A végek bujdosói

Juhász Gyula: Orbán lelke

Juhász Gyula legfontosabb szépprózai írását („Elfogultság nélkül állíthatjuk, Rónay Györggyel együtt, hogy remekmű” – méltatja Szalatnai Rezső¹ ) többféle műfaji kategóriába sorolja a szakirodalom. Juhász Géza novellának, Szalatnai Rezső regénynek (és „álcázott önéletrajznak”), Rónay György kisregénynek és elbeszélésnek nevezi² (maga Juhász regényként jelöli).³ Ha nem akarunk szőrszálhasogató műfaji kérdésekbe bonyolódni, akkor mind a három megoldás (elbeszélés, regény, kisregény) elfogadható, magam is váltogatva használom majd ezeket.

A kisregény tartalma röviden a következő. Orbán Gergely helyettes tanár Végváron, a magyar–cseh határon fekvő városkában. Egyetlen megértő barátja Szimák János tanártársa, vele sétálgatva, beszélgetve gyakran együtt töprengenek sorsuk kilátástalanságán. Egyszer átruccannak mulatni a szomszédos cseh városka éttermébe. Orbán nem tud kitérni Polyák rajztanár italozásra – és a lányai megismerésére – szóló meghívása elől sem, máskor pedig a szőlőben a helyi urak borozgatásába keveredik. Mindeközben kirajzolódik a kisváros „úri” társadalmának – lehangoló – körképe. A gimnáziumba látogató Cseh Márton kultuszminiszteri osztálytanácsos elutasítja áthelyezési kérelmét, és Orbán azt is megtudja, hogy az igazgatói posztra kiszemelt intrikus és talpnyaló Malik Márton „nagyon kedvezőtlenül referált róla a miniszteri kiküldöttnek”.⁴ A présházbeli italozás utáni szégyenében és kétségbeesésében úgy dönt, végez magával. Megszerzi barátja pisztolyát, és fölutazik Pozsonyba. Ott véletlenül megpillantja egykori színésznő szerelmét, és találkozik hajdani jó ismerősével, az operaénekes Bikádyval. Az utóbbival folytatott beszélgetés hatására (Bikády például, Orbánnal épp ellentétesen, a nagyvárosból vidékre vágyna) Orbán letesz öngyilkossági szándékáról, visszatér a kisvárosba, és a kötelességteljesítés nevében belenyugszik a másíthatatlanba, a kisvárosi tanári élet egyhangúságába.

Szalatnai Rezső⁵ és – főleg az ő nyomán – a kritikai kiadás részletekbe menően föltárta az elbeszélés életrajzi hátterét, az egyes alakok lehetséges modelljeit, az események mintáit. Végvár modellje Szakolca, ez a már Juhász idejében is alapvetően tót lakosságú városka. A költő 1911 szeptembere és 1913 nyara között tanított az itteni Királyi Katolikus Főgimnáziumban. 1918-ban, a csehszlovák megszállás hírére úgy eleveníti fel a kisváros emlékét Szakolca című írásában, mint amely egyszerre volt a száműzetés és a hivatás helye: „Nem mondhatom, hogy nagy gyönyörűség volt ez a két esztendő a hatvanhat forintos havi fizetéssel. Szakolca nyomorúságos hely, száműzetés a magyar kultúrától, amelynek hűséges tanítójává és harcosává szegődtem, mint egykor Balassi Bálint és a többi végvári vitézek.”⁶ Látható egyben, hogy már kezd összeállni az Orbán lelke szemléleti hálója, hiszen Balassit, a végváriságot, a csekély fizetést a regényben is megemlíti az író (valamint a kis írásban szintén szereplő Árpád-házi királyokat, illetve az, hogy „nincs rendes világítása”,⁷ szintén visszatér a későbbi alkotásban). A kisregény konkrét tervéről 1922-ből van először adatunk. Egy interjúban mondta Juhász: „Fel akarom dolgozni a kisváros, a magyar vidék megrekedt, szomorú életét. Észrevétlen, el nem mondott tragédiák kívánkoznak ki a homok alól. Tudomásom, szomorú tapasztalatom éppen elég van a dologról.”⁸ Végül a költő 1924 nyarán, Makón veti papírra a regényt, amelyet a Pesti Napló közölt 1925-ben. Kötetben 1929-ben jelent meg először.

A cselekmény keretét a felvidéki kisváros jellegzetes helyszínei és típusai jelölik ki. A gimnázium és a patika már az első mondatban feltűnik (közülük az első lesz meghatározóbb a főhős foglalkozása miatt), de szó esik később kálváriadombról, baptisztériumról, temetőről, vasútállomásról, malomkertről, rendházról és templomáról, étteremről és kocsmáról (és a kávéház hiányáról), szőlőhegyről és pincékről, „keskeny kis köz”⁹-ről és főtérről. A várost környező hegyekről már a második mondat tudósít,¹⁰ az őket borító erdőkről többek között a távolabbi séták és Szimák kint alvásainak leírása ad képet. A kisváros és a környező vidék közelségére utalnak a városon átbandukoló tehéncsordák és a fel-feltűnő parasztok.

Az „alacsony házak”¹¹ és a középületek egyszerre patinásan régiek és kopottasan elhanyagoltak. Messziről – a tér vagy az emlékezet távolából – könnyebben érvényesül meghitt szépségük: „A Kálvária-dombon sétálgattak alkonyat felé, és nézték az alattuk elpihenő városkát, amely így, messziről, egészen barátságosnak látszott. Az ódon baptisztérium, amely még az Árpádok korából maradt itt, sötét, mohos falaival ünnepi komolysággal rajzolódott az égre, a kis házak mint csöndes, békés nyáj hevertek körülötte […] – Milyen szép lesz ez a Végvár Trsztenán – sóhajtotta Szimák Zoltán, és rákönyökölt hosszú, kampós botjára, mint Izsó Miklós búsuló juhásza.”¹² (A szempontváltás viszonylagosító hatása később a „talajviszonyok” és Pozsony megítélésében is megmutatkozik.¹³) A bukolika és a vallás mozzanatainak használatával valami egykor volt – tehát lehetséges – nagy összhang, felelősségen alapuló, transzcendens távlatú békesség igényét sugallja a beszélő. Ami a helyi kolostorban, egy sajátos kis közösségben talán még mindig megvalósítható: „Valami meghatóan egyszerű és szertartásosan komoly volt itt minden, csöndes derű, nyugalom és lemondás.”¹⁴ (Igaz, ez is mintha már búcsúzóban lenne: az épület „rozoga”,¹⁵ az étkezés az utolsó vacsora hangulatát idézi föl Orbán Gergelyben.)

A mindennapokban azonban a kicsiség és régiség többnyire szűkösséget, szegényességet és beszorítottságot jelent: „Fáradtan és szomorúan nyitott be alacsony, nedvesfalú hónaposszobájába […] Ócska ágy, rozoga almáriom, kis asztalka és egy szék: az asztalon könyvek, néhány klasszikus és modern író művei, a falon két olajnyomat és pár reprodukció: ez volt egész világa.”¹⁶ Nemcsak a kész lepusztultság, hanem a romlás folyamata is visszatérő tapasztalat: a Komjáthy Kör (Szakolcán valójában Gvadányi Kör volt, Juhász azért keresztelhette át a közelben élt költő nevére, mert Komjáthy Jenő alakja számára sorsmetaforát jelentett, mint ezt már 1911-ben Babitsnak írt levele tanúsítja¹⁷) „annak idején irodalmi társaságnak indult, és rövidesen kártyakompánia lett”.¹⁸ Orbán Gergely mások, de különösen saját sorsában szintén ezt látja: „hogy került ő ide, hatvanhat forint és hatvanhat krajcárért tót gyerekeket latinra és magyarra tanítani, ő, aki az egyetemen az elsők sorában volt, a tanárok és az ifjúság kedvence, ő, aki Párizsba indult”.¹⁹

A foglalkozásokat illetően elsősorban a város „intelligenciáját”²⁰ ismerhetjük meg. A tanárokon kívül hallunk írnokról, rendőrkapitányról, fővadászról, adótárnokról, patikusról, főjegyzőről, állatorvosról, járásbíróról, szerzetesekről és zsidó bérlőről. A köznép általában tót: a bakter, a paraszt, a kofa, a vendéglői szolgálólány, a vonatba beszálló munkás, marhakupec és talán a hajdú is. A nemzetiségi kevertséget Juhász nem tematizálja, de azért a nem magyaroknál rendszeresen jelzi a hovatartozást. Érdekes, hogy a meghatározó alakok közül senki sem vesz részt alkotó- vagy termelőmunkában, közvetve ez is néminemű valóságvesztést, valóságidegenséget sugallhat, illetve annak alapja lehet.

A kisregény legelején úgy találkozunk a két legfontosabb szereplővel, amint „szokásos esti útjukat”²¹ róják a városka főterén. Végvár leírása meg a beszélgetésükből elénk rajzolódó kilátástalanság ezt az ismétlődő és behatárolt mozgást a ketrecbe zárt vadéhoz hasonítja. Legalábbis a szűk hónapos szoba és a tizedik fejezetbeli börtönös képzettársítás fényében („börtöne ajtaja kinyílt”²² – érzi a városból szökve). A szerkezet is ilyenfajta ide-oda mozgásra épül a Pozsonyba való elutazásig. Orbán és Szimák kettes jelenetei váltakoznak a tágabb társaságokat bemutatóakkal. Mindez megfelel a cím keltette képzettársításnak, amely a „népi szólás szerint a nyugtalanság kifejezője – jár-kel, mint Orbán lelke”.²³

Nemcsak a főszereplők szenvednek a kisvárosi lét szűkösségétől, de ők képesek azt igazán tudatosítani. A helyi urak mindenekelőtt „a borban kerestek és találtak orvosságot az unalom ellen, amely egész Végvárra ráborult”.²⁴ Ebben a közegben Orbán két személyben látja meg lehetséges jövőbeni önmagát. Polyák rajztanárban, aki „a család és a tanítás áldozatának tekintette magát, akiben a művészt megölték a gondok, állandóan a mártír pózában járt-kelt, Székely Bertalan barátságával dicsekedett, és a Mohi csata című nagyszabású, de bevégzetlen olajfestményét mutogatta, amely az ebédlő falán sötétlett, mint a mester egyetlen alkotása”.²⁵ A másik alak a csak névről és fényképről ismert elődje az iskolában, a „kis Pehacsek”,²⁶ aki öngyilkosságot követ el. Mindkét ráismerést szédülés, támolygás kíséri, mintegy a lehetőségek önvesztésjellegét érzékeltetve.²⁷

A választási lehetőségek hiányát a vendéglő kapcsán jelzi az elbeszélő, ironikus hatású szóismétléssel: „A két kolléga hosszas tűnődés után elhatározta, hogy vacsorázni fog, betértek hát az egyetlen vendéglőbe, megették az egyetlen rostélyost és bécsi szeletet, azután jóéjszakát kívántak egymásnak.”²⁸ Távlatot jelenthetne a műveltség, ám a közeg nem csupán műveletlen, de műveltségellenes: a rendőrkapitány „büszke a nemesi származására és arra, hogy az érettségin megbukott”,²⁹ „a gimnázium nem örvendett valami nagy népszerűségnek”.³⁰ A kizárólagos, általánosan gyakorolt kitörés, illetve ennek pótszere a bor mértéktelen fogyasztása, a mámor önfeledkezése. Az élet vegetatív szintre süllyed. Az evészet-ivászat mellett az alvás szintén központi szerepet kap a helyiek életében: „Végváron este korán lefekszenek az emberek, mert drága a világítás, és mert nem érdemes hiába ébren tölteni az időt, amely alvásra való.”³¹

Értelmes tevékenység híján paradoxszá válik az időérzékelés. Együtt jelentkezik az unalom lomhasága és a mulandóság hirtelensége: „a napok lassan múlnak, az évek gyorsan”.³² Mind a két, látszólag ellentétes tapasztalatban jelen van az ijesztő felismerés, hogy lemaradunk az élet értelméről. A cselekvőtől idegen tevékenységre alkalmazza a kisregény többször is a „robot” szót, amely rögtön az első lapon, Orbán első megszólalásában feltűnik (a mulandóság témájával egybeöltve): „Múlik az élet, de örök a robot – tette hozzá kollégája, Orbán Gergely”.³³ Szimák állítja szembe a robotot a munkával egy kétségbeesetten utópikus – és a Szózat soraira rájátszó – lelkendezésében: „Mi már nem érjük meg azt a világot, pajtás, amelyik eljön, mert el kell jönnie, amikor egy nagy és szent dolog lesz, a munka, és amikor minden ember munkás lesz, nem robotos, mint én, mint mi”.³⁴ (Érdekes szerkezeti sajátossága a műnek, hogy az egyéni helyzetből való kitörés különböző lehetőségeit a történet harmadainál gondolják át, fogalmazzák meg a főszereplők. A munka iránti lelkesedés a hatodik fejezetben merül föl – összesen tizenöt van –, a városból való menekülés – és az öngyilkossági szándék – a tizedik-tizenegyedik határán, és a helyzetnek a kötelességetika szellemében való belső átértelmezése – ami tehát beletörődésként, de kilépésként is felfogható – a tizenötödikben.)

A valóság elmulasztásának érzése álomszerűen megragadhatatlannak mutatja a világot. Az érzékelésnek ez az elmosódottsága szintén már az első lapokon kifejezést kap. Nemcsak a már idézett alvás, de az álom szó is előfordul (az első bekezdésben): „A nagyvilág olyan messze van innen, hogy ők néha már álomnak gondolták az egészet.”³⁵ A szőlőbeli italozáskor, a történet egyik fordulópontján aztán Orbán hiába „erőlködött, hogy ébren maradjon”,³⁶ és az öngyilkosság ébredésként rémlik föl előtte menekülésekor: „Olyan érzése támadt hirtelen, hogy ő most álmodik csupán, mély gonosz álom csak az egész, amiből mindjárt föl fog ébredni”.³⁷ Az álomszerűséget nem csupán annak tematizálása érzékelteti: a kifejezések, leírások konkrét értelmét jelképpé és ritmussá oldó állandó ismétlések szinte az olvasóba bűvölik (jellemző például, ahogy az első lapon kétszer gyors egymásutánban előforduló „Múlik az élet” a negyedik és a tizenötödik fejezetben is visszatér).

Az eddigiek is már némi ízelítőt nyújtottak arra nézvést, hogy nagyon sűrű motívumháló teszi érzékletessé, sokágúvá és költőien felfokozottá a regény lélekrajzát és atmoszféráját. (Sokszor ellentétpárokká szervezhetően, mint a már említettek közül a szűkösség és a szabadulás, az ódonság és az ócskaság, a robot és a munka, az álom és az ébredés. Mindez az emberi gondolkodás egyetemesnek tűnő sajátossága, valamint az is, hogy ha akarnánk, ezeket akár egy – az ellentétet föloldó? – harmadik taggal is kiegészíthetnénk.) A korábbiak mellé érdemes még odaállítani a szél, a dermedtség, a fulladás, a végvári vitéz-bujdosó, a sziget-elszigeteltség és a halál-elmúlás motívumköreit.

Az életcéljukat nem találó, az értelmes cselekvésről lekésett³⁸ emberek ki vannak szolgáltatva valami felsőbb hatalom kénye-kedvének. Ezt a szeszélyes hatalmat érzékeltetik társadalmi szinten „a hivatalnak packázásai”,³⁹ metafizikai, kozmikus szinten pedig a kisvárosban állandóan fújó szél.⁴⁰ Szinte fölkínálja az átvitt értelmezést a VIII. fejezet első bekezdése, mely a végzet fogalmához köti a természeti jelenséget: „Végváron az emberek nemcsak a végzet hatalmában hittek, hanem babonás félelemmel tiszteltek egy másik hatalmasságot, amely néha kérlelhetetlenebb volt az elsőnél is: a szelet. A végvári szél néha napokon keresztül dühöngött, hideg volt és metsző, bömbölt és tombolt, hogy az alacsony házak tetői nyögtek és nyikorogtak belé.”⁴¹ A végzet szélfúvásának kiszolgáltatott ember különböző, de hasonértelmű képekben jelenik meg a fejezet további részében: „és ő olyan nyomorultnak, olyan bábnak érezte magát, pedig tudta, hogy különb náluk. Hiába, egy kis csavar volt a nagy államgépezetben, egy szem búza a taposómalomban, egy pehely a szélvészben, egy szegény árva helyettes tanár a végeken.”⁴² A hasonlatokban felbukkanó „kitett gyerek” ugyanezt a létérzékelést a kitaszítottság és a felnőni képtelenség vetületében jeleníti meg: „Az életbe kitett nagy gyerek volt ez a deresedő hajú, akadozó tekintetű és beszédű kapitány”;⁴³ „már elaludt és csemcsegni kezdett, mint egy éhes gyermek”⁴⁴; „Mint valami kitett gyerek vagy eltévedt árva a vásáron, sírni szeretett volna”⁴⁵. Ebben az értelmezési mezőben még a mindennapi megkopott szólásformák és konkrét események is – mint Bikády „Mi szél fújt ide?”⁴⁶ kérdése vagy hogy a rendőrkapitány szélütésben hal meg⁴⁷ – új jelentéssel telítődnek.

A valóságvesztésnek a kiszolgáltatottságnál is félelmetesebb oldalát, a holttá válás folyamatát, illetve az élőhalottság vagy tetszhalottság állapotát érzékelteti a dermedtség motívuma: „künn dermesztő sötét és néma éjszaka”; „Mind a ketten kegyetlenül lesújtó tekintettel mérik végig, és ő megdermedve akar védekezni, de hiába, nem jön ki egyetlen árva hang sem a torkán”; „a kijárónál egy öreg tót paraszt állott mereven, mint valami szobor”; „Orbán valósággal megdermedt ettől a nem sejtett találkozástól”.⁴⁸ A fuldoklás ugyanezt a folyamatot fejezi ki. Az életlehetőségek fullasztó korlátoltságát már a lakás és a kisvárosi lét szűkösségének a leírása érzékelteti. A föntebb idézett megszólalni képtelenség és a rendőrkapitány asztmája mellett a föllélegzések ritka alkalmai – mint ellenpontok – jelzik az állandó levegőhiányt: „teli tüdővel szítta a levegőt”; „valami ismeretlen jóérzés is végigborzongott benne, mint a fuldoklóban, aki az utolsó pillanatban deszkaszálat talál”; „ujjongott benne egy láthatatlan erő, amely eddig bénán és némán vergődött a nyomorúságos és kicsinyes viszonyok hínárjában”.⁴⁹ Mint a példákból látható, a fuldoklás sokszor azonos a némasággal, kifejezésképtelenséggel. Aki szembe tud nézni létével, ki tudja fejezni a világban elfoglalt helyzetét, az már értelmet is adott neki. Erre válik képessé Orbán a regény végén, miután az öngyilkosság elszántságában megismerte lehetőségei határait. De a kisregény számos kulturális utalása és idézete is a kifejezés, a sorsértelmezés kereséseként ragadható meg. A két tanár számára elsősorban az irodalom őrzi a helyzetük megvilágításával kecsegtető archetípusokat, illetve kisebb részben a képzőművészet (Izsó búsuló juhásza) és a vallás (a tékozló fiú és Dániel az oroszlánok barlangjában).⁵⁰ Robinson, Hamlet, Carmen, Faust neve fordul elő, Dulcinea említése Don Quijote, „a szegény Tamásé”⁵¹ pedig Lear alakját hozza elénk. És velük a „magyaros” mélabút, a fogságot, a hajótöröttséget, a bűn közegében meddő okoskodást, a pusztító szenvedélyt, a modern nyugati ember istenkísértését, az eszmények szélmalomharcát, az érdem és érdemtelenség összezavarásában rejlő őrületet.

Az irodalmi minták gyakorisága nem pusztán felidézett tartalmuk miatt érdekes, magának az analógiákra érzékeny beállítottságnak is megvan a lélektani háttere. A két főhős irodalmi műveltsége életfélelmükkel is vonatkozásba hozható (amit Szimák fogalmaz meg: „mi nem valók vagyunk az életbe”⁵²). A műveltséganyag azt a közvetettséget, távlatot nyújtja nekik, amit az „alkony” a városka szépnek látásához: „az alkonyat megnemesítette és megszelídítette a vaskos és rideg valóságot, mint az emlékezet az élményeket”.⁵³

Az értékek zűrzavarában és kiszolgáltatottságában elsősorban a sztoikus filozófia szellemisége nyújt vigaszt a két főszereplőnek. Szimák ki is mondja: „Én sztoikus vagyok.”⁵⁴ Ezt a vallomást támasztja alá és terjeszti ki mindkettejükre Horatius, Seneca és Cicero szeretetteli emlegetése, idézése. (Hogy a sztoicizmus a korszakban valóban eleven hatóerő volt, mutatja Juhászé mellett Kosztolányi vagy Márai közismert vonzódása ehhez a filozófiai vonulathoz.)

Az ősképek közül mint tipikusan magyar (és az épp csak felvillantott búsuló juhász és esetleg a rabságából hazatérő Mátyás király és egy-két egyéb mellett egyedül igazán kiaknázott) kiemelést érdemel a végvári vitéz és a bujdosó összemosódó alakja. Orbán számára a szimbolikussá érett költő, Balassi Bálint testesíti meg az archetípust: „Vagy magyarok vagyunk, vagy nem! Mégpedig búsuló és bujdosó magyarok! Teringettét, most jut eszembe, hogy Balassi Bálint is erre járt úttalan utain, az Oceánum mellé indulva Bécsből.”⁵⁵ A száműzöttség, az otthontalanság, a busongás természetes kísérői a bujdosónak (és a villanásnyira feltűnő betyárságnak): „Orbán az egész úton magyar népdalokat énekelt és betyárnótákat, közbe nagyokat kurjantott, a kalapját az ég felé dobálta, és amikor a háromszínű határkőhöz értek, sírva borult le rá, nem akart megválni tőle. – Édes anyám, édes anyám, mért vagy olyan mostoha hozzám – zokogta, dalolta, rikoltozta.”⁵⁶ A hiteles, cselekvő hazaszeretet, amit a végváriak és a bujdosók képviseltek, a jelenben nem tud kiteljesedni. Orbán hevességét relativizálja, hogy kitöréseire borközi állapotban kerül sor. És csak a kesergésig jut. Akárcsak a járásbíró, akinél ráadásul még a kétszínűség és a kompenzálás, az indulatátvitel kényszere is tovább bénítja a lélek mélyéről (és az ősi hagyományból) fölzengő nemes indulatot: „Nagy hazafi volt, minden kormány hűséges támogatója, de így bor között az az érzése volt, hogy ő maga Rákóczi fejedelem, a bujdosó kuruc Rodostóban. Még tárogatója is volt hozzá, nagy, csorba, fekete hangszer, amely örökösen a majtényi síkon letörött zászló miatt kesergett. A felesége évek óta csalta egy szomszéd városka fiatal patikusával, és ennek tudata csak fokozta az öregedő férfi hazafias elkeseredését.”⁵⁷

Végvár neve egyszerre int a vitézi példa, az elmúlás és a (Robinson kapcsán beemelt⁵⁸) szigetlét-elszigeteltség felé. Az utóbbival a hatodik fejezet első bekezdése kapcsolja össze az olvasót felfigyeltető módon: „Beállt a tél, és a sűrű hóesés elfüggönyözte Végvárt a nagyvilágtól. […] egy-két ügynökön kívül, akik halálmegvetéssel teljesítették hivatásukat és Végvárt sem kerülték el, mint misszionáriusok a Csendes-óceán legtávolabbi szigeteit, senki ismerős és ismeretlen se jelentkezett.”⁵⁹ Nemcsak a kisváros, a benne élő emberek életét is megszabja a valódi kapcsolatok hiánya. (A két főszereplő némi – a szó mindkét értelmében vett – különbségét jelzi, hogy az egész társaságban csak őközöttük alakul ki baráti viszony.)

A kisregényt átszövik a pusztulás képei, a legátfogóbb, a többieket is összerántó motívumkört hozva létre. Látvány és hang, természet és ember, bánat és mulatás, minden a közeledő vagy már megérkezett végre figyelmeztet: „Múlik az élet”;⁶⁰ „egyre nagyobb pelyhekben hullott a hó. – Talán reggelre betemet bennünket – mondotta végül Szimák távozóban”;⁶¹ „A fal melletti padon erős horkolás hallatszott, amely idővel valóságos halálhörgésnek tűnt fel”;⁶² „Mikor Orbán Gergely halálsápadtan kilépett a pince ajtaján a zuhogó fénybe, kísértetnek érezte magát, amely egy dohos kripta mélyéből mászik elő a napvilágra, ahol már semmi keresnivalója nincsen”;⁶³ „és olvasni kezdte: »Bizton tekintem mély sírom éjjelét – mondja Berzsenyi Dániel igen helyesen, és ugyancsak ő fejezi ki legtömörebben az élet mulandóságát e szavakkal: Lassanként koszorúm bimbaja elvirít«”;⁶⁴ „a kopasz Kálvária és a virágzó temető, a tujákkal és ciprusokkal, sorban elmaradtak mellőle”⁶⁵ stb. Az öngyilkosság szintén sokszor fölmerülő, Pehacsek és a rendőrkapitány kapcsán épp csak fölbukkanó, de aztán Orbán elhatározásaként több fejezeten átnyúló téma. Az elhelyezését tekintve is középponti, VIII. fejezetben pedig látomásos erővel mutatkozik meg a pusztulás: „Lassan kitágult az alacsony pince, megnőttek az árnyékok a falon, az arcok kísértetiesen meredtek rá, mint a kriptában az élőhalottak, a rendőrkapitány a padon egészen hullának látszott, már nem is horkolt, úgy feküdt, mint egy fakír.”⁶⁶ (A IX. fejezet végi, fentebb idézett újabb látomásban pedig saját magára vetül rá a pusztulás képe, önmagát is kísértetnek érzi.) A rendőrfőnök nemsokára valóban meghal, ez valószínűsíti, hogy jóserejű látomásról van szó. Ám a fejezet a magyar történelmi utalásoknak is az egyik gócpontja, így a két téma óhatatlanul összekapcsolódik. Nemcsak az egyéni életek múlnak (céltalanul), hanem az ország, a nemzet életében is nagy pusztulás közeledik, sugallják a sorok (a megíráskor és megjelenéskor már Trianon távlatából). A pincefalon lévő képek révén elénk tűnik a nemzetnek a maga forgandóságában és ellentmondásosságában mégiscsak nagysággá kikerekülő ezer éve: „A falakon képek voltak, aranyos rámában a magyar történelem néhány dicső és sötét lapja: a honfoglaló vezérek pajzsukra emelik Árpád fejedelmet, Dobozy Mihály megöli hitvesét, hogy az ellenség elől megmentse. Zrínyi Miklós kirohan Szigetvárból, Kossuth imádkozik a kápolnai csata után. De ugyancsak ezen a falon van Ferenc József arcképe is és Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál.”⁶⁷ Paradox módon a múlt ilyen megidézése akár reményt is kelthet, a veszteségek és szenvedések sorozata mint áldozatra kiválasztott, tehát üdvtörténeti céllal rendelkező népet is mutathatja a magyarságot, főleg annak fényében, hogy közvetlenül a történelmi körkép előtt „az Úr véré”-t⁶⁸ említi az elbeszélő.

Polyák rajztanárnak ebben a fejezetben újra szóba hozott festménye („Elhatározta, hogy a szünidőben mégiscsak befejezi a Mohi csatát”⁶⁹) szintén szimbolikussá lényegül, nemcsak a múltat, de a jövőt illetően is. Akárcsak a kitörő, istenítéletszerű „zomotor”⁷⁰: „Künn ezalatt hirtelen beborult az ég, a sötét felhők úgy lógtak az égen, mint óriás rongyok, és estére megeredt a zápor, villámlással és mennydörgéssel. A pince ablakain úgy kopogott a jég, mint mikor göröngyöket dobálnak a koporsóra. Az ég hatalmas orgonája zengett, a mulatók révedezve néztek egymásra, istenítélet járt a határban, és ők ittak, letörten, elkábulva, mint matrózok a süllyedő hajón. – Zomotor ez – cikázott át egy villám fényénél Orbán Gergely agyán, és most már egészen beletemetkezett a borba.”⁷¹ Juhász nagyfokú tudatossággal vetíti egymásra – itt koncentráltan, más fejezetekben hol így, hol csupán villanásnyira – a kisvárosi és az országos-nemzeti sorsot. Jelzi a szándékosságot egy, a kisregény közlését beharangozó nyilatkozata is a Pesti Napló 1925. szeptember 13-i számában: „A nagy magyar és emberi tragédia árnyéka már ott kísért az eseménytelennek tetsző történet lapjain. Az összeomlás előszele fújdogál a határszéli városka utcáiba és lelkeibe, még egyéni sorsok is vannak, egyéni vívódások és vergődések, de a közös végzet szekere valahol már indult a história lejtőjén, amely jószándékkal és tévedéssel volt kikövezve.”⁷²

Mindenki, legalábbis minden magyar bevonódik a haláltáncba. A végzetszerűség irányít, de az író azt is érzékelteti, hogy ez a végzet nem egészen vak. A társadalmat átjáró vétkek egyengetik az útját. Az általános magány, a kopottas, szürke kilátástalanság, a kiteljesedni nem képes öntudat mámorba menekítése, az értékek szólammá üresedése,⁷³ az eluralkodó közöny és fatalizmus csak következmények. A fő okot leginkább a Cseh Artúr osztálytanácsos iskolalátogatását elmesélő VII. fejezetből hüvelyezhetjük ki. (Talán már a név is arra utal, hogy az ilyenek készítették elő valójában a cseh megszállást? Bizalmasa, az igazgatónak kiszemelt Malik Márton vezetékneve pedig a szláv nyelvekben kicsit is jártas olvasót a kicsiségre, kisszerűségre emlékezteti.) Hogy ez az ok a Ferenc József-i kor hozománya, azt két egymás közelében elhelyezett, így egymást erősítő finom utalással emeli ki az elbeszélő. A ferencjózsef nevű ruhadarab közvetlenül, a ruganyos léptek közvetve idézik föl a császár és király meghatározó alakját: „Az egész tanári kar várta a vonatnál, teljes kopott díszében, még Szimák Zoltán is kölcsönkérte az egyik tanító ferencjózsefét, és úgy nézett a peronra lépő előkelő idegenre, mint ahogy Ádámra néz az eszkimó az Ember tragédiájában. Cseh Artúr hivatalos komolysággal szállt le a vonatról, ruganyos léptekkel.”⁷⁴ Nos, úgy tűnik a regényben, hogy a kor ellentmondásos viszonyai (ne feledjük, hogy a borpince falán Ferenc József képe mellett ott van Kossuthé – és Deáké – is) hozzák létre azt a megmerevedett, ridegen hivatalnoki, az értékek szerves kibontakozását gátló struktúrát, amely az életerők elsorvadásához, végső soron pedig a bukáshoz vezet. Ami a kisregényben csupán fölvetés és sugallat, az tételesen úgy fogalmazható meg: az egyszerre ingatag és – ezt ellensúlyozandó – túlzottan megmerevített intézményesség szolidaritás nélküli részekre tördelte a társadalmat, így a felemelkedés fő módja nem a közösség kiteljesítése, hanem a képmutatással leplezett önzés lett. Ahogy a tanárok nyomorúsága lepereg a normális körülmények között őket segíteni hivatott minisztériumi tisztségviselőről, ugyanúgy kívül esik a kisvárosi urak szemhatárán az egyszerű – nagyrészt vagy teljesen tót – lakosság élete, de a helyi felsőbb körökön belül, a tanárok és a tisztviselők közt is ellenségeskedés dúl. A kisváros perifériajellege pedig azt mutatja, hogy a központ és a végek között is megszűnt az egészséges véráramlás.⁷⁵ (Valószínűleg megszűnt, hisz a múlt azt sejteti, hogy valaha volt ilyen, király – Vak Béla – születésének – a kisregényben: halálának – is helyet adhatott a város, és Mátyás útja szintén rajta át vezethetett az országot felvirágoztató uralkodáshoz.) Az érvényesülés útja nem a robottá alacsonyult munka, hanem a látszatkeltés, a képmutatás, az intrika, a besúgás. „Malik addig fondorkodott az igazgatónál, amíg az elbocsátotta Orbánt, azzal a megokolással, hogy túlságosan sokat olvas és nem elég erélyes a fiúkkal szemben. Azóta Malik karriert csinált”.⁷⁶ Az igazi érdemek háttérbe szorulásával a személyes kiválóságtól független kapcsolatrendszer is döntő tényezővé válik: „kérvényét, amelyben valami kultúrgócba való áthelyezésért esedezett, a legridegebben utasították vissza a minisztériumban. Ellenben Prikulics Józsefet, aki tagja volt az urak kongregációjának és sógora a tankerületi főigazgatónak, Pozsonyba helyezték át és egyben rendes tanárrá nevezték ki.”⁷⁷ (A társadalmi pozíciók közti szakadékra jellemző, hogy a természetes igény mint „esedezés” fogalmazódhat meg. Ugyanilyen túlzott alázatosság nyilvánul meg Cseh Artúr fogadtatásában, hogy mennyire beidegződötten, az mutatja, hogy nem csupán a hivatalosan érintett tanári kar, hanem a vendéglői kiszolgálólány részéről is.) Az alárendeltek törleszkedő szerepjátszásának párja a fölérendelt előkelő közönnyel párosuló színlelése: „Cseh Artúr maga volt a legújabb divat, monoklit viselt és betétes lakkcipőt, hidegen és fölényesen mosolygott, akár gazdasági dolgokról volt szó, akár tanügyi kérdésekről. […] érdeklődést színlelve megtekintette az intézet épületét, az igazgatói irodát, a tanári szobát, a folyosókat, az udvart, mindent, mindent!”⁷⁸ A centrumról leszakadó periféria már az ország trianoni sorsát előlegzi.

Hogyan lehetne másképp? Juhász több oldalról is felvillantja az egyéni szintet meghaladó kiút lehetőségét. (A már említett egyéni sorsfordulók némileg párhuzamba állíthatók ezekkel, de velük ellentétben a kiút mibenléte itt többnyire nincs kifejtve, csak a motívumokból hámozható ki, másrészt az ott szereplő öngyilkosság nem tekinthető kívánatos megoldásnak, a sztoikus kitartás pedig inkább a tűrés, a rossz átvészelésének a módszere.) A menekvés lehetőségét egyfelől a legendás múltban villantja föl, a régi magyarságban, összefogásban, áldozatvállalásban. Erre emlékeztet a már föntebb idézett történelmi képsorozat, valamint Mátyás, Balassi, a bujdosó kurucság föltűnése mellett a leggyakrabban emlegetett Árpád-kor. A Vak Bélával kapcsolatos (a mű szellemébe illeszkedően „hibás”, születése helyett a halálát idekötő) hagyomány mellett „az ódon baptisztérium, amely még az Árpádok korából maradt itt”,⁷⁹ hívja elő a régmúlt korszak szellemét. A szakrális épületben a történelmi hagyomány összetalálkozik egy másikkal, a vallásos, keresztényi útkereséssel. Már volt róla szó, hogy a ferences kolostor az elbeszélésben mint az igazi élet kis szigete tűnik elénk. Kevés a kiválasztott, de talán nem szükségszerű, sugallja a regény, hogy kívül rekedjünk, és talán az sem, hogy az értékes életet élők örök kisebbségben maradjanak. A megtérés módját a tékozló fiú példázata világítja meg: „Álmában megint kispap volt […] A tékozló fiú volt a textus, aki elhagyta az Atya hajlékát és a világba tévedt, a hiúságok és gyönyörök piacára, és végre is letörten, bűnbánóan visszatért a csöndes, nyugalmas szülői házba, ahol atyja megbocsátó szeretettel ölelte szívére az eltévedt fiút.”⁸⁰ Hogy a kiengesztelő álomban – a fent kihagyott részben – Szimák mellett Cseh Artúr és Malik is föltűnik, azt jelzi: az igazi megszabadulás nemcsak az egyén vagy egy szűk kör kivonulását jelenti, hanem az egésszel vet számot, az egészet vonja magával.

A történelmi-legendás és a vallásos-kegyelmi mellett fölbukkan egy politikai-társadalmi jellegű elképzelés is. (Itt az elbeszélőt – minden igazsága mellett – meglegyinti a szerepben való tetszelgés kísértése, de lélektanilag mindenképp menti a helyzetet, hogy Orbánt a kérelme várható visszautasítása miatti dac hevíti.) A merev társadalmi határokkal a demokrácia igénye szegeződik szembe (egyben a vezető történelmi személyiségekhez kapcsolódó legendás történelemszemléletet is némiképp ellenpontozva): „Orbán Gergely a hetedikben a régi magyar irodalom demokratikus vonásairól magyarázott. Elmondta, hogy Dózsa György parasztlázadásában ugyanaz az elnyomás és keserűség tört utat magának, amely Apáti Ferenc Feddő énekéből, Heltai Gáspár meséiből és a magyar dráma első kísérleteiből is kiérzik.”⁸¹ Végül idekapcsolhatók, tulajdonképpen ugyanennek egy másik oldalát fejtik ki utópikus formában Szimák már idézett himnikus szavai a munka eljövendő koráról.

A nyomorúságok lehetséges okait és megoldásait és ezek egymás közti összefüggéseit a regény lírai jellegének megfelelően természetesen nem fejti ki, nem állítja előtérbe a szerző. De van egy ismételten előforduló belátás, amely talán mindet képes magához rendezni: a szenvedés elkerülhetetlensége és a részvét ebből adódó szükségessége. (Párhuzamként megint csak gondolhatunk például a kései Kosztolányira.) Az átérzett sorsközösség a színéről részeg képzelgésben, valóságosan inkább a fonákjáról mutatkozik meg: „Nem is olyan rosszak ezek az emberek, mint ahogy néha mutatják – gondolta Orbán a harmadik pohár után. – Csak szerencsétlenek, mint én. Csak nem tudják, hogy mindnyájan testvérek volnánk a szenvedésben és elmúlásban, amely édes mindnyájunkkal közös. És mégis mindig bántják egymást, bántják magukat, és a boldogtalanságot, amely úgyis végzetünk, csak szaporítják és sokasítják ezen a földön. Sajnállak és szeretlek, testvéreim, emberek, magyarok, valahányan vagytok! Szeressük egymást és az életet, hiszen úgysem sokáig lehet.”⁸² Illetve: „Emberek, akiknek arca közönyt és örömet, bánatot és megelégedést sugárzott feléje, csak részvétet nem, csak megértést nem.”⁸³

A szerkezet sajátos keretességével éri el a szerző, hogy a befejezés nem szűkíti a szemlélet sokértelmű tágasságát. Csak a végzet játszik velünk, vagy valóban tehetünk valamit sorsunk jobbra fordításáért? Juhász úgy zárja le a művet, hogy újra belső élményünkké válik, amit persze tudni mindig is tudtunk: a világ talán reménytelenül is reménykeltő, talán körben forogva is megújuló. Az utolsó fejezet visszatér az elsőhöz. Újra a némaságba merült városka főterén sétálgat és beszélget a két barát, újra elhangzik, hogy „múlik az élet”, megint hallható „a tót bakter” „egyhangú”⁸⁴ éneke-kántálása, újra kézbe kerül lefekvéskor egy antik klasszikus (ott Vergilius, itt Cicero), és aztán elalvás előtt mindkétszer Orbán szemébe ötlik a kijavítatlan dolgozatok kupaca. Nincs hát kiút, az élet csak körbe forog, mint Szimák búgócsigája?⁸⁵ Ám lehet, hogy valami spirális fejlődési elv szerint az ugyanaz mégsem ugyanaz, az ismétlés egy szinttel magasabban ismétel? Hiszen az első fejezetbéli őszi hűvösséggel, „dühöngő széllel”,⁸⁶ kietlen vendéglővel szemben ott vannak a virágzó fák, a tavasz, az áhítatos hangulatú vacsora a rendházban. A „dermesztő sötéttel”⁸⁷ szemben itt a „szelíd holdfény”⁸⁸ „tündéri kéken és melegen csillog”⁸⁹, vagyis már van fényforrás, ha az másodlagos és csalóka is esetleg. És kerül válasz életük értelmére is, bár az nem boldogító: „A kötelesség – válaszolt kurtán Orbán Gergely, de hangjából inkább a lemondás tompasága érzett, mint a meggyőződés szilárdsága.”⁹⁰ Orbánban fokozatosan érik meg ez a kötelességetika. A halálra való elszántság, amely az élet apró örömeinek megbecsüléséhez is hozzásegíti, éppúgy belejátszik, mint a szenvedés közösségének felismerése és a sztoikus tartás példái. Pozsonyban egyrészt újraéli sorsa biztató, boldogító momentumait: az egyszerre mély gyökerű és modern városi kultúrában kínálkozó szellemiséget,⁹¹ a gyerekkor boldogságát,⁹² a szerelem elragadtatását.⁹³ Másrészt ráébred, és a Bikádyval folytatott beszélgetés később megerősíti ebben, hogy mindez szintén viszonylagos, megint csak mást jelenthetnek a dolgok a messziről és a közelről szemlélő számára: „De volt-e boldog valaha is? Eszébe jutottak a szemináriumi böjtös és imádságos évei, az egyetemi koplalások és a nevelősködés szenvedései, a helyettes tanárság vidéki stációi, és hogy az idő is eljárt fölötte […] Ott Végváron a szörnyű magányosság és halálos unalom olyan nagyszerűnek és hősiesnek mutatta a szabad halált, de ami ott komor tragédiának látszott, az itt egészen elveszett az élet nagyobb méretei között.”⁹⁴; „Vagy talán nem is olyan boldogok ezek az emberek? Talán ezek meg olyan csöndre és nyugalomra vágynak, amilyen csak Végváron van, talán ez a Sárosy Adrienne még boldogtalanabb, mint ő, a kitartott életével, tarka rongyaival, az örökös kéj és mámor robotjával, amely elhervasztja arcát és időelőtti barázdákat húz a homlokára.” A felismerés közvetlenül ezután, ismét a szenvedésközösség nevében fogalmazódik meg: „Talán mégiscsak az választja a jobbik részt a földön, aki a szenvedést választja, és ha már boldogságot nem találhatunk úgysem, talán az egyetlen bölcsesség, ami számunkra megmaradt: szépen és okosan rezignálni.”⁹⁵ Az utolsó bekezdésben ugyanez a gondolat megismétlődik: „már tudta, hogy ennek így kell lenni és hogy a szenvedés az egyetlen forma, amellyel a sors és az emberek mostohasága és ostobasága ellen védekezni tud. Mikor hazatért és ágyába bújt, még elővette kedves Senecáját, és egy fejezetet olvasott belőle a valódi erényről, amely százszor inkább elszenvedi az igazságtalanságot, de egyszer sem cselekszi azt.”⁹⁶ Az élet így stációjárásnak bizonyul („a helyettes tanárság vidéki stációit” említi, és a végvári kálvária is visszatérő helyszín), a feltámadás bizonyossága nélkül, de mégis valamiféle reményében (a „mégis-morál” nagy magyar irodalmi hagyományába is bekapcsolódva). Talán ez nem is lehet másként az olyan embernél (a tipikus modern embernél?), aki a hit kegyelme nélkül tör a hit kínálta üdvösségre. Mert erre törekszik Orbán, ahogy a regény nyelvezetébe állandóan beleszövődő vallásos-bibliai utalások jelzik („Úgy élünk […] mint ahogy Kempis Tamás kívánja”;⁹⁷ „áldás, békesség”;⁹⁸ „szaporítják és sokasítják”; ⁹⁹ „az Úr vére”;¹⁰⁰ „istenítélet”;¹⁰¹ „választja a jobbik részt”;¹⁰² „Elvégeztetett”;¹⁰³ „mind a ketten mélyen és erősen érezték, hogy ők maguk is kolduló barátai csak az életnek, világi szerzetesek”;¹⁰⁴ valamint az egykori novíciátus emlékei, a tékozló fiú története stb. stb.). A stációt járó ember mellett – a korábban említettekhez kapcsolódva – az emberi elhagyatottság mélységét olyan motívumcsírák (mindkettő csak kétszer-kétszer fordul elő) is jelzik, mint a madáchi művet asszociáló eszkimó¹⁰⁵ alakja és a mostoha¹⁰⁶ szó (az utóbbi a már értelmezett „kitett gyerekkel” is párba állítható). De a (közös?) stációjárás mégis némi megbékélést hozhat. Jellemzően mindig a kálvária említésével egyidejűleg tűnik föl a kisváros békés, motivikájában akár Jézust is megidéző arca: „A Kálvária-dombon sétálgattak alkonyat felé és nézték az alattuk elpihenő városkát, amely így, messziről, egészen barátságosnak látszott […] a kis házak mint csöndes, békés nyáj hevertek”;¹⁰⁷ „Ahogy kinézett az ablakon és sorra föltűntek a hajnal ragyogásában a vadvirágos temető, a sárga gimnázium és a Kálvária, a kis fehér házak békésen álmodozó nyája, most tudta csak meg […] mennyire a szívéhez nőttek”.¹⁰⁸ Néminemű titokzatos delejesség is erőt ad a reményhez: „Bikády egész lénye valami különös, jótékony delejességet sugárzott a lelkébe, az életöröm áramát, amelytől fölolvadt és fölengedett benne minden kínos és keserves gyötrelem”;¹⁰⁹ „a nagy, kerek hold delejes fényében úszott a tér”.¹¹⁰

A valamivel idősebb és tapasztaltabb barát, Szimák kicsit Orbán vezetője is. Ő vezeti be a sztoicizmusba és a kitartás egyéb módozataiba, de a cseh túrát is ő ajánlja. Szerepköre óhatatlanul az Isteni színjáték Vergiliusát juttatja az olvasó eszébe, és valóban, mintha Juhász rá is játszana erre a párhuzamra: az I. fejezet végén, a Szimákkal való találkozás után Vergilius műve kerül Orbán kezébe. Dantét idézhetik a csillagok is (amelyek a Színjátékban például mind a három nagy rész végén fölbukkannak). A kisregényben a IV. fejezet végén jelennek meg a vezető előtt: „sóhajtotta minden meggyőződés nélkül Szimák és az égre nézett, amelyen éppen akkor gyúltak ki az első csillagok.”¹¹¹ (És a következő fejezet elején rögtön útra hívja társát.) A cím ebből a szempontból a lélek alvilági útjára utalhat (a halál látomásainak szintén új értelmet adva!). De melyik alvilágban utazik Orbán lelke? A pokolban vagy a purgatóriumban? Talán azt ismeri föl a kisregény végén a főszereplő, hogy mégsem a pokolban, hanem a purgatóriumban van.

Jegyzetek

¹ Szalatnai Rezső: Juhász Gyula Szakolcán. Pozsony, Toldy Kör, 1940, 266.

² Juhász Gyula Összes Művei IV., szerk.: Péter László, Budapest, Akadémiai, 1975, 451–454.

³ Uo. 440., 450.

⁴ Juhász Gyula: A szakolcai dombokon – Orbán lelke és más írások, szerk.: Benkő Andrea, Miskolc, Felsőmagyarország, 2004, 81. A továbbiakban A sz. d. jelzéssel ebből a könyvből idézek. Azért választottam ezt, és nem a kritikai kiadást, mert itt jól kezelhetően egybe vannak gyűjtve a hasonló tematikájú prózai írások. Ha nem is teljességükben, de a kritikai kiadásnál bővebben. Ahogy Benkő Andrea az utószóban írja: „Sajnos, aki össze akarja gyűjteni Juhász Gyula szakolcai írásait, némi nehézségekbe ütközik, mert a kritikai kiadás – az MTA szövegkritikai bizottságának korabeli döntése szerint – egyfajta cenzúrát gyakorolt, és többek között a költő 1918 végén megjelent cikkei sem kerültek be a kritikai kiadás köteteibe, a szerkesztők csak a megjelenés helyét közlik a jegyzetekben […] Ezeknek az írásoknak egy része tehát első ízben lát napvilágot kötetünkben.” A sz. d. 122.

⁵ Szalatnai Rezső: Juhász Gyula hatszáz napja. Bp., Magvető, 1962.

⁶ A sz. d. 52.

⁷ Uo. 53.

⁸ Juhász Gyula Összes Művei IV. 449.

⁹ A sz. d. 61.

¹⁰ Uo. 60.: „Hűvös szél fújt a közeli hegyekből.”

¹¹ Uo. 90.

¹² Uo. 67–68.

¹³ Pozsonyban ez talán életmentő lesz, mint majd később kitérek rá, a talajviszonyokról szóló részek cinikus ellentmondásossága pedig a viszonylagosság kínálta manipulációkra ad példát: „Ezt a fészket megszoktam, a talajviszonyok kedvezőek” (uo. 66.) n „Nagyon kérlek, írj egy szép, okos folyamodványt, említsd meg a talajviszonyokat, amelyek egészségemre kedvezőtlenek” (uo. 68–69.); „szó nélkül nyújtott át egy folyamodványt, amelyben az egészségi állapotára kedvezőtlen talajviszonyok miatt kéri, hogy a nagyméltóságú kultuszminiszter úr őt egy Végvárnál kisebb hely algimnáziumába áthelyezni kegyeskedjék” (uo. 79.).

¹⁴ Uo. 107.

¹⁵ Uo. 106.

¹⁶ Uo. 62.

¹⁷ Vö. uo. 6.: „Én Szenic mellett vagyok íme, ahol egy régi magányos és mélylelkű magyar szőtte végtelen álma pókhálóját. Szenic mellett, morvai határon.”

¹⁸ Uo. 61.

¹⁹ Uo. 62.

²⁰ Uo. 83.

²¹ Uo. 60.

²² Uo. 91.

²³ Benkő Andrea: Utószó – Szakolca mint a lélek állapota. Uo. 119.

²⁴ Uo. 61.

²⁵ Uo. 63.

²⁶ Uo. 64.

²⁷ „Orbán Gergely riadtan nézett föl rá, mintha csak hirtelen magát látná, egészen öregen és letörten, és valami szédülésfélét érzett”, „Szinte támolygott, mikor a napfényes utcára ért” (uo. 63., 65.) A XII. fejezet elején is van még egy szédülési jelenet, itt már a bevégzett énvesztés érzéséhez kapcsolódik: „Most már, a lassan megvilágosodó bizonyosság előtt, hogy nem tud még meghalni és a még keservesebb bizonyosság előtt, hogy most már talán végképpen eljátszotta az életét, tompa, mély csüggedés fogta el, valósággal szédülést érzett, meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, elsötétült előtte minden, a biblia szavát suttogta maga elé, mint egy eszelős. Elvégeztetett.” (Uo. 96.).

²⁸ Uo. 61.

²⁹ Uo. 60–61.

³⁰ Uo. 61.

³¹ Uo. 60.

³² Uo. 60. Hasonló az időérzékelés a XII. fejezet elején: „Nem tudta, mióta ül már ott a söntés sarkában, talán egy órája, talán egy örökkévalóság óta” (uo. 96.).

³³ Uo. 60. A motívum további előfordulásai: 66. (itt „szellemi favágás”-ként), 69., 70., 75., 95., 99., 103.

³⁴ Uo. 75.

³⁵ Uo. 60. (Kiemelés az eredetiben.)

³⁶ Uo. 86.

³⁷ Uo. 93.

³⁸ „Orbán Gergely arra gondolt, hogy ez a lány, aki mindenkié, ha kell, most mégis különb valamivel nála, mert ez nem késett le a dolgáról, mint ő.” (Uo. 89.) A regény líraisága, mint oly sokszor, itt is megengedi a lekésettség átvittebb értelmezését.

³⁹ Uo. 65. (A kifejezés köztudottan a Hamlet Arany-féle fordítására megy vissza.)

⁴⁰ Már az elbeszélés második mondatában előfordul: „Hűvös szél fújt a közeli hegyekből, az ősz első lehellete.” (Uo. 60.)

⁴¹ Uo. 80.

⁴² Uo. 81

⁴³ Uo. 83.

⁴⁴ Uo. 86.

⁴⁵ Uo. 93.

⁴⁶ Uo. 98.

⁴⁷ Uo. 105.

⁴⁸ Uo. 62., 87., 90., 97.

⁴⁹ Uo. 91., 97., 99.

⁵⁰ Vö. uo. 102. és 84.

⁵¹ Uo. 81.

⁵² Uo. 66.

⁵³ Uo. 68.

⁵⁴ Uo. 71.

⁵⁵ Uo. 72.

⁵⁶ Uo. 72–73.

⁵⁷ Uo. 82–83.

⁵⁸ „Körülnézett, mint a hajótörött Robinson a szigeten” (uo. 62.). Ahogy számos regénybeli motívum, Robinson alakja is előjön Juhász költészetében. A kritikai kiadás felhívja ezekre a figyelmet, kivéve az idekapcsolódó verset. Valószínűleg azért, mert a Robinson szigetén… még a szakolcai időszak előtt keletkezett, 1909-ben.

⁵⁹ Uo. 73.

⁶⁰ Uo. 60., 69., 108.

⁶¹ Uo. 76.

⁶² Uo. 83.

⁶³ Uo. 89.

⁶⁴ Uo. 90.

⁶⁵ Uo. 90–91.

⁶⁶ Uo. 84.

⁶⁷ Uo. 87.

⁶⁸ Uo. 85.

⁶⁹ Uo. 86.

⁷⁰ A szó képzetkörét a kritikai kiadás világosítja meg: „régi magyar helynév, melyet népetimológiásan Jókai »szomorú tor« jelentésben honosított meg irodalmi nyelvünkben; Juhász szívesen élt vele, verscímben is használta” (Juhász Gyula Összes Művei IV. 448.).

⁷¹ A sz. d. 86. A vihar és a történelmi események párhuzamát még jobban kiemeli, hogy a következő fejezetben az elvonult „zomotort” vesztett csatához hasonlítja. Ahogy Orbán megállott órája is egyfajta szakadást jelez az időben.

⁷² A nyilatkozat részletét a kritikai kiadás is közli: Juhász Gyula Összes Művei IV. 450.

⁷³ Cseh Artúr kultuszminisztériumi osztálytanácsos szavai nemcsak gesztusai fényében hiteltelenek, de jóslatnak sem válnak be: „Isten, király, haza: e háromság lebegjen mindig az oktató és nevelő szemei előtt, és akkor nem lesz semmi baj!” A sz. d. 79.

⁷⁴ Uo. 76. A Ferenc József kapcsán emlegetett „ruganyos léptek” a kor újságírói közhelye volt. A képzettársítás elterjedtségét igazolja például Krúdy I. Ferenc József című portréja is: „»Ruganyos léptekkel szállott le a vasúti kocsiból« – írta az egykori hírlapíró, mint ezt már őseitől tanulta. Nohát: erről a ruganyosságról volna néhány szavam az emlékirataimban: – én már sajnos nem láthattam F. J.-etvalóban olyan testi állapotban, ahogyan artista értelemben a ruganyosságot elképzeljük.” Krúdy Gyula: A XIX. század vizitkártyái. Bp., Szépirodalmi, 1986, 8.

⁷⁵ Orbán elég világosan fogalmaz: „A főigazgató úr Pozsonyban egy kávéházban uzsonnázik, udvarias stréberek hallgatják áhítattal, amint a középiskolai reformról elmondja a magánvéleményét és úgy gondol ránk, végváriakra, mint mi a lapp és szamojéd rokonainkra. Pesten ma este a Nemzetiben Hamlet dán királyfit adják, az Operában pedig a Carment. Mi pedig itt ragadtunk a lucskos hóban” (A sz. d. 74.).

⁷⁶ Uo. 67.

⁷⁷ Uo. 67.

⁷⁸ Uo. 76–77.

⁷⁹ Uo. 67.

⁸⁰ Uo. 102.

⁸¹ Uo. 77–78.

⁸² Uo. 84–85.

⁸³ Uo. 91.

⁸⁴ Uo. 62. és 108.

⁸⁵ „Orbán óvatosan kivette a revolvert a zsebéből és visszatette a helyére, mindenféle limlomok, noteszek, árjegyzékek, üveggömbök, búgócsigák, fütyülők, játék pisztolyok, szájharmonikák és egyéb, a gyerekektől elkobzott tárgyak közé. Egy pillanatra elmosolyodott ezen a tarka csendéleten, mert eszébe jutott, hogy Szimák a tél unalmas délutánjain maga is el szokott játszadozni ezekkel, és egyszer egy tanítványa, aki a kerékpárját jött javítani, tettenérte, amint a szoba közepén guggolva, éppen egy búgócsigát pörgetett.” Uo. 104–105. A kifejezésre irányítja a figyelmet – amellett, hogy egy fejezet végén áll – az is, hogy pár sorral később az összetétel egyik szava egy hasonlatban újra előbukkan: „Mint a csiga a házában, megint biztonságban érezte magát.” Uo. 105.

⁸⁶ Uo. 61.

⁸⁷ Uo. 62.

⁸⁸ Uo. 107.

⁸⁹ Uo. 109.

⁹⁰ Uo. 108.

⁹¹ Uo. 92–93.: „Itt élnek az emberek, itt szép az élet, itt kultúra van, gyönyörű múlt és boldog jelen, nyugalmas és mégis mozgalmas. Befelé tartott a városba, komoly szépségű és mégis nyájas homlokú házak között. Ismeretlen fölírásokon akadt meg a szeme, német és magyar neveken, városiasság és polgáriasság barátságos levegője csapta meg.”

⁹² „Boldog lesz ismét, mint gyermekkorában” – uo. 93.

⁹³ „Elöl jött ő, akinek láttára Orbán Gergely egyszerre forróságot és hideglelést érzett” – uo. 97.

⁹⁴ Uo. 93.

⁹⁵ Uo. 95.

⁹⁶ Uo. 108–109.

⁹⁷ Uo. 73.

⁹⁸ Uo. 84.

⁹⁹ Uo. 85.

¹⁰⁰ Uo. 85.

¹⁰¹ Uo. 86.

¹⁰² Uo. 95.

¹⁰³ Uo. 96.

¹⁰⁴ Uo. 107.

¹⁰⁵ „Eszkimók vagyunk most, pajtás – válaszolt fájdalmasan fölnevetve Szimák” (uo. 73.); „mint ahogy Ádámra néz az eszkimó az Ember tragédiájában” (uo. 76.).

¹⁰⁶ „mért vagy oly mostoha hozzám – zokogta” (uo. 73.); „a sors és az emberek mostohasága” (uo. 108.).

¹⁰⁷ Uo. 67–68.

¹⁰⁸ Uo. 103.

¹⁰⁹ Uo. 99.

¹¹⁰ Uo. 108.

¹¹¹ Uo. 69.