Hidegfront után; Tavaly, április

Hidegfront után

Valahol, egy távoli levéltárban a meghatározhatatlan hajszínű kutató
megismeri megfigyelésem történetét. Elvonulnak előtte a véget nem érő
hivatali munkanapok. A huszonnégy perces ebédidők, végig nem szívott
cigaretták, ki nem mondott vallomások.
Amíg én álmatlanul forgolódom az ágyon, addig ő kezébe veszi a megsárgult
iratokat, az ügynöki jelentéseket, a lehallgatási jegyzőkönyveket.
Megtudja, kivel találkoztam vagy beszéltem telefonon, kitől kaptam levelet.
Kik voltak a barátaim, és kiket szerettem. Elhaladnak előtte a ki nem használt
lehetőségek, a „mi lett volna, ha” galaxisból, a lehetőségek univerzumából.
Ő nem ítél, csak tárgyilagosan megállapítja: ez és ez történt.
Nem érdekli, szent voltam-e, bűnös vagy csak áldozat.
Elhaladnak előtte a nők, fehér ruhában, akiket csak virtuálisan szerettem,
és rögtön utánuk az áruló barátok.
Fáradtan megdörzsöli szemét, amikor a végére jut.
„Megint egy élet, megint egy elszalasztott lehetőség.”

Tavaly, április

Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek – így kezdődik
Orwell Ezerkilencszáznyolvannégye. Igen, én is így kezdem: derült, hideg áprilisi nap
volt, azóta omlanak alá az egek. Amikor gyermek voltam, gyermekként, amikor
katona, akkor katonaként. Hogy elkerüljük a személyesség csapdáját. Azóta minden
nap olyan, mint egy kibiztosított kézigránát, amit eldobtak, de nem robbant fel. A
parancsnok ment érte, hogy visszahozza, majd verejtékezve és remegve a kezembe
adta. „Ez a tiéd, neked kell vele kezdened valamit, akárcsak az életeddel. Senki nem
fogja leélni helyetted, ahogy meghalni sem lehet mások helyett.”
Omlanak alá az egek, szakadatlanul. Azóta is. Szakadatlanul.