Café Stockholm (6)

kisnovellák

Roland Cotton

Talán ugyanezen a helyen élt, ahol most én, és reggelente, mikor a házából kilépett, ugyanezek a lankák tárultak eléje, melyeknek puszta látványa minket már az első pillanatban úgy megigézett. Meg a vendégeinket is, meg bárkit, aki csak erre jár. Voltak-e tehenei? Vagy valami másnemű tevékenységgel emelkedett a helység jelenős személyei sorába? Esetleg lenn lakott a patak mellett, nem messze a monostortól, ahol 1140 augusztusában, a Jura hegység e negyven kilométer hosszú völgyében is kezdetét vette az emberi élet. Talán ott, ahol most a posta van, ott élt ez a Roland Cotton, mit sem sejtve abból, hogy házának ablakain át, ha háza és élete örökké tartana, egy napon a völgyet átszelő útra láthatna, s a kocsikat, amelyek rajta a szemei előtt elsuhannak – hát ilyen is van? –, nem húzza maga után semminemű jószág.

1593, kezdem el Thierrynek a mesémet, és tesztelem a hatást. Ez valami postai irányítószám? – kérdezi. Nem, felelem neki, mert ez egy évszám. Akkor íródott a III. Richárd, a mi Roland Cottonunk tehát egy időben élt Shakespeare-rel. Megvolt-e már ez a mostani temető, ahol a nevét négyszáz év múltán persze hogy nem találom? Itt domborodjék a sír is fölöttem! Minden ember pótolhatatlan, szokta volt mondani egy genfi ENSZ-szervezet személyzeti főosztályvezetője, hajaj, telis-tele velük a temető! Azt viszont nem tette hozzá, és talán nem is gondolt rá soha – hisz mindenre ő se gondolhat –, hogy miképpen az alkalmazottak (ne mondjuk, hogy a mennyben, mondjuk csak, a Hivatalban), azonképpen itt a temetőben is, lassan, de biztosan, egy napon kicserélődik az egész törzsgárda.

Shakespeare-hez méltó időket éltek akkoriban errefelé is a népek. Itt mérkőzött egymással egyrészt Savoya hercege, másrészt a burgundiakat is megverő berniek – ne beszéljünk most róla, hogy hogyan! – s a genfiek, akik akkor még nem voltak svájciak, és végül, de nem utolsósorban – last, but not least – a Fransz. Fordította Arany János. A franciák talán kezdetben nem voltak annyira belegabalyodva az itteni történelembe, de ezt a csodálatos völgyet 1760-ban végül is ők nyerték el, s övék lett, napra pontosan éppen száz év múlva, maga Savoya, akárcsak újabb 238 év múlva a futballvilágbajnoki cím is.

De ne siessünk úgy az idővel! 1593-at írunk, mesélem Thierrynek. A berniek át-átruccannak hozzánk a Jura hegység svájci oldaláról, egyszer monostort rabolni, másszor tehéncsordát elhajtani. Íme a nagy büdös világpolitikai helyzet, midőn az említett esztendő júliusában az itt lakók egyezséget kötnek Genffel, védenék meg őket, ha kell, a berni medve ellen. A kialkudott ár ötezer forint, vagy ahogy ők mondák, floren, és az összeg felét rögtön meg is fizetik. A második részt majd decemberben, szól a megállapodás, de amit az ember nyáron ígér! – nos, év végére úgy dönt a tanács, hogy a második részt nem fizeti meg. Nosza, erre a genfiek! Elkapják túsznak, és bebörtönzik a szerződésszegők egyik prominens tagját, nevezetesen Roland Cottont. Lehet, hogy ő is tagja volt a városi tanácsnak, mely az egyezséget megkötötte, és amelyik most nélküle úgy határoz, hogy bármennyire kedvelik is – ha ugyan kedvelik –, maradjon csak a Cotton Genfben, ők a hiányzó kétezer-ötszáz forintot akkor sem fizetik meg.

Szegény Rolandnak, ki börtöne cellájában már hónapok óta körbe jár, nem marad más hátra, mint a fogvatartókkal való alkudozás. Ígér nekik fűt és fát. Engedjék haza az övéihez, otthon ő mindent elrendez! Megfizetik majd a pénzt, de ha mégsem, azon lesz, hogy küldjenek helyette egy másik személyt, esetleg személyeket. Ahogy apám mondta volna: mindegy annak a börtönnek, hogy ki van benne. Ám a genfiek úgy gondolják, jobb ma egy Cotton, mint holnap három Beaujean. Akkor hát indítsunk katonai akciót, mondja kétségei legmélyén a rab, és hajlandó a költségeket is magára vállalni. Ez már beszéd! Ennek folytán el is indul egy felfegyverzett csapat, és nem kis sikerrel jár, mert néhány nap múlva több tehénnel tér meg Genf városába.

Senki ne mozduljon a helyéről, mert most jön a happy end! A csodálatos völgy városkájának tanácsa a tehenek fejében megfizette tartozását, amiből persze az is következett, hogy Rolnad Cotton végre hazatérhetett szeretteihez.

Menedékjog

Akár egy kocsis, úgy káromkodott az a kocsis, de a nyelvi fordulat és az élet ilyetén egybeesésén talán csak én, a gyerek tűnődtem el magamban. Szólni kellene a rendőrnek, mondta egy néni. Állva maradt döbbenet az utcán. Az ember nem verheti így a lovát! Az ember, amelyik nem dühös, gondoltam én, de ez a mostani, ez nagyon dühös, szinte sír a haragtól, mert a lova nem tudja kihúzni a kocsit a sártól síkos gödörből. Neki pedig szállítani kell a tüzelőt. Már esteledett, és én egyszerre s ugyanúgy sajnáltam a kocsist meg a lovát. Aztán amikor az utóbbi a ki tudja, hányadik nekirugaszkodás után égre emelte szemeit, és megszakadás helyett megadta magát az agyonverésnek, akkor már tudtam, hogy én a lovat mindenkinél, de mindenkinél jobban sajnálom. Szörnyű lehet így várni az ütéseket, amikor egyszerűen nincs menekvés.

Az utca, ahol laktunk, akkoriban még nem volt beépítve. A páros oldalon hiányzott a kettes, a tízes és a tizennégyes, szemközt pedig, a kocsiutat szegélyező árkon túl, ott volt a bolgárkertészet. Nyaranta az árok mélyén, sűrű bokrok között, kis patak csörgedezett. Télen a víz mindig befagyott, istenien lehetett rajta csúszkálni. Péternek hívták a bolgárkertészt, akárcsak engem. Hatalmas nagy ember volt, akkor döbbentem rá, hogy mennyire, amikor anyám egy napon átküldött hozzájuk valami zöldségért. Mialatt az egyik nő, aki volt már vagy huszonöt, összeszedte, amit kértem, egy pillanatra betekintettem a nyitott ajtón át, és ott láttam ebédelni a bolgárt. Az a nagy tál mákos tészta, amely ott volt előtte az asztalon, az értette meg velem, hogy ez az ember mennyire hatalmas. Néha veszekedett a nőkkel, akiket a kertészetében alkalmazott. Ne sírj, kiabálta egyszer az egyik a másik felé, ne sírj, kiabálta neki, az én fejem már vérzik. És emlékszem egy másik drámára is, melyet a bokrok közül hallgattam Pityuval meg Ottóval. Megmondtam neked, hogy te többé ide vissza nem jöhetsz, dörögte Péter bele a sötétbe. A nőnek, akivel már jó ideje indulatosan vitatkozott, mialatt mi, úgy harminc méterre tőlük, ott lapultunk a bokorban. Az Ottó vagy a Pityu kezdett el köveket hajigálni? Erre már nem emlékszem, de arra igen, hogy Péter egyszer csak azt kérdezi, magától vagy a sötéttől, hogy: Ki dobál itt? Féltem, hogy odajön és rajtakap. Mi druszák vagyunk, mondta nekem egyszer nagyon barátságosan.

Hatalmas nagy földje volt a bolgárnak, végig az utcánk mentén, túl a Soproni úton is, ahová iskolába jártam. Lejjebb már nem voltak bérházak, csak egy-két telek, szedett-vedett földszintes építményekkel. Az első telken lévő házban, vagy inkább viskóban, Nyulász néni lakott. Mért hívják a Nyulász nénit Nyulász néninek, kérdezte tőle egyszer Jancsi, hiszen nem nyulai vannak, hanem kecskéi. Azért, amiért téged Balog Jancsinak, hangzott a felelet. Aztán ott voltak a Burjánék. Kis emberek házatája, mondta róluk a házmesternénk, mert a Burján bácsi és a két fia aligha azért jött erre a világra, hogy magasabbra nőjön egy méter ötven centinél. Mindkét fiú idősebb volt nálam. Egyszer láttam, hogy az iskola melletti játszótéren a nyolcadikosok megverik a nagyobbikat. Mért nem egyenként jöttök, mondta a nagyobbik, és káromkodott, mint egy kocsis, amit pedig soha nem hallottam tőle. Az volt az érzésem, a verésnek ahhoz lehetett valami köze, hogy jó tanuló volt. Később az egyetemet is elvégezte. Nem úgy az öccse, a Sanyi, aki egy időben ministrált a templomban. Meg harangozott is. Elkérte a kulcsot a sekrestyében, aztán: bim-bam. Kicsit komikus volt, amint a templom előtti harangláb vasállványáról ágaskodva húzta a harangkötelet. Egyszer ott voltam Pistával meg Jancsival, és éreztem, nem szép dolog a Sanyit kinevetni. Nem is nagyon vettem részt benne. Engem is hívott ministrálni, de nem volt kedvem hozzá. Később cukrászinas lett, de most sírva és tehetetlenül kerengett a verekedők között. Néha ő is kapott egyet. Sokan voltak, és mi csak néztük, hogy mi történik.

A bolgár legtöbbnyire nem engedte be a gyerekeket a földjére, pedig arra lejjebb már csupa rét volt az egész. Fiúk és lányok, ötvenen is lehettünk, egy napon mégis bemehettünk cserebogarakat hajkurászni. Kábítsd el ezt! – mondta egy lány egy fiúnak, talán a Soproni úti Felten-házból, és odanyújtott neki egy mindenáron elrepülni akaró cserebogarat. Hogy kábítod el? – kérdeztem kíváncsian a mestert, aki már meg is alkotta művét. Kitépem a fejét – felelte.

Nem tudom már, melyik tilalmát szegtük meg azon a napon, amikor olyan dühödten futott utánunk. Átmentünk a telkén? Tilosban próbáltunk cserebogarat fogni? Akárhogy is volt, a bolgárnak semmi esélye nem lehetett, hogy utolérjen bennünket. Voltunk vagy hatan, ő legalább harminc méterre mögöttünk, mi pedig már a Burjánéknál. Nem is értettem, miért fut, hiszen egyre lassabban szedte a lábait. Amikor a Nyulász nénihez ér, mi már otthon leszünk mindannyian. Annyira nem volt esélye, hogy szinte már sajnáltam. Nem úgy a többiek, akik mindenfélét mutogattak neki, amolyan „ne add fel, öreg, húzzál bele!”-szerű baráti biztatással.

Ekkor jött a váratlan. Itt bizony nem fogtok átmenni – mondta a Nyulász néni, s mint valami kerub a lángpallossal, kilépett elénk a viskójából az útra. Őt talán még kicselezhettük volna, de akkor egyszerre játékba avatkozott az Elzner Béla, akiről fene tudta, mért volt épp ott, és aki segített a Nyulász néninek lezárni az utat. A Balog Jancsi biztos pofán verte volna, amihez közülünk senkinek nem volt mersze. Így tehát Béla volt a király. Tölcsért csinált a kezéből, és – miként évekkel később a Zalatnay Sarolta – kiáltott vidáman az utca vége felé, hogy: Tessék sietni, Péter bácsi!

Következett a megtorlás, amit én úgy úsztam meg, hogy az utolsó pillanatban beszaladtam a Burjánékhoz. Onnan néztem végig az egészet. Mekkora pofont kapott az első fiú! Rögtön földre esett a sapkája, és nem sokkal később ő maga is. Szegénynek nem volt szerencséje. Talán ő volt közöttünk, aki a legszemtelenebbül incselkedett, amikor még úgy nézett ki, hogy Péter soha nem ér utol bennünket. Ő vagy a másik, aki szintén sorra került. Rajta nem volt sapka. Persze nem bántam, hogy nem én kapom a pofonokat, és annak felvetése, hogy „na, de hát mi druszák vagyunk, vagy nem?”, meglehet, inkább ártott volna, mint használ az ügyemnek, de a gondolattól, hogy nekik talán nagyobb szükségük volt a menedékjogra, mint nekem, máig sem tudok szabadulni. Kis idő múltán egy apa is megjelent, jött a Soproni út felől, mint valami békekövet. Közben voltak, akik átszöktek a határon, mások tétlenül remélték a szabadulást, én meg néztem az eseményeket a Burjánék kerjéből, kalapáló szívvel és nem kis szégyenkezéssel.

Tétre, helyre, befutóra

Hogyan lehetséges, hogy nem tudja, mi az? Ő, aki Rubens-drámájában odavarázsolja a színpadra nemcsak Euklidesz és Bolyai párhuzamosait, de a mi matektanárunkat is, no és ha Rubens még mindig nem értené, oda elé a nézőtérre az egész ötödik á osztályt! Ő, aki megmondta a németeknek – mit, a németeknek? az egész világnak! –, hogy ’54-ben a berni döntőt igenis mi nyertük meg három-kettőre, aki életről, futballról és történelmi igazságról ennyit tud, hogyan lehet, hogy aki csak úgy kirázza bűvészkabátujjából az összes szóda–bor keverék nevét, a Krúdy-fröccsöt ugyan nem említi, de lehet, hogy azt a kilenc decit az egy deci szódával csak a Centrálban találták ki, ez a művelt író nem tudja, hogy mi a tét, a hely meg a befutó? Na jó, most éppen nem versenyt (lót) rendez, hanem csak Tandori Dezsőt köszönti, abból az alkalomból, hogy az arabs-muraközi erényeket is felvonultató költő egy éve volt hatvankilenc, aminek folytán ugyancsak egy év múlva lesz hetvenegy. Esélye lenne a meg nem rendezett házi versenyen, tétre, helyre vagy befutóra, bár Esterházy Péter – nesze neked posztmodern korunk! – nem tudja, hogy mi az.

Tandori szempontjából a dolognak talán nincs túlzott jelentősége, bár lehet, az ő fejében is megfordult egyszer-kétszer, hogy az irodalmi siker néha összevethető a lóversennyel. Azt hiszem, a hetvenes évek elején hallottam először a nevét. Thinsz Géza mesélte telefonon – ő akkor Stockholmban élt, én meg Göteborgban –, hogy éppen megjelent egy kötete svédül, és gyakran hívja őt Budapestről, hogy mit szólnak hozzá, meg milyen a fogadtatás. Volt az egészben valami gézás pesszimizmus, svédeknek meg költészetnek, és némi indiszkréció is, amit nem szerettem. Talán az az amerikai költő is eszembe jutott, akinek akkor még tudtam a nevét, és aki azt mondta egyszer, hogy reakciót remélni egy verseskötetre, az akkora baromság, mintha ledobnál egy rózsaszirmot a Grand Canyon szurdokvölgyébe, és aztán várnád a visszhangot. Akkor még tudtam a nevét annak a költőnek, aki ezt mondta, de az elmúlt évtizedek alatt olyan ritkán találkoztam vele, a nevével, hogy mára elfelejtettem. Talán az Esterházy is így járt a téttel, hellyel, befutóval, mert azt, hogy sohasem tudta, én egyszerűen nem tudom elhinni.

Ez se sokkal komplikáltabb, mint az euklideszi geometria. Ha tétre játszol, azt kell eltalálnod, hogy melyik ló nyeri a futamot. Ha helyre, akkor azt, hogy melyik végez az első három között. Könnyű belátni, hogy ugyanaz a ló, adott esetben, tétre többet fizet, mint helyre. Akár az életben, a lóversenyen is érvényes, hogy aki többet mer, többet nyer. Vagy többet veszít, de ez csak a verseny után szokott kiderülni. Tétre meg helyre csak a töpörtyűk játszanak, mondta egyszer gőgös-dölyfösen egy fogadó. Biztos nem a neves íróra gondolt, aki akkoriban jó, ha tizennégy éves lehetett, hanem azokra, akik a csekély, de valószínű osztalékokra utaznak. Összevethető ez a „ki játszik a favoritra és ki az esélytelenre” témakörrel. Csurka István egy elbeszélésében kifejtette, hogy a sikeres ember inkább az előbbire, míg az, aki az élettől csak rúgásokat kapott, az inkább az utóbbira játszik. Egy fogadó lelkivilága volt az elbeszélés címe, és az Új Írásban jelent meg, ahol engem sohasem közöltek. Talán ezért is élt bennem a lappangó vágy, hogy elkapjak egyszer az Ügetőn egy igazi nagy meglepetést. Meg az is, hogy kiálljak a gyengék ügyéért. Miért töpörtyűk? – kérdeztem rosszallón. Mert egy igazi fogadó befutót játszik, felelte nekem az igazi fogadó.

Ami mármost magát a befutó-fogadást illeti, az a tétre és helyre játék elmés keveréke. Itt azt kell eltalálni, hogy melyik ló nyeri a versenyt, és mellette melyik lesz a második vagy a harmadik. Két ló nevét kell tehát megadni, amiből az is következik, hogy pusztán a Tandorival a dolog nem fog menni. Ha ő a nyerő, kell még mellé egy potenciális második vagy harmadik. Persze csak akkor, ha az ember igazi fogadó.

Bár a hármas befutó a születésnapi köszöntőben nem szerepel, nem lenne teljes a kép, ha nem beszélnénk róla. Istenem, a hármas befutó! Hát az a fogadások királynője! Könnyű kitalálni, hogy miről van szó. Az első hármat kell eltalálni, mégpedig a befutás sorrendjében. Mondjuk így: Homérosz, Dante és Goethe. Ha ezt játszottad, ám a Goethe célfotóval bejön másodiknak, akkor eldobhatod a szelvényedet, hacsak nem adod el egy nyuszinak, még mielőtt az eredményt kihirdetnék. Ezért is jó a lovak érkeztekor ott állni a célvonalnál. Hogy egy hármas befutó milyen gyönyörű tud lenni, arról nemcsak a fogadók, de azok a mozilátogatók is képet alkothatnak maguknak, akik annak idején látták a Sose halunk meg című magyar filmet. Abból a kevésből, amire az élet megtanított, mondhatnám talán, hogy a filmet mélyebben megérthette, akinek szintén volt egy nagybátyja vagy netalán egy unokaöccse, aki csodálta, vagy valaki, aki már játszott, esetleg fogott is hármas befutót. Mondhatnám, de nem teszem, mert sohasem voltam az előjogok híve. Az élet maradjon a maga helyén, ne nyírbáljuk vele a művészet esélyeit!

Azt gondolhatná valaki, hogy a Lóverseny című tantárgy valamiféle professzora vagyok, holott ez nem így van. Éppen csak súroltam kicsit az általános műveltség alsó határát. Nagy veszteségekkel nem dicsekedhetek, nagy nyereményekkel főként nem, de volt egy csütörtököm, körülbelül tíz évvel annak előtte, hogy a Tandori megjelent svédül – hogy is mondjam csak? –: volt egy csütörtököm, amelyen fogadói mivoltomban az irodalmi élettel randevúzhattam. Az egyik futam után éppen eldobtam vesztes szelvényeimet, és a csalódásra, hogy megint nem mehetek oda a pénztárhoz, legalábbis nem nyereményt felvenni, csak kevéske gyógyírt jelentett, hogy köröttem több százan teszik ugyanezt. Az eldobálók között hirtelen felfedeztem egy ismerőst. De hiszen ez a Tóth János, az Új Írás irodalmi szerkesztője! Egyesek másfél Tóthnak is nevezik a termete miatt, meg azért, mert egy irodalmi szerkesztő, tudjuk ugye mindannyian… Nála van az elbeszélésem, amelyért – hónapok óta ígéri – majd megpróbál tenni valamit. Mellette meg ott a Farkas, aki a verseket műveli. Várjunk csak, nem jut eszembe a keresztneve, csak azt tudom, hogy nem Mihály, mert az a hadügyminiszter volt. Most éppen a következő futam startlistáját tanulmányozza. Nézzétek, milyen szép nevek! – mondja félig magának, félig a szerkesztőtársaknak, mert hiszen itt van, itt van köröttünk az egész Új Írás! Lápvirág, olvassa Farkas elragadtatva. Ennél a Kosztolányi se tudott volna szebbet kitalálni! A Farkas egyszerűen nem érti, hogy hogy lehet itt nem nyerni. Világos, hogy nem tartozom a társasághoz, de Tóth Jánossal bizalmas kettesben válthatok néhány baráti szót, aminek az lesz a vége, hogy kölcsönadok neki száz forintot. Nagy ég! – mondja másnap döbbenten Bán Róbert filmrendező. Csóválja a fejét, atyai szigorral, mert ő a második apám. Azt a pénzt többé sose látod! – mondja sajnálattal. Miként az elbeszélésemet sem az Új Írásban, teszem hozzá alig fél év múltán én magam, a tékozló fiú.

Nem tudom, melyik filozófus mondta egyszer, hogy duplán veszít, aki lóversenyre megy. Azt hiszem, semelyik.