Főhajtás XXVI.

A „szent öreg”

Virág Benedek nevét egyetemi hallgató koromban hallottam először. A klasszikus költőtriászról, Baróti Szabó Dávidról, Révai Miklósról és Rajnis Józsefről tartott ködbe tovatűnő értekezést a tanár, s amikor idő múltával órájára tekintett, így fejezte be előadását: Hát, Virág Benedekre már nem jutott idő!

Boldog, tudatlan, ifjú egyetemi hallgatóként 1963-ban én sem szakítottam időt arra, hogy elmélyedjek a másfél száz éve halott pap, tanár, költő poézisának tanulmányozásában.

Évekkel később Kosztolányi Dezső verse – Ének Virág Benedekről – elbűvölt, de a 20. századi költő játékos-borongós hangulatú énekében a csipkefinom múltba vágyódás markolta meg a lelkem:

Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza,
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Ma is úgy érzem: a reformkori Pest-Budán szerettem volna élni, amikor a magyarok lelkükben őrizték a múltat, és tudtak, mertek merészen álmodni a jövőről.

Akkor. Üldögélnék boldogan, szótlanul, illedelmesen az asztal végén Bártfay László barátságos szalonjában; innám Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferenc, Bajza József okos szavait; boldog lennék, ha Fáy András uram meghívna Nagy-híd utcai lakásába ebédre, s a délutáni pipafüstben meghallgathatnám új elbeszélését, vagy ahogy ő mondaná: beszélyét; alkonyatkor a Színház téren sétálgatnék, bámulnám a társaskocsival Budára igyekvőket, a porcelán nadrágos urakat, a göndörített hajú, gigerli arszlánokat, a csipkefátylaikba csábítóan elrejtőző hölgyeket, a rózsaszín masnijaikra, loknijaikra büszke, ifjú hajadonokat, a szivarozó, mogorva öregurakat; tisztelettudóan köszönteném a téren át a Fürdő utcában bérelt lakása felé siető gróf Széchenyi Istvánt, akiről természetesen nem tudnám, hogy ő a legnagyobb magyar, csak azt, amit a kávéházban a diétai követek kifecsegtek, hogy a bolond gróf egyévi jövedelmét ajánlotta fel Akadémia alapítására. És boldogan elballagnék Virág Benedek nagyon szegényesen berendezett, vendégváró, vendégmarasztaló tabáni otthonába, Horatiusról beszélgetnénk, magyar nyelven ízlelgetném az antik versformákat, s ha akkor éltem volna, én is, mint álmában Kosztolányi Dezső, távozás előtt „lehajoltam volna, hogy megáldjon”.

Antikváriumban vásároltam, már nem tudom, hol és mikor, egy, még a 19. század első felében egybekötött kolligátumot: Horatius levelei, Budán, 1815; Epodusok, Budán, 1817; Költemények. Írta Virág Benedek, Budán, 1816.

Belelapoztam, ceruzával itt-ott aláhúztam egy sort. Virág Benedeket is kellene olvasni – gondoltam magamban. Aztán jó néhány évig érintetlenül pihent a kötet olvasásra váró könyvekkel zsúfolt könyvespolcomon.

II. András Aranybulláját (Pesten, 1805. Kiadta magyarul Virág Benedek, a szelídebb tudományok volt királyi tanítója) a Borda Antikváriumban vásároltam meg 1984-ben. Elolvastam, úgy gondoltam: az Aranybulla első fordítását korunk emberének is olvasni, ismerni kell, mert az 1222-ben papírra vetett szöveg ezeréves öntudatunk alkotmánya. Virág Benedek 1805-ben, évtizeddel Martinovics Ignác és hat társa kivégzése után, az erőszakkal elnémított országban tudatosítani akarta a magyarokban: bár parancsuralmi rendszerrel Bécsből irányítják országunkat, az Aranybulla szövege rögzíti jogunkat az erőszakos hatalomgyakorlás visszautasítására, öntudatunk, önállásunk védelmére – jogunkat a tiltakozásra, ellenállásra; 1987-ben a Gondolkodó magyarok sorozat 50. kötetét szerkesztve, az előszót írva én is arra gondoltam: itt az írás, olvassátok – magyarok, tiltakozzatok országunk gyarmatosítása ellen!

Ismerkedtem Virág Benedek életművével. Aztán megfeledkeztem a költőről és könyvtáramban megbújó régi köteteiről. De mostanában, talán mert egyre jobban vágyom e mai embertelen, erkölcstelen világból – vissza, vissza, vissza – a hajdani, boldog magyar jövőről álmodni tudó, reformkori mindennapi létbe, újra kézbe vettem a régen vásárolt Horatius- és Virág Benedek- köteteket.

Virág Benedek nem volt korszakos nagy költő. Kazinczy Ferenc fogalmazott pontosan, amikor néhány nappal az általa őszintén tisztelt Virág Benedek halála után már így írt Szalay Lászlónak: „Ha az idő más ízlést hoz is ránk, Virág mint Ember mindég tiszteletes marad.”

Lehet fontosabb, értékesebb a megélt, áldozatos élet példája, mint az időben szürkülő életmű.

Virág Benedek lefordította a majdnem teljes Horatius-életművet, ma mégsem az ő fordításait idézzük. Az 1935-ben megjelent Magyar Horatius című kötetben, amelyben a szerkesztők, Kerényi Károly és Waldapfel Imre Arany Jánostól Vörösmarty Mihályig szinte minden jeles magyar költőt szerepeltettek Horatius-fordítással, Virág Benedeknek csupán egy rövidke, jelentéktelen fordítását közlik (Az énekek második könyve 5.). A szerkesztők is érezték: a derék pap nagyon megtompította, korízlésszínűre festette Horatius szókimondó stílusát.

Egy sor – példaként – latinul: Iam proterva / Fronte petet Lalage maritum.

Virág Benedek „csillapított” átültetésében: Félre vetvén szűz szemérmet, / Fog Lalagé csalogatni himfit. Devecseri Gábor szöveghű fordításában: Nemsoká kihívón / fog Lalagé szeretőt keresni.

A szemérmes szerzetes-tanár Az epódoszok könyvének fordításakor „megfelejtkezik” két azonos (A kéjelgő vénasszony ellen) című versről. A sorszámozást is átírja: a serdületlen ifjúság ne keresse a hiányzó verseket.

Az episztolák első könyvében (18) a nyomdász 1815-ben kifelejtett egy sort: Csakhogy a férfierény a középen, a két hiba közt jár. Kötetembe (az íráskép és a tinta színe alapján valamikor a 19. század második-harmadik évtizedében) valaki beírta a hiányzó sort: Két hiba közt egyaránt távúl vagyon a nemes erkölts.

Sokáig bámultam a régi bejegyzést. Valaki valamikor százhetven-száznyolcvan évvel ezelőtt olvasgatja a Virág Benedek fordította magyar Horatius-kötetet, és feltűnik neki egy latin sor hiánya? Nem rest levenni a polcról az eredeti Horatiust, megkeresi a hiányzó sort, lefordítja és bejegyzi a kötetbe?

Szép lenne, ha így lenne, de nem így van. Virág Benedek korábban már közzétette néhány Horatius-fordítását (Thalia, Trattner betűivel, Pesten, 1813), és ebben a kötetben olvasható Az episztolák második könyvének 3. verse Horatius levele Pizókhoz címmel. Aki tehát az antik költő ars poeticájára volt kíváncsi, Virág Benedek jóvoltából már 1813-ban olvashatta magyarul. Ám amikor a vers 1815-ben újra megjelent, egy sor kimaradt. Valaki, aki már ismerte az 1813-as kiadást, abból a kötetből beírta a hiányzó sort az 1815-ös kiadásba. (Talán Virág Benedek?) De Az episztolák első könyvének 18. verse az 1813-as kiadásban nem olvasható. Az 1815-ös kiadásban hiányzó sort vajon hol olvasta, ki fordította, ki jegyezte be az én példányomba? Latintanár volt? Vagy csak művelt, rendszerető olvasó? A reformkorban illett jól ismerni Horatiust.

De ennyire? Nagy László verseskötetét forgatva ma hány olvasó veszi észre, ha valamelyik hosszú versből véletlenül kimaradt egy sor?

Eleinknek fontos volt a hiteles múlt ismerete, őrzése. Figyeltek arra, mit hagyományoztak ránk – tapasztalatot, tudást, erkölcsi tartást – elődeink: ismerték Horatiust, olvasták a kortárs Virág Benedeket. Aki nem volt nagy költő, csak szorgalmas, tudós, becsületes, magyar alkotó értelmiségi, aki megajándékozta a magyarokat a teljes magyar Horatiusszal. Pálos szerzetes, pap és tanár volt, aki szellemi függetlenségét, alkotói szabadságát, az Istentől rábízott feladat teljesítését fontosabbnak ítélte a vagyonszerzésnél, gazdagságnál, a mindennapi élet gondtalan örömeinél. Szerény, de öntudatos polgár volt, aki 1817-ben, a Marczibányi-jutalom átvételekor – megdöbbentve az egybegyűlt díszes hallgatóságot – köszönetképpen csak ennyit tartott fontosnak tömören elmondani: „A nagy jótéteményért mi kicsinyek buzgón szólhatunk, de méltóképpen nem. Ezután is tehetségünk szerént munkás hazafiak leszünk.”

Munkás hazafi volt, tetteivel szolgálta hazáját, nemzetét, szemben a Széchenyi István által indulatosan ostorozott nagyszámú szájhazafival.

(Szíven ütött a furcsa szó: munkás hazafi. Kutattam emlékezetemben: hol és mikor találkoztam ezzel a szokatlan szóhasználattal. Latinovits Zoltán – aki, gondolom, soha nem olvasta Virág Benedek 1817-ben elmondott rövid beszédét – így emlékezett barátjára, Szendrő Józsefre 1976. január 4-én: „Itt vagyunk, és a Földnek tett esküt égre fordított szemmel betartjuk. Árulóvá nem válunk, munkás hazafiakként teljesítjük azt, amit ránk bíztatok.”)

Igen, vannak, voltak magyarok, akik munkás hazafiként szolgáltak, szolgálnak. A többiekért élnek, nem magukért. Életművük – változnak az idők, más ízlésű korok jönnek – olykor megszürkül, néha por lepi, máskor fölragyog. Voltak, vannak magyarok: emberségük példa, erkölcsi tartásuk erőforrás, hitük útmutatás, tudásuk tudni vágyásunk ihletője.

Virág Benedek verseit olvasgatom, megfontoltan ízlelgetem régies hexametereit; bőrkötésű, öreg könyveket forgatok, magamban rakosgatom össze a magányosan, munkájának, feladatának élő pap-tanár mindennapi életének eseményeit, örömeit, nélkülözéseit; elmorzsolom magamban a múltba révedő Kosztolányi Dezső áhítatos sóhaját: „én lehajoltam volna, hogy megáldjon”, álldogálok a szent öreg, a munkás hazafi tabáni háza előtt – gyerekkori emlékem az eltűnt villamosmegálló, amelyet Kosztolányi megénekelt –, hallgatom a szélben halkan sóhajtó öreg fákat, nézem a szerzeteséletéből királyi rendelettel kiebrudalt költő szobrát, bronzba merevedett barátságos tekintetét.

Összesűrűsödik az idő: jelenné olvad a múlt.

Lehajolok, hogy megáldjon.