Ethosz-temető
(Stósz)
Hogy élők is haza
alig találnak, nemhogy a holtak
(Farkas Árpád)
…Ha oly végnélküli menet, épp fejét fölütő
járvány miatt, ismét
ma rátelepülnénk
e hegyi vadonra; vándor éjfeleink, a láz
sokra csitulna – s hát kinek
rideg, már nép; míg távolabb hegyéleken: tűnődj, soha át
is célon lehetne lennie? Én itthagyom
őket – sajdul rég, gondolva felébren: valaki.
Űz kint e hajnali – csupor fű-mérgeken; jobb tő-mérgek jután.
Küldték a nagyobb részt,
szászolva, ujjon: érj.
Tovább ép leleten –
int kire: megfogy? Holt színen sejtelmezi
hamarabb, mind fogy. Esztendők, évszázadok
kelnek előbb – szél s szó hegytarajon.
Költik, ma
betegszász elvetve; urunk
más mire: idejük –
helyben tűr határt. (Hant téli, „gond”: ejti – vélt lenti vigaszunk.)
„Körismeret”
Nem akartok bohémiák lenni, illírek, veronaiak,
s ti mind, veneciánerek. Játsszunk el komédiákat, amelyek
megnevettetnek,
s amivel megríkathatnak.
(Ingeborg Bachmann)
Hol szeretnél élni – Barcelonában.
Hol szeretnél meghalni – nem idehaza.
Nincsen minden városnak Gaudíja.
Benned már minden e pillantás válaszában.
Mondja ma a telefonban, úgy volna, mondjuk, jobb idős úr –
jobb
önre gondoljak? Hang majd szakadozott.
Minden távlat már alkalmat adott
mosolygós válaszra – volna: fő nem látszhatott?
Ültő itt, ránk. Szánnánk mi, mind s hogy csak időnk túl
alkotnánk – rég. Révenként s át se – nézve
más-magad: kopár nép. Szánó szót java bent idézne,
de engedetlen, túlzott lét maga –
bárhol vélj Barcelonában. Néha – épp fönt ne, vak térd se, jót
Úrnőnk, s
hova.
Küldhess, mosolyunkba marnánk: itt s most. Rév fáradt érv ne –
