mindenesetre a nagyobb tévedés veszélye nélkül talán megkockáztatható, hogy – amennyiben a Partiumban, Erdély-szerte és a Bánságban hasonló eltökéltségű és hatékonyságú, szervezett katonai/politikai (fegyveres) ellenállás bontakozhatott volna ki, mint a Botlik által szakavatott módon feldolgozott nyugat-magyarországi felkelés esetében – legnagyobb (és eddig legsikeresebb) történelmi riválisunk egyik XX. századi szellemóriása, a (havasalföldi) román Mircea Eliade aligha minősíthette volna 1937-ben a magyarságot – történetesen a Vremea című vasgárdista folyóirat hasábjain – a bolgárok után Európa (politikailag) legostobább népének/nemzetének.34 (Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2008)

Jegyzetek

1 „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e, vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” (Kosztolányi Dezső) Idézi Kiss Dénes: Beszélgetések az aggyal. Püski Kiadó, 2009, 29.

2 Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge – Hozzászólás egy vitához. In uő.: Nemzet és történelem. Gondolat, 1974, 11–188.

3 Lásd erről bővebben: Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Osiris Kiadó, 1996. (Vö. Borsi-Kálmán Béla: „Mi a helyzet” – Impressziók, észrevételek és megjegyzések Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében című könyvének margójára. In Borsi-Kálmán Béla: A békétlenség stádiumai – Fejezetek a magyar–román kapcsolatok történetéből. Osiris Kiadó, 1999, Pro Minoritate könyvek, 335–352.)

4 A kérdéskör könyvtárnyi szakirodalmából csupán két – megítélésem szerint valóban „pártatlan” – írást jelölök meg: Czigány Lóránt – Péter László: Urbánusok és népi(esek) nálunk. In Péter László: Az Elbától keletre – Tanulmányok a magyar és a kelet-európai történelemről. Osiris, 1998, 379–384.; Mészöly Miklós: A zsidókérdés útvesztői – Magyar reflexiók. Közzéteszi Wilheim András. Holmi, 2004/január, 42–59.; Holmi, 2004/február, 189–205.

5 A továbbiakban: Botlik 2008.

6 Bainville, Jacques: Les conséquences politiques de la paix. Paris, 1920, Librairie Arthčme Fayard. (Az 1920 októberében megjelent mű mottójául a francia történész – látnoki módon – egy bibliai idézetet választott: „On aura les conséquences. Celui qui creuse une fausse y tombe, celui qui rompt une haie, le serpent le morde.” [Nem kerülhetjük el a következményeket. Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Azt, aki megbontja a sövényt, a kígyó megmarja.])

7 Még akkor is, ha ma már tudjuk, e „logikus” végkifejlet kivitelezésének politikai szándéka csupán 1918 júniusára érlelődött meg – s akkor sem mindig következetesen s habozásmentesen – a döntéshelyzetbe került nagyhatalmakban, illetve politikusaikban…

8 Beneš, Edvard: Détruisez l’Autriche-Hongrie. Le martyre des tcheco-slovaques ŕ travers l’histoire. Paris, 1916, Libraire Delagrave. (Magyarul: uő.: Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot. A cseh-szlovákok mártíromságának történelmi bemutatása. Fordította, sajtó alá rendezte Nagy Andrea. JATE, 1992.)

9 Részlet egy Beneš sugallta vitairatból: „nem szabad tűrni, hogy ez a minden békeszerető nemzettel ellenséges népfaj [az] alig egynéhány évtizedes és a legaljasabb erőszakkal elharácsolt nyelvi és gazdasági zsákmányt megtarthassa. Minden érvre és erőre szükség lesz a konferenciánál [sic!] arra, hogy a magyarság azon határok közé szoríttassék, amely őt megilleti: a kunok és jászok területére a Tisza és a Duna között és a Dunántúl területére a Duna, Dráva és a Balaton-tó között. Ezek azok a területek, melyek a cseh községek részére szánt határoktól délre, a szerb határoktól északra és a román határoktól nyugatra feküsznek.” Idézi – Kuffner H.: Nás stát a svetovy mir – Unser Staat und der Weltfride (Prága, 1918) nyomán – Horváth Jenő: A békeszerződés mérlege – A szláv korridor. Nemzeti Ujság, 1925. július 5. 8.

10 „A román, csehszlovák és jugoszláv követelések teljesítése esetén Magyarországból nem sok maradt volna, a három állam legszívesebben felosztotta volna egymás között Magyarországot.” Lásd erről bővebben Ádám Magda: A „győztes” utódállamok. História, 1990/3., 21–23. (az idézett mondat a 23. lapon).

11 Vö. Botlik 59. (Jóllehet a szerző a kifejezést Karl Renner osztrák kancellárnak a békekonferencián alkalmazott taktikája – a [magyar] „bolsevik veszély” [’vörös rém’] mumusként való felmutatása – összefüggésében használja! – Borsi-Kálmán Béla.)

12 Vö. Brenner Vilmos: Jóhiszemű történelmi tévedések – Megjegyzések Botlik József (Szövetséges társállamból – területkövetelő szomszéd. Ausztria és Nyugat-Magyarország [Westungarn] 1918–1919-ben című) tanulmányához (Vasi Szemle, 2007. 1. és 2. szám). Vasi Szemle, 2007/6. 744–747., illetve Botlik József: Válasz Brenner Vilmos megjegyzéseire. Uo., 747–750.

13 Botlik 2008, 9–34.; 48–50.

14 Uo. 58–60.

15 Vö. Botlik 2008, 50–56.

16 Uo. 26., 61–67., 71–78.

17 Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In Bibó István: Összegyűjtött munkái 1. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás. Bern, 1981, Az Európai Protestáns Szabadegyetem (EPMSZ) kiadása.

18 I. Szövetséges társállamból – területkövetelő szomszéd (9–34.); II. Moson, Sopron és Vas vármegye nyugati tájainak Ausztriához csatolása (35–78.); III. A vasi Vendvidék szerb megszállása – a Mura Köztársaság (79–92.); IV. A saint-germaini szerződéstől a trianoni békediktátumig (95–119.); V. Osztrák törekvések és a területátadás meghiúsulása (120–158.); VI. A nyugat-magyarországi felkelés (159–241.); A Lajtabánság állam (242–284.); A velencei tárgyalásoktól a soproni népszavazásig (285–313.)

19 Vö. Arday Lajos: Nyugat-Magyarország az első világháború után. (Botlik József: Nyugat-Magyarország sorsa, 1918–1921. [Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2008] című könyvéről.) Kisebbségkutatás, 2009/1.

20 Vö. Botlik 2008, 252.

21 Lásd erről például Ress Imre: A nyugat-magyarországi horvátok identitástudatának alakulásához a 18–20. században. In Ami rejtve van s ami látható – Tanulmányok Gereben Ferenc 65. születésnapjára. Szerkesztette Császár Melinda – Rosta Gergely. Pázmány Társadalomtudomány, 2008, 10., 411–426., különösen: 422.!

22 Egyetértek Botlik egyik recenzensének véleményével, miszerint ezeket az eseményeket a szerző „nagyon alaposan feldolgozta”, s a munkának „a felkelést tárgyaló része rendkívül adatgazdag”. Lásd Salamon Konrád: Nyugat-Magyarország elvesztése – Botlik József: Nyugat-Magyarország sorsa 1918–1921. Magyar Napló, 2008/december, 63–64. (az idézett mondatrészek a 64. oldalon).

23 Botlik 2008, 23–24.

24 Lásd erről még Speidl Zoltán: Trianon előtt is szemet vetettek hazánkra az osztrákok. Magyar Nemzet, 2008. október 16., 9.

25 Botlik 2008, 22.

26 Uo. 24–25., 46–47., 78. Lásd még erről Kollányi Károly: A Trianon előtti Nyugat-Magyarország, amikor még nem nevezték el Burgenlandnak. In uő.: Trianoni boszorkánykonyha. Kráter Műhely Egyesület, 1993.

27 Csupán néhány közülük: Irmtraut Lindeck-Pozza: Die Burgenlandfrage in der italienischen Außenpolitik. Ein Vermittlungsversuch Italiens zu Ende 1920. In Römische Historische Mitteilungen 14, 1972, S. 123–153.; Berlin, Jon Dale: Akten und Dokumente des Außenamtes »State Departmen« der USA zur Burgenland-Anschlußfrage. Eisenstadt, 1977, Burgenländische Forschungen. 67.; Charlotte Heidrich: Burgerländische Politik in der Ersten Republik. Deutschnationale Parteien und Verbände im Burgenland vom Zerfalll der Habsburgermonarchie bis zum Beginn des autoritären Regimes (1918–1933). Wien, 1982, Studien und Quellen zur österreichischen Zeitgeschichte 4.; Gerald Schlag: Aus Trümmern Geboren… Burgenland 1918–1921. Eisenstadt, 2001, Amt der burgenlandischen Landesregierung; Arnold Suppan: Außenpolitische Dokumente der Republik Österreich 1918–1938. Bd. 1. Selbstbestimmung der Republik, 21. Oktober 1918 bis 14. März 1919. (hg. von Klaus Koch, Walter Rauscher und Arnold Suppan) (Oldenbourg, Wien/München, 1993); Band 2: Im Schatten von Saint-Germain, 15. März 1919 bis 10. September 1919 (hg. von Klaus Koch, Walter Rauscher und Arnold Suppan) (Oldenbourg, Wien/München, 1994); Bd. 3: Österreich im System der Nachfolgestaaten. 11. September 1919 bis 10. Juni 1921. (hg. von Klaus Koch, Walter Rauscher und Arnold Suppan) (Oldenbourg, Wien/München, 1996); Bd. 4: Zwischen Staatsbankrott und Genfer Sanierung. 11. Juni 1921 bis 6. November 1922. (hg. von Klaus Koch, Walter Rauscher und Arnold Suppan) (Oldenbourg, Wien/München, 1998).

28 További osztrák/német szakirodalmat találhatott volna Békés Márton A fegyveres revízió útja Nyugat-Magyarországon – Szabó József százados, felkelőparancsnok válogatott iratai elé (Vasi Szemle, 2007/4., 405–451.) című értékes közleményében is. Ugyancsak itt teszem szóvá, hogy Botlik hivatkozásai között nem szerepel az Ádám Magda által (fő)szerkesztett négykötetes Documents diplomatiques français sur l’histoire du Bassin des Carpates 1918–1932 (Budapest, 1993, 1995, 1999, 2002, Akadémiai Kiadó – Institut des Sciences Historiques de l’Académie Hongroise des Sciences) című forrásgyűjtemény, illetve annak rövidített (az első kötetből szemezgető), magyarra fordított változata (Francia diplomáciai iratok a Kárpát–medence történetéről. Összeállította és szerkesztette Ádám Magda és Ormos Mária. Budapest, 1999, Akadémiai Kiadó) sem, noha az épp egy évtizede publikált harmadik kötetben valósággal hemzsegnek az érdekesebbnél érdekesebb, West-Ungarnra, Hongrie Occidentalera és, már akkor, Burgenlandra vonatkozó diplomáciai/katonai jelentések…

29 Botlik 2008, 49.

30 Lökkös János: Trianon számokban. Az 1910. évi magyar népszámlálás anyanyelvi adatainak elemzése a történelmi Magyarországon. Püski Kiadó, 2000.

31 Botlik 2008, 72–73.

32 Uo. 92.

33 Geml József: Emlékiratok polgármesteri müködésem [sic!] idejéből. (1914 VI. 15–1919 IX. 4.) Timisoara, Helicon Könyvnyomdai Müintézet, 1924, 108–109.

34 „Azoktól, akik a magyaroktól – a bolgárok után a valaha létező legbutább nép[től] – oly sokat szenvedtek és századokon keresztül megaláztattak, a hősies mártír Erdély ezen politikai vezetőitől nacionalista, dühös, soviniszta, felfegyverzett, könyörtelen és bosszúálló Romániát várunk.” Mircea Eliade: Elogiu Transilvaniei (Erdély dicsérete). Vremea, 1937. 505. szám, szeptember 19. Idézi és interpretálja Takács Ferenc: Vasgárdisták színeváltozása. Mozgó Világ, 2004/június., 123–126. (az id. mondat a 12. lapon).

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben