„Vissza kell vennünk megint”

Ottlik-hagyomány Karátson Gábor Ötvenhatos regényében

Ma már az Ottlik-szakirodalom közkincse, amit N. Pál József tárt föl rövid, de alapvető – és a hivatkozásokban, érthetetlen módon, ritkán szereplő – írásában:¹ az Iskola a határon meghatározó rétege ’56 tapasztalata: a „csupán” jó színvonalat megütő Továbbélők a forradalom rejtett modelljével kibővítve válhatott remekművé. A forradalom élménye bizonyságként szolgált, hogy az a kegyelem, amit a katonaiskola idején egyéni és kisközösségi léptékben tudtak átélni néhányan a növendékek közül, társadalmi, nemzeti, történelmi szinten is megvalósulhat. És ha így van, akkor nem átjárhatatlan többé a „cselekvő” és a „néző” én közti választóvonal, a nemzeti és társadalmi elkötelezettség nem szétbomlasztja, hanem kiteljesíti a személyes tartást és a baráti bensőségességet. A Budában, ahol már nyíltan beszélhetett róla, mint kegyelmi eseményről ír Ottlik ’56-ról: „Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin – mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság” (Ottlik Géza, Buda, Bp., Európa Könyvkiadó, 1993, 272–273. – a továbbiakban: Buda).

Egy 1994-es interjúban Karátson Gábor ugyanerről beszél: „az ’56-os esemény is metafizikai esemény volt. Akkor valami előlépett, ami lenyűgöző volt. Aki nem látta, elképzelni se tudja; nem ám amolyan politikai dolog” (Karátson Gábor, Az együgyű Isten, h. n., Filum Kiadó, 1997, 191–192. – a továbbiakban: Az együgyű). Ekkor már írta azt a regényét, amely végül 2005-ben jelent meg, és amely véleményem szerint az utóbbi évtized egyik legfontosabb prózakötete (például Szilágyi István Hollóidője mellett – és nem biztos, hogy a példák hosszan szaporíthatóak). Az Ötvenhatos regény erősen önéletrajzi alkotás. Ismeretes, hogy a szerző egyetemistaként részt vett az „eseményekben”, amiért később börtönbe került. Az idősíkokat sokszor bekezdésenként váltogató műnek azonban csak az egyik szála játszódik a forradalom – és a megtorlás – korában. A személyes történet révén az elbeszélés visszanyúlik a világháborúig – ekkor veszíti el az elbeszélő az édesanyját –, a nagyszülőkről szólva pedig a század első felébe; ugyanakkor átfogó képet kapunk a forradalom utáni idők személyes, családi, kisebb és nagyobb közösségeket érintő, illetve társadalmi-nemzeti folyamatairól szinte a kiadás idejéig. A fent idézett nyilatkozat szellemében Karátson számára ’56 eseménytörténete nem csupán önmagában fontos, hanem olyan magaslati pontot jelent, amely lehetővé teszi a személyes és a nemzeti önértelmezést. Neki a régi magyarság – ha csak villanásnyira is, de feltűnik a regényben a honfoglalás, Szent László, Mátyás, a török hódítás stb. – éppúgy ’56 távlatából (vállalásából vagy megtagadásából) válik személyes üggyé, mint XX. századi történelmünk (Trianonnal, világháborúkkal, népirtásokkal, Kádárral, SZDSZ-es baráti körrel és a bennük való csalódással, Duna-mozgalommal, rendszerváltozással, egészen a 2004-es népszavazásig) vagy a családi és a baráti kör eseményei, illetve önmaga festővé válása, kínai bölcsességbe való beletanulása, közéleti-környezetvédő tevékenysége.

’56 ilyetén vállalása mellett érthető, hogy a rendkívül összetett Ötvenhatos regény egyik alapvető irodalmi hagyományát Ottlik munkássága képezi. Az íróelődben egybefonódik Karátson számára az erkölcsileg magasrendű, vonzó személyiség és a saját erkölcsiségét remekműbe fordítani képes író példája. A korábbi futólagos említés és a számtalan Ottlik-utalásként felfogható mozzanat után a könyv vége felé maga az idős író kap szót mint a forradalom lényegét őrző, szimbolikus jelentőségű alak: „Ottlik hangja a rádióban, mintha még élne, nem nagyon már, 1985-ből, állítólag. Itt volt a török, bevette Budát, visszavettük. Itt az osztrák, bevette Budát, valahogy azért megint visszavettük. Nyilván nem játszották ezt le, annak idején. Most megint visszavettük tizenegy napra, és azóta sem. Így mondja, kicsit érthetetlenül, alig ködösítve. Mintha csak visszavettük volna most is, de igazából nem. Lett a Várból egy ilyen szemétlerakodó. […] Így hallottam reggel, az előzetesben. De délután, az irodalmi műsorból kiderült persze aztán, a kézizuhany sistergésén keresztül több mindent félreértettem. Hát persze, azt az öreg hangot. Nehéz volt azt érteni így is. Először is: semmit sem ködösített. Kimondta azt a tizenegy napot úgy, ahogy volt. Másodszor, ez lement akkor, ’85-ben, adásban, így. Visszavettük tizenegy napra, elvették megint. S viszont nem azt mondta, hogy »szemétlerakodó«, hanem hogy »vissza kell vennünk megint«” (Karátson Gábor, Ötvenhatos regény, Bp., Helikon Kiadó, 2005, 679–681. – a továbbiakban: Ötvenhatos).

A regény számos helyen rezonál Ottlik műveire. Már első szavai – „Van valami” – utalásként foghatóak fel. Ottlik ismert értekezésében írja a regénysíkokat jellemezve: „amely nem azt mondja, »Én vagyok«, hanem csak annyit mond: »Valami van«” (Ottlik Géza, Próza, Bp., Magvető Kiadó, 2005, 194. – a továbbiakban: Próza). A Buda 12. oldalán a kifejezés a kezdettel kapcsolódik össze: „Kezdjük a történetet az elején, az elejének a legelején, mikor vagy mielőtt világra jössz. »Valami van.«” Még szintén az első oldalon, annak az alján írja Karátson: „Végül is meglett minden.” Nehéz nem gondolni a szinte szállóigévé lett novellacímre: Minden megvan. Ezek után az egykori rendőrségi zárkák „uszoda-”, illetve „strandkabin”-ként való említése (Ötvenhatos 7., 10.) is felfogható az Iskola kezdőjelenetére történő utalásként. Akárcsak az időtartam: az iskolába lépést harmincnégy év választja el az 1957-es uszodai jelenettől; ugyanennyi év múlva tér vissza a Karátson-mű elbeszélője is egykori fogva tartása színhelyére („Harmincnégy év, az azért nagy idő.” Ötvenhatos, 5.). De akármilyen „nagy idő” telik is el, a múlt Karátsonnál is minduntalan jelen van. Nemcsak ’56, de például a börtön is: „Az első nap volt a legrosszabb – kezdtem mesélni mindjárt, ahogy a nosztrai börtön kapuján kiléptem. Mintha csak túl lehetett volna esni – mintha túl lehetne esni most már valaha is azon az első napon! Kellett ahhoz némi idő, hogy megértsem, az az első nap újra meg újra eljön – az első nap egyszerűen itt van” (Ötvenhatos, 17.). Az „elbeszélés nehézségeinek” emlegetése, a „Cholnoky” név – az Ötvenhatos regény egyik központi szereplője – , a cigarettakéregetés (102. és a 111. o.-tól) szintén mind Ottlik-párhuzamokat elevenít meg. De még az eső hangja is: „Glutty, glutty, csevegett az eresz” (Ötvenhatos, 689.). Ottliknál (az önmagának elég létezés derűjével): „Glugy. Glugy. Füleltük egy darabig a hegyi patakocskát. – Jópofa – nézett rám Medve nevető szemmel. – Jól elcsörgedezik magában” (Iskola, 444.).

Közismert, hogy az Iskola „vizes” helyszínen kezdődik, és ott is végződik (a Lukács fürdőben, illetve egy dunai hajón). Hasonló szerkezeti-motivikus fogással találkozunk az Ötvenhatos regényben is. Bár a kezdet az egykori rendőrségi épület belsejéhez kötődik, a 18. oldalon mintegy újraindul a regény, ezt jelzi itt a Kezdődik a regény fejezetcím. Ez a fejezet vezet a szerző első elfogatása helyére, a Balaton-partra. És majd errefelé is végződik a regény: az utolsó jelenetben a szerző feleségével a Balaton-felvidéken sétál. Ugyancsak közösen használt szerkezetmeghatározó fogás, hogy mindkét író olyan jelenettel kezdi a művét (pontosabban Ottlik mind a két regényét), amely a kiemelt időszakasznál később játszódik (ezzel megalapozva a visszatekintés távlatát) – és mind az Iskola, mind az Ötvenhatos regény a szeretetteli társas együttlét jelenetével végződik.

Már ennyi közös jegy alapján is látható, hogy – amennyiben természetesen nem epigon munkáról van szó, márpedig az olvasóban ez fel sem merül – alig választhatók külön a szándékos és az akaratlan egyezések. A szándékolt rájátszások rendszere így nem felszíni díszítmény, nem posztmodern divat, hanem az alapvető szemléleti közösség felismeréséből sarjad ki. (A posztmodern Karátson szerint egyébként is pilátusi szellemiség: „Pilátus […] elkedvetlenedik, mert ennél azért többet várt volna a különös őrizetestől; mint posztmodern ember tisztában van azzal, az igazságról, csak így, ennyire egyszerűen, vagy »igazság«-ról, egyáltalában, ma már nem beszélünk” [Ötvenhatos, 421.]. Mellesleg: Ottlik szintén csak olyan utalásokat épített a műveibe, amelyekkel saját világa termékeny, egymást kölcsönösen elmélyítő viszonyba tudott kerülni.) Sokszor tehát nem dönthető el, hogy mennyire tudatos Karátsonnál az Ottlik-hatás, illetve -áthallás. Különösen a regénypoétikai és a világszemléleti kérdések esetében bizonytalan ez, úgyhogy itt inkább párhuzamról, mint hatásról érdemes beszélni. A továbbiakban a két író közös jegyeinek listáját bővítve – immár a kifejezések és motívumok egybeesésénél átfogóbb szintek felé is tekintve – eljuthatunk olyan szempontokhoz, amelyek hozzájárulhatnak a szemléleti közösség értelmezéséhez.

Érdekesek már az alkotói folyamatok egybeesései is. Mindkét szerző képes, állandóan újraírva őket, évtizedeket eltölteni egy-egy könyv fölött (Karátson másik, ezt megelőző nagy könyve, a „sárga könyv” szintén ilyen hosszan készült, akárcsak az Ötvenhatos regény: „minden szövegemet le kell írnom újra meg újra, enélkül nem megy, a másolás a lényeg, örökös másolás és közben itt is, ott is egy csekélyke fordulat […] így munkálkodom, apránkint, rétegesen, ŕ la Cézanne, mint nagy hidegben rétegesen öltözködik az ember” – Ötvenhatos, 269.). Főbb műveik erősen önéletrajziak, és így kapcsolódnak az életművön belül egymáshoz. (Ottlik egy interjúban beszél erről: „A modern regényíró – illetve a jó, a jobb prózaíró, a régi is – behatol a lírikusok tartományába. Egy nagy költő életműve összefüggő egész – önéletrajzi jellegű: végül is azt mondja el, mi az, amit fontosnak tartott életében, létezésében. Ezt szeretném én is mint regényíró ilyen épséggel és teljességgel és egészen elmondani; tehát szeretnék valami összefüggést a műveim között.”²) A szereplők álnévvel és eredeti névvel való megnevezésében is hasonló metódust követnek: „Van, akinek meghagyom a valódi nevét, van, akiét megváltoztatom” – írja Ottlik (Próza, 38–39.). Mindketten kívánatosnak mutatják a női princípium előtérbe kerülését,³ mindkettejüknél feltűnnek alteregó jellegű szereplők – és angyalok.⁴

A művek alapos megmunkálása mégsem válik nehézkessé, de még csak szembeötlővé sem, mivel pergő jelenetezéssel, világos, az élőbeszédhez közel álló stílussal párosul. (Karátson például az élőbeszéd pongyolaságaitól sem riad vissza, rendszeresen kiteszi a tulajdonnevek elé a határozott névelőt, ismétli a szavakat.) Szemléletük szokatlansága mellett talán a motívumháló jelentésgazdagsága és az ezt elfedő könnyed stílus az oka, hogy a kortárs közízlés jó ideig zavartan áll szemben az ilyen munkákkal. Ottlik szerint körülbelül húsz év a lappangási idő: „az olvasóknak húsz évig kell olvasniuk, mint az Iskola a határon-t, hogy rájöjjenek arra, mit is akartam mondani. Igyekeztem mindig olyat írni, ami nem untatja az olvasót…”⁵ Talán Karátsonnak is ki kell várnia a húsz évet…

Az önéletrajziság nem téma- vagy fantáziahiányt jelent ezeknél az íróknál, hanem – mint a föntebbi Ottlik-idézet is mutatta – szükségszerűen fakad az általuk képviselt szellemiségből. Karátsontól is lehet idézni idevonatkozót: „Regényt írni egykor tényleg élt vagy ma is még élő emberekről talán nyegleség; kitalált figurákkal viszont semmire sem megyünk. Fenntartani valamit mégis a semmi ellenében, az írónak ez a dolga; fiktív hősök esetében nincs kiért-miért küzdeni” (Ötvenhatos, 123.).

A Karátson-regény egyik értelmezője szerint egyenesen az „indukciós” fősodorral szemben álló „dedukciós”, „metafizikai” gondolkodásról és regényírói módszerről beszélhetünk: „ha az »indukcionisták« a »szöveget megcsinálják«, akkor a dedukcionisták hagyják »létrejönni«; ha az indukciós módszer hívei történeteket és szereplőket »kreálnak«, úgy az utóbbiak mindenféle »kitalációtól«, mindenfajta fikciótól távol tartják magukat […] S mindenekelőtt: ha egy író meg van győződve arról […], hogy »kezdetben van a regény« […]: számára a legnagyobb írói feladat épp ennek az eredendően létező […] regénynek a világra hozása, világra segítése lesz. A művivel, a mesterségessel, a mesterkélttel, a holt anyaggal szemben az eleven valóság.”⁶ A hasonló íróknál a részletező, olykor szinte tudálékos elbeszélés, az emlékezés állandó próbatétele szintén erre, a valóságban lévő lényeg pontos kibontására irányul. Ez azonban korántsem jelenti az objektivitás kultuszát, esetleg a tények pozitivista halmozását. Az igazi figyelem objektív külvilág és szubjektum találkozási pontjaira, vegyülési gócaira vetül. Elsősorban innen adódik a lineáris időrendet széttördelő, az élethelyzetek és motívumok ritmikus visszatérésére építő hálózatos szerkezet, amely igen alkalmas az „életérzés”, „életanyag” sajátosságainak visszaadására. Ottlik például Kazinczy börtönnaplóját értelmezve ír erről: „elődünk lehetne (nekem is!) a nem euklideszi, nem konvencionális valóságértelmezésben, az »életérzés« több rétegű, relativitásos, szubjektív, mély, hibátlan ábrázolásában” (Próza, 273.). Karátson egy interjú kudarcát fontolgatva jut ugyanide: „A linearitásra való természetellenes törekvés kiszárította az élményanyagot. […] Neki, Campennek, sejtelme sincsen, mi hogyan van, és nem kauzális láncokban, hanem mezőkben gondolkodik” (Ötvenhatos, 125.).

Az Ottlik-értelmező Sümegi István objektum és szubjektum egymásban-létét a fenomenológiához kapcsolja. Következtetései Karátsont illetően is megfontolandóak. („Én a dolgot úgy szeretném megírni, ahogyan bennem él” – írja [Ötvenhatos, 222.]. Hogy az író tudatosan vet számot ezzel a filozófiai irányzattal, az jelzi, hogy többször hivatkozik ennek vezető egyéniségére, Husserlre, illetve egyszer Edith Steinre [Ötvenhatos, 216., Az együgyű, 209., Világvége után, 85.]. Sümegi szemlélete – legalábbis látszólag – szemben áll a Szántó F. István által felvázolttal: „A […] kirajzolódó álláspontot fenomenológiai realizmusnak nevezem. A fenomenológiai realizmus nem ismeri el semmiféle embertől független realitás, »objektív valóság«, »magábanvaló lét« megragadhatóságát, sőt legtöbbször még a létezését sem. S különösképpen nem ismeri el azt, hogy ennek az objektív valóságnak az eseményei önmaguktól olyan történetté rendeződnek, melyet a jószemű és megfelelő metodikával fölvértezett író elbeszélésekben reprodukálhat, tükrözhet vissza.”⁷ Szántónál mintha épp arról lenne szó, hogy létezik az „eleve adott” valóság, és az író épp ezt reprodukálja. De csak akkor állna fenn ellentét a két nézet között, ha Szántónál mechanikus, tükröző visszaadásra gondolnánk. Ha az író feladatát a dinamikus valóság megragadásában, az alakulással való együttélésben látjuk, akkor könnyen feloldható a látszólagos, pusztán az eltérő fogalomhasználatból adódó ellentét. Újabb, valószínűleg szintén föloldható feszültséget jelent a két értelmező között a dedukció szó használata: „Az utalások és kapcsolódások két irányba terjeszkednek: időben, lineárisan és az így rendezett atomok között ok-okozati viszonyokat feltételezve, vagy horizontálisan egymás mellé helyezkedve, s a kapcsolódásaik által valamilyen hálószerű alakzatot fölvéve. (Illetve lehetséges másféle elrendeződés is: megadhatjuk egy élménysokaság értelmét úgy is, ha általános törvények segítségével deduktív magyarázatokba rendezzük őket, de ez már [alighanem] szétfeszíti a regény kereteit […] és esszévé vagy értekezéssé alakítja azt át. A 20–21. századi regényekben mindenesetre – ezt talán határozottan kijelenthetjük – csupán a lineáris és a hálózatos elrendezéssel találkozhatunk.)”⁸ A föloldás megint bizonyára a statikus szemlélet dinamikussá való átértelmezésével érhető el. Sümegi a filozófiai hagyományok szellemében a dedukciót egy változatlan, általános elv érvényesítésének tekinti, Szántó pedig Karátson – és hozzátehetjük: Ottlik – szellemében állandóan mozgásban lévő, csak részben általánosítható elvvel számol. „A világ teljes sértetlen valósága: nem aktuálisan létező, hanem létrejövő, nem zárt, kész valami, hanem szakadatlanul készülő” – írja Ottlik (Próza, 188.). „Nincs értelme bizonyos helyekhez ragaszkodni, magához a folyamathoz kell ragaszkodni, benne maradni” – mondja Karátson egy beszélgetésben (Az együgyű, 192.).

Sümegi hivatkozott írásának igen fontos meglátása, hogy a „fenomenológiai realizmus szubsztanciája […] az elbeszélő birtokában lévő élményatomok sokasága”,⁹ amelyek átfogóbb élménygócokká rendeződnek (ilyeneknek tekinthetjük a szerkezeti hálót meghatározó élethelyzeteket, motívumokat), és végül – de csak az elemző szemszögéből végül, valójában ez az elsődleges (vö. Próza, 205.: az író „visszaállítja a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemények eredtek”) – egyetlen átfogó életérzéssé állnak össze. Ilyen végső összegzés a Budában maga Buda, a város, az „Oktogon” és az Ablak című festmény inspirációja. Sümegi azt is hangsúlyozza, hogy a linearitás időbeliségével szemben az életérzést – és az azt felfogni próbáló hálózatos szerkezetet – a részletek egyidejűsége miatt inkább a képpel rokoníthatjuk. (Ezért is vonzódik Ottlik a festő szereplőkhöz – Karátsonnál pedig a festészet önéletrajzi adottság.) Karátsonnál szintén képként jelenik meg az átfogó életérzésnek tekinthető ’56: „A forradalomról is ezt a könyvet ifjúkorunk felől szerettem volna megírni. Csak arrólfelől lehetett volna látni magát a képet; innen, ahol most vagyunk, csak a festmény hátoldala látszik” (Ötvenhatos, 120.). És mivel számára ’56 az igazság megnyilatkozása, az igazság is: „Az igazsághoz való viszony: eleven kép” (Ötvenhatos, 406.).

Az (élet)érzés középpontba kerülése mindkét írónál visszatérő téma. „Csak az érzés nem hipotétikus, biztosan csak az van” – olvashatjuk a Budában (11.). Az Ötvenhatos regényben pedig (találomra kiragadva): „végig meghatároz az érzés, változtatásaimat, bizonyos hangulat, bizonyos hangulatok bizonyos váltakozása” (269.). A középpont ilyetén eltolódásával mindkét szerző megingatja a tudományos-technikai civilizáció egyoldalú racionalitáson, individualizmuson és haszonelvűségen tenyésző értékrendszerét. Az értelem uralkodói pozícióját ellenőrire cseréli: „Az értelem csak a kizárólagos, terméketlen igazságokat ismeri. […] Pedig jó szerszám az értelem, sőt nélkülözhetetlen, csakhogy mellékes szerszám. Hinnünk nem szabad neki, hinnünk csak az ábrázolásban, a valóságban szabad – de kételkednünk viszont kötelességünk a segítségével” (Próza, 58., 59.). A racionalitás helyretételével az általa sugallt reménytelenség is föloldható: „a világ mégis különb hely, az élet mégis nagyobbszabású dolog, mint amilyennek emberi ésszel látszik” (Próza, 215.). Az Ötvenhatos regényben ugyanez másképp megfogalmazva: „Ha logikai szempontból nézem a dolgot – mondta –, az emberiség és pláne Magyarország helyzete reménytelen: az életért folytatott küzdelem azonban nem logikai kérdés” (181.). Innen az a létbizalom és derű, amely mindkét író művét átjárja, amely talán a „leülepedett keserűséget” is megelőző legmélyebb réteg. Ahogy Karátson fogalmaz: „szívünkben a Jó Semmi lakik” (Az együgyű, 194.). (És a keserűség ilyen mélyre, az előző rétegig való lehatolása jelzi Ottliknál, hogy az igazi értékek, az igazi remény megalapozásához a szenvedésen, az álértékekkel való leszámoláson, illetve a velük folytatott állandó harcokon és a kiábrándulásokon át vezet az út.) Az érzés, a képiség, a létbizalom megerősödése magával hozza a véletlen és a kegyelem felértékelődését (például: „Ha a véletlenben Isten lakik [és másként elgondolni Isten jelenlétét nem lehet], elképzelhetetlen, hogy szándékoltan, vasakarattal irányítaná az eseményeket” – Ötvenhatos, 179.).

Az Ottlik-regények szereplői fölött ragyogó csillagok jelzik a kozmikus távlat és mérték visszanyerését, „a társadalmi és kozmikus igazság szenvedélyes áhítását” (Ötvenhatos, 311.). A figyelem ilyen mérvű kitágulása azonban nem old el a földtől, épp ellenkezőleg: „A kozmosznak pedig egyik jellegzetessége a helyek rendkívüli fontossága, ami minden vallásban jelen van. Arról a helyről, amely nekem kiosztatott, nemhogy nem mehetek el, hanem eszem ágában sincs elmenni innen, mert akkor megszűnik a kozmosszal való kapcsolatom” (Az együgyű, 202.). (A mindkét szerzőnél közvetett utalások révén kirajzolódó egykori Nagy-Magyarország is kozmikus értelemben jelenvaló – és természetesen egyfajta téridőként, történelmétől elszakíthatatlanul létező – hely.)

Ottlik és Karátson különböző utakon jutnak a fönt vázolt hasonló belátásokra. Az Iskola a határon szerzője monográfusa szerint „filozófiai anyanyelvét a kvantummechanika klasszikusaitól tanulta”.¹⁰ Karátson esetében nyilvánvalóan hatott a távol-keleti bölcsesség, a böhmei „misztika”, Goethe Faustja és színtana. És mindketten végül Jézus alakjához érkeznek el: „Ha pedig nincs benne a művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell jelen lenniük – a vers nem a csillagokról szól, nem Jézusról, nem a költő anyjáról –, hanem valóságosan. Ha Ő nem áradt bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit” (Próza, 217., vö. még pl. Iskola, 281., Buda, 176.); „Ha könyvet akarnék írni Jézusról vagy a forradalomról – nem mondom én, hogy a kettő egyre megy, de ezen a ponton, mint a végtelen fekvő nyolcasának két cseppformája középen, összeérnek –, e probléma elől nem tudnék kitérni. Különben is, ha a János-evangélium Logosz-himnuszának, bevezető fejezetének igaza van abban, hogy mindenek általa – a Logosz által – teremtettek, és hogy ez a Logosz Jézusban testté lett, akkor minden könyvnek Jézusról kell szólnia és kész; minden könyv róla szól, bizonyos értelemben, legfeljebb gyarlóan, igen tökéletlenül beszél csak róla” (Ötvenhatos, 404–405.).

Ahogy a kozmikusság elmélyíti az adott helyek iránti kötődést, a jézusi eszmény is a közösségi felelősség fölismerésével kapcsolódik össze. A rossz hatalmi struktúrával szemben egyik szerző sem tartja elégségesnek a puszta tagadást vagy a hatalom átvételét. (A lehetőségeket Ottlik elsősorban az iskola modellszerűségén belül, Karátson pedig az egymást váltó politikai-hatalmi rendszerekben követi nyomon, konkrét emberi sorsokig lebontva.) Sem a létező elfogadása, sem a létezőn belüli szerepcsere, sem a létező tagadása vagy ellentétére fordítása nem kerülhet az eszmény közelébe. ’56 „Se kommunizmust, se kapitalizmust!” jelszava jegyében is egyfajta harmadik út rajzolódik ki a szerzői állásfoglalásokból. Ottlik, élete javát a kommunista rendszerben töltve, kevésbé nyíltan politizálhatott, így elsősorban az irodalom területéről vette a példát: „Az irodalom, úgy képzelem, ott kezdődik, ahol több önmagánál: arkangyalok összeesküvése a világ feje fölött: ami a Nyugat volt” (Próza, 222.). Az Iskola sokat elemzett képlete is ebben áll: Medvéék egy sajátos közösséget és szemléletformát kigyöngyözve, a lehetséges jobb élet példájával és nem nyílt ellenállással törnek ki az elviselhetetlen rendből. Belülről, a személy és a közösség „megtérése” által kell jöjjön a megoldás. A Budában már Ottlik is közvetlenebbül fogalmaz: „A rossz közösségi rendet nem átrendezéssel kell javítani, nem a hatalom igazságos elosztásával az adott rossz emberanyagban, hanem bele kell dobni valami jót. Közénk, ócska stricik közé. Például sportszerűséget. A játék tisztaságát. Divatot csinálni az eleganciából” (330.). Karátsonnál nyilvánvaló, hogy – legalábbis – az utóbbi fél század hatalmai kívülről ránk erőszakolt szerkezetek. Ezért nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket még a rendszerváltás(-változás) sem. (Így megint eljutottunk oda, hogy a puszta túlélés a tét: „Ha ki tudunk még keveredni egyszer ebből a »mostanából«, azt fogjuk majd mondogatni, nem is értjük, hogyan lehetett ezt túlélni” – Ötvenhatos, 516.) A harmadik út azonban még jobbára feladat, semmiképpen sem statikus rendszer: „épp az a kérdés, mi legyen, épp az a baj, hogy sem a valóságban, sem képzeteinkben nem létezik még az a rendszer – »az igazi konfuciánizmus«, mondanám ma –, amely az embervilágot maradandóvá, a földön még sokáig élhetővé tenné” (Ötvenhatos, 543.). Mégsem utópia a harmadik út, hiszen ’56-ban, ha csak néhány napra is, de megvalósult: „a magyar forradalom »nem ez, de az sem«-jének értékéből az elmúlt évek kiábrándító zűrzavara semmit se vett el, sőt – áthelyezve, igaz, az absztrakt térbe – egyenest egekig növelte” (Ötvenhatos, 111.). Márpedig ha nem lenne valós kiút, akkor csak két rossz, az opportunizmus és az infantilizmus között választhatnánk (ha eltekintünk az Apagyi, illetve Beniczky sorsában megmutatkozó önpusztító magatartástól): „Mint a kamaszok általában, a dohányzást a felnőttség szimbólumának érzi, de fordított előjellel, Campen nem akart felnőtté válni, nem kell neki saját cigaretta. A forradalom leveretése, számtalan egykori forradalmárhoz hasonlatosan, örökös infantilizmusra kárhoztatta: vagy felnőtt lesz megalkuvásból, határozott modorú opportunista, ez a korszerű férfitípus, vagy elfogadja a gyermeki létet, ötvenéves siheder. Ezért kell kérincsélnie, kifejezendő örök gyermeki létét a saját cigivel rendelkező felnőttek között” (Ötvenhatos, 102.). Ez a megfogalmazás egyben visszavezeti a társadalmi kérdéseket is a nem logikus igazságokban való hit és a létező logikáját végső fórumnak tekintő hitetlenség kérdéséhez. A kádári, illetve az ahhoz kiválóan illeszkedő globalista mentalitás eszerint végső soron a hitetlenségen alapult-alapul (vö. pl. Ötvenhatos, 406.).

A társadalmi és személyes tét üdvtörténeti távlatú visszanyerése mindkét íróval átértelmezteti az alkotás mibenlétét. Az alkotásban – és más oldalról a befogadásban – előtérbe kerül a lelkigyakorlat-jelleg. A tét nagysága és a valóság rögzíthetetlen, kiszámíthatatlan, állandó zajlása révén különösen fontossá válik néminemű tudatállapot, éberség fönntartása. „Vigyázz!” – utal erre is az Ötvenhatos regény utolsó mondatában a szerző. Részletesen például egy interjúban tér ki a témára: „Az inspiráció úgy érkezik, halvány fogalmunk sincs róla, honnan; nem tudjuk, hogy hol lép be. Annyit tehetünk, hogy igyekszünk rá felkészülni. […] Kell tehát némi furfang, fifika az inspiráció fogadásához. Nem lehet megmondani, hogy kit fog meglátogatni, hogy ki lesz alkalmas rá, az ember saját maga felől sem lehet bizonyos ebben. Sok emberben érzékelem, hogy jelen van benne egy ilyen finom erő, egészen más, mint az, ami a hatalmi struktúrához tartozik. Annyira nem ebből van, annyira meggyőző, az ember álmában még az is felötlik, hogy idővel nagyobb szerepet játszhatna az úgynevezett közéletben is” (Az együgyű, 196.). Ottlik műveiben szintén középponti élmények az ihlet, a csoda pillanatai. Már 1943-ban így értelmezte 1848. március 15-ét: „Figyeljünk csak: erre az összejátszásra, a nemzetnek erre az öntudatos cinkosságára. […] Milyen egyszerű ez, uramisten! S milyen bonyolult, egyet gondolni. Vigyázzunk. […] Csakhogy az ilyen pillanatok, amelyekben valami módon egyet gondolunk mindannyian, s amelyek valójában nemzetté teszik a népet, módfelett ritkák. A dolgunk csak annyi, hogy közben is mindig készen legyünk rá” (Próza, 84.). A készenlét viszont tett-értékű: „Az alkotás cselekedet. A regény tett. Ezt egyben az írás mértékének is tartom. Szakadatlan éberség, állandó szenvedélyes jelenlét: itt kezdődik az alkotás rangja” (Próza, 57.). És húsba vágóbb, mint a sikeresség. Idézzük a Budát: „Vagyis értse meg Éva, hogy Medve boldogsága (vagy lelki üdvössége) nem függ az irodalmi sikerétől” (328.). Ezért hajlandó mindkét író évtizednél is hosszabb időt „elpepecselni” egy-egy műve fölött, és így eleve hátránnyal indulni az állandó jelenlétre szabott irodalmi piacon.

Hogyan válik a mű az éberség gyakorlatává? Úgy, hogy megteremti „a létezés alaphangulatát”: „A valóság elemeinek intuitív kiválasztásával és érzékletes csoportosításával az író sokféle hatást tud kiváltani; a legvégső és talán valamennyiféle hatás lényege is az a megfoghatatlan zeneiség, amelyben az idő és a tér objektivitása szervesen vegyül össze az érzések szubjektivitásával, s amelyet magam sem tudok jobb szóval röviden kifejezni, mint: »atmoszféra«. Légkör, levegő. […] Mélyebb értelemben vett hangulatnak nevezhetném, a létezés alaphangulatának, az érzések halmazállapotának” (Próza, 131–132.). Karátsonnál ez úgy jelenik meg, mint a modernitás mennyiségi szemlélete alól visszanyert minőségi elv, a „kvalitásokban gondolkodni”, a „kvalitatív ontológia” (Az együgyű, 209., 211.) elve (és gyakorlata). Goethe színtanát értelmezve beszél „megtisztított látásról”, amely a rögzítetlen valóságban egyedül képes a lényeglátás ihletettségére: „A minőségeket csak a kiszámíthatatlanság helyéről vehetjük szemügyre” (Világvége után, 83.). Ugyanitt írja: „Őneki az igazság: láthatóság.” Ami azt is jelenti, hogy a lényeg emberi léptékű, nem az elvont elméletiség, hanem a köznapi személyiség a hordozója. Már korábban érintettem mindennek stílusbéli következményeit: az erőteljes képiséget és az érzékletes, élőbeszéd-közeli kifejezésmódot, amely sajátosságok mindkét írónál érvényesülnek (utóbbi kérdését Ottlik például a Hajónaplóban fejtegetteti szereplőivel hosszabban).

Mi haszna a folyamatos készenlétnek, ha esetleg nem jön el a közösségi cselekvés ritka pillanata? Az, hogy ez az állapot már maga egyfajta beteljesedés, otthonra találás. Az otthontalálás és az otthontalanság mindkét szerző műveiben ismétlődő, központi motívum. Karátsonnál vissza-visszatér az elveszett Gellért-hegyi lakás miatti szomorúság, Ottliknál már a Buda első szavai erről szólnak (vagy később például: „Kellett az embernek, hogy legyen hová hazamennie”, 300.). A helyek azonban mindig átmenetinek bizonyulnak, a főszereplők – és nyilván az írók – így kényszerülnek egyre tovább a keresésben, és fedezik föl személyiségük mélyén azt a tudatállapotot, amely végül bizonyos metafizikai szintű otthonlét érzésével ajándékozza meg az erre érzékeny (éber!) embereket. Karátsonnál van, hogy egy mondatba kerül a földi, veszendő és az időtlen, téren kívüli haza: „A régi Gellérthegy világa volt a múlt, zöld mélységeivel, amikről a mindentudás, bennem, kezdettől fogva tudta, el kell majd hagynom őket (mindannyian mindentudók vagyunk, csak azt nem tudjuk, mi az, amit tudunk)” (Ötvenhatos, 122–123.). (Bizonnyal egy tőről fakad ez a „mindentudás, bennem” és a korábban idézett, szívünkben lakó „Jó Semmi”.)

Mindez végül fölveti a személyiség mibenlétének, rétegezettségének, személyesség és személytelenség viszonyának a kérdését. Lényegi és ennek megfelelően sokértelmű probléma ez, már csak a terminológia meg-nem-állapodottságából fakadó látszólagos ellentmondások miatt is. A Karátsonnal és Ottlikkal rokonítható gondolkodóknál is igen eltérő a szóhasználat. Illusztrációként elég Simone Weil és Hamvas Béla egy-egy írását szemügyre venni. Hamvas a Regényelméleti fragmentumban a „személyiséget” tekinti értéknek, és az „egyéniséget” állítja vele szembe. Weil viszont az elutasítandó részünket nevezi (legalábbis Pilinszky fordításában) személyiségnek az Ami személyes és ami szentben, és a személytelen szentséget állítja szembe vele. Karátson kitér a kérdésre, de nem kötelezi el magát egy szilárd terminológia mellett sem (mivel a nyelv, akárcsak Ottliknál, szerinte is elégtelen a legmélyebb valóság kifejezésére): „van a tao, nem személy, van a buddhizmusban a megvilágosodás. Béky Gellért katolikus teológus szerint, aki sokáig Japánban élt, a tao sokkal személyesebb, mint a legtöbb személyes istenhívőnek az istenhite. Nagyon finom kérdés az, hogy mi a személyes, mert nem nagyon értünk hozzá – ez a bökkenő! Lehet, hogy a személyességnek van egy olyan mély háttere, amit vagy akit (nincs olyan névmás, amely idevágna) magát nem lehet személynek mondani” (Az együgyű, 198.). Talán némileg leegyszerűsítve hát a kérdést, azt mondhatjuk, hogy mind a két szerzőnél van a személyiségnek egy olyan legmélyebb rétege, amelyen mindenfajta személyesség fölépül, de amely maga már egyetemes és ilyeténképpen személytelen. (Talán a társ, a közösség is azért kell, hogy általa jobban eltávolodhassunk cselekvő énünktől, és közelebb kerüljünk az önösség nélküli szemlélődés lényeglátásához: „Nem az én véleményemre volt kíváncsi Szeredy, ahogy mentünk lefelé a Lukács fürdő jobbik lépcsőjén, hanem a saját véleményére. Azt remélte tőlem, hogy én messzebbről tudom nézni élete összegubancolódott zűrzavarát, s az én közbeiktatásom segítségével talán majd ráeszmél, hogyan is fest a helyzet annak az istennek a szemszögéből, aki nézi mindezt” – Iskola, 16. Másrészt például az alkotás szintén ilyen közbeiktatásnak tekinthető.) Paradox módon ez a személytelenség szeretetteli (innen a létmély már említett derűje). Medve feljegyzéseiben erről is szó esik: „az én közönyös magányom pedig, a személytelenség végső kérgein belül, a szerelemnél erősebb egymásba olvadás sűrű, cseppfolyós, semleges lávarétegéből táplálkozik. […] Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakítatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban” (Iskola, 490–491.). Hogy a mindennapi személyiség összeegyeztethető-e, vagy pedig szemben áll ezzel a személytelen maggal? Ottlikosan: összhangba kerülhet-e tartósan a cselekvő és a néző én? A létezés néhány csodája – például ’56 élménye – azt sugallja, hogy igen: megvalósítható a külvilág e belső mag szerinti átalakulása, így a külvilággal érintkező személyiségrész is feszültség nélkül állhat a kettő között. Ezért vonja vissza Medve a külvilágtól elhatárolódó „gyáva csürhé”-t¹¹ (és vállal valószínűleg részt a forradalomban), ezért próbálja ki Szeredy az összeköltözést régi szerelmével (hátha mégis megvalósítható a gyermekként „Barikával” átélt, később sokáig illúziónak látott teljesség), illetve ezért „ártja bele magát” minduntalan Karátson önéletrajzi elbeszélője a közélet bonyodalmaiba. Ha pedig lehetséges az egyetemesség evilági képviselete, akkor kötelező – így summázható a mindkét írónál meghatározó erkölcsi parancs. Nem a végső szó tehát „evilágon” sem a modernitás felszíni személyisége, az akaró-futó, a jelenségeket mindenáron uralni kívánó, így azokat életteli dinamizmusukból kiemelő, azokat a meghatározhatóságuk kedvéért elpusztítani is hajlandó, a részt az egészből kimetsző, ezáltal egyre az ideiglenesség, a töredékesség szorongásában élő, elméleti-technokrata beállítottságú egyén. Ellensúlyt teremthet az önmagának elégséges mag kegyelmi, játékos szépsége, érzület-központúsága, amelyhez leginkább a kép és a történet férkőzhet közel. A történet, amely talán azáltal ment föl a látszólag kérlelhetetlenül ellenséges valóság súlya alól, hogy alakulóként, változtathatóként jeleníti meg a világot. Ezért olyan megnyugtatóak Ottliknál Szeredy történetei, ezért hívja föl ismételten a figyelmet Karátson, hogy történetei hosszasan formálódtak élőszóban (és írásban), mielőtt regénybeli alakjukat elnyerték volna. Egyáltalán, ezért ilyen fontos mindkét író számára az egyoldalú elméleti meghatározásokkal szemben álló történetmesélés. Oda jutnak el a művészi alkotás révén, ahová J. B. Metz, korunk egyik megkerülhetetlen teológusa a hitről gondolkodva: „Nem értendő-e az elbeszélés olyan nyelvként, amely meggátolja a rendszeralkotást, vagyis megszólaltatja azokat a dolgokat, amelyeket (mégoly összetett, metaelméleti) megismerési rendszereink nem tudnak megragadni és értelmezni? Nem tekinti-e magát a kereszténység végső soron – szükségképpen – a rendszertől való elszakadásnak, s ebben az értelemben nem hat-e mindig »felforgatóan« minden számára felajánlott vagy erőszakosan rákényszerített megértési mintával szemben? Ám ha nem akarjuk, hogy ez a »felforgatás« némává és önkényessé torzuljon, nem kell-e akkor szükségképpen elbeszélésekben kifejeződnie? Máshol már kifejtettem, hogy amennyiben a krisztológia saját logoszának belső, lényegi elemeként tartja számon a Krisztus-követés gyakorlatát és tapasztalatát, szükségképpen narratív vonásokat kell öltenie.”¹² Ezek a „veszélyes történetek” állnak a lelkigyakorlatként fölfogott irodalom középpontjában is. „Veszélyes történetként” jelenik meg mindkét írónál a személyes sors, az átélt történelem (csúcsán: ’56-tal), az átélt bölcsesség, a jézusi példa. És a magyar történelem, annak is főleg a felemelő kudarcai – Mohács, ’56 –, hiszen „az eleve sikertelen harc vállalása csak morális szinten értékelhető […] Ez a krisztusi megváltás-eszme szerinti gondolkodás (»aki elveszti életét, megnyeri azt«).”¹³





Jegyzetek

¹ „…védeni egy kis várat…” Kötetben: N. Pál József, „Tisztának a tisztát őrizzük meg”. Miskolc, Felsőmagyarország, 2001.

² Hornyik Miklós, Beszélgetés írókkal. Bp., Ister Kiadó, 2000, 206–207.

³ Karátson többször kitér erre a regényében (pl. a 168.-on), Ottlik kapcsán Sümegi gyűjt össze néhány példát (Sümegi István, A boldogság íze – OttlikGéza történetei. Pécs, Jelenkor, 2006, 72–73.).

⁴ Karátsonnál például 517., 606. Sümegi szerint: „De kik az angyalok? A Hegy lelke és a Hamisjátékosok »antropológiájának« elemzéseire hagyatkozva (a Minden megvan semmilyen közvetlen támpontot sem ad) azt feltételezem, hogy az angyalok bennünk vannak. Énünk nyelven túli magja, melyet a fogalmak guanója betemetett, s ezért önmagunk számára is elrejtett – ez az angyali részünk. Következésképpen az angyali világ azzal a világgal azonos, melyben nem szerepek állnak egymással nyelvi konvenciók által szabályozott kapcsolatban, hanem pőre Ének találkoznak.” (Sümegi, i. m., 102.)

⁵ Hornyik, i. m., 211.

⁶ Szántó F. István, „Mintha egy mitikus történetnek volnánk szereplői”. Kortárs, 2006/6.

⁷ Sümegi István, Képírás. Tiszatáj, 2008/9.

⁸ Uo.

⁹ Uo.

¹⁰ Sümegi István, A boldogság íze – Ottlik Géza történetei. Pécs, Jelenkor, 2006, 17.

¹¹ „Medve kéziratában viszont az eset leírásának az a legfeltűnőbb sajátossága, hogy szót sem ejt erről az ordításról, a Gyáva csürhé!-ről[…] Mit jelent ez a törlés és ferdítés önmaga ellenében? Pontosan meg van adva (kivételesen), hogy ez a Medve-szöveg mikor született: Azt sem tudom, mondja Bébé, hogy Medve miért írta le mégis harmincnégy év múlva ezeket. Ez a szöveg tehát 1957-ben keletkezett. Vagyis ezt a dátumot megelőzően kellett történnie valaminek, ami Medvével visszavonatta a Gyáva csürhé!-t. Az ok az Iskola a határon-ban még csak erősen valószínűsíthető, a Budában viszont triviális: ’56 októbere. […] Medve 1957-ben, jelképesen fogalmazva, törli a Gyáva csürhé!-t az alreálbantörténtek képéről az Iskolában. Miért? Mert […] időközben megcáfolódott” – Jakus Ildikó–Hévizi Ottó, Ottlik-veduta. Pozsony, Kalligram, 2004, 113–114.

¹² Johann Baptist Metz, Szenvedéstörténet és megváltástörténet. Ford.: Görföl Tibor, Bp., L’Harmattan, 2005, 196.

¹³ Őze Sándor, „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet” – Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján. Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 1991, 143. Őze a régi magyar irodalomban és szellemiségben tárja föl azokat a vonásokat, amelyek, mint láttuk, máig élő hagyományoknak tekinthetőek. (A fenti idézet egyébként a Szigetvárt védő Zrínyi Miklós kapcsán fogalmazódott meg.)