Rögtönzés egy razglednicára

Talán még felugrunk a sárból és a vérből,
ahova az iszonyat lökött…
Felugrunk a véres és vértelen
erőszak pocsolyáiból,
a „halált virágzó türelem”
nekünk szánt farkasvermeiből,
a mártírok jelöletlen sírjaiból,
ahonnan a zsarnokság szerint
nincs feltámadás,
talán még felugrunk a hazugságok
rózsaszín heverőjéről,
melyen oly sok évig tunyán heverésztünk,
bámultuk a plafont, s hallgattuk
a fülbemászó indulókat, ígéreteket
arról, hogy csak sportosan, gyerekek,
világbajnokok vagytok, ugorjatok
közösen, jelszóra, sípszóra,
a gondosan kimért távon,
csak ne ugráljatok összevissza,
mert aki ugrál, annak beverjük a pofáját,
megvonjuk a prémiumát,
és kitöröljük még az emlékét
is az átírt tankönyvekből…
Talán még felugrunk – nem fekszünk nyugodtan –
a depresszióból, ahova gyorscselekvő agresszívek kényszerítettek,
mert a politikának is van etikája, s inkább a tétlenség,
a félrehúzódás, az undor,
mint velük bármi azonosulás –
miközben bűvészként tüntetik el a valóságot
puttonyukban, hogy aztán újtélapóként
osszák szét a bűnnel szerzett, szennyes zsákmányt, maradékot,
két kézzel, számolatlanul, elvileg.
Talán még felugrunk a letaszítottság mélyéről,
a megalázottak és megszomorítottak nyomornegyedeiből,
a mesétlen panelrengetegből kitörünk,
és leromboljuk, puszta kézzel, csákánnyal, foggal-körömmel,
az évtizedes álságok díszleteit, patyomkin-médiabirodalmát,
lehasogatjuk a cinikus plakáterdő papírmaséit,
és megsúgjuk – előbb csak magunknak,
aztán másoknak, mindenkinek –
a titkokat, melyek ott teremnek
a vérben és a sárban…
Talán még felugrunk – ugye, Miklós…