Gyurácz Ferenc: Személyes ügyeim

Gyurácz Ferenc az értéket teremtő, értékre figyelmező és értéket őrző gondolkodók közül való. Abból a különleges, háttérbe húzódott – vagy még inkább: a nyugati végekre eleve száműzetésbe született – tudós fajtából, aki minden korokban megalkotja életművét ezen a középponti kultúrának kinevezett közegtől távoli, múzsáktól is ritkásan látogatott vidéken, hogy a hálátlan és figyelmetlen utódok majd elfelejtsék, de minden értékükkel egyetemben feltámadnak, ha azokra az értékekre nagyon naggyá növekszik a szükség. Éppen úgy – és csöppet sem véletlen, hogy személyes ügyein, küldetésének értelmén elgondolkodva rájuk esett a választása –, mint esszéinek szintén értékteremtő, értékőrző hősei, a nagy formátumú Vas megyei muszáj-Herkulesek, a tudós, szellemi-értelmiségi polihisztor Pável Ágoston, az etnográfus Kárpáti Kelemen, az esszéista Halász Imre és a gazdasági reformer Egán Ede, akik érdemtelenül az országos feledés homályába merültek. És csöppet sem azért, mert kisebb kvalitásúak voltak a hírben maradottaknál.

A szépirodalmi esszé azonban nemcsak azért születik, hogy szerzője valamilyen személyesen újat, egyedi látásmódút közöljön a világról. Az esszé a különös felfedező utak eszköze is, a felfedező olykor kesernyés örömének hírvivője, olyan cselekvésforma, amelyben az elsődleges mondandó – az alkotás folyamatában szabaddá nyilvánítva önmagát alkotójától – egy másik, talán előre meg sem határozott, pusztán a szöveganyag diktálta ihletettség által addig ismeretlen célt tűzhet ki magának. A jó esszék gyűjteményének igazi értéke – talán éppen emiatt – szinte minden esetben valami újszerű, az eredeti témaválasztástól többé-kevésbé elváló többletjelentést hordozó, önállósult műalkotásban mutatkozik meg.

Gyurácz Ferenc könyvében pedig jó, olvasásra-továbbgondolásra ösztönző esszék vannak. A könyv két – nyitó és záró – vezérszava az utópia és a népiség. Az utópia Gyurácz idevonatkozó értelmezésében: „…ha az utópia nem merev ideál, nem a naiv »wishful thinking« puszta álomképe, hanem a valóságosan meglévő lehetőségek meghosszabbítása az álom és az érzelmek anticipációiban, akkor már nem is immanens tartalmai, hanem gyakorlati mozgósító szerepe miatt fontos. A rá irányult gondolkodásban a líraiság és egyfajta elégikus erkölcsiség, mint a »még-nem-létrejött« (Bloch) tudatának velejárója szintén megtalálható, de ez már – a valósággal, tehát az emberi nem tényleges lehetőségeivel való azonosulás folytán – nem a gyakorlat pótszere, hanem az önmegvalósítás és a közösségi emancipáció segítője.”

A sajátosan magyar népiség megfogalmazásánál már ingoványosabb, érthetően nehezebben konkretizálható, akár a végletekig tágítható meghatározásra jut: „…a magyar népiség (…) sohasem volt puszta »izmus«, puszta ideológia vagy stílus. Legmélyebb megjelenéseiben sokkal több volt, és ma is több annál: egzisztenciális sugalmú szellem, amely értelmet, célt, erkölcsöt adhat a modern személyiség életének is. Ha nem is mindenek fölött való értelmet, célt és erkölcsöt.”

A kettő, a világformálás utópisztikus célrendszere és a népiség hagyományokban gyökerező erkölcsisége Gyurácz és e mindkettőben jelen lévő magatartás értelmezésében mégis egybeáll, személyes képviselőinek műveiben életre kel, és a maga egyedi tulajdonságai, éppen a népiség fogalmának egyetemessé tágíthatósága révén aktualizálja a mondandót.

Németh Lászlónak, az utópiában fogant népiség és Veres Péternek, a népiségbe oltott utópia két, hatalmas életművet maga után hagyó, bár a világmegközelítési módok különbözőségéből fakadóan egymástól némiképp idegen alkatú képviselőjének (Veres Péter Olvasónaplójából tudjuk, hogy milyen nagyra becsülte Németh Lászlót) életműve az esszégyűjtemény két sarokpontja (Németh László és az utópisztikus gondolkodás, Veres Péter utóélete és időszerűsége). Két, az utóbbi egy-két évtizedben a magyar irodalmi gondolkodás határszélére szorított, ellentmondásaiban is nagy jelentőségű életműről van szó, amelyek gondolkodásukban, igazságtartalmaikban, írói kvalitásaikban máig hatnak, s a Gyurácz által megfogalmazott gyakorlati mozgósító szerepük egyre megkerülhetetlenebb.

Ezeknek az erkölcsi-minőségi értékeknek a világban elfoglalt helyéről, az alkotó személyiségen keresztül érvényesülő erejéről fogalmazza esszéit Gyurácz Ferenc. A Németh László-i és a Veres Péter-i világmegközelítések hajdani különbözőségét ugyan ma már alig érezzük, mint ahogy a népiség ideológiákban, politikai aktualitásokban fogant vízválasztó szerepe is átalakulni látszik.

Pável Ágoston, Kárpáti Kelemen, Halász Imre, Egán Ede: négy, a múló időben elhallgatottságra ítélt, pazarnak mondható életműtorzó. Sorsuk példaadó minták és keserű tanulságok összessége. Pályájuk utópiában, a „lehetőségek meghosszabbításában” fogant, és máig ható erkölcsiségükben fejeződött be. Tiszteletre méltó arcképük megrajzolásához jól illik Gyurácz tárgyilagosan visszafogott, már-már tudományosra pontosított, tiszta stílusa. A szerző szikárra puritánosított arányérzéke. Pedig volna alkalom bőven a sorsukon elmélkedni, néhányuk utóéletén sajnálkozni.

Amikor – történetesen Pável Ágostonról – ezeket a sorokat lehet olvasni Gyurácz esszéjéből (Pável Ágoston útja): „Pável Ágoston, a könyvtár- és folyóirat-alapító, a néprajzkutató és múzeumigazgató, a költő, műfordító és kritikus, a tanár és tehetségkutató, a szerkesztő és kultúraszervező, a szlavista nyelvész és összehasonlító irodalomtörténész, a magyar–délszláv kultúrkapcsolatok meggyőződéses híve és fejlesztője: a magyar és közép-európai művelődéstörténet oly következetességű mindenese” – elszégyelli magát az olvasó, hogy a magyar szellemiség ekkora kiválóságáról csak annyi maradt meg emlékezetében, hogy az induló Weöres Sándor mentora volt Szombathelyen.

S bizony, Halász Imréről még annyi sem. Pedig a Nyugat főmunkatársa volt Ambrus Zoltánnal, Babits Mihállyal, Móricz Zsigmonddal, Osvát Ernővel, Schöpflin Aladárral együtt. Számos – egyáltalán nem érdektelen – politikatörténeti esszéje látott napvilágot a Nyugatban. Mégis, nem emlékszem arra, hogy a hajdanvolt egyetemi órákon nevét egyetlenegyszer is említette volna bármelyik előadó tanár, vagy nekem magamnak a Nyugat-számok lapozgatása közben megakadt volna rajta a szemem. Igaz, a szintén méltatlanul elfeledett Ambrus Zoltán nevén is ritkán és elvétve. A főmunkatársak közül csak Babitsot, Osvátot, Schöpflint kellett tudni a kollokviumon és később, az életben. Gondolom, hogy az irodalomtörténet-írás ebbéli feledékenységre való hajlama azóta sem szűnt meg.

Pedig Halász Imre főművének, az Egy letűnt nemzedéknek ma is fájdalmas aktualitására érdemes volna felfigyelnünk, de ugyanígy a Széchenyiről, gróf Andrássy Gyuláról, Deák Ferencről rajzolt portréjára is.

Gyurácz Ferenc muszáj-herkuleses ügyei közül a gazdasági reformer Egán Ede portréja (Nemzeti gondolat és szociálpolitika) a legszívhezszólóbb. Talán közrejátszik ebben az Egán iránt érzett részvétben a titokzatos-magyaros vadkan-effektus is (Egánt máig rejtélyes körülmények között gyilkolták meg, máig ismeretlen okból, máig ismeretlenek), a kibogozatlan maffiabűntény, a legenda, amely halálát körülveszi. Egán életművének lényege azonban a Gyurácz-interpretációban nem a nagy ügyért hozott hiábavaló áldozathozatal, hanem az utópia belemerevedése a könyörtelen időbe. A soha be nem teljesedő lehetőségek magyar történelembe ágyazottsága. A célját tudó erkölcsiség és a kegyetlen, köznapi valóság, a gazdasági érdekek és kényszerek konfliktusa, amelyben az „elégikus erkölcsiség” utópiája nemritkán kudarcra ítéltetik. Az az ember, aki Kárpátalja hegyi lejtőire alpesi legelőket s ezzel népjólétet álmodik, minden korokban túllép a „megengedhető” utópián, a világ szemében beteges álmodozóvá és kártékony, akadékoskodó, dekadens szellemmé válik, s még nyugtában is, utóéletében is elkíséri az életművét lebecsülő finom irónia: „Itt egy férfi nyugszik, akinek szíve, szenvedélye, vére volt, és valami homályos, borús titka van, mint az óangol balladáknak. Így élt és így múlt el Sir Edward Egan, óh!” – idézi Gyurácz nem minden keserűség nélkül Bródy Sándor nekrológját. Megvallhatjuk, hogy a nagy írónak emez utalása Egán Ede ír őseire meglehetősen olcsó fogásnak bizonyult…

Megannyi torzó, megannyi félbeszakítottság, megannyi nagy szellem, akikben a sokat kárhoztatott provincializmusnak nyoma sincs. És ez csak Magyarország egy kis darabjából: Vas megyéből, ahonnan ma is bőven elősorjáznak a „személyes ügyek”, hogy csak a Nagy Gáspár-portré mondandójára (Nagy Gáspár költészete a „rendszerváltozás” küszöbéig) vagy az Életünk folyóiratot országos jelentőségűvé emelő Pete György arcképére (Az Életünk fénykora) vagy a vasi önkéntes „száműzetésbe” vonult Somogyi Győző magatartásrajzára (Szakralitás és életöröm) gondoljunk.

Mennyi veszteségünk lehet még? Hány elnévtelenült gondolatra telik ennek az országnak? Ez a Gyurácz-mű másodlagos – vagy ha úgy tetszik: harmadlagos – jelentéssíkja, aminek sugallatára ez a könyv megszületett. Egy hosszan kitartó kérdés, amire egyelőre nincs válasz.

(Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2009)