Suttogás; Fenn az üres vitorla

Suttogás

a hajnal
lángoló felhői
visszatérnek
mélyéből
minden éjnek,
hol lángoló
pelyhek
és a fészek,

lángban az
ablak üvege,
s a víz a
pohárban,
rózsa alól
iszik a hold
a szomjas
részeggel
párban,

álmukban
beszélnek az
angyalok, titkaik
félelmesek,
mint a gyilkosé,
ki nem illik
a világba,
a láng fenn
örök lárma,

a hajnal hideg
lángjai lobognak,
suttogását
hallod haló
poroknak: „ily
mohók csak a
rómaiak voltak,
s tudod,
mivé lettek,
aranyba fúltak!,

az is, kivel
egy ösvényen
jártak, a vér
aranykorában,
kik aranyat
túrtak Boyótiában,
s aranyba
fúltak végül a
kelták erdejéből,

földváraink a
halmok, rajtunk
árnyékvirág,
aludj kinn, ha
nyári fáklyáink
felgyúlnak, hol
ő az úr, a vadkan,
kelta vagy, a
népedhez
jogod van,

táncolj, ha sötét
sörünkben
holdat látunk,
halált a
jóskövekből,
megoldjuk festett
ruhánkon a
kapcsot, minden
szokásunkhoz
jogod van, boyóti
nőre valló
árnyékvirágunk”,

suttogás,
a hajnal
lángoló felhői
visszatérnek
mélyéből minden
éjnek, hol
lángoló pelyhek
és a fészek,

lángban az
ablak üvege
s a víz a
pohárban,
rózsa alól
iszik a hold
a szomjas
részeggel
párban,

álmukban
beszélnek az
angyalok, titkaik
félelmesek,
mint a gyilkosé,
ki nem illik
a világba,
láng fenn,
örök lárma,

a hajnal hideg
lángjai lobognak,
suttogását
hallod haló
poroknak: „ily
mohók csak a
rómaiak voltak,
s tudod, mivé
lettek,
aranyba fúltak!”,

suttogás,
a hajnal
lángoló felhői
visszatérnek,
mélyéből
minden éjnek,
hol lángoló
pelyhek
és a fészek.

Fenn az üres vitorla

mind volt ha volt,
az évszak holdja vérszín,
elúszó bárka-hold,
üres vitorlák útja
az ég fenn, lenn se lel
nyugalmat a levendulás,

az ősz valami más!,

ha túlfelén a szélnek
a dolgok hazaérnek, a
volt ha volt lobbanás,
„a dolgok hazaérnek”,
halljuk a szél hűvös
falán át, a szél

túlfelén nincs változás,

mint a dombok
mélyén a róka gödre,
s a vitorlák útján
a hold kikötve,
eloldva, újra s újra,
üres vitorlák útja,
mint volt ha volt, s az

idő mintha múlna!,

a fészekben valótlan
nagy fehér tojás,
lejárt idő, búb, fenék
már alig fér a héj
alatt, mi elreped, a
rengő hártyák felett,

az ősz valami más,

mert sötét ül a fészek
lázán, s világosat költ,
búbot, feneket, szárnyat,
mert változás az is,
a vérszín virradat,
elúszó bárka-hold, hűs

bordái közt a lázak,

s az mind az alkonyat,
mert az üres vitorla
mind volt ha volt,
vélük a szőke fű, a
mének szőke sörénye,
üres héj a szélben
elzörgő nagy tojás,

az ősz valami más,

a dolgok néha itt
is hazaérnek, a
volt ha volt lobbanás,
„a dolgok néha itt is”,
suttogjuk át a szél
hűvös falán, a
szélforgók szívében

sincs változás,

de az üres vitorla
mind volt ha volt,
az évszak holdja vérszín,
elúszó bárka-hold,
üres vitorlák útja
az ég fenn, lenn se lel
nyugalmat a levendulás,

az ősz valami más!,

ha túlfelén a szélnek
a dolgok hazaérnek, a
volt ha volt lobbanás,
„a dolgok hazaérnek”
halljuk a szél hűvös
falán át, a szél

túlfelén nincs változás,

mint a dombok
mélyén a róka gödre,
s a vitorlák útján
a hold kikötve,
eloldva újra s újra,
üres vitorlák útja,
mind volt ha volt, s az

idő mintha múlna!,

a fészekben valótlan,
nagy fehér tojás,
lejárt idő, búb, fenék
már alig fér a héj
alatt, mi elreped a
rengő hártyák felett,

az ősz valami más,

mert sötét ül a fészek
lázán, s világosat költ,
búbot, feneket, szárnyat,
és változás az is,
a vérszín virradat,
elúszó bárka-hold, hűs

bordái közt a lázak,

s mind az alkonyat,
mert az üres vitorla
mind hiába virrad,
vélük a szőke fű, a
mének szőke sörénye,
üres héj a szélben,
elszállt papírlap,

az ősz valami más.