Az örökségvédelem gazdasági hatásai

Néhány szempont a polgári kultúrpolitikához

A kulturális és a turisztikai szakemberek az utóbbi években Magyarországon is nagy figyelmet fordítanak épített kulturális örökségünk védelmének másodlagos gazdaságfejlesztő hatásaira. Az örökségvédelem elsődleges gazdasági hatásai, azaz az építőipar és az örökségvédelem közös érdekei, az építészek és az örökségvédelmi szakemberek egymásra találása évek óta termékeny szakmai vitákat eredményeznek, ám a szélesebb közvélemény előtt a kulturális turizmus bevételt növelő hatásainak a megérdemelt rangján való értékelése hazánkban még várat magára. Az e területen folytatandó tematizálás és az erős médiafigyelem kialakítása két szempontból is fontos lenne. Egyrészt ha az épített örökségünk javának állagmegóvását sürgősen nem végezzük el, akkor komoly veszteségek érhetnek bennünket, legyen szó akár az évtizedek óta elhanyagolt vidéki kastélyok, népi épületek jó részéről, a tradicionális faluképről, akár a határon túli magyarság ugyan másik országokban található, de a magyar identitás, a közös történelem, a nemzeti múlt szempontjából meghatározó jelentőségű építményeiről, épületeiről. Másrészt fel kell hívni a mindenkori kormányzat figyelmét arra, hogy az e területre fordított pénzek nem csupán ajándékba adott támogatások, hanem a Magyarországon is előtérbe kerülő minőségi turizmus kívánalmainak megfelelő szolgáltatásokat és látnivalókat bővítő, ilyen módon a gazdaságot, a költségvetési bevételeket is növelő, azaz a költségvetésnek indirekt módon megtérülő ráfordítások.

A terület egyik szakértője, Deák Ildikó is kiemeli Válság és örökségvédelem című dolgozatában, hogy „a kulturális örökség kiemelkedő gazdasági értéket képvisel, a megőrzésével járó előnyök messze túlszárnyalják a rá fordított összegeket”. Ebben minden bizonnyal „teljes az egyetértés az örökségvédelmi szakemberek között, de a kormányok és a gazdasági élet szereplői általában nem igazán mutatnak hajlandóságot arra, hogy ezt elfogadják, és a költségvetés készítése vagy a támogatási rendszerek kidolgozása során erre tekintettel legyenek. Kimondva vagy kimondatlanul az az általános vélekedés, hogy az örökségvédelem luxus, amelynek állami finanszírozására csak az elsőbbséget élvező területek kielégítését követően, a megmaradt keretek mértékében lehet forrást előirányozni.”¹

Deák Ildikó állítása sajnos különösen igaz a jelenlegi szocialista kormányzat működésére, hiszen évről évre csökken a terület „támogatása”. A Magyar Köztársaság 2010. évi költségvetéséről szóló 2009. évi CXXX. törvény 11/1/4/5 sora mindösszesen 200 millió forintot szán örökségvédelmi fejlesztésekre. Ez az előirányzat a jogszabály indoklása szerint „műemléki-örökségvédelmi beruházások támogatására szolgál, amelyek a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága közreműködésével valósulnak meg”. Ezenkívül még a Budavári Nagyboldogasszony (Mátyás)-templom rekonstrukciójára van külön forrás, 2010-ben – a tervek szerint – 400 millió forint.

A 200 millió forintos összeg azért is fájó, mert korábban jóval több pénz állt rendelkezésre, 2009-ben például még 743 millió forintot fordított a szaktárca műemlékvédelemre. Ráadásul 2010-et megelőzően külön finanszírozták az egyházi kulturális örökség értékeinek rekonstrukcióját, 2009-ben 796,8 millió forinttal. A 2010-es költségvetésből már az a szöveges indoklás is kikerült, amelyik az egyházi örökségek védelmének jogosságát igazolta. A korábbi évek költségvetési törvényeiben még ez volt olvasható: „Az egyházi kulturális örökség értékeinek rekonstrukciója és egyéb előirányzott beruházások alapvető célja az egyházi hitéleti, illetőleg közfeladatot ellátó kulturális, oktatási, gyűjteményi műemlékek, illetőleg városképi jelentőségű ingatlanok védelme, felújítása, bővítése, valamint egyéb szükséges egyházi építési beruházások támogatása, a már folyó beruházások folytatásának, befejezésének biztosítása. A támogatás felosztásának alapja elsődlegesen – de nem kizárólag – az, hogy műemléki védettséget élvező ingatlanok részesüljenek költségvetési támogatásban, de a tárca több olyan új építési beruházást is támogatni javasol, amelyek koncepcionálisan segíthetik az egyházak munkáját.”

Az egyházi tulajdonban és kezelésben levő épített örökség védelme még akkor is fontos volna, ha a tradicionális keresztény egyházakat folyamatosan magára hagyó baloldali–liberális kormányzat rövidlátó ideológiai elképzelései mentén megfogalmazódó politikai érdekek látszólag nem ezt kívánják meg, hiszen viszonylag könnyű belátni, hogy Magyarország legrégibb, építészeti szempontból is számottevő értéket, turisztikai vonzerőt képviselő épületeinek jelentős részét olyan templomok alkotják, amelyek most is a hitélet helyszínei.² Különösen igaz ez a kistelepülésekre, valamint a szocializmus időszakában ormótlan betonépületekkel és miniatűr nyaralótelkekkel telezsúfolt, korunk minőségi turisztikai elvárásainak megfelelni képtelen fürdő- és üdülőhelyekre. A Magyar Köztársaság 2010. évi költségvetésének fájdalmas adatait az sem ellensúlyozza, hogy a különféle uniós forrásokból, köztük a turisztikai beruházásokat is ösztönző operatív programokból, a Norvég Alapból, valamint a Leader forrásaiból is lehetett és még lehet az épített kulturális örökségek fejlesztésére forrásokat pályázni, főleg hogy az ingatlantulajdonosok nagy részének még a pályázati önerő kiteremtéséhez szükséges forrás sem áll a rendelkezésére. Igaz ez az egyházakra is, ezért tekintette korábban a kormányzat prioritásnak – az egyházi kulturális örökség értékeinek rekonstrukciója területén – az európai uniós projekt-előkészítő feladatok finanszírozását.

A kulturális örökség (cultural heritage) fogalom a jelenleg széles körben használatos jelentéstartalommal ugyan meghonosodott a hazai közgondolkodásban,³ ám az európai szemlélet változása nehezen érhető tetten idehaza, pedig a 2005-ben elfogadott, a kulturális örökség gazdasági értékéről szóló Európa Tanács-keretegyezmény, a Faro-egyezmény⁴ fontos, ránk is érvényes „jogokat és kötelezettségeket fogalmaz meg a kulturális örökség használatával kapcsolatban, illetve felvázolja azokat az előnyöket, amelyek a kulturális örökség kulturális tőkeként való hasznosításából erednek”.⁵ Az egyezményben rejlő lehetőségekről az UNESCO Világörökség Bizottság és a Világörökség Központ által 2009 februárjában rendezett párizsi szakértői tanácskozáson is szó esett, ahol Daniel Thérond, az Európa Tanács Kulturális és Természeti Örökség Igazgatóság főosztályvezetője ismertette a Faro-egyezmény „föderatív” jellégét.⁶

A kormányzati politikában is szemléletváltásra van tehát szükség, hiszen igaza van Tamási Juditnak abban, hogy „az idehaza szinte napjainkig uralkodó közfelfogással ellentétben a kulturális örökségre fordítandó összeg nem pusztán kiadás, hanem nemcsak szellemi, de anyagi értelemben is befektetésnek tekinthető. A kulturális örökségben rejlő fejlesztési potenciált elsőként a turisztikai iparág fedezte fel, s aknázza ki mindmáig a legintenzívebben, hiszen itt a legkézenfekvőbb az összefüggés.”⁷ Tamási Judit kiemeli a kulturális örökség meghatározott elemeire szerveződő terület- és vidékfejlesztési programok életminőséget javító, egy adott terület népességmegtartó erejének növelését szolgáló szerepét is. Szerinte ugyanis nem csupán a másodlagos turisztikai funkciók az említésre méltók, hanem a felújításnak, majd a működtetésnek köszönhető munkahelyteremtés, a munkabérek után fizetett adók és járulékok gazdasági hatása is. A fehérvárcsurgói Károlyi-kastély felújításának sikere is alátámasztja az örökségvédelmi szakértő azon állítását, hogy egy régi, értékes „kastély helyreállítása, majd valamilyen korszerű és az örökségi értékekre alapozott funkcióval való »megtöltése« számos munkalehetőséget kínál a környékbelieknek, ily módon csökkentve az elvándorlási szándékot, fokozva a település, a térség lakosságmegtartó potenciálját”.

Annak felismerése, hogy a kulturális örökség a szellemi értéken túl közgazdasági értelemben is értékteremtő forrást jelent, a mai politikai diskurzusban markánsan elsőként a Fidesz programjában fogalmazódott meg. A 2009 januárjában bemutatott Minőség a kultúrában – Magyarország kulturális stratégiájának alapjai című kiadvány, amely a polgári párt Szakpolitikai füzetek című sorozatának második darabjaként jelent meg, már ennek szellemében fogalmaz: „A kulturális örökség elemei meghatározó és mással nem helyettesíthető forrásai, dokumentumai egy közösség azonosságtudatának, sarokkövei egy nemzeti értékrendnek. Az épített kulturális örökség része napjaink élhető emberi környezetének, amelyet éppúgy védenünk kell, mint a természeti környezetünket. Kulturális örökségeink fejlesztési potenciál hordozói, azaz lehetőséget kínálnak arra, hogy a múltunkból hozott tőkét a jövőre fordítsuk. Ennek tudatában a polgári kulturális politika a kulturális örökséget, illetve az örökségvédelmet a nemzeti identitás erősítésének szolgálatába kívánja állítani. A kulturális örökségben rejlő fejlesztési lehetőségek kiaknázásakor azonban alapelvként kezelendő, hogy csak a történeti értékhez hű bánásmód képes a kulturális örökséget időtálló, mindig megújulni képes és számos szempontból jövedelmező gazdasági forrássá és közösségépítő erővé emelni. A polgári kulturális politika ezért az emlékanyag anyagi valóságában történő megőrzésének kíván elsőbbséget biztosítani, míg a korszerű információs technológiákat az ismeretek nyilvántartásához és széles körben történő közzétételéhez hívja segítségül. A megfelelő jogszabályok megalkotásával kívánja az örökségvédelem helyét kijelölni a Magyar Köztársaság fejlesztési politikájának egészében. Az uniós lehetőségekkel összefüggésben szabályozza kapcsolatát a terület- és vidékfejlesztéssel, a munkaerő-gazdálkodással, az idegenforgalommal, és biztosítja annak lehetőségét, hogy az örökségvédelem szervesen beépüljön a különböző ágazati politikákba.”

Magyarországon a kultúrafinanszírozásról szóló viták, vagy éppen azok hiánya, valamint a közvéleményben megfogalmazódó vélemények is azt jelzik, hogy hazánkban nemcsak az örökségvédelemben, hanem a kulturális ágazat szinte valamennyi területén határozott szemléletbeli váltásra van szükség; illetve a kultúra finanszírozási szerkezetének átalakítása, az üzleti világnak a finanszírozásba való bekapcsolása szintén megoldandó feladat. Miközben a kultúra-gazdaságtan (cultural economics) az angolszász világban csaknem négy évtizedes múltra tekint vissza, nálunk ennek az interdiszciplináris területnek a közgazdasági diskurzus fókuszába való emelése is csak az elmúlt egy-másfél évtized eredménye.⁸

A Minőség a kultúrában hangsúlyos szerepet szán a kultúra és a gazdaság viszonyának is. A program szerint „az állam kulturális területen végzett újraelosztó tevékenysége akkor lehet hatékony, ha illeszkedik a nemzeti gazdaság dinamizálására törekvő polgári gazdaságpolitikához. […] a modern közgazdaságtan eredményességi mutatói, a haszon fogalma másképpen értelmezendők a kultúrában, mint a gazdaságban. Legyen szó akár igazgatásról, akár pénzügyi gazdaságosságról, a mai napig érvényesnek tartjuk Bibó István azon megállapítását, hogy »az eredményesség kizárólagos kultusza a szabadság és a kultúra pusztulásával jár«. Az elmúlt évtizedek adóssága a magánmecenatúra erősítéséhez szükséges társadalmi, jogi és pénzügyi környezet kialakítása. E téren azonban nem elég a szükséges jogszabályok megalkotása, az önzetlen támogatás széles körű elterjesztése értékrendi kérdés is, amelynek ügyéért a kormányzatnak is sokat kell tennie.” Ehhez viszont nem elég olyan programokat kidolgozni, amelyek ösztönzik a magánvállalatokat a kulturális élet támogatására, hanem „a kultúra gazdasági erejét tudatosító programokat is el kell indítani”.

A polgári párt programja szerint „nem becsülhető le a kultúra gazdaságélénkítő szerepe, egyes kulturális területek közvetett vagy közvetlen profittermelő képessége sem. Ezeket a kormányzatnak segítenie, ösztönöznie kell. A kultúra reprezentatív, nemzetközi gazdasági versenyelőnyt is jelenthet. Ismertté teszi Magyarországot a világban, vonzerővel ruházza fel, aminek gazdasági haszna más ágazatokban, elsősorban a turizmusban csapódik le. A kultúrának fontos feladata, hogy felkeltse az igényt hazánk megismerése, sőt felkeresése iránt, ehhez azonban nemzetközi értéket is képviselő intézményhálózat és olyan kulturális kínálat kell, amely kulturális turizmust generál. Ezek létrehozása és fenntartása tehát gazdasági haszonnal jár, így jogosan fogalmazódik meg az az igény, hogy a turizmus bevételeit legalább részlegesen kulturális beruházásokba forgassuk vissza.”⁹

A magyar állam sajátos helyzetben van, mivel – a legtöbb európai országgal ellentétben – az állam határain túl is vannak örökségvédelmi kötelezettségei. Ezek elsősorban terhet, kiadást jelentenek a költségvetésnek, s ezeknek a beruházásoknak az anyaország határain belül érzékelhető gazdaságélénkítő hatása valószínűleg elenyésző lesz. Mégis fontos célokról és feladatokról van szó, hiszen az I. világháborút lezáró békediktátum eredményeképpen a történelmi Magyarország területének kétharmada más országokhoz került, köztük azóta is többségében magyarlakta tájegységek. A győztes, területekkel jócskán gazdagodó államok viszont nem fordítanak kellő figyelmet a magyar örökségekre, különösen így van ez ott, ahol a többségi nemzetnek még a vallása, az egyházi építészete és művészete is eltér a kisebbségi helyzetbe került magyarokétól, gondoljunk csak az Erdélyt magában foglaló Romániára. Diószegi László szerint a magyar kulturális örökségek „gondozására, állagmegóvására a szomszédos országok kormányai még az elvárható figyelmet sem fordítják. A magyar vonatkozású emlékanyag veszélyeztetettségét több tényező okozhatja: az emlékanyag elhanyagolása jobbára általános forráshiány okán; az emlékek tudatos pusztulni hagyása azok magyar eredete miatt; illetve a magyar vonatkozású emlékanyag nemzeti szempontú kisajátítására tett kísérletek.”¹⁰

Ezen értékek megmentése közös Kárpát-medencei magyar identitásunk szempontjából is meghatározó jelentőségű, hiszen ezek a mi egyedülálló értékeink, „a magyarság jelenlétének mindenki által látható tárgyi bizonyítékai. Megőrzésük ezért nemzetpolitikai kérdés, hiszen egy nemzeti közösség kulturális örökségének eróziója magát a közösséget is erodálja” – véli Diószegi.¹¹ Amennyiben elfogadjuk, hogy egy ország gazdaságának, tőkeerős vállalkozásainak külföldi innovációját – a mi esetünkben a stratégiai magyar cégek erdélyi, felvidéki vagy délvidéki piacszerzését – megkönnyíti a helyben lakó nagyszámú magyarság jelenléte, kétnyelvűsége, a helyi jogi környezetnek, a szokásoknak az ismerete, akkor könnyen beláthatjuk azt is, hogy a magyarság eredeti szálláshelyein való megmaradása nemcsak kulturális, hanem erőteljesen gazdasági kérdés is. E megközelítésben a nemzeti identitás megőrzésének az örökségvédelem égisze alatti segítése igenis magyar állami feladat, amely anyagilag is kimutatható hasznot hajt a magyar államnak és állampolgárainak. Az Erdélyt az anyaországi magyarok számára turisztikai desztinációként feltüntető anyaországi vagy romániai magyarok által vezetett kinti cégek számára is gazdasági stratégiai kérdés, hogy a magyar múlt ezen elemeit, a látnivalókat minél jobb állapotban tudjuk megőrizni, s a szétszóródott magyar nemzet tagjainak, valamint a magyar kultúra iránt érdeklődő, a 20. századi történelmünk tragédiáját megérteni igyekvő nyugat-európaiaknak s az Unió politikai vezetőinek meg tudjuk mutatni. Mint azt már idéztem, „a kultúra reprezentatív, nemzetközi gazdasági versenyelőnyt is jelenthet”, ám mi nem elégedhetünk meg Magyarország megismertetésével, nekünk a magyar nemzetet, nemzetünk múltját és jelenét, Kárpát-medencei kulturális örökségét kell a világ elé tárnunk.

Jegyzetek

¹ Deák Ildikó, Válság és örökségvédelem. Nagyítás, 2010/6., www.nagyitas.hu/common/main.
php?pgid=cikk&cikk_id=502&tema_id=29

² Ennek a problémának a kezelésére már a Fidesz 2009-ben megjelent kulturális programja is utalt: „A legjelentősebb műemlék-tulajdonosnak tekinthető történelmi egyházak örökségvédelmi tevékenységének támogatásában tapasztalható hátrányos megkülönböztetést fel kell számolni. A támogatási struktúra átalakításakor olyan feltételrendszert kell kialakítani, amelyben az örökségi értékek felújításának feltételei kedvezőbbek, mint az új építkezéseké.” Forrás: Minőség a kultúrában – Magyarország kulturális stratégiájának alapjai. Szakpolitikai füzetek 2., Fidesz – Magyar Polgári Szövetség, [2009], 27. A kiadvány letölthető: http://static.fidesz.hu/download/iai/strategiai.pdf

³ Erre utalt Tamási Judit a Jövőnk forrása – A kulturális örökség mint nemzeti erőforrás című előadásában 2005 májusában a Magyar Kulturális Örökségvédelmi Egyesület és a Fidesz Kulturális Tagozata által szervezett tanácskozáson. Tamási Judit a 2001. évi LXIV. törvény definíciójából indult ki, „amely szerint kulturális örökség összefoglaló névvel illetjük múltunk tárgyiasult, anyagi valóságukban is fennmaradt és ekként érzékelhető – ingó és ingatlan – emlékeit. A kulturális örökség gyűjtőfogalom; jókora halmaz, amelynek részhalmazai az épített örökség – annak országosan védett (műemlékek) vagy helyi védelem alá helyezett vagy jogi értelemben nem védett, de arra érdemes elemei –, a régészeti lelőhelyek és régészeti leletek, valamint az (ingó) kulturális javak. A kulturális örökség eme fogalma tárgyi emlékanyagot takar; a ránk hagyományozódott szellemi kultúrkincs (pl. a folklór) már nem tartozik a körébe. Részét képezi viszont a nem tárgyiasult örökség (intangible heritage; a. m. nem tapintható, nem érzékelhető) – akkor és amennyiben az a tárgyi örökséghez kapcsolódik, sajátos »atmoszférát« alkotva körülötte. Éppen ebben az »atmoszférában« rejlenek a kulturális örökség társadalomszervező erejének gyökerei.”

⁴ A Council of Europe Framework Convention on the Value of Cultural Heritage for Society szövege itt olvasható el: http://conventions.coe.int/Treaty/EN/Treaties/Html/199.htm

⁵ Deák Ildikó, i. m.

⁶ Jelentés „a Világörökség Egyezmény jövőjéről” az UNESCO Világörökség Bizottság / Világörökség Központ által rendezett szakértői tanácskozásról, forrás: http://www.vilagorokseg.hu/portal/download/expert_meeting_jelentes_febr24-27.pdf

⁷ Tamási Judit Jövőnk forrása – A kulturális örökség mint nemzeti erőforrás című előadásának első változata 2004 novemberében az Országos Széchényi Könyvtárban megrendezett Kulturális örökség, kulturális közvagyon című konferencián hangzott el. Az idézet az előadás kéziratában olvasható, hiszen a György Péter, Kiss Barbara és Monok István szerkesztette Kulturális örökség – társadalmi képzelet című konferenciakötetbe nem került be.

⁸ A szaporodó publikációk között meghatározó jelentőségű a Kultúra-gazdaságtani tanulmányok című kötet (szerkesztette: DaubnerKatalin, HorváthSándor, Petró Katalin, Aula, Budapest, 2002). A legutóbbi dolgozatok között kiemelkedik BenedekMariann komparatív tanulmánya: Kulturális kitekintő – A kultúra finanszírozásának nemzetközi tapasztalatai. In [Vész]jelzések a kultúráról – Jelentés a magyar kultúra állapotáról. Szerkesztette: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér; MTA Politikatudományi Intézet, Budapest, 2009, 217–253.

⁹ Minőség a kultúrában, 19–20.

¹⁰ Diószegi László, Kinek az öröksége? Eredmények és nehézségek a határainkon túli örökségvédelemben. In Colligite fragmenta! Örökségvédelem Erdélyben [az ELTE 2008-as örökségvédelmi konferenciájának a kötete], főszerkesztő: H. Kis Tímea, ELTE BTK Művészettörténeti Intézeti Képviselet, Budapest, 2009, 28.

¹¹ Uo.