×

Az „illetlen” költő

Irodalmi utazás Major-Zala Lajos világában, néhány Határ Győző-levél mellékletével

Bartusz-Dobosi László

2010 // 05
Svájc franciák lakta részében, a Sarine folyó által vágott sziklarepedésben, mint valami mesebeli, elszigetelt világban fekszik Fribourg ősi katolikus városa, Major-Zala Lajos választott új hazája. A több évszázados mozdulatlanság és a modern kor vívmányai olyan harmonikus kettősségben élnek itt egymás mellett, amilyenhez foghatót még sehol máshol nem láttam. A kevéssé látogatott település öt-hatszáz éves fahídja és a száz méterrel fölötte húzódó viaduktok kecses vonalai által megszabott építészeti ökumenizmus egyenesen a lélekre hat. A város felett a XIII. század óta furán félbehagyott, amolyan csonka tornyú templomóriás, a Szent Miklós-katedrális magasodik, mint valami őrszem. A város maga a történelem, a vallás, a poézis.

Kányádi Sándor egy beszélgetés alkalmával azt mondta nekem, hogy magyarok mindenhol élnek a világon. Ez a mondat jutott eszembe, amikor Fribourg szomszédságában, egy Pensier nevű eldugott kis faluban, 2008-ban először volt szerencsém az akkor már sajnos elhunyt Major-Zala Lajos „múzeumházában” járni. Ki gondolná a kívülről teljesen hétköznapi kétszintes ház láttán, hogy itt borozgatott „Csu Fu” a teraszon, hogy itt szavalt a XV. századi reneszánsz trónszékben Sinkovits Imre, hogy itt zenélt az emeleti nappaliban a Kaláka, s rendszerváltó forrongásban vitázott Csengey Dénes? Ki gondolná, hogy ide küldte a gyerekeknek, Attilának és Gyöngyinek a dedikált mesekönyvét Weöres Sándor, hogy a házban van egy kazetta, amelyre Pilinszky a családnak felmondta legújabb verseit, hogy többek között Vas István- és Szántó Piroska-, Illyés- és Márai-, Határ Győző- és Rónay György-levelek sorakoznak szép rendben egymás mellett? Ki álmodná, hogy a kétezer kötetes könyvtár állományának majd felében személyes sorokban üdvözli a ház urát Faludy György, Cs. Szabó László, Ferdinandy György, Bertha Bulcsu, Tüskés Tibor, Csurka István? Ki hinné, hogy az asztalfiókban rejlő „családi” fotók közül előkerülhet Illyés Gyula, Takáts Gyula, Weöres Sándor, Vas Pista és az 1954-es berni ezüstérmes Aranycsapat egy-egy dedikált példánya? Major-Zala Lajos igazi gyűjtő típusú ember volt. Pensier-beli háza régiségek, festmények, sporttörténeti, zenei, népművészeti, filmművészeti és irodalmi emlékek „múzeuma”, csak éppen belépőt nem szed senki a látogatótól.

Major-Zala Lajos 1930-ban született Kerkateskándon, s tizenkilenc évesen, 1949-ben hagyta el az országot. A fribourg-i egyetemen német és francia irodalmat, illetve gyógypedagógiát, a párizsi Sorbonne-on francia irodalmat hallgatott. Egy svájci gyógyszergyár alkalmazta mint orvoslátogatót, de emellett sohasem szűnt meg az irodalommal foglalkozni.

Kezdetben svájci lapoknak írt szatírákat, elbeszéléseket franciául és németül. Első magyar verseskötete 1957-ben jelent meg Hová címmel, s azóta mintegy harminc további kötettel lépett a nyilvánosság elé. Mindemellett rendszeresen publikált főként nyugati magyar folyóiratokban, mint az Új Látóhatárban, az Irodalmi Újságban, a Szivárványban, az Arkánumban.

Alkotásait idehaza már sokkal nagyobb idegenkedéssel fogadták, a szerkesztői szűrőkön igen nehezen mentek át a kéziratok. Major-Zala költészete ugyanis sohasem volt könnyen fogyasztható. Sok helyen szándékosan abszurd, nehezen követhető jelentéstartalmú képeket használt, szürrealisztikus világot festett. Talán épp ezek miatt alakult ki az a barátság közte és Határ Győző között, amely aztán egészen halálukig eltartott. Határ Győző ugyanis – akárcsak Major-Zala – szinte valamennyi műnemben és valamennyi műfajban alkotott. Célja a műfaji határok elmosása, az univerzális írásmód megteremtése volt. Verseiben érvényesült leggazdagabban a magyar nyelv könnyed, bravúros kezelése. A maga virtuális Magyarországában igazi nyelvteremtő és nyelvújító volt, ezért is üdvözölte oly őszintén fiatalabb „sorstársa” szárnypróbálgatásait, kísérletező kedvét. Egyik neki írt levelében a következőképpen buzdította őt: „IMÁTLAN IMÁDAT – még amikor friss sütetű volt, ahogy megjött, felfaltam. Gratulálok ropogós, cipóillatú kötetedhez – s hogy igazán gratulálok, azt kérlek, ne vedd üres frázisnak. Köszönöm a kötetet és igazán zavarba hozol – látom, hogy vers-ajánlással is megtiszteltél. Hogy melyek a kedvenceim? Sok. A »MEGBOCSÁTÓ IMA«, amíg élek, olyan argumentum ad hominem bennem, hogy nem is tudnék esztétikai értékítélettel bíbelődni – olyasmivel szennyezni az Őróla szólót: az Édesanyáról, aki »héccer halna meg« érted is, értem is; mert bennem naponta reggel kilenckor meghal – rátalálok – egy órakor elviszik. De azon túl ne faggass, az embarras de richesse miatt csak kapkodnék. IMA ABLAKNYITÁSKOR – kerekségéért és zenei szinonimáiért; a MŰ-IMA – a modern életérzés rémületének hű leképzéséért; IMÁNK IMÁJA – jeges lehelletéért; IMÁTLAN IMA – merthogy olyan frappáns (talán ez nem is a jó szó: filozofikus); és persze SZENT ANTAL TÜZE – merthogy olyan megrendítő (ez sem a jó szó: földhözteremtő). Végezetül nagy tisztelettel olvastam a MAGNA EST VERITAS ciklusodat is – ami nem jelenti azt, hogy nem tetszett sok minden egyéb. Szent meggyőződésem, hogy nagy sikered lesz…” (1971. VIII. 1.)

Alig egy évvel később pedig a következő levelet küldte neki: „Kedves jó Lajoskám – sem fizimiskát, sem embert nem tudok társítani a névhez, de máris annyira megszerettelek, mintha sok-sok év óta ismernélek. S ismerlek is: nem a tenyeredből, mint a cigányasszonyok, hanem verseidből, mint az olyan fajta versolvasó, aki vénséges-vén erdőlakó (orangutáng) létére sem ridegült-merevült odáig, hogy képtelen legyen új versek befogadására. Semmivel sem tudom igazán, szívem szerint megköszönni azt a kedvességet, hogy gondolsz rám és törődsz velem. Mindez az én esetemben duflán-duplát jelent és annak számít; mert egy az, hogy öregedő költő azt sem tudja, hogy húzza beljebb s kisebbre farát, nehogy az új nemzedék túltengőnek találja (a puszta tényt, hogy még mindig itt lebzsel a vén tányér- és levegő-pusztító); […] Azóta elolvastam D. Tibor kitűnő elemzését IMÁTLAN IMÁdról, s szerfölött megörültem neki. Szentül meg vagyok győződve róla, hogy ez a könyv lesz az a ritka fehér holló az emigrációban, amely megéri még a negyedik-ötödik kiadást.” (1972. IX. 6.)

Major-Zala Lajos pedig az ösztönzéstől szárnyakat kapva, számtalan formával és műfajjal próbálkozott. Írt sporttörténeti könyvet (Elveszett győzelem, 1999), meseregényt (Ajsa, 1983), apokrif imádsággyűjteményből megihletett verseket (Imátlan ima, 1971 – Rontásbontó, 1975), erotikus költeményeket (Csonton virág, 1972 – Katarzis, 1976 – Játsszunk szerelmet, 1989) stb.

Mindig újabb és újabb kihívásokat keresett. Soha nem ragadt le egy formánál. „A szavakat igyekeztem kiszabadítani a grammatika börtönéből, a megszokott sémából. Kivetíteni őket a térbe, a mozgásban új jelentőséget adni nekik. Az írás által rögzített merevséget a nyelven belül feloldani mozgássá, ritmussá. Mikroszkóposítani a nyelvet. A meglevőből, az eddig elértből semmit nem akartam lerombolni, azt csupán továbbépíteni” – írja Fémember az áramkörben című kötetének előszavában.

Műveiben, tematikájukat illetően, foglalkozott a kisebbségi léttel (Kishúgom, 1981), a bebörtönzöttekkel, a szenvedőkkel, a technikai civilizáció veszélyeivel (Fémember az áramkörben, 1969), az ’56-os forradalommal (Falak mögül falak mögé, 1977), a magyarországi rendszerváltozás visszásságaival (Magyar himnusz, 1995 – E(z)-úr-ópa, 1996 – Szerelmi vallomás, 1997 – Hogy hívnak Ember?, 2000 – Testamentum, 2004), a magyar nyelvvel (Leszámolás, 1984) és még ki tudja, hány egyéb témával. Ezekben soha nem rejtette véka alá véleményét az éppen aktuális politikai rendszerről, s mint egy atomkori nyelvújító, írásaiban sorra bukkantak fel a saját maga gyártotta „beszédes” szavak, mint a magyaur, a szoci-áldemokrata, a Ny-ugat, a Budapestis vagy éppen az értalmiség.

„Drága Lajoskám, hol is kezdjem. »Hévízi Irodalmi Napok«…? Nemsokára az emeletre se tudok felmenni, nemhogy el, Hévízre. Teljesen »gaga« vagyok, még nem köszöntem meg ELVESZETT GYŐZELEM c. pompás kötetedet, amely érezhetőleg a csalódottság és a harag jegyében született. Sajna, a politika olyan szél, amely ellen micturálni nem lehet; azután meg a mi édes kis Honunkkal az a gond (»az a gond« – már én is átveszem a nájmódi szólásmondást), hogy olyan, mint az »ardenni csata« (the battle of the Bulge) a második világháború végén: utánpótlás elvágva, csak azzal a lőszerrel (lószarral) és azokkal az emberekkel (ürgékkel) lehet végigvívni a csatát, akik a körülzárás után ottrekedtek.” (1999. XI. 3.)

Költészetében sohasem volt tabu. Különösen kedves témája volt a szexualitás, amelynek szépirodalomba való kanonizálását szívügyének tekintette. Írásaiban gyakorlatilag „pőrére vetkőztette a szavakat”. Egyik interjújában a következőképpen indokolta ezt: „…a franciák, valami csodálatos beleéléssel, az orgazmust »la petite mort«-nak, kis halálnak nevezik. Az élet egy bizonyos pillanatának eksztázisában – a megszakadt időben – a nő a másodperc milliomodik részében megszűnik élni, fátyolos szemmel és megpattant hátgerinccel kihajítva a semmibe – magával rántva a férfit is a léttelen űrbe – a halál markába, hogy onnan megtisztulva, purifikálva – a katarzis útjain – visszatérjen az újra kapott életbe, s egyben átélje a halál és a föltámadás tragikumán keresztül a visszanyert lét boldogságát, örömét s talán értelmét is. Az utolsóig, az utolsó kishalálig, amikor is az végleges megváltozhatatlanná: nagy halállá válik. Azért fölemelő, szomorú és drámai minden nemi aktus. A szexualitás már magában tragédia. De szép tragédia. Az alkotáson kívül talán az egyetlen eljátszásra érdemes emberi tragédia ebben a pillanatéletben.”

A ’70-es, ’80-as évekbeli magyar viszonyok között azonban elég vegyesen fogadták ezt a próbálkozást, s inkább valamiféle feltűnősködést láttak benne, nem pedig a teljes őszinteség felvállalását. Major-Zala azt vallotta, hogy a szexualitás az egyik legszebb emberi kapcsolatból fakad. Mindenki részese ennek, miért kellene ezt valamiféle álpolgári prüdériából elhallgatni. Nem is tette, alaposan megbotránkoztatva szókimondásával az irodalmi közvéleményt.

„Kedves Lajoskám, hálásan köszönöm kitüntető gesztusodat – gesztusát a Csokonai Asztaltársaságnak. Még ha be is tolatnék egyszer ajtóstul hozzátok, koccintani már nemigen tudok: két évvel ezelőtti pankreatitiszem óta nem ihatok alkoholt. Persze hogy mindenbe beleegyezem: Te tudod, mindig szurkoltam neked, hogy heroikus erőfeszítésedet az indexre tett szavak felszabadítására, siker koronázza. Ha egyszer »Hajszálhíd« c. kötetemben az »Egy-kert révészei« – »Lélekharangjáték« c. kötetemben a »Krampuszdoboz« c. ciklusokból találna szemelgetni, hát egyik-másik huncutságnál félő, hogy még a Cs. A. is belepirul az ott lenyomtatottak hallatára. No de hát Te jól tudod: a latinokon az »eroticában« mi, kései korcs utódok már amúgy sem tehetünk túl…” (1989. IX. 24.)

De nemcsak ezzel volt baj. Avantgárd versei, amelyek a technika korának elidegenedett emberét és a kor értékromboló hatásait mutatták be, sokszor felrúgtak minden hagyományos szabályt, megszokott formát és sémát. Nem értették, hogy mit akar. Saját maga egy helyütt a következőképpen fogalmazott: „Sokat gondolkoztam azon, hogy ha egy szóval akarnám jellemezni irodalmi munkásságomat, melyik szó lenne is az. Azt hiszem, az illetlen. Minden könyvem megjelenése után valahogy éreztették velem, hogy újra illetlenséget követtem el.” S valóban, bizonyos értelemben illetlenség vagy inkább valamiféle polgárpukkasztás volt, amit az irodalomban művelt.

A vigasztaló, sőt aggódó sorok nem várattak magukra sokáig: „Kedves Lajoskám – hadd köszönjem meg a különösen dedikált FALAK MÖGÜL FALAK MÖGÉ köteted és hadd fejezzem ki baráti aggodalmamat. Nem mintha a kötet nem lenne kitűnő; de a szavak fájdalmas felizzása, a falak mögé rekesztett gyötrődés arra int, hogy viharzónába kerültél, válságban vagy. S vajon milyen válság lehet az, te szegény »biológiai robotember«? Költői válság? Személyes válság? Érzékenykedés avégett, hogy egy-két szamár megpiszkált bátor verseidért, amelyekkel csupán a görögség filozófiai hitvallását visszhangozod – hogy »Erósz a legnagyobb«? Avagy az a baj veled, hogy semmi baj: mindez ott játszódik le a koponyád mögött, annak költői rendje-módja szerint? Nyugtass meg, hogy csupán ez utóbbiról van szó.” (1977. VII. 25.)

S a válasz: „Drága Győzőm, igazán aranyos vagy. Megnyugtatásodra és baráti aggodalmad eloszlatására, íme, a válaszom.

1. Hogy viharzónába kerültem, az lehetséges, de ki nem, melyik írástudó kivétel ez alól, ebben az embertelen világban? Akkor, amikor az írás megmosolyogandó tevékenységgé süllyedt, pláne a költészet. Duplán az emigrációban. Költői válságban? Elképzelhető, a fent említettek szerint. De hogy sem személyi, sem családi válságot nem érzek, az az egy biztos. Vagy nem nagyobbat, mint bármikor. Most ellenben a »biológiai robotember« – éveken keresztül oldalt sandítgatva – végre az embertelenség határtalanságára nyitotta szemét, és döbbenetes kétségbeeséssel követte – mint külső szemlélő – 56 versen át egy adott személy elszemélytelenedését külső erők hatására. A kínzás kifinomult ördögi eszközeit, a fizikai megsemmisítés félelmétől az agypuhításig; a villanyáram gerincszaggató ütéseitől a pszichofarmakák léleklyuggató injekciós tűjeinek bökéséig. Az állativá görnyedt ember ordító fájdalmát. Elhagyatottságát. A személyiség teljes szétoszlásáig – versről versre –, amikor az egyetlen emberi: már a sírás is lehetetlenné válik; a könnyek teljes elapadásáig. S az utolsó vers – ha megfejtetted – a nyelv és lélek szétbomlásának utolsó jelbeli döbbenete.

2. Érzékenykedés? Magyarul ez szóba sem jöhet. Az utolsó négy könyvemről senki, se ellenség, se barát nem írt. S ezek között mégiscsak ott van a: Csonton virág, Rontásbontó, Katarzis és most az utolsó. Se jót, se rosszat, s a híres magyar kör itt bezárul.” (1977. VII. 30.)

Művei a soknyelvűség, a többszörös kulturális egymásra ágyazódás gyümölcsei. Nincs is ezen semmi csodálkoznivaló: egy magyar költő Svájc francia területén, osztrák feleséggel! Olyan ez, mint egy nyelvi, kulturális svédasztal, hogy egy újabb nációt is belekeverjünk ebbe a bábeli zűrzavarba. És mégsem zűrzavar ez, sokkal inkább erőteljes kölcsönhatás, amelyben a különféle nyelvek és kultúrák nem diszkriminálják, hanem erősítik, kiegészítik, gazdagítják egymást. „Tágítják az érzelmi világot, bővítik a látás horizontját. Ajtót nyitnak olyan meglátásokra is, amelyek enélkül elvesznének. S megtanítanak becsülni és tisztelni az anyanyelvet.” Ezt a helyzetet, földrajzi adottságot egyfajta feladatként fogta fel, s nem is törekedett változtatni rajta. Major-Zala Svájcban lett az, ami. Ha itthon maradt volna, talán színessége, sokoldalúsága sem bontakozhatott volna ki. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az Erdélyi Zsuzsa által közzétett, úgynevezett „apokrif imákat” alapul vevő Imátlan ima című kötet, amely Major-Zala előszóbéli sorai szerint egészen különleges, egyedi alkotás lett. Elmondja benne, hogy ugyan „…ezeket az ősi apokrif imákat, pszichoszomatikai szóforrásokat, sophrológiai valóság-mámorokat… […] …csak gondolati ugródeszkáknak, lótusz-üléseknek…” használta, mégis „akárhányszor agyam gondolati kapcsolatot keres e századok homályából lassan kitapintható vezetékekhez, mindig megrázza idegeimet a népi képzelet nyelvi, tematikai, hangulati telítettsége, vigaszkereső tragikuma, létünkbe sűrített magasfeszültségű valósága. Nagykorúságának minden igényével és bizonyítékával”. Olyan ez a pár sor, mint egy hitvallás a nyelv mellett. Anyanyelv című versében pedig egyenesen oxigénpalacknak nevezi a nyelvet, amely nélkül – érezzük – megfulladna. Rónay László egy korábbi tanulmányában a következőt írta róla: „Bár világköltői igény munkál benne, a magyar nyelv nem egy nyelv a többi közül számára, hanem egész költői látásmódjának kiindulópontja és végső menedéke.”

Major-Zala Lajos Magyarországot, a magyar irodalmat soha, egy percre sem tévesztette szem elől. Kapcsolatai – amint ez a fentiekből kiderült – széles spektrumon igen szerteágazóak és mélyek voltak. Az általa megalapított Csokonai Irodalmi Asztaltársaság a ’80-as években igazi szellemi műhely, nyaralójának pincéje és emeleti nagyterme a korszak sok említésre méltó alkotójának találkozóhelye. Az irodalmárok mellett rendre felbukkantak itt zenészek, filmrendezők és különféle művészek. Olykor hatvan-hetven ember is összezsúfolódott ott, amelyet tréfásan „Csöcsös Háznak” neveztek a Társaság tagjai, Németh János, a ház homlokzatán elhelyezett domborműve, a „Göcseji Csöcsös Madonna” után.

Az életmű azonban 2006-ban – akárcsak Határ Győzőé – lezárult. Major-Zala Lajos sírja Pensier-ban, egy apró temetőben áll, a sírkövén a következő francia nyelvű felirattal: „Meghalni / átlépni magamon / mezítláb megérkezni”. Ez a három sor a Requiem d’amour című, az egyetlen eddig magyarul meg nem jelent kötetének utolsó verse. S bár hamvainak egy részét Hévízen helyezték örök nyugalomra, Major-Zala Lajos itthoni ismertsége-elismertsége még várat magára. Talán nekünk, toll- és nyelvforgató utódoknak adatott a feladat, hogy formákban oly gazdag életművének ezeket a nyelv alatt húzódó rétegeit felszínre hozzuk s megfejtsük.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben