„…ha zöld sincs bizodalmunk…”
(Nagy Gáspár)
[És átkeltünk pirosnál]
A zöldnél is haboztunk Nagy Gazsival lelépni,
eső és kosz a zebrán, álltunk és elemeztük
R. Zs.
műfordítását, ki még előttünk elszáll,
s a belvárosi aszfalt etettük-tenyerünkből
egének lőn lakója, majd elejtve a kesztyűt,
Perint melléki stílben, csak úgy fröcsög mögöttünk
a képzelt hármasugrás: irány a betűszertár
s hátunkat sem fedezvén két rakéta: kilőttünk
néhány tócsányi felhőt. Csobbant, elefántráncos
pocsolyákon túl alkony égett, szekérderéknyi –
könyvkirakatból nem láng, korszak gyúlt: ágazásos,
és átkeltünk pirosnál. Csak gyanítom utólag,
bár egyre megy: piros, zöld, s kit érdekel a hólyag,
a rácsok eltömődött hézagain hadd ússzon,
hogy volt a levegőben (szippantani a jussom)
valami: hét tüdőt is bőven éltetni képes,
mindegy, milyen színeknél, milyen járdán, s belénk mi
ütött; hiányzó mészcsík az átkelőn a vétkes?,
mert erőnk s levegőnk lett.
Messze jegenyék nyögnek,
a kő elhengerítve, a hó angyala kürtöl
ezüst s arany torokkal: asszony egyben és férfi –
Már ágyaznak a szélbe vesző jövő időnek.
[Álmodott
V betűkkel]
Mielőtt kihalt tenyeréből
megtette, hogy álmodott V betűkkel
mielőtt kihalt tenyeréből
a golyóstoll a könyv és a néma taps
a V betűk is tették dolgukat
v-irágcserép (egy), a másik ugat
a
Világelit selypeg és röhécsel
akikért egyszer még sírva fakadsz –
és a
Világ fenékig felszín, a
jég alatt
Victoria vagy
Victima
s száraz úton levélig a gyökértől
a születő kínt kellett rágnia
s Uram, reggeled mi mélyből merül fel
sejtektől fájt, betűkkel viszketett
s a kopaszodó Bakonyon a hét őr
(Ursus Major)
takar, s nem Te aratsz.
A tenyeredből mielőtt odalett
kiürült-hűlt kíncserép reggeled –
[A harmadik]
Leírta, nem lesz „boldog nyugdíjas”,
föleszűdök egy versére, „a bátyja” –
Három zarándok korona virraszt.
A szenvedést szentté alkimizálta.
