×

Tenigl-Takács László: Szentmárton könnyei; Handó Péter: Alvó konfliktusok mezején

Suhai Pál

2009 // 07-08
Tenigl-Takács László azon írók közé tartozik, akik nem ígérnek sokat, de annál többet teljesítenek. Műve bevezető fejezetében például még a könyv műfajának egyértelmű meghatározásától is tartózkodik. Ezzel kapcsolatban legföljebb kérdéseket hajlandó föltenni arról, hogy írása vajon „memoár”, „buddhista szociokultúra”, „kultúrantropológiai csemege”, „szociográfiába rejtett verseskötet” vagy „veszedelmes bolseviki iromány-e”. Műfaji felsorolását ráadásul még folytatni is lehetne. Az általa megnevezetteken túl a Szentmárton könnyeit nyugodtan tekinthetnénk konfessziónak, de ismeretelméleti vagy akár ontológiai traktátusnak is. Valószínűleg mindegyiknek megfelel, és egyiknek sem. Ennek pedig a szerző határozott törekvése az oka: a „tárgyvizsgálatnak” az „önvizsgálattal” való becsületes és mindvégig következetes összekapcsolása. Tartózkodik, sőt irtózik a póztól és a szerepektől. Kerülni akar (s kerül is) mindenféle „irodalmiaskodó kísértést”, a cigánykérdés témájából esetleg adódó „mágikus-realista marháskodást”. Számára lét és tudat- egymáshoz való viszonyának bonyolult filozófiai „problémáját” a legkézenfekvőbb egy kapcsolatos szószerkezettel „elintézni”, így: a szegénység „egyszerre tudat s létállapot”. Stílusa, stílusérzéke nyilvánvalóvá teszi, hogy tudja: az írónak a mondanivaló igazságtartalmáért mondatainak hitelességével is helyt kell állnia. Az olvasó örömmel tapasztalhatja, hogy Tenigl-Takács ezt nemcsak tudja, de gyakorolja is. Az utat íróként sem „követi, hanem tapossa”. Akárhogy forgatom tehát könyvét, rendkívüliségével lep meg. Mondhatnám azt is, zavarba ejtő olvasmány.

„Kísérlet” a javából, vagyis esszé – százhetven oldalon át. A kísérlet tárgya és célja első pillantásra nagyon egyszerűnek tűnik: leírni a megélt dolgokat. A szerző felfogásában azonban ez a „látszatok kigyomlálásával” egyenlő, a képzelt valóságtól a fontosnak tartott (ezért aztán szintén képzelt!) tényekig való eljutás követelményével. A zárójeles megjegyzés nem henye közbevetés, Tenigl-Takács és a buddhizmus jól végiggondolt világképe áll mögötte, azé a filozófiáé, amely a létet egymást kiegészítő és ellentétező „tapasztalási alakzatok” halmazának tekinti, s amely ebből következően mindenféle „princípiumot”, „anyagi vagy lelki szubsztanciát” tagad. E felfogásban az én, a szubjektum sem több állomásnál – a „másikhoz” vezető út egy lépésénél. Ha nem, ha „rögzül”, az maga az előítélet, amelynek „jól fejlett” lelki háttere is van a „ragaszkodás” és a „félelem” különféle megnyilvánulásaiban. Következménye kiábrándító és pusztító: a „másik” kirekesztésére irányuló törekvés, a diszkrimináció.

Tenigl-Takács az alsószentmártoni (és általában a dél-baranyai) cigányság helyzetében is ennek az előítéletességnek és a belőle fakadó szegregációnak szégyenletes példáját látja és mutatja. Határozott erkölcsi igény mozgatja tehát tollát. Könyvének sokoldalú, a folyamatokat történeti összefüggéseikben is érzékeltető valóságfeltárását szintén ez az erkölcsi igény s nem csupán holmi „tudósi” ambíciók alapozzák meg és hitelesítik. Röviden fogalmazva: a szegények iránti részvét. Mégis, vagy éppen ezért, jó buddhistához illően be kell vallania saját törekvésével kapcsolatos kételyeit is. „Nem tolsztoji önámítás, posztmodern terézanyáskodás, öntömjénező hübrisz-e, hogy tenni próbálunk a szegénység ellen egy olyan világban, amelyben a szegénység, a kiszolgáltatottság és annak minden velejárója a világ sarkköve, s a »szegénykedő« a szegénynél kicsit is jobban él-e?”

Tenigl-Takács maga is „szegénykedő”, sőt gyaníthatóan egyenesen „szegény” (ennek az olvasó részéről való elismerése valószínűleg a legnagyobb dicséretek egyike). „Szegény”, s nem is csak hitéből és meggyőződéséből adódóan, de valószínűleg társadalmi állása szerint is, különösen mióta maga is alsószentmártoni lakos (a helyi iskolának a falu gyerekeihez és társadalmához ezernyi szállal kötődő pedagógusa). Ahogy maga fogalmazza a falusiak életében elfoglalt helyét és „karmikus küldetését”: feltehetőleg ő lesz ebben a „színtiszta” cigány faluban „az első agnosztikus bölcsész halott”. E groteszk jóslatból az is kiderülhet, hogy az író, miközben játszik a szavakkal (tud játszani velük!), komolyan veszi („halálosan” komolyan) értelmiségi és/vagy vallásos hivatását.

Ha mindezek után valaki erkölcsi vagy politikai példabeszédek gyűjteményének gondolná a könyvet, nagyot téved. A szerző mindvégig ragaszkodik a tények feltárásával, a szentmártoni beás cigányság életkörülményeinek átvilágításával és ezek eredményeként az arcpirító elnyomorodottság nyilvánosságra hozatalával kapcsolatos elhatározásához. A tárgy alapos, körültekintő és sokoldalú kifejtéséhez. Mindezt úgy teszi, hogy közben tudja: manapság a „holokauszt-ipar” mellett már felvirágzóban van egy „szegénység- vagy roma-ipar” is, sőt egy ilyen „tudomány” vagy „oktatás” is. Ez utóbbiak sem kecsegtetnek kis pénzekkel. A pályázott millióknak viszont néha csak kisebbik része jut el az érintettekhez, nagyobbik fele gyakran a „szolgáltatóknál” marad (költségek-munkabérek címén). A „szegénységipar” csak látszatra „romantikus” és „szentimentális”, valójában, még karitatív formájában is a „gazdagoknak”, a tehetőseknek a feneketlen nyomorral szembeni tehetetlenségérzete vagy egyenesen bűntudata motiválja. A szegényeknek juttatott „adományok”, a kiselejtezett pólók, melegítők, télikabátok és plüssmacik hegyei valójában a „gesunkenes Kulturgut” mintájára lefelé csordogáló „gesunkenes Sozialgut” ideológiáját hivatottak képviselni és terjeszteni (mind az érintettek, mind a „kívülállók” köreiben). Ami pedig itt poklokra száll, az nem más, mint a selejt, a „gesunkenes Kultur- és Sozial-Mist”. „Az igazi érték a jómódúnál marad, a számára lom vagy szemét pedig becses adománnyá nemesül.” E képmutatás azonban Tenigl-Takács könyörtelen tényfeltárása nyomán nem tűnik másnak, mint ami: az „erény” bűn előtti hódolatának. Az igazi „szegénységipar” persze több ennél, nem áll meg a szentimentális határoknál: „tutira megy”. Az elnyomorodott, munkanélküliséggel sújtott, napi hitelekre fogott, a kitörés reményétől is jóformán teljesen megfosztott „zárványfalvak” lakosságában ugyanis a legbiztosabb befektetést látja. Láthatja is, hiszen a szegénység aranybányája nem „akar” és nem „tud” kimerülni. Biztos üzlet. Többek között az uzsorakamat, illetve az úgynevezett „szocpolos” építkezésekbe való beruházás, valójában az ezzel való visszaélések révén. Hogy mindez törvénytelen, az nemigen zavarja ezeket a „keresztapákat”, akikhez a falusiak az adósság valóságos, néha pedig a lekötelezettség groteszk, mert szívbéli kötelékeivel is kapcsolódnak – gyakran oly mértékben, hogy elöljáróiknak is csak őket hajlandók megválasztani. A „megélhetési politikussal” szemben, íme, a „megélhetési választó” siralmas képe közállapotaink, az ezredfordulós Magyarország és a jelenkori demokrácia nagyobb dicsőségére.

Végül, a szerző példáján felbuzdulva, a recenzens maga is hadd tapossa kicsit tovább a megkezdett utat. Az eddig elmondottakhoz hadd tegyem hozzá magam is a saját gondolataimat és tapasztalataimat. A „gettóba” zártság (írhatnám persze idézőjelek nélkül is) nemcsak a hazai cigányság osztályrésze – a nem roma lakosság egy jelentős részéé is. És nem csupán a megélhetés terén. Bizonyos nézőpontból már látható, hogy oktatási rendszerünk, a jelenlegi magyar közoktatás egésze is ezt a „végeredményt” produkálja. Egyes iskolafajták szinte arra vannak kárhoztatva, sőt talán „kitalálva” is, hogy az ilyen vagy olyan ok folytán „hátrányos helyzetűeket” elkülönítsék (a tűzoltó-igyekezettel szorgalmazott újabb „integrációs” törekvések, a roma tanulókat is befogadó „vegyes” osztályok kialakításának némi kis hipokrízissel szintén átitatott buzgólkodása ellenére is). Hogy erről, a struktúra kontraszelekciós működéséről meggyőződhessen az ember, nem is kell Alsószentmártonba utaznia, elég egy fővárosi szakmunkásképzőbe vagy szakközépiskolába elszerződnie (néhány évre, mondjuk, magyartanárnak). Nekem több mint három évtizedig volt részem benne. Az így szerzett benyomások szintén fölérnek egy egyetemmel (ŕ la Gorkij), s merem állítani, vetekednek Tenigl-Takács László kiváló könyvének nagyon is figyelemre méltó tapasztalataival.

*

Kifejező címet talált Handó Péter a nógrádi Sóshartyán etnikai viszonyainak s az ezekből fakadó gondoknak jellemzésére. Az eredetileg magyarlakta községbe a törökök kivonulása után kezdődött meg a romák betelepülése. Az azóta eltelt meglehetősen hosszú időszak nagyobbik részében a roma népességcsoport elenyésző kisebbséget alkotott, csak az utóbbi mintegy száz évben nőtt meg jelentősen a létszáma: majdnem megtízszereződött. Ez a növekedés az elmúlt évtizedekben is folytatódott: a romák ma már a mintegy hatszáz fős lakosság nagyobbik felét teszik ki. A folyamat okai között (legalábbis az elmúlt évtizedekben) a magyarokra jellemző „elöregedés”, másfelől a romák nagy, az országos átlagot is meghaladó „gyermekvállalási kedve” áll. Az etnikai arányoknak ez az eltolódása, a két népességcsoport mára nagyjából azonos nagyságrendje bonyolult „érintkezési felületeket” hozott létre a faluban.

Az interkulturális kapcsolatok szinonimájaként használt fönti kifejezéssel ma már komoly szakirodalom foglalkozik – erre Handó elemzése is támaszkodik. Újdonsága viszont könyvének, hogy nem általában, hanem egyetlen település viszonylatában kutatja a különböző népességcsoportok együtt- és egymás mellett élésének kérdéseit. E megközelítésmód legfontosabb előnye a komplexitás és a dinamika – a témának folyamataiban, sokrétű összefüggésében, sajátos, megkülönböztető vonásaival együtt való tárgyalása, pontosabban ezek lehetősége. Handó (aki egyébként maga is sóshartyáni lakos) az eredeti tárgyválasztásban rejlő lehetőségeket nemcsak észrevette, de élni is tudott velük. Ráadásul az elsők egyikeként. Írását joggal tekinthetjük tehát úttörő jelentőségűnek.

Sóshartyánt pedig (könyve nyomán) „iskolapéldának”. Többek között az oktatással együtt járó gondok, a presztízsvesztés iskolapéldájának is. A helyi nyolcosztályos általános iskola színvonalcsökkenésének egyszerre volt oka és következménye a magyar és a tehetősebb roma származású tanulók „elvándorlása”, végül pedig, a kilencvenes évek közepén, teljes megfogyatkozása is. (E folyamat hátterét egy feltűnő demográfiai jelenség, a tizennyolc éven aluli korosztály magyar lakosságának 10% alá csökkenése adta.) Handó persze nemcsak az oktatásról ír, hasonlóan emlékezetes képet fest például a településszerkezettel kapcsolatos etnikai kérdésekről. Megtudhatjuk, hogy a terület beépítettségét, az egyébként általánosnak tekinthető „telep”–„falu” megoszlást itt tovább mélyítette az előbbi úgynevezett „hadas”, az utóbbi úgynevezett „egyutcás” szerkezete. Ráadásul e különbségek nem maradtak következmények nélkül: újabb szociális eltérések – előnyök-hátrányok okozói lettek.

Az utóbbi időkben megszaporodott az interkulturális kapcsolatokkal foglalkozó kutatások és kurzusok száma. Valósággal divat lett a „kultúraközi” téma. A tudományszak elvárásaira következetesen figyelő Handó szerencsére megmaradt, s eléggé nyilvánvalóan maradt meg „homo politicusnak” és/vagy „homo moralisnak” ahhoz, hogy könyvéből betekintést szerezhessünk egy vegyes etnikumú településnek ne csak az adataiba, de életébe is. S ugyanígy egy faluja történéseire figyelő érdekelt, abban szerepet is vállaló, elkötelezett értelmiségi életébe. Aki itt beszél, annak az „érintkezési felület” nem csupán terminus technicus, de eleven emberi kapcsolatok tere is. Néha mulatságos vagy groteszk megvilágításban. Ilyen például a diákokat tapintatosan korholó ballagási beszéd, a sóshartyáni iskolából futva távozó tanárok vagy a „dicséretre méltó” köztulajdon-rongálás esete – hogy csak néhányat említsek. A bemutatott jelenségek nagy részét azonban aligha lehet kedélyesnek nevezni, így a romáknak nyújtott magánhitelek kérdését sem. Az erről írottakat viszont nehezen tudom értelmezni – eddig úgy tudtam, hogy nem kifejezetten „humanitárius” célzatú ügyletek ezek.

Nemcsak meglepett, de ismereteimet is bővítette viszont, hogy megtudhattam: a magyar és a roma etnikum közötti „különbségek fokozódása” nyomán „az etnikai határok megerősítése” nem egyszerűen az elkülönülés megnyilvánulása – egyúttal óvintézkedés is a „konfliktusok felszínre törésének” megakadályozására. Handó könyvének e tételéből (szerintem legalábbis) messzemenő következtetések adódnak, például a közoktatás területén a fejkvóta-kiegészítéssel támogatott integrációs törekvések helyességével kapcsolatban. Az „integráció” e tűzoltásra jellemző sietségénél én sokkal átfogóbb és megalapozottabb (hosszabb távon kikerülhetetlen) politikáját képzelem a roma lakossággal való együttélésnek. Csak néhányat említek egy ilyen politika elemeiből: általános foglalkoztatás; lehetőleg saját tradíciókra épített roma önkormányzatiság; a meglévő oktatási formákat kiegészítő, ezek alternatívájaként is szervezett roma közoktatás; igény esetén anyanyelvi és anyanyelven történő képzés, természetesen saját értelmiség fölnevelésével és közreműködésével is. Mindezt nem azért mondom, mintha az elkülönülést (s pláne az elkülönítést) célnak tekinteném – éppen ellenkezőleg: előnyös megkülönböztetésre gondolok, de olyanra, amely a szokásos segélyezés helyébe (és/vagy azon túlmenően is) a roma lakosság sajátos identitásának és kultúrájának megerősítését-kibontakoztatását kívánja állítani, ezek lehetőségének révén pedig a kultúrák folyamatos párbeszédét és cseréjét elősegíteni. (Szemben a mai gyakorlatra jellemző civilizációs „felzárkóztatásnak”, tulajdonképpen az asszimilációnak oly eredménytelen és kiábrándító „politikájával”.) Tudom, e következtetések levonása nem állt a szerző szándékában, vállalt feladatához híven igyekezett csupán a lokális vizsgálódások talaján megmaradni. Hogy könyve mégis általános érvényű gondolatok megfogalmazására is alkalmat adhat, ezt egyik legfőbb erényének tartom. Bevezetőjében egyébként a szerző maga is remél hasonlókat: „Úgy véljük, a sóshartyáni cigány–magyar együtt- és egymás mellett élés vizsgálata közelebb vihet az etnikai konfliktusok megértéséhez […] segíthet a cigányságra vonatkozó probléma felismerése során egy működőképes alternatíva kialakításában, akár a sóshartyáni gyakorlat általánosításának elvetése árán is.”

A kötet utolsó fejezetének „etikai valcere” is valós gondot fogalmaz meg: egy vegyes etnikumú településre költözött s ennek közegében nevelői feladatokat is felvállaló, „a konfliktusok mezején” könyvírással is tájékozódni igyekvő értelmiségiét. Kár, hogy e kérdést csak eszmefuttatása végén vetette föl a szerző. Az objektív–szubjektív (igazságának) dilemmája (a vizsgálat tárgyának a vizsgálóról való leválaszthatatlansága miatt) talán nem is probléma, így hát a diszciplínák által megkövetelt tudományos egzaktság kontra „személyes igazság” alternatívája sem az. Pontosabban: a döntés, a választás alapvetően nem ismeretelméleti, hanem etikai jellegű, s csak következményeiben ismeretelméleti (akkor persze már s ugyanilyen joggal stílusbeli is). Handó könyve (talán nem véletlenül) éppen a stílus tekintetében mutat némi ingadozásokat, ezeket a kérdésnek a könyv megfogalmazása előtti fölvetésével bizonnyal elkerülhette volna. Munkája egyébként (ha lehet ilyet mondani: minden más tekintetben) alapos, színvonalas és érdemes alkotás – témája miatt pedig egyenesen kikerülhetetlen is.

Tenigl-Takács László: Szentmárton könnyei, Liget Könyvek, 2007

Handó Péter: Alvó konfliktusok mezején, Palócföld Könyvek, 2008

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben