77. Napfogyatkozás; Egy metafora története

77. Napfogyatkozás

Ólom nyári nap a párkák szótlanul figyelnek
Egyikük órájára mutat
Az égbolt kékje mintha sötétebb lenne
És a fényviszonyok fátyolosabbak
Egynegyed órával a teljesség előtt a kertben várunk
Vibráló vízhullám árnyéksávok
A tuják fémszürke színűre váltanak
Besötétedik az égbolt nyugati része
Eléri őt a duzzadó sötétség
Élesztő tészta most keze hidegen felé nyúl körbekarolja
Udvara nem a legfényesebb ahogy eddig
Minden más mint az megszokott
Sárga-narancs derengés az ég alján
Ritkul és hűl a levegő
Ahogy elhallgatnak az állatok
Valaki mintha az időbe mint kölcsönzött videófilmbe tekerne
Egyszerre gyors és lassú
Oda-vissza kúszik az árnyék
Hüllőszemekkel nézi a ragyogást
Hang nélküli vihar közelít
Röntgenfelvétel-felhők
A Vénusz is feltűnik a dombokon túl
Ezek az utolsó pillanataink a teljesség beköszönte előtt
A napsarló teljesen elvékonyodik
Ragyogó gyöngy nyaklánccá bomlik de nem hallod a kopogást
Csak a hold-völgyeken süt át a fény
Végül egyetlen izzó
Szem villan fel
Megjelenik a gyémántköves karikagyűrű
Fáradt napkör néz le ránk elkomorul valamiért
Izzadva bámulunk vissza a bekormozott üvegen túlról
Az utcai lámpák a színjátékba bekapcsolódnak
És fanfárok nélküli köd-sugaras koronát helyez egy törvény a Holdra
Rózsaszín napkitörések ünneplik az új lényt
Az égbolt sötét mint egy áruló mosolya
Ezüstös fény terül el a horizontokon
Legfényesebb csillagaink bolygóink tűnnek elő
Most fekete tátott száj vagy kitágult forró nemiszerv
Eltűnt muffin utáni papír remegő váltójel
A Nap ismét felvillan a gyémántgyűrű rajta a gyöngyfüzér forr
Ezúttal azonban a királynő nyugati peremén
Napsarló villan újra
És lassan a táj mint rosszullét utáni arc
Visszanyer egy eredeti színt
Az árnyék is visszavonul
Lábad alá sompolyog ott vár
Te meg csak nézel vesztes
Háborúk utáni szaggal orrodban

Egy metafora története

Úgy rémlik: a nevemet,
vagy ahogyan manapság hívnak, tulajdonképpen
egyszerre kaptam azzal a felismeréssel,
hogy a fonémák ilyen elrendeződése
egy – egyébként általam még soha nem látott –
Debrecen környékén lévő patak (talán folyó) neve is.

Ugyanebben az időben olvastam – talán éppen hét évvel ezelőtt –
egy argentin, bizonyos Borges egyik könyvében egy ősrégi metaforát.

Piliscsabán, a magyar könyvtár örökké morajló olvasótermében
darabig lecsendesített mindent odakint és odabent,
bár még nem értettem, természetesen azonnal magával ragadott.

A metafora szerint az idő folyó, de a folyó is én vagyok.

Tökéletesen csak később sikerült megértenem.
Emlékszem a hajnalra,
amikor kölcsönadtam Istennek körülbelül hetvenhét forintot.

És arra a hétre, amikor apró, valamint azóta is tartó csodákban,
az utolsó forintig megadta.