Pátkai Tivadar: A kőrisfa árnyéka

Hagyományos alkotói pozíciót jelöl ki Pátkai önéletrajzi jellegű kötetének már a címe is: a kötetnyitó novella gyermek-énjének helyfoglalása a „csudasámlin” a mindenkori költő, író, alkotó, szemlélődő és rögzítő személyiség jelképes helye, ami jegenyefából készült, „mert a jegenyefa tetejéből ellátni a világ végire”. A világra, saját életre, múltra való rálátás – megértés, azaz megírás – hozza létre ezt a kötetet is: szerzője a múlt emlékdarabkáit teszi jelenvalóvá rögzítésük által, célja – hiszen „hull, hulladozik az idő arany vakolata” – a valóságot újraalkotva őrizni az időt. Diófák, jegenyefák, fenyők és alkotók, aláhulló levelek, szárnyas idő hatalmas (nyelvi) hagyományához, kontextusához kapcsolódik Pátkai novelláskötete, mely meg nem újítja ugyan, de néhány szövegével gazdagítja.

A könyv jellegzetessége, hogy a múlt előhívásának fikciója gyakran képek – fotók és emlékképek – megelevenítései, vagyis az önkéntelen emlékezést imitálják. A történetek több ponton képleírásokból kibontakozó „filmeknek” tűnnek, vagy képi narrációk (a szerző szavával: „hangos-fotográfiák”). A Fénykévék szerkezetét a termés betakarítása különböző terű-idejű képeinek – és ezek megelevenítésének – metaforikus sora szervezi, mely szerkezet így képes a múlt gazdagságának és a jelen hiányérzetének konnotációját hordozni. Hasonló narrációval találkozunk a Gyümölcsoltó Gergőben: a novella keretében a tapétaminta az emlékképek pergésének adja át helyét a tudatban, s a címadó figura megjelenítésekor „narratív kamera” útját, pásztázását – „fokozatosan svenkel a kamera” – követjük. A képek megelevenítése – mivel történeteiket az elbeszélő többször „egyszerre” mondja el, egy novellán belül nem időrendben, hanem az emlékezés fiktív pillanatában – eltörli azok időbeli különbségeit, s inkább a tér szerepét hangsúlyozza. Az asszociációs módon kapcsolódó történetelemek egyébként gyakran külön bekezdésben foglalnak helyet, a szerkesztés is jelzi tehát az elbeszélés nem-lineáris voltát, a gondolatmenet imitált elkalandozásait.

Ez az ikonikus szemlélethez közelítő narrációs technika – illetve az ezzel járó metaforikus szerkezet – képes életre kelteni az időt, s egyben eléri célját: akronikussá, örökké jelen levővé varázsolja a múlt darabkáit, az emlékképek megelevenítésekor az elbeszélés automatikusan jelen időbe kapcsol. (A metaforikus észlelés működtetését egyébként a kötet tényleges képanyaga, a borító és a belső borítók gyermek- és ifjúkori ábrázolásai is motiválják.) A múlt jelenvalóvá tételének talán legjobb példája a kötet címadó, nyitó novellája, amely több szempontból a legsikerültebb. A kulcs eljátszásának, elkapálásának történetén át bemutatja a gyermekkor Atlantiszát, világát: az emlékképek olyan teret alkotnak, melynek fő eseményei, „helyszínei” között sétál, csapong az emlékező tudat, s a történet központi szála mellett gazdag szövetet hoz létre. Különlegessége, hogy itt főként nem vizuális emlékek megragadásáról van szó, hanem mintha nyelvi fordulatok, szavak, mondatok, az egyes eseményekhez kötődő nyelv rögzült darabkái hordoznák az időt, melyek egyébként kurzívval szedve ki is emelkednek a nyomtatott szövegből: „Ha jött a kuncsaft, fogta magát, belefeküdt, jobban mondva beletámaszkodott egyikbe, magára húzta a kötelet, és kikiabált, ezt nézze meg, Máli néném, nyugodtan alhat, mert ebből aztán a Tomolák bácsi sohase tud többé főkeeni! Garantálom, nem fog visszajárni!” (A kőrisfa árnyéka); „Civilben érkezett meg a Lajos, »nem volt bátorságom parolinos katonaruhában útnak indulni«, pedig mi szerettük volna abban látni” (Falusi forradalom).

Az önkéntelen emlékezés, asszociáció fikcióját nemcsak a képszerűség, hanem az élőbeszédszerű narráció támasztja alá, mely az „itt és most” a történetmondás illúzióját képes kelteni; az elbeszélő látszólag csapong, néha fecseg, kiszól és megszólít. A legtöbb novella távolról indít: A saller illata, mely „kerekes történeteket” foglal magában, az autó, motor, „gaziszógép” történeteihez a borotválkozás aktusától vezet a szemöldök alatt húzódó sebhely történetén át. Az Unatkozó istenek pajkos története a sokorópátkai focicsapat első drukkerének, Kellermayer Gizi néninek a bemutatásával indul. Pátkai Tivadar költő, s ez megnyilvánul majd minden sorában (a novellák címeinek többsége is alliterál). A nyelv által megformálódó mindenkori elbeszélő múltba tekintése egységet teremt a kötetben, ám ez az elbeszélő más és más életszakaszait úgy rögzíti, hogy az olvasásban kibontakozik egy nyelvi változás, fejlődés: a pátkai és győri évek egyszerű és gyönyörű nyelvétől a hajósélet és a bakalét nyelvén át végül megérkezünk a múltba tekintő szerző e tapasztalatokkal gazdagodott nyelvéig, létéig. (A fentebbiek alapján legkevésbé sikeres a hajósélet egyes epizódjait, anekdotikus történeteit elbeszélő Szabálytalan hajónapló: nem történik meg, nem alakul ki „jelenlét” olvasó és szöveg között.)

A költői nyelvhasználathoz a kötet tárcanovellái közelítenek leginkább: rövidségük, szerkezetük, témájuk miatt. Betétszerűen ékelődnek a kötet múltból jelenbe tartó szövegei közé. A különböző témájú novellákat összeszövi a hiányban, az értékvesztett jelenben a múltat kereső elbeszélő alakja, és az, hogy értékeket mutatnak fel. A Gyürke a „kenyér története”, a gyermekkori emlékeken túl a mindennapi kenyéré („azóta is szeletelem”), annak jelképiségével együtt. A Nincs nagymama szövegét – mely a múlt őszök többértelmű gazdagságára tekint nosztalgiával – nyelvi tömörsége, a szavak konnotatív jelentésben gazdag volta, értékszembesítő szerkezete is a vershez közelíti. Az Örök házi feladat az anyának (anyáknak) őrzi emlékét, éppen a szavakba öntés lehetetlenségének, a nyelvvel való „birkózásnak” megvallása által. A Dicsértessék Dionüszosz a bor dicsérete, prózavershez közelít gondolatritmusos szerkesztésével, költői képek és alakzatok szerepeltetésével. A Gazdátlan gumicsizma a hűség szépen elmesélt, példázatszerűvé nemesült története. Nem éri el ezek színvonalát a Repülő galambgombák, mely inkább jegyzetként működhetne, másutt.

A kötet utolsó szövegei (Miért lobog a vadgesztenye lángja?, Kacsingat már, Régi nyarak előhívott képei) megérkeznek a jelenbe, a gyermekkori emlékképek felidézője és a felidézett közötti distancia átadja helyét a szerző jelenkori önmagát – világát – szemlélő tekintetének (ahol immáron örökre együtt van múlt és jelen: „Az újvárosi Kossuth utcán jönnek fölöttem a lovak, jönnek alattam is, csak szembe nem jönnek.”) Kulcsmotívum a keresés – „mert ősz van és eljött a keresgélések ideje” –, mely a záró novellától az egész kötetre válik érvényessé. A kötetnyitó szöveg lakáskulcskeresése innen válik metaforikussá: végső soron az egész könyv a múlt „vakolatdarabkáinak” – azaz a jelen múltból értelmet nyerő jelentésének – keresésére és megőrzésére irányul. Hasonlóan keretet alkot a két szöveg famotívumának egymásra vetülése: az idősödő elbeszélő győri háza mellett terebélyesedő diófa az árnyat adó kőrisfa szimbolikáját veszi át, hordozza, kiteljesedve a gyökerekhez, hagyományhoz, múlthoz, természethez ragaszkodás értékével; s szintén az egész könyvre érvényes a kőrisfa árnyékából szemlélődés alkotói pozíciója. A nyárból őszbe, a gyermekkorból jelenbe tartó kötet utolsó szövegeiben pedig az ősz archetipikus jelentéseivel párhuzamosan felsejlik az elhallgatás motívuma is: „Ne nézz föl az égre, kiszáradt tintatartó!”

(Hazánk, 2008)