Imre László: „Felszabadult” irodalom?

A jó regény – Milan Kundera meghatározása szerint – mindig a világ valamely új aspektusát tárja fel, mutatja meg. Valószínűleg kiterjeszthető ez a definíció minden igazi műalkotásra. Németh László defloreálást emleget: azt írja, a nagy tehetség mindig liliomtipró, a remekmű mindig defloreálása egy új, nagy emberi helyzetnek. Továbbfűzve a gondolatmenetet: a kritika, az irodalomtörténet-írás azzal, hogy mind nagyobb történelmi távlatba, tágabb kontextusba helyezve, új és még újabb szempontrendszerek alapján közelít a műalkotásokhoz, azoknak egyre újabb aspektusát, „olvasatát!” adja. Bizonyos szerzők, alkotók időről időre kikerülnek a figyelem középpontjából, majd előáll egy olyan konstelláció, amikor éppen az ő mondanivalójuk, látásmódjuk, formaviláguk lesz érdekes és aktuális. A világot új szemmel látó, új aspektusokat feltáró művészek egyúttal mindig „megteremtik” a saját elődeiket. Merthogy azért minden új helyzet bizonyos szempontból analóg valamely régivel.

„Az új irányzatok, az új stíluskorszakok (ha egyáltalán van számba vehető önszemléletük) két törekvésben fáradhatatlanok: abban, hogy minden előzménytől függetleníthető újdonságukat, eredetiségüket hangsúlyozzák, és abban, hogy alapelveiket és gyakorlatukat sok-sok előddel hitelesítsék, lehetőleg már az antikvitástól számítva” – írja Imre László A posztmodern: egy régi-új beszédmód című tanulmányában (2003). A szerző – mint a többi munkájában is – tudóshoz illő távolságtartással és elfogulatlansággal beszél a tárgyáról, s miképpen a címből is kitűnik, megpróbálja elhelyezni az irányzatot a különböző beszédmódok sorában. A stílusjegyeket így összegzi: „az elbeszéltségnek a fikció szintjén való jelzése, az összefüggő történet hiánya, az abban megvalósulható elbeszélhetőség iránti kétely, az önreflexivitás, az olvasói szereppel űzött játék, az identitáselvű szöveg iránti elvárások megtréfálása, a játéklehetőségek kiszabadítása a külső referenciaképzés kényszere alól.” A témát egy másik írásban is érinti: bírálatot közöl Kulcsár-Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945–1991 című munkájáról. Mivel Kulcsár-Szabó a posztmodern elmélet felől veszi számba az újabb kori magyar irodalom termését, a kritikusnak is értelmeznie és értékelnie kell az adott fogalmi rendszert, az alkalmazott kategóriákat. Imre leszögezi: Kulcsár-Szabó fogalmi hálója nem egyszerűen újszerűségében hordozza értemét, hanem valóban lényegi összefüggések felismeréséhez segít hozzá. Elmarasztalja viszont, ha túlságosan mereven kezeli a kategóriáit, és olyan alkotókat minősít le, akik kimagasló műveket hoztak létre, ám nem az általa „korszerűnek” ítélt megszólalási módot alkalmazták. Emiatt – szerinte – Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet vagy Sarkadi Imre munkássága nem az őket megillető helyre került. „De még a tematikai-megszólalásbeli »korszerűség« meghatározása sem olyan könnyű” – figyelmeztet Imre László. „Hiszen miközben a »ma« felől szívesen leszóljuk a realistának mondott prózaváltozatokat, addig például az amerikai minimalista prózában redukálódik a narrátori funkció, érdektelennek mutatkozik a nyelv önreflexív játéka, s ismét a hétköznapi valóság objektivitása mutatkozik »újszerű«-nek újra, és egyre inkább előtérbe kerül a referencialitás elve.” Más idevágó példa egy másik tanulmányból: „Mikszáthot majdnem ifjúsági olvasmánnyá degradálta az idő a XX. század derekára, aztán váratlanul őrá kezdtek esküdni a posztmodern kor prózistái, mivelhogy érvényét vesztette a pszichológiai ábrázolás követelményének egyeduralma, s lehetett már szeretni és követni Mikszáthot, a nagy csevegőt, a zseniális mesélőt és (ami végképp aktuálisnak érződött a rendszerváltás után) az anekdoták mögé rejtőző reménytelenséget.”

Pozitívumként értékeli ugyanakkor, hogy Kulcsár-Szabó Ernő a magyar irodalmi tradíció folyamatosságát hangsúlyozza: „újítás, illetve a folytonosság újraalkotása csak a tradíció magába foglalta formák és nyelvek átsajátításával lehetséges” – idézi a szerzőt. „A nemzeti paradigma tehát nem eltűnik, hanem az egyik nemzeti paradigmát felváltja a másik” – vonja le a konklúziót..

A „nemzeti paradigma” egyik kiemelkedő alkotója, Németh László külön fejezetet kap a kötetben Egy megkerülhetetlen örökség – Németh László címmel. Az elmúlt néhány évben született rövid publikációk az író különböző arcait villantják fel. Kissé új perspektívába kerül az Égető Eszter című regény. „Eszter példaéletének Méhes és a különböző rendű és rangú világreformáló ambíciók fölé emelése sokszorosan bizonyítottnak látszik az ezredforduló olvasója számára mindannak alapján, ami 1948 óta történt.” Nem lehet azonban elfelejteni, hogy maga Németh László is táplált „reformáló” ambíciókat, s éppen az e tárgykörben született esszéi miatt bírálták és bírálják őt oly hevesen. Egyáltalán nem mellékes azonban az említett ambíciók eszmei, morális színvonala. A „nemzetmentő sürgés-forgás” kiművelt emberfők nélkül semmit sem ér – írja, a kiművelt emberfők viszont minden különösebb sürgés-forgás nélkül is tovább éltetik a nemzetet. Németh azt várta, hogy minél többen jussanak olyan szellemi és erkölcsi színvonalra, amely szinten hosszú távon már sem baloldali, sem jobboldali demagógia nem tudja őket befolyásolni. Imre szerint „abban volt több és más némely fiatalabb kortársánál, és ezért lehet instruktív a XXI. század számára, mert tapasztalatból tudta (hisz ez volt a harmadik út koncepció lényege), hogy az ő elképzeléseinek egyáltalán nem kedvezne a piaci alapokra helyezett oktatás és művelődéspolitika”. Mivel a húszas–harmincas években felvetett problémák túlnyomó része máig nem oldódott meg (emiatt terebélyesedett), az ekkor született írások is máig aktuálisak, izgalmasak – vonhatjuk le sokadik alkalommal a következtetést. Németh példája azonban azokat inspirálja – hangsúlyozza Imre László –, akik az új helyzetekben mindig új javaslatokat, megoldásokat keresnek, és nem valamilyen idealizált múltat akarnak rekonstruálni, régi sémákat újra alkalmazni.

A tanulmányok és recenziók egy-egy adott élethelyzetbe, korszakba – például a Trianon utáni reménytelen, mindent veszni látó állapotba – ágyazva próbálják értelmezni az írásokat, az életmű vitatott pontjait, a problémákra adott válaszokat. Amit valaki ír vagy gondol egy adott időpontban, azt később bekövetkező események olyan hangsúlyokkal ruházhatják fel, olyan – előre nem sejthető – perspektívába állíthatják, melyekért ő nem tehető felelőssé. „Németh László ún. tévedéseit olyan utólag bekövetkező események hozták rossz hírbe, amelyeknek szellemét és gyakorlatát mindig elítélte, s amelyeket előre nem is láthatott” – szögezi le Imre László. Több alkalommal kifejti, hogy Németh elutasított minden emberellenes eszmét, a kapitalizmust csakúgy, mint a megvalósult marxista–leninista szocializmust: „végső soron a kereszténység korai korszakára visszavezethető princípiumokhoz maradt hű”.

A kötet egy lírával foglalkozó fejezetet is tartalmaz, ennek leghosszabb írása Szabó Lőrinc Vereség után című költeményét elemzi. Ez a mű valóban szűz területet vesz birtokba a költészet számára, hiszen az 1954-ben lejátszott magyar–nyugatnémet világbajnoki focidöntő ihlette, amikor is a jóval esélyesebb magyar csapat 3:2 arányú vereséget szenvedett. A vers megírására az is ösztönözte a költőt, hogy Sztalin halála után bízni lehetett egyfajta szabadabb légkör eljövetelében. „Szabó Lőrinc tehát az ország egészét felkavaró berni vereség idején már úgy gondolhatta, hogy a futball ürügyén most sok mindent elmondhat, ami ekkor már hét-nyolc éven át keserű tapasztalatként gyűlt fel benne, tehát esetleg közölhető össznemzeti számvetéssel kecsegtetett a téma.” A Vereség után azért érdemel figyelmet – írja Imre –, mert nemcsak sportesemény és nemzeti történelem távolságát íveli át és köti össze, hanem képes arra is, hogy egy döbbenetesen új médium, a sporthír, a sportközvetítés mint forrás újdonságával aktualizáljon, illetve izgasson föl.

A focit mint témát Esterházy Péter is bevezette a szépirodalomba. Az Utazás a tizenhatos mélyére című regénye szintén ezen játék kapcsán beszél úgynevezett nemzeti sorskérdésekről. Mindez, persze nagyon sok áttétellel, intertextuális áthallatással történik, és szó esik benne sok minden másról is. Egy valós németországi út kapcsán „utazás a gyermekkor, az ifjúkor, a múlt mélyére, utazás a nemzeti traumaként átélt, 1954-ben elveszített világbajnoki döntő bugyraiba stb.”. A sokszor felmerülő nemzeti sorskérdések kapcsán Imre László itt mondja el a legfontosabb gondolatát: „a bajok nem politikai, hanem morális természetűek, hogy nem politikai változás, hanem erkölcsi megújulás és emelkedés hozhatna (hozhatott volna) valódi változást, valami olyan nemzeti újjászületés, amilyenbe egy Gandhi, egy Németh László vetette reményét, s amely helyett valami egészen más következett be...” (Ha 1956-ban nem jöttek volna be az oroszok, jöttek volna a magyarok – jut eszünkbe újra meg újra Hamvas Béla lényeglátó mondata. Jött a magyar ok – fogalmazhatjuk át posztmodern játékossággal.)

A foci kapcsán nyilatkozta valamely sportközeli személy, hogy a nyolcvanas években azt gondolták, az akkorinál már nem süllyedhet mélyebbre a magyar futball, ám a kilencvenes években már tudni lehetett, hogy mindig van lejjebb. Így van ez: a dolgok mindig más megvilágításba kerülnek. Átvezet a gondolat a címadó tanulmány, a Felszabadult-e a magyar irodalom? gondolatmenetéhez. Imre László szerint „jobb és ízlésesebb dolog, ha a magunk értéktévesztésének, szakmai és emberi fogyatékosságainak vagyunk az áldozatai ítéletalkotásunkban, mintha finomabb vagy kevésbé finom finom módszerekkel korlátoznak a szabad vizsgálódásban” (1992). Lehet, ma már ő sem tartja ízlésesebbnek, ha valaki felszabadultan, emberi fogyatékosságból téveszt arányt, mintha ez a tévesztés parancsra történnék.

A tanulmánykötet a hetvenes évektől a közelmúltig enged bepillantást Imre László kritikusi-irodalomtörténészi munkásságába.

(Savaria University Press, 2007)