Café Stockholm (7)

kisnovellák

Én a tengerparton

Nem sokkal éjfél után, tehát a zárórán még jócskán innen, egy hirtelen jött csend­ben az Öt Ajtóhoz címzett café egyik vendége letette a kezében lévő könyvet, melyet már jó ideje olvasott, és azt a szót mormolta maga elé, hogy: Érdekes. Nem csukta össze, hanem csak úgy, arccal lefelé ráhelyezte az asztalra, mintha csak pihenne kicsit, hogy aztán annál nagyobb kedvvel folytathassa az olvasást. Körötte a jelenlévők egyszerre több nyelven hallgattak, és ha akadt is köztük egy vagy kettő, aki ilyet egy könyvvel nem tett volna, merthogy az udvariatlan az íróval, az irodalommal szemben, satöbbi, ez a fajta elmarasztaló ítélet még csak gondolatban sem lett megfogalmazva. Egyrészt mert nem a Nemzeti Könyvtárban voltak, hanem az Öt Ajtóban, másrészt mert az itt megforduló multikulturális közösség tagjai bizonnyal megtapasztalták már, hogy néha épp a helytelenítés parazsán kap lángra a legmakacsabb szembefordulás. Bizonyos szempontból nézve jobb is, hogy senki nem szólt semmit, mert így az asztal mellett elhaladók zavartalanul elolvashatták az író nevét és a regény címét, amely így hangzott: Murakami Haruki, Kafka a tengerparton.

Az olvasó vendég újra kezébe vette a könyvet, és újra elolvasta a mondatot, amely az imént azt mondatta vele, hogy: Érdekes! Ott állt a 198. oldalon, és a következőképpen szólt: „Hogy élhettem úgy, hogy észre sem vettem idáig magam fölött ezt a tömérdek csillagot?” Második elolvasásra a jelenlévők között talán akadt egy vagy kettő, aki – anélkül, hogy a közös hallgatás bástyái mögül kilépett volna – azt gondolta magában, hogy: jaj de szép! Ez az egy-két vendég képes volt meghallani, amit egy velük azonos helyen tartózkodó személy olvas vagy gondol. Ezt a jelenséget a számítógépszakmában WIFI-kapcsolatnak nevezik.

Az olvasó újra letette a könyvet, most már becsukva és címmel felfelé.

Erasmus Szabó nem messze attól az asztaltól, ahol Kafka hevert a tengerparton, elnézett a helyiségben jelen lévők feje felett, és miközben nem hallotta, hogy mit beszélnek a nem beszélők, felemelte kezét laptopjának billentyűzetéről, tekintete egy darabig a semmibe meredt, majd azt kérdezte az olvasó vendégtől, na, nem szemtől szembe, hanem csak úgy áttételesen, szavait a képernyőre pötyögve, hogy: Ejnye már, mért mondja kegyed újra meg újra, hogy érdekes?

Nekem csak attól maradt tátva a szám, felelte a kérdezett, hogy mint jutott el a mi Kosztolányink Budapestről Tokióba. Nem a több ezer kilométerre gondolok, mely a két metropolist egymástól elválasztja, hanem inkább a két nyelv közötti távolságra, no meg arra a hetvenévnyi időre is, amelynek legelején a mi költőnk egy hajnali részegségben, mielőtt énekelni kezd az azúrnak, azt kérdi magamagától, hogy mit keresett ő itt, ezen a földön, miféle kopott regék s ringyók rabságába esett, hogy ezt az égi bált a feje felett ötven év alatt észre sem vette. Nehéz ezt elmondani annak, aki nem ismeri a verset, fejezte be elragadtatása okának rövid taglalását az ismeretlen vendég.

Én bizony ismerem, felelte erre Erasmus Szabó, és ha uraságod kicsit továbbhalad abban a könyvben, amelynek egyik mondata immár harmadszor készteti megállásra, akkor hadd hívjam fel figyelmét arra, ami egy-két sorral lejjebb következik. „Ugyan mi minden van még ezen a világon, ami még fel sem tűnt eddig, mennyi minden, amit még nem ismerek! Mindezt végiggondolva egyszerre erőtlennek, gyámoltalannak érzem magam.” Nos, engem ez az egekbe röppentő kamaszkori éhség egy másik könyvre emlékeztet, amelyet 1963-ban írtak, és ugyancsak Budapesten. Egy bizonyos játékszoba-vízióra gondolok most, amely vízióban a serdülőkorú hős csak rohanni tud a borzolt világ kimeríthetetlen lehetőségeit jelképező játékok között, majd elképzeli, hogy mi minden más nem lehetne ő ebben a világban, majd csüggedten megállapítja, hogy hiába, mert évezredek alatt sem élhetne annyit, mint hárommilliárd ember egyetlen pillanat alatt.

Maga ismeri Hendi Pétert?, kérdezte meglepetten és arcán látható örömmel az ismeretlen vendég. Honnan, ha szabad kérdenem. Talán onnan, hogy ő az apám, felelte erre Erasmus Szabó. Ugye megérti, hogy ennyivel tartoztam az öregnek.

Biliárd fél tizenkettőkor

Ha egyetlen szóban kellene megragadnom, azt mondanám, hogy vákum. Mert az vett körül, amikor beértem a hatvani munkahelyemre. Mi van ma itt? Ünnep? De hiszen tegnap volt huszadika. Ma pedig huszonegyedike, se nem szombat, se nem vasárnap, hanem csütörtök. Ezt persze nem magamtól tudom. Valaki azt írta a Kaféra, hogy vasárnap hajnalban történt. Na nem, azt már nem! Munkanap volt! Vagy mégse? Negyven év után talán nem árt lecsekkölni. Felhívom Evát a teniszklubból. Nem, nem vasárnap volt, mondja rögtön, hanem a hét közepén. Csütörtökön. Vagy szerdán? Ha akarod, ellenőrzöm. Aztán jött az emil: 1968. augusztus 21., CSÜTÖRTÖK. Eva néhány héttel később hagyta el Csehszlovákiát. Én meg nem mehettem vasárnap dolgozni, szögezem le növekvő meggyőződéssel, majd hozzáteszem, akár egy gondos történész, hogy a váratlan látogatást nem is időzíthették vasárnapra, hiszen ötvenhat után hol lett volna akkor a meglepetés?

A hajnal talán rendben lenne, mert mikor máskor, de ezzel az én problémám még nem oldódott meg. A kultúrházban biliárdoztam aznap délelőtt. Szociális vákum, morális vákum, meg minden, ami vákum. És hogy még mindig nem tudtam, hogy ezek bementek, vagyishogy nevezzük csak nevén a gyereket (lásd még: Pistike, hozzál öt kiló krumplit a sapkádban!), tehát: nem ezek, hanem MI, BEMENTÜNK CSEHSZLOVÁKIÁBA, hogy erről én délelőtt 11-kor még nem tudtam, az volt csak az igazi vákum. Információs? Öntudati? Munkaköri? Vagy mind együtt? Szinte el sem akarom hinni, hogy én aznap délelőtt tizenegykor tök egyedül ott böködöm a biliárdgolyókat a kultúrházban, és ha valami nagyon zavar, akkor az az, hogy a kultúrház vezetője a folyosó végén lévő irodájában bizonyára kihallja a golyók túlontúl ritka egymáshoz koccanásából, hogy én mekkora kutyaütő vagyok. Néhány hete ismerkedtünk meg, abból az alkalomból, hogy én lettem az ÁFÉSZ fiatal jogásza. Jobban hangzana, ha a fiatal elé beszúrhatnám, hogy szépreményű, no de hát: nem voltam az. Persze hogy ki a szépreményű, és hogy a szépreménytelenség végül kit merre repít, alighanem ezt is megkérdőjelezi, de most nem akarok ezen a mezsgyén elindulni. Inkább azt a kérdést feszegetném, hogy hogy lehet az, hogy én akkor még semmit sem tudtam. Felkeltem az ágyamból Budapesten, esetleg bekapcsoltam a magnót. A rádiót biztos nem. Feltéve, hogy nem az időjárás-jelentéssel mentem be a fürdőszobába. Találgatok. A hetes buszhoz bizonyára futnom kellett a Mórcz Zsigmond kör­téren. Sokan lehettünk megint, és én nem kutattam az arcokon, hogy hajnalban történt-e valami. Kifordultam a város felé, és nem hallottam, hogy mit mondanak egymásnak, akik mögöttem állnak. Egészen a Keleti pályaudvarig nem hallottam. Aztán egy órát ültem a vonaton. Te jó isten! Ezt nem hiszem el. Begyalogolok a szövetkezet irodájába, ahol – ó, mily szörnyű ez a vákum – az irodában nem találom se az elnököt, se a főkönyvelőt, se a kereskedelmi osztályvezetőt, akik a vákumot ha semmissé nem is tehetnék, valamelyest mégiscsak enyhítenék. Még a főkönyvelő is, aki egyszer azért piszkál, mert budapesti vagyok, másszor meg azért, mert jogász.

Nem volt ott még Marika se a közelben, létezését nem jelezte az asztalomon hűlögető kávé. Ha lekéstem a hét-húszas gyorsot, annak az volt az egyik legkínosabb következménye, hogy mindenki látta, láthatta, hogyan hűl a jogász asztalán a kávé. De mi ez a vákum ahhoz képest, hogy én akkor még mindig nem tudtam, hogy ezek, vagyishogy mi, mit nem tettek, tettünk már megint! Próbálom negyven év múltán megfejteni, mi tud egy huszonöt éves fiatalembert ekkora vákumba taszítani. Nyújtja a kezét, jelentkezik, a padból is majd kiesik a Reménytelen Szerelem. Az néha nagyon el tudja feledtetni az emberrel a környezetét, de nem helyes a válasz, hiszen huszonöt évesen nem voltam olyan egész világot feledtetően szerelmes. Egyrészt már nem, másrészt még nem. Vagy talán mégis? Néha egészen apró dolgok is nagyon be tudják ám csapni az emberfiát!

Azt is mondhatnám persze, hogy egyszerűen kihullott az emlékezetemből. Hallottam reggel a rádióban vagy a hetes buszon, vagy a hatvani vonaton – negyven év múltán megbocsátható, hogy nem emlékszem rá, végtére is nem Buda­pestre dübörögtek be azok a tankok. Ennek viszont homlokegyeneset ellentmond a nyugtalanság, amit az össze nem koccanó biliárdgolyók keltettek bennem. Mert a kettő együtt – hogy tudom is, meg biliádozok is –, az nem megy. Polgári engedetlenségnek még elmenne valahogy, de ezt a szalmaszálat nem vagyok hajlandó megragadni. Emlékeznék rá, mint ahogy arra is, hogy biliárdozás közben támadt egy irodalmi gondolatom. Igencsak lemaradtam én a Jelen­időről, mondta a gondolat.

Na, na, ez már majdnem! De nem. Heinrich Böll Biliárd fél tízkor című re­gényére gondoltam, amikor ez első és egyetlen kultúrházi fellépésem alatt meg­szólalt a déli harangszó. Jöjjön el nyugodtan jászani, amikor csak kedve van, mondta a kultúrház vezetője. Mindenki udvarias volt a jogásszal. Az a nő, aki a cukrászdát vezette, a bemutatásom alkalmával meghívott egy kiskonyakra, és barátságosan elmondta, hogy szerinte az ember a jogásszal is úgy van, mint az orvossal. Jó, ha kéznél van, de legjobb, ha nincs semmi dolga. És egyszer az áruházból bejött az irodába egy asszony, aki az anyám lehetett volna. Elfulladt lélegzete mögül törtek belőle utat a szavak. Főnöke, a cipőosztály vezetője reggel óta már harmadszor mondja neki, hogy amennyiben nem dolgozik rendesen, átadja az ügyet a jogásznak. Akkor hát tessék! Idejött magától. Tegyek vele, amit akarok!

Kik értekeztek azon a délelőtt a kultúrházban? Pártgyűlés volt? Na nem, nekik valahol máshol kellett lenniük. A kultúrházba csak én mentem el, mivelhogy az irodában senki sem tudta enyhíteni a vákumot. A pártgyűlésről nem hiányoztam, hiszen nem voltam párttag. A KISZ-be is csak hosszas unszolás után léptem be. A gimnáziumban minden latinóra azzal kezdődött, hogy az osztályfőnök felállította azt a néhány tanulót, akik még mindig nem… Folyt az udvarias huzavona, persze nem vég nélkül.

András, a pénzügyi osztály egyik nehézsúlyú kisfőnöke tudatta velem, nagyon mogorva arccal, hogy mi történt. Talán a kultúrházban, ha mégis ott volt a pártgyűlés, de az is lehet, hogy már az irodában, ahová a Biliárd fél tizenkettőkor nem túl lélekemelő élménye után lassan visszaballagtam.

Prága ’68

A körlevél vétele után megpróbáltam felidézni azt a bizonyos augusztus 21-ét, de újra meg újra belebotlottam abba a valószínűtlen vákumba, amely – tetszik, nem tetszik – egyre csak azt sugallja, hogy én az eseményekről csak többórás késéssel értesültem. Szemben a tizenhárom éves kisfiúval, aki három emelet magasból, alig száz méter távolságból nézte a novemberi hajnalon át Budapestre be­dübörgő orosz tankokat, nem látom azt a huszonöt éves jogászt, aki a hír hallatára felkapja a fejét, és azt mondja maga elé, hogy ez nem lehet igaz. Persze meg lehetne a dolgot bütykölni, odatenni vagy odasejtetni valahogy az emlékek közé, mint valami dramaturgiai szükségszerűséget, de nem visz rá a lélek. Áthidaló megoldásként mondom inkább, ami a vákum után történt.

Ott voltunk néhányan a hatvani Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet elnökének, Bocsi Lászlónak az irodájában, és amikor az elnök, aki párttag is volt, meg munkásőr is, mindazonáltal hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kedveltük egymást, szóval amikor az elnök megkérdezte tőlem, hogy én ezt a kérdést jogi szempontból hogyan látom, az volt az érzésem, hogy szégyenkezik. Mint párttag vagy mint munkásőr? Csak kívülről tudtam ezt megítélni, mert nem voltam katonája sem az egyik, sem a másik szervezetnek. A népek szuverenitásának elvébe mindenképpen beleütközik, feleltem, de nem úgy, mint aki feltalálta a spanyolviaszt. Nem is várták el tőlem – a történtektől senki sem volt elragadtatva. Az általános felfogás az volt, hogy ettől a helyzet csak romlani fog. Meg emlékszem egy reálpolitikus közelítésre is. János, akivel együtt osztoztunk az elnöki irodába vezető tágas helyiségen, azzal summázta a dolgot, hogy ha tetszik, ha nem, neki (mármint Csehszlovákiának) ebben a bandában kell muzsikálnia. Azt hiszem, ezt én is így éreztem. Nem azért, mert így helyes, hanem mert másképp nem volt lehetséges. Gondoltuk akkor. Mert ne feledje senki, hogy otthon még nyolcvanötben is csináltak egy viccet, amely szerint április 4-én a magyar nép azt ünnepelte, hogy már csak száztíz év van hátra. Ez az ’56 óta megfellebbezhetetlennek tetsző realitás persze nem zárta ki, hogy baráti körben fejet hajtsunk ne csak a prágai tavasz, de a megsegített eltévelyedtek reakciója előtt is. ’68-ban az a vicc járta Pesten, hogy mért mentek be a varsói szerződés csapatai Csehszlovákiába. Hát azért, hogy megkeressék azt a személyt, aki behívta őket. Elevenbe vágott ez a vicc. Nekik nem volt egy Kádárjuk, aki ország-világ előtt kiállt volna, legalább a hangjával, hogy ő, mármint az újonnan alakított kormánya hívta be őket. Ha jól emlékszem, három napig tartott, amíg a Husak előkerült. Aki a körülményeket közelebbről ismerte, bizonyára sokat hozzátehetne. Ami engem illet, ezt a három napot én sokra becsültem.

És volt egy másik különbség. Bocsi János, a párttag vagy a munkásőr, minden hónapban kapott egy bizalmas gyűjtenényt a nyugati sajtóban megjelent gazdasági, illetőleg politikai újságcikkekből. Persze magyar fordításban. Elvehettem néha egyet-egyet az asztaláról, vagy ő maga adta oda, mert nem volt ellenére, hogy képezzem magam. Az egyik szöveg azt a kérdést boncolgatta, hogy elvezethet-e a ’68-as prágai beavatkozás egy, a budapestihez hasonló vérfürdőhöz. A cikkíró azt gondolta, hogy nem, mert a cseheknek nincs olyan tehetségük a tragédiához, mint a magyaroknak. Ma is emlékszem rá, hogy ennek olvastán elfogott némi büszkeség. Különös dolgokra tud büszke lenni az ember, teszem hozzá a mai eszemmel.

Mindezeken túl: leginkább arra a kérdésfelvetésre emlékszem, hogy abban a közös segítségben – amelynek nonszensz volta olyannyira nyilvánvaló, hogy az idézőjelet is kár lenne kitenni – mért kellett nekünk is részt venni. Volt olyan ország, amelyik kimaradt! Nem tehettük meg, hallottam egy filmrendezőtől. Így informálta őket egy magas rangú elvtárs, akit leküldtek hozzájuk. Nem tehettük meg, mert az egész világ bennünket ünnepelt volna. Még jobban, mint a cseheket! De még annál is nagyobb bajt jelentett volna az esetleges gazdasági szankció a Szovjetunió részéről. Mert ugye magunknak nyugodtan bevallhatjuk, hogy a szuverenitás mint olyan az nem létezik. Mert gáz van, ha nincs gáz! Íme egy eredménye a prágai beavatkozásnak. Kezdtünk őszintébben beszélni egymással. És ez nemcsak akkor volt így, amikor valaki manipulált valakit.

A beavatkozás harmadnapján, amikor egyszerre minden utcasarkon feltűnt egy-két rendőr – jé, mi már majdnem elfelejtettük őket! –, tehát a beavatkozás harmadnapján Bénivel, Dodóval és Mikivel randevúztunk egy körúti moziban. Nem az ábécérend miatt említem Bénit az első helyen, hanem azért, mert amikor a nézőtérre bejött, a következő szavakat mondotta felénk olyan öt-hat méter távolságból: Sürgősen el kell menni a francba ebből a rohadt országból! Aztán megtelt a különben nem túl nagy terem, sötét lett, és elkezdődött a film. Pontosan emlékszem rá, hogy a A hard day’s night bemutatóját láttuk.

In memoriam Vasfüggöny

Téved, aki azt hiszi, hogy azért hallgatok – vagy fél éve már! –, mert nekem ez a dolog egyáltalán nem fontos, és hogy nem is hiszek az egészben, mert ez csak amolyan hobbi, és nekem a legkisebb gondom is nagyobb annál meg satöbbi. Az igazság az, hogy nagyon is nyomaszt a hallgatásom, mely – akár egy vasfüggöny – hermetikusan elzár Jóistentől, Örökkévalóságtól s nem utolsósorban az esetleges olvasótól, akire – valljuk meg őszintén – írás közben meglehetősen ritkán gondolok. Tulajdonképpen nem is ritkán, hanem soha. Nem baj, hogy ez így van. Aki ír, ne hagyja magát befolyásolni lehetőleg senkitől. Pedig most majdnem őróla kezdtem beszélni, az esetleges olvasóról, anélkül, hogy közben rá gondolnék, de félreteszem ezt a témát egy másik alkalomra. Mert amikor ma reggel a rádiót hallgattam, hirtelen arra gondoltam, hogy talán ez a vasfüggöny, ami engem hermetikusan elzár a Jóistentől, és ami aknazár meg mesterlövészek gondos munkája folytán Európa egyik felét a másiktól… talán ez a vasfüggöny, ez fog most engem kirángatni ebből az immár Csipkerózsika-álomhoz hasonló hallgatásból.

Ne búsulj, kenyeres, ez se tart örökké, százötven év alatt sem lettünk törökké! Éppen húsz éve annak, hogy elvágták a szögesdrótot, annak meg majdnem negyvenegy, hogy először tettem ki a lábam Magyarországról. Na, nem a vasfüggönyön túlra, éppen csak a közelébe.

Egy augusztusi napon Zsú azzal jött fel hozzám, hogy ő bizony másodszor is nekivág, kimegy Kanadába a Pali után. Megállapodtunk, hogy elkísérem az olasz határig, ahol ahelyett, hogy a jugoszláv határőrnek felmutatná a nem létező útlevelét, majd szépen átszalad az olaszokhoz. Szerettem Zsút, vagy csak azt hittem, hogy szeretem, mint ahogy Palit is, bár a vele való barátságom nagyon megszenvedte, hogy Zsú, nem sokkal az érettségi után, őt választotta kettőnk közül. Pali rossz nyertes lehetett, én meg rossz vesztes, de az is lehet, hogy éppen fordítva, előbb jövök én, a rossz vesztes, s Pali, a rossz nyertes csak azután. Húszévesek voltunk.

És biztos, hogy nem fognak utánad lőni?, kérdeztem Zsút öt évvel később, amikor azzal a hírrel jött fel hozzám, hogy ő bizony másodszor is megpróbálja. Egészen biztos, felelte. Hogyha az autók között mész, nem fogják miattad veszélyeztetni az olasz és nyugatnémet turisták életét. Nyolc hónappal korábban tett már egy kísérletet, amikor is – 1967 szilveszteréjszakáján – olasz földről volt kénytelen visszajönni. A zöldhatáron próbálkozott, és már azt hitte, hogy minden rendben, lefelé igyekezett a Trieszt felé vezető országútra, amikor megfogták a kutyák. Nem harapták, csak fogták. Vicsorogtak, ha nyugat fele lépett, de vissza, keletre, jöhetett. Ennyire tudta akkoriban mindenki, hogy mi az a vasfüggöny. Feltették a vonatra, de ő leszállt Maribornál, hátha Ausztria felé több szerencséje lesz. Ezt viszont nem tudta kipróbálni, mert már ott várták a vasútállomáson. Bezárták egy váróterembe, és csak akkor engedték ki, amikor felszállt a vonatra, amely hazavitte Budapestre. Ez volt a humánusabb bánásmód, mert ha a magyar–osztrák határon fogják el, kaphatott volna egy évet is. Ez is a vasfüggöny! Mint jogász tudtam, hogy a bűnsegédnek is kijár némi jutalom, de az egyetemen azt is megtanultam, hogy környezetének különféle elvárásai néha megoldhatatlan konfliktushelyzetbe sodorják az emberfiát. Az ám, hazám! – ahogy a költő is mondta. Vidd innen vasfüggönyöd! Ennyit a politikai meggyőződésről.

Elmentem a Zsombolya utcai rendőrségre, ahová nyolc év múltán, még mindig a vasfüggönyös időkben, vissza-visszajártam bejelentkezni a svéd útlevelemmel, amit akkor a külföldi látogató, ha jól emlékszem, a határátlépést követő huszonnégy órán belül volt köteles megtenni. Kezit csókolom, mondtam a hivatalnoknőnek, Bulgáriába szeretnék utazni. A nő odaültetett egy íróasztal mellé, és mintha csak egy másik alkalmazottja lennék a gépezetnek, hozzáláttam kitölteni a kiutazási engedély iránti kérelmemet. Hamarosan köszörültem egyet a torkomon, aztán még egyet, és amikor a nő felnézett, azt mondtam: Itt ez a kérdés, hogy melyik országba kíván utazni… és kérdőn néztem rá. Bulgáriába! – jött a magától értetődő válasz. Igen, mondtam merev arccal, de azt, hogy melyik országon keresztül, azt nem kell? Merre akar menni, Románián át? Jugoszlávián, feleltem, és közben éreztem, hogy még nem szabad az arcizmokat elengedni. A nő megmutatta, hova írjam Jugoszláviát, és amint a kérvény fölé hajoltam, még megkérdezte: Triesztbe is megy? Talán azért kérdezte ezt, mert volt benne némi humorérzék, vagy csak mert kezdte már sejteni – huszonegy évvel azelőtt, hogy a nagyolló elcsattant a szögesdróton –, hogy ez így nem tarthat örökké.

A jugoszláv határőrig rendben ment minden. Kezem a Zsú vállán, ott sétáltunk az autók között, akár egy szerelmespár. Halló, kiáltotta akkor egy hang, úgy húsz méterre mögöttünk. Ez lett volna a startpisztoly durranása, de Zsú beragadt a rajtnál. Fuss, mondtam neki, és elindultam az őr felé. Mert úgy beszéltük meg, hogy amíg én az őrrel vagyok, Zsú addig szedi a lábait. De beragadt a rajtnál, s így nem volt semmi esélye. A fickó rögtön felmérte, ki után kell futnia, és elkapta, még mielőtt az olaszokat elérte volna. Engem, a nem menekülőt egy kollégája vett kezelésbe.

Három napig raboskodtunk a koperi börtönben, mert a hétnapos büntetést, darabját húsz dínárral ugyan meg lehetett váltani, ám az arról szóló határozatot csak a negyedik napon kaptuk kézhez, amikor is rögtön fizettünk és mentünk. Egy kis gyaloglás és autóknak integetés után megállt egy nyugatnémet kocsi. Renata és, ha jól emlékszem a nevére, Wolfgang ültek benne. Angolul beszéltek, amiből én alig értettem néhány szót. A franciám is csak egy kis bohóckodáshoz volt elegendő. Vasfüggöny volt ez is. Kérd meg őket, hogy vigyenek át a csomagtartóban, mondtam Zsúnak, mert egyszer már beszélt erről a lehetőségről. De éppúgy tétovázott, mint a futás előtt, és már-már megérkeztünk Opatijába, ahol valamikor József Attila nyaralt. Beszálláskor azt mondtuk, hogy oda megyünk, bár még nem tudtuk, hogy ott majd mihez kezdünk. Kérdezd meg!, mondtam neki már harmadszor. Végre megkérdezte. Jóllehet a válaszból semmit sem értettem, azt azért rögtön éreztem, hogy a dolog nem reménytelen. Most már arról beszélnek, súgta Zsú, hogy lesz-e elég levegőm a csomagtartóban. Ültünk a két hátsó ülésen, és vártunk. Okey, mondta akkor Wolfgang, miután simított egyet a szakállán, amelyet alighanem a Ho Si Minh iránti hódolat növesztett olyanra, amilyen volt.

Igazi hálidéj-hangulatban töltöttünk el velük három vagy négy nagyon kellemes napot Crikvenicán, mert csak akkor indultak haza. Elutazás előtt Zsú még megtapasztalhatta, hogy milyen is az élet a csomagtartóban. Veri kánftibel, mondta mindannyiunk háta mögül, és közben nevetett. Wolfgang meg Renata még beiktattak egy főpróbát. Az elindulás előtt egy nappal áthajtottak a határon, hogy lássák, nem kell-e kinyitni a csomagtarót. Rendben volt minden. Szerettem volna ott ülni a kávézó teraszán, és végignézni az előadást, de erről az élményről le kellett mondanom, mert Wolfgang úgy gondolta, hogy esetleg gyanút kelthetek. Talán igaza volt, mert ki tudja, mi meg nem látszott volna az arcomon, amint ott ülök cigarettázva a teraszon, és egy fauvé bogárhátát figyelem egyre csak, amíg el nem éri a túlsó partot.