×

Főhajtás XXXIII.

Madách Imre álmai

Szigethy Gábor

2010 // 04
Számtalan bölcs, okos, érdekes gondolatot fogalmaztak meg irodalomtudósok, filozófusok, színháztörténészek Az ember tragédiájáról, és legalább annyi sületlenséget, ostobaságot. Sületlenségeket, ostobaságokat sok remekműről írtak, mondtak már, de Madách művével kapcsolatban elfogult, goromba, sőt galád támadásokat is megfogalmaztak, nem akárkik, nem akármilyen szinten. Amikor Madách művét (évfordulók kapcsán) ünnepelni szoktuk, hajlamosak vagyunk elfelejteni azt a százéves, késhegyre menő irodalomtörténészi háborút, amely a Tragédia elfogadtatásáért dúlt. A „háború” utórezgései mára elcsitultak, de elgondolkodtató: miért olvashatjuk tudós munkákban, iskolai tankönyvekben még ma is azt a képtelenséget, hogy Madách művében történelmi színek találhatók.

Hajdan egy nagy tudású, de Madách művét tökéletesen félreértő irodalomtudós, Erdélyi János filozófiai traktátusként olvasta a Tragédiát. Irodalmias párbeszédekkel, önmagukban érdekes és szép irodalmias párbeszédekkel teletűzdelt filozófiai traktátusként, de szerinte maga a mű filozófiai, történetfilozófiai szempontból tökéletesen elhibázott alkotás, tulajdonképpen az eszmék paródiája, s legfőképpen – neki akkor, 1862-ben ez fájt a legjobban – a szocializmus paródiája.

Madách Imre zseniális író és nem filozófus volt. Ifjúkorában megjelent vékonyka verseskötetétől eltekintve Az ember tragédiája volt az első alkotása, amelyet nyomtatásban olvashatott, s amelynek sikere hirtelen vonta köré a közfigyelmet. Madách őszintén tisztelte Erdélyi Jánost, ezért drámai költeményét védelmező írásában rémülten kezdte a neves írónak, filozófusnak elmagyarázni, hogy ha a Falanszter-jelenetben valóban a szocializmust parodizálta, akkor műve az egész emberi történelem paródiája. Mert akkor a bizánci színben a kereszténységen gúnyolódott, az athéni színben a hellén kultúrát tartotta nevetségesnek, a londoni színben a polgári társadalmat.

Madách Imre zseniális író volt, és ügyetlen vitapartner. Drámai költeményét védelmezve nem azt válaszolta Erdélyi Jánosnak: „János, nem vetted észre, hogy Az ember tragédiájában filozófiai és történettudományi értelemben egyetlen érdemleges szó sem hangzik el a történelemről? Nem vetted észre, hogy amikor a bizánci jelenetben a szereplők a homousion és a homoiusion különbségéről vitáznak (hogy tudniillik Jézus egylényegű Istennel, vagy hasonló lényegű), amely kérdés az ariánusokat izgatta a 3. században, az nem vitakérdés a 11–12. században a keresztes háborúk idején? És nem vetted észre, hogy a későbbi századok eretnekégetései nem lehetségesek a keresztes háborúk idején? Arról nem is beszélve, hogy Bizáncban, a 12. században a katolikus eretnekek 16. század végi református zsoltárt énekelnek! Mi köze mindennek egy konkrét történelmi korhoz?”

Az 1870-es években a Meiningenben működő, híressé lett színtársulat működési alapelve volt, hogy minden színművet a benne megelevenedő történeti kor hitelességében kell megjeleníteni. Ha például Moličre-darabot játszottak, eredeti 17. századi bútorokkal díszítették a színpadot. A társulat rendezője, Ludwig Chronegk, aki készült színpadra állítani Madách művét, hosszas elemzés után kijelentette, hogy a darab eljátszhatatlan, mert abban ésszerűtlen összevisszaságban történelmi korok csúsznak egymásba. Erdélyi János kortársaként ő észrevette, hogy Madách Imre műve nem a történelemről szól, sőt, történeti értelemben zavaros és hiteltelen.

Jó néhány évtizeddel később Rákosi elvtárs viszont – torz és erkölcstelen gondolkodásához híven – úgy vélte, hogy a XII. szín, a Falanszter-jelenet a szocializmus, az ő szocializmusának paródiája, s ezért tiltotta meg többször a darab színpadi bemutatását.

Olvasás közben sem Erdélyi János, sem Rákosi Mátyás nem tudott megszabadulni előítéleteitől. Ha előítéletek, ideológiai megrögzöttségek nélkül olvastak volna, kiderülhetett volna számukra, hogy Madách Falansztere nem a jövőben, hanem Madách Imre korában játszódik. Igaz, a Falanszterben a ló már kihalt, a rózsa már nem virágzik – de hol a jövő? A gőzgép? Hisz az már Madách korában sem volt csoda. Az alumínium 1859-ben, amikor Madách e művét írta, a jelenkor legnagyobb ipari szenzációja, az 1855-ös londoni világkiállításon bemutatott különlegesség. A Falanszterben a Tudós a megvizsgált gyermekek fejformája alapján állapítja meg, kiben milyen képesség rejlik, kiből mit lehet s kellene nevelni. Ez nem a távoli jövő tudománya, hanem a 19. század ötvenes éveinek tudományos elgondolása, a frenológia. A Madách által megírt Falanszter nem a jövő elképzelése, hanem az író keserű álma saját koráról. Madách olvasott ezt-azt az utópista szocialisták írásaiból, legalábbis hallott róla, de őt nem az elképzelt jövő érdekelte. A Bach-korszakban élt, Magyarországon, ahol rend volt (mint ahogy a Falanszterben is rend van), de nem volt emberi szabadság. London – a XI. szín! – mindennek az ellentéte: ott szabadság van, de nincs rend.

Nem történelmi korszakokról mond történetfilozófusként véleményt Madách. Saját koráról ír: a jövőről álmodik. A képességeivel, tehetségével, életével rosszul gazdálkodó emberiség előtt a 19. század derekán két út nyílik: megteremtheti a szabadság birodalmát, amelyben pokoli rendetlenség uralkodik, vagy szigorú rendet teremt, amelyből a szabadság írmagját is kiirtja. Az egyiket embertelen demokráciának, a másikat embertelen diktatúrának nevezik. 1859-ben Madách Imre számára riasztó volt a rend szabadság nélkül, mert ebben a szabadság nélküli rendben élt a Bach-korszakban.

Lehet, hogy Rákosi elvtárs számára a múlt század ötvenes éveiben azért volt elítélendő, betiltandó, eltüntetendő Madách Imre műve, legfőképpen a Falanszter-jelenet, mert tudta, hogy Magyarországon, a népi demokratikus proletárdiktatúrában szigorú rend van, csipetnyi szabadság nélkül. A kommunista hatalombitorlók számára vonzó volt ez az embertelen diktatúra. Hatalmi érdekeinek megfelelően, politikai egyeduralmának megtartása végett Rákosi – ha kellett, emberéletek árán is – védte a diktatúrát, ezért (is) tiltotta be többször Madách Imre művét: nem akarta, hogy embertelen rendszere tükörképét lássák a nézők a színházi előadásban. Elvtársait, szellemi örököseit ma feltehetőleg a londoni szín hiteles színpadra állítása irritálná, mert ők jól érzik magukat abban a világban, ahol a maguk teremtette rendetlenségben nekik mindent szabad, miközben Magyarország a szocializmus negyvenévnyi falansztervilága után most Madách londoni rémálma közepette él.

Kit érdekel a történelem, a múlt, amikor olvassuk vagy színházban nézzük Az ember tragédiáját? Ha nem a százötven éve szajkózott olvasat alapján ismerkedünk a Tragédiával, akkor rádöbbenünk: a drámai költemény az emberi bűnökről, az emberek bűneiről és az emberek ellen elkövetett bűnökről szól.

Egyiptom biztosan nem olyan volt, mint ahogy Madách ábrázolja. De az emberi gőg, a hatalmi arrogancia ma sem más. A kereszténység nem olyan, mint amilyen a VII. színben, Bizáncban, de a dogmává merevedett hit, a teoretikus ostobaság, amikor aljassággá silányított eszméket erőszakolnak mindenkire kötelező hitté – az ma is ilyen borzalmas.

Talán az sem véletlen, hogy 1955-ben, amikor jó néhány év után a kommunista hatalom ímmel-ámmal, de engedélyezte (aztán újra betiltotta, 1956 tavaszán újra engedélyezte) a Tragédia bemutatását, a Falanszter-jelenet mellett a bizánci szín jelentette a legnagyobb gondot a rendezőknek (mert a politikai biztonság érdekében három rendező rendezte az előadást: egy politikailag megbízható, egy tehetséges és egy szorgalmas). A Pátriárka szerepét Tompa Sándorra, az édes, kövér buffóra osztották, így tudatos szereposztási melléfogással azt sugallva: a kereszténység eszméje, a hit, a vallás komolytalan ostobaság. Pedig 1955-ben szólhatott volna a színpadon ez a jelenet arról is, hogy a valamikor szebb jövőnek álmodott eszmékből (lásd szocializmus) lehet – lett! – országrontó, nemzetvesztő, embert pusztító ideológia és társadalmi rend.

Szomorú, hogy mindig akadnak okos emberek – 1955-ben a Szabad Népben, a kommunista napilapban Lukács György, a marxista filozófus –, akik megírják, hogy miért kell a reakciós, szocializmusellenes Madách-művet betiltani. Lukács György is – mint Rákosi Mátyás – szerette a szabadság nélküli rendet, amely az ő számukra szabadság volt, az ország számára kötelező rabszolgaság.

Madách Imrét a történelem nem érdekelte: az emberi élet lehetőségeiről töprengett. Ádám újra és újra múltat-jelent-jövőt álmodik magának, és minden bukásában ott rejlik a vágy a megtisztulásra, a megújulásra. Ádám hisz abban, hogy a világ megváltoztatható, hogy bukásai után is érdemes tovább élnie, hogy érdemes mindig új lehetőségeket keresni, s hogy nem süllyedhet olyan mélyre a világ, hogy az emberekben örökre meghaljon a remény.

A remény újra és újra feltámadásáról szól Madách Imre műve, és bármikor olvassuk, bármikor látjuk színházban, nem az a fontos, hogy történelmi múltunkkal, egy-egy történeti kor eseményeivel szembesüljünk, hanem hogy abban a pillanatban, amikor mi élünk, fölfedezzük Az ember tragédiájában saját korunk „tragédiáját”. Magyarországon ma, 2010 tavaszán vajon az álszent Bizáncban vagyunk, vagy az erkölcstelen Rómában, vagy a szabadsággyilkos Falanszterben, vagy a káoszban fuldokló Londonban? A Madách ábrázolta Bizáncban, Rómában, Falanszterben vagy Londonban! És mit kell tennünk, ha fölismertük, hol élünk, mikor és milyen körülmények között? Tudjuk-e, mit kell tennünk, hogy bennünk és a világban föltámadjon a remény: van erőnk, lesz erőnk rommá tett életünkben, megnyomorított mindennapjainkban mindent újrakezdeni?

János evangéliumának végén, amikor a feltámadt Jézus megjelenik a tanítványok között, a hitetlenkedő Tamás Jézus lábai elé borul, és Mesterként köszönti. Jézus azt mondja: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem láttak, mégis hisznek.”

A feltámadás reménye a madáchi életmű korokon átívelő üzenete és tanulsága: leteperhetnek, elpusztíthatnak, megalázhatnak, élhetünk gerinctörő (kommunista) rabszolgarendben, élhetünk szabadságban és megalázó, erkölcspusztító (kapitalista) rendetlenségben, de a gondolkodó emberek hisznek a feltámadásban.

Akár a Falanszterben élünk, akár Londonban.

Adjunk hálát Madách Imrének, hogy megtanított hinni a feltámadásban.

Pályázat

„Életem legfontosabb értéke”

Pályázat az értéktudatos jövőkép kialakítására 

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs szeptemberi száma

Bővebben

A szeptemberi lapszám letöltése pdf-ben