Kelletlen kirándulás
Idegenül állok ebben a huzatos készülődésben. Le kellene venni a cipőm. Ki kellene fújni az orrom. Miért nem kötöttem nyakkendőt a pulóveremre?
Seholbéli szomszédaim, az ármányos kedvű Lótifutiék, kezükben egy-egy langyultan párolgó rántott rukhmadárcombbal, éppen gyülekeznek, hogy elinduljanak a vasárnapba álmot eregetni. S mint kiderül: én Lótifutiék fokhagymás poggyászával vagyok, mindenestül. Ez a felillatozó csomagtartó az én maradék pártom és legfőbb irányzatom.
Éppen útközben váltanának meg egész családostul. Megkérnek, hogy hűsítőn gyöngyözzem ebben a korán jött melegben Lótifutiné két petyhüdt keble közt, alá, hasa hurkáin át a mélybozontújáig. Mihelyt volnék szíves-örömest. Rám kígyózódik a katyvasz, alig bírok vele, hogy teljesítsem. Szedném össze rosszkedvemben egyik sztrádától a másikig, izzadságszemenként a rám mért, kelletlen varázslatot.
A legkopárabb tengerparti tájon állunk meg, ami csak elképzelhető. A dombról egészen a távoli, szemellátotta partig ezernyi teniszpályának kiképezhető, vöröslő salakmező. Egy teljes, millió évek óta lepusztult szauruszkohászat mellékterméke. A domb tetején áll a lakókocsim, ahol otthont lelhettem volna a válságos időkben. Lifegnek rozsdálló oldallemezei a szélfútta emlékezetben, rezegnek a távoli hullámverésben.
Egymagam állok a sivárságban. Nagyot kirándultam az életben, el is jutottam, de minek.
Megkezdődött
„Itt domborodik már a föld minden ágy körül”
(G. Benn)
A behúzott farkú, fekete kutya hetek óta itt ül a kapualjban. Hull csimbókban rá a hó. Elolvad. Majd újra hull. Lerázatlanul vakog körülötte a sürgető idő.
Elegáns úr, azt mondom, hívatlan vendég, ki ételt, italt nem fogad. Itt dolga szál se. Kívül-belül bejárható léte sincs. Ragacsos parti fövenyen járok miatta, elvesztettem a ki-be közlekedhető kaput. Bucskázhatok előle a nyitott ablakon át, lesből, pizsamában. Huppanásnyira alattam a perzselő, szuroksötétre szokott hó.
A kórteremben fekvő négy nőnek összesen három melle van. Átillegi magát rajtuk a múlás kelletlen grádicsa. Udvarolhatunk a létből kimetszett szavaknak. Az alkalomhoz leginkább illendőt keressük, s íme, az infúziók szerelmes, áttetsző ereszkedése.
Cseppenként hatol, ráér a halál. Keresztrejtvényt fejt az ágyak mélyén, silány magazin meztelen keblei közt lapoz tétovázva. Messze még az ő útja innen.
Kegyetlen év bukja fejét a februárból. Jó volna látni mocsaras szemét. Hány irányból dől ez az eldöntetlen, a születés pillanatától ránk szegzett tekintet? Kihallható a jéghártyás rianásból, hogy megkezdődött az események monoton visszaszámlálása. Ez már tetszik a halálnak. A végső perc felől félünk.
A kapualjban fülel a kutya. Igazodom a kutyához.