×

Mint az árnyék és az álom

Emlékezés Podolszki Józsefre, 1. rész

Hornyik Miklós

2009 // 07-08
Műfajhatárokat nem tisztelő költő, novellista és hangjátékíró, tekintélyvédő korlátokat áttörő irodalomkritikus és politikai tilalmi zónákra behatoló újságíró volt. Munkanaplójában szokatlan regény- és színműtervek, átfogó szociográfiai terepfölmérések vázlatai szerepeltek. Írásainak jelentős hányada nem jelent meg könyv alakban, néhány terjedelmes tanulmánya, több kritikája, jegyzete és vitacikke pedig nyomtatásban sem kerülhetett a nyilvánosság elé. Kiadatlan írásait a felesége őrzi (huszonhárom éve) jobb napokra (jobb évekre) várva a dalmáciai Zárában (Zadarban) lévő lakásukban.

Kéziratos versei jobb sorsra jutottak. Két évvel a halála után költőtársa, Tari István sajtó alá rendezte hátrahagyott lírai termésének legjavát.

Az Új Symposion köré csoportosult fiatalok második nemzedékének termékeny és sokoldalú alkotóegyénisége és szinte egyetlen kritikusa volt, aki egy-két év után már nem találta helyét abban a szellemi műhelyben, amelyet pályájának kezdetén tudatosan választott magának.

Arra is akadt példa, hogy szerkesztői fölkérésre írt, aztán cenzurális okokból nem közölt egyik könyvkritikájának ismeretében a színleg konkurens folyóirat, a Híd a verseit sem volt hajlandó közölni. A kör szorosra zárult – zárult volna – körülötte, őt azonban nem lehetett körülzárni.

A visszautasítások ellenére nem veszítette el munkakedvét. Félretette, más időkre, a közölhetetlennek minősített kéziratait, és nekifogott új verset, novellát, kritikát írni. „Az író azzal, hogy nem ír… sohasem dacolhat”, jegyezte meg Tari Istvánnak adott interjújában, amely egy évvel a halála előtt jelent meg a fiatal írónemzedék szerkesztőváltás utáni folyóiratában (Szeszélyes a hatalom. Új Symposion, 1985. július). „Az író nem bojkottálhatja az irodalmat… Ha ezzel nem vagyunk tisztában, akkor… olyan kultúrpolitikai baklövéseket követhetünk el, melyeket nem lehet jóvátenni… az írott szöveg sajátossága, hogy ha közérdekű… akkor előbb-utóbb a felszínre kerül, kievez.”

Az Új Symposion néhány alkalommal a cenzúrázás legfárasztóbb változatát alkalmazta vele szemben. Szerkesztői fölkérték egy-egy nagylélegzetű tanulmány megírására, majd hónapokkal később, miután elkészült a megrendelt munkával, különböző kifogásokra hivatkozva nem közölték a kéziratát. Amikor a Magyar Tanszék, a Híd folyóirat és a Forum Könyvkiadó posztjain időnként helyet cserélő irodalmi káderek félresikerült új műveiről írt bírálatot, egykori szellemi fegyvertársai azt mondták: kézirat-torlódási gondjaik vannak, bizonytalan ideig nem tudnak helyet szorítani az írásainak. Azokban az években kézirathiány miatt olykor több hónapig késett az Új Symposion megjelenése, mert az előző, a Tolnai-nemzedék tagjai jórészt már csak a Hídban publikáltak.

Tari Istvánnal folytatott beszélgetésében így emlékezett vissza az irodalmi nyilvánosságból való kirekesztődésének okaira:

„Nagyon korán összetűzésbe kerültem a régi symposionista gárdával. Akkor, amikor szó szerint értelmeztem a meghirdetett elveket. Tehát hogy nincsenek tabutémák. Hogy nincsenek sérthetetlen emberek. Hogy minden alkalommal őszintén, világosan elmondhatja az ember azt, amit gondol. Az első összetűzésem az egykori symposionista nemzedékkel akkor volt, amikor Tolnai Ottóról megírtam az első elmarasztaló tanulmányomat. Az a tanulmány azóta is fiókban van. Nem jelenhetett meg. Persze azért sem jelenhetett meg, mert olyan helyen fel sem kínáltam, ahol kárörömmel fogadták volna. Én azt tartottam természetesnek, hogy ott jelenjen meg, ahol a fenti elveket meghirdették. Hasonló dolog történt később is, amikor a fiatalabb szerkesztői garnitúra kezébe került a lap; Danyi Magdolnára és Bognár Antalra gondolok. Bizonyos tanártekintélyekről szóltam elmarasztalóan, és hasonló elzárkózással találtam szembe magam. Tehát a fiatalabbaknak is megvoltak a sérthetetlen embereik. Később a legfiatalabb nemzedékkel is összetűztem; a Sziveri [János] által szerkesztett lap gárdájára gondolok (…). Mondták, jó lenne, ha a nemzedékükről készülne egy komolyabb felmérés, összegezés. Valahogy beleillett a koncepciómba, mert foglalkoztam a Symposion történetével (…). Tehát megbeszéltem velük, hogy megírom a tanulmányt. És amikor kiderült, hogy az nem dicshimnusz, akkor azt mondták rá: hosszú… Aztán azt mondták: nem tudják közölni. Nem akarják. És amikor azt mondtam nekik, hogy no, gyerekek, üljünk le, és beszéljük meg a dolgot, akkor azt válaszolták: ki a fene fog veled vitatkozni.”

*

Diákkori verseit ismertem meg először. Személyesen még nem találkoztunk, amikor írtam is róluk valamit Ifjúság című hetilapunk irodalmi rovatában, egy tehetséges fiatal költőnő, Utasi Mária verseinek egyidejű bemutatásával.

Érettségi után az újvidéki Magyar Tanszék hallgatója lett, és verseket meg egy újságcikket hozott ifjúsági lapunk szerkesztőségébe. Néhány ilyen találkozásunk után megbarátkoztunk egymással. Egyetemi hallgatóként kérésemre a laphoz szegődött riporternek, és amennyire az idejéből futotta, a vizsgáira is felkészült.

Egy szerkesztőségben dolgoztunk, később pedig családilag megosztoztunk egy négyszobás lakáson (kétszer másfél szoba lett belőle az átépítés után). Így nemcsak barátokká és kollégákká, szomszédokká is váltunk.

Hosszú és majdnem folyamatos együttlétünknek, amelyet katonáskodásunk egy-egy éve szakított meg csupán, nem volt említést érdemlő hátránya. A napi politikai dolgokat és a heti munkafeladatokat a szerkesztőségben beszéltük meg, hétvégi délutánjaink és estéink pedig (feleségeink egybehangzóan türelmetlen sürgetésével a hátunkban) irodalmi kérdések megvitatásával értek véget.

Szenvedélyes olvasó volt, akárcsak én, annyiban azonban eltért a természetünk, hogy szabad időmben én inkább az élet kellemességeit részesítettem előnyben, ő pedig majd mindennap órákon át fáradhatatlanul kattogott-zakatolt az írógépén, jégverésszerű zajt okozva a lakásukban.

Egy évvel később már kevesebb időnk jutott az esti gondolatcserékre. Éltem a nagyszerű alkalommal, hogy egy kisfiú apja lettem (körülbelül egy időben őt egy kislánnyal ajándékozta meg a felesége), s amikor elérkezett az ideje, esténként a Magyar Mese- és Mondavilág köteteiből ámulatosan szép történeteket olvastam fel a fiamnak. – Megint ezt! – mondogatta Csongor csillogó szemmel, kipirult arccal, egy-egy székely tündérmese elhangzása után.

Hétvégi délutánokon átjött hozzánk a Podolszki kislány, Ágika, közös mesehallgatásra.

A két gyerek jól elvolt egymással. Dobókockás társasjátékot játszottak, és színes kartondobozokból várat építettek a szőnyegen, állatfigurákat rajzoltak és temperával festettek az asztalon (és az asztalra). Közben – hogy szórakozzanak és okosodjanak – én arra törekedtem, hogy életre keltsem előttük a kecskebékák királyát, a rászedett ördögöt vagy Bolond Mihókot. Néha bántott, ha nem figyeltek rám.

Amikor közeledett a vacsora és a lefekvés ideje, Ágikáért az apja jött át égszínkék női fésülködőköpenyben és felemás házi papucsban, a szája sarkában füstölgő aznapi hetvenkettedik cigarettájával. (Nyár volt, gatyában dolgozott, de tudta, mi az illem, és magára terített valamit, ami a keze ügyébe esett.) Az idült grafománia csalhatatlan jeleként idegesen hunyorogva és szemlátomást lelkileg kimerülten megállt a nyuszik, rókák, mókusok és egyéb jószágok sorfala előtt, a színes kartondobozok erdejében, és rosszallóan szemügyre vette az eléje táruló látványt.

Ilyenkor nem mulasztotta el közölni velem, mintegy személyektől elvonatkoztatva, hogy a retardált infantilizmusnak is van határa, s hogy némelyek jobban tennék, ha bohóckodás helyett elvétve írnának is valamit a saját kútfejükből merítve, mert interjút bárki csirkeeszű tollforgató készíthet, ha olyan méregdrága nyugatnémet magnója van, mint például nekem, terepfölderítő riportok írásához viszont ész kell és úri megjelenés, valamint emberismeret, szorgalom és íráskészség. E meg nem nevezett infantilis egyedek letehetnének arról az ellenszenves szokásukról is, hogy restségüket leplezve, hétfői napokon hajnali kilenc órakor, amikor normális ember még ki sem aludta a mámorát, észt osztogatnak különféle lerobbant szerkesztőségek úgynevezett lapindító értekezletein, holott egyazon föltételek mellett bizonyos, éhbérért robotoló terepjáró riporterek esetleg jóval többet is osztogathatnának e ritka portékából, mint valamely gyermeteg lelkű, lajhártermészetű főszerkesztők, akikkel különben is tele a padlás a Forum Lapkiadóban. A keresztanyád kedves asszony volt? – kérdeztem magamban ilyenkor, de nem szakítottam félbe, mert választékos, bár kissé transzvesztita jellegű öltözékével egyetemben a nyelvi stílusa is lenyűgözött.

*

A hatvanas évek végén rövid időre otthonos szellemi műhelyt teremtettünk magunknak ifjúsági hetilapunk, az ügyetlenül átkeresztelt újvidéki Képes Ifjúság szerkesztőségében. A főszerkesztőcsere után a lap idősebb munkatársai máshova igazoltak át, megüresedő helyeikre új embereket lehetett állítani. A Magyar Tanszék Újvidékre vonzotta a jó képességű vidéki magyar fiatalokat, csak válogatni kellett közülük.

Szerkesztő-riporterünk, Mirnics Zsuzsa, aki már korábban tanári oklevelet szerzett a Magyar Tanszéken, Bácskossuthfalván született, akárcsak Zeneművészeti Főiskolát végzett fotóriporterünk, Dormán László. Kettejük kivételével a lap majd mindegyik új munkatársa a Tanszék hallgatója volt, vidéki gyökerekkel. Podolszki József Bácsfeketehegyről, Dudás Károly Csantavérről, Juhász Erzsébet és Tóth Klára Topolyáról, Bognár Antal Nagyfényről, Kartag Nándor Óbecséről, Ágoston András Adáról, Garai László pedig Szabadkáról érkezett a szerkesztőségbe. Katonaidejük letöltése miatt egymást váltó két grafikusunk: Baráth Ferenc magyarkanizsai, Csernik Attila pedig topolyai volt. A Rátka, A kitömött madár és az Áthúzott versek szerzőjét, az ókéri születésű dzsesszzenészt, Domonkos Istvánt sem volt nehéz rábeszélnem, hogy a kötelékünkbe lépjen, mert éppen állás nélkül csellengett Újvidéken.

Az elszíntelenedő, elrozsdásodó későbbi években, fölidézve az újraindulás napjait, némi szónoki hévtől sem idegenkedve, egy alkalmi ünnepségen azt mondtam: a Képes Ifjúságot, ezt az érdektelen kis hetilapot a magyar vidék szunnyadó ereje emelte föl elfogadható szintre.

Hogy csakugyan történt valami változás a szerkesztőség életében, az is jelezte: néhány hónap alatt érzékelhetően megnőtt, egy évvel később pedig megkétszereződött a lap példányszáma. Szakmai értelemben pedig az, hogy a Magyar Szó és az Újvidéki Rádió legjobb újságíróit is sikerült bevonnunk a közös munkába. Csorba Istvántól Szilágyi Károlyig terjedt a legjobb külsősök névsora.

Már az újraindulás évében sokfelé rendeztünk élőújságot. A vidéki iskolákban a tanárok és az idősebb diákok is mellénk álltak, segítettek a terjesztésben. Egy évvel később Budapestről, a Központi Hírlapterjesztő Vállalattól több ezer példányra szóló megrendelést kaptunk. A Képes Ifjúság magyarországi terjesztése a délvidéki magyar kultúrát gyarapította: mérsékelte a devizaalapú magyarországi könyvbehozatal kiadásait.

Kisebbségvédő írásaink a politikusok körében viharokat kavartak. Amikor címoldalunkon Németh László portréját, a belső oldalakon pedig Ha most lennék fiatal című írását közöltem, a szabadkai 7 Nap kedélytelen főszerkesztője, Kolozsi Tibor vezércikkében azt találta mondani, már nem is rejtjük véka alá a szándékainkat, nyíltan egy „polgári politikust” népszerűsítünk. (Arra már nem emlékszem, hogyan kommentálta később a Spanyolországban élő Puskás Öcsi futballmezes címlapfotóját és a sportrovatunkban közölt eredeti Puskás-interjút.) Megtörtént az is, hogy öreg trockista költőnk, a „jugoszláv forradalmi szellemből” kiábrándult Gál László egy-egy lapszámunk megjelenésének reggelén a lakástelefonomon tájékoztatott arról, hogy melyik írásunk nyerte el tetszését az általa átkeresztelt (Mindenre) Képes Ifjúságban. A Forum kétszázötvenhat tagot számláló pártalapszervezetének titkára, Bálint István átlagosan számítva negyedévenként tüzetes szakpolitikai elemzéseket írt tíztagú szerkesztőségünk aggodalmat keltő ideológiai elhajlásairól.

Kezdetben félig-meddig tréfára vettük a dolgot, Engels-idézetekkel és Tito-beszédekből választott szemelvényekkel hárítottuk el a bírálatokat. Nem éreztük veszélyben magunkat. Jugoszláviában a többségi, elsősorban a szlovén, a horvát és a szerb ifjúsági sajtó még kevésbé tett lakatot a szájára, mint mi. Az egyetemi ifjúság körében terjedő újbaloldali programok bátorították a szókimondó újságírást. A szlovéniai fiatalok hetilapja, a ljubljanai Mladina ennél is tovább merészkedett, már nem az „ifjú Marx”, az eszményített Angela Davis és a bálványozott „Che” Guevara forradalminak vélt szellemiségét megtestesítő baloldali radikalizmus szószólójaként lépett föl, hanem vakmerően szembefordult az osztályharcos dogmarendszer egészével, a sarló és a kalapács valamennyi színárnyalatú ideológiájával, és a címoldalán figurázta ki a Kommunista Kiáltvány nevezetes (és baljóslatú) első mondatát: „KÍSÉRTET JÁRJA BE EURÓPÁT, [A KOMMUNIZMUS KÍSÉRTETE], DE SZERENCSÉRE TÁVOZIK”.

Mivel középiskolás éveinkben valamennyien kellő figyelmet szenteltünk P. Howard közérzetjavító műveinek, Vanek úr, Tuskó Hopkins, Fülig Jimmy, Troppauer Hümér és Piszkos Fred, a kapitány ontológiai-metafizikai alapvetéseinek, köznapi beszélgetéseinkre is rátelepedett a rejtői stílushumor jótékony hímpora. A lapunkra vonatkozó egyre sokasodó ideológiai bírálatokkal kapcsolatban Podolszki Jóska egy reggel azt mondta a szerkesztőségi összejövetelen: – Gyerekek, ebből baj lesz. Bálint Pista már úgy kerülget bennünket, mint macska a forró nyulat.

Akkoriban már napilapunk, a Magyar Szó legjobb újságíróinak cenzúrázott írásait is közöltük, s ez az általános lázadás veszélyét hordozta magában. Bálint István valahonnan fentről szigorú utasítást kaphatott, mert egyik, sebtében összetákolt lapelemzésében a „nacionalizmus csíráit” vélte fölfedezni írásainkban. Amely csírákban, kedvező föltételek mellett, már megvan a későbbi fejlődés lehetősége is.

Aztán egyre több csírára bukkant. Végül a gyökérelágazásokra és a lombkoronákra is rátalált. S ez már nem volt tréfadolog. Egy-két kivénhedt apparatcsik kivételével senki sem neheztelt ránk igazán, maga a Forum párttitkára, Bálint sem, de most már kénytelen volt jelezni: ha így folytatjuk, súlyos szankcióknak nézünk elébe.

Jóval korábban, Pásztázó című rovatában Végel László a kisebbségi magyar vezetőket név szerint bírálta, leginkább ez sajoghatott az érintetteknek, Podolszki József és Dudás Károly terepi riportjairól viszont nem lehetett végeérhetetlen ideológiai vitákat folytatni, mert tárgyszerűek, kikezdhetetlenek voltak. Ezért aztán egyre gyakrabban a véleményműfajok: a publicisztikáink és az interjúink kerültek terítékre. Közöttük Mirnics Károly A jugoszláviai magyarság múltja és jövője című elemzése és Podolszki álnéven közölt írásai. (Én adtam álnevet terepjáró költő-riporter kollégám egyik-másik cikkének: ne a szerző személyéről szóljon a vita, hanem arról, amit mondani szándékozott.)

A Forum ugyan nem tartott igényt a politikai gyámkodásra, a dolgozói elég jól megvoltak egymással, örökmozgó újságíró kollégánk, a Jó Pajtás szerkesztője, Bada István minden héten kitalált valami újat, akváriumihal-bemutatót, házi asztalitenisz-versenyt, szüreti mulatságot, szimultán sakkmérkőzést, gyufacímketárlatot, disznótoros báli rendezvényt, minikönyv- és csipkekendő-kiállítást, nyomdászok–újságírók focimérkőzést, gombócevő bajnokságot, akármit – szocialista harmóniát sugárzó vállalati életvitelünk azonban nem indította meg a tartományi főmuftikat, mert 1973-ban új igazgatóhelyettessel ajándékoztak meg bennünket Major Nándor Híd-díjas író és magánszorgalmú ideológus személyében, aki egy nappal a kinevezése előtt még a Szocialista Szövetség újvidéki városi irodájában tétlenkedett. (Jugoszláviában senki sem tudta, a vezetői sem, hogy mire való a Szocialista Szövetség.)

– No, ez úgy hiányzott nekünk – mondta Major elvtárs kinevezésének másnapján Podolszki Jóska –, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Major, sajnos, okos ember, tehát tudja azt, hogy először is az ellenállás gócait kell fölszámolnia, és csak ezután következhet a személyekre szabott ideológiai rezgőcsárdás.

– Major valóban okos ember – erősítettem meg e vélekedésében. – Éppen ezért a „fejétől bűzlik a hal” elvét fogja követni. Ne feledkezz meg arról, hogy jó fej nélkül a legjobb góc is működésképtelen.

– A túlzott önszeretet a nemi eltévelyedések egyik fajtája – jegyezte meg a szomszédom, aki ezúttal szinte polgárinak mondható bolyhos fürdőköpenyben és összepárosított papucsban csettegett át hozzánk reggeli eszmecserére. Egy darabig csendben kavargatta méregerős neszkávéját, amelyet a bögréjében magával hozott, aztán elgondolkodva megszólalt. – Az jár a fejemben, hogy a velünk kapcsolatos személyes sérelmeit aligha felejtette el. Biztosan emlékszik arra, hogy a novelláskötetéről Rencsár Misi gonosz kritikát írt irodalmi mellékletünkben, a Magyar Szóban pedig, hogy árnyaltan fejezzem ki magam, nem ünnepi laudációt eszközöltél az esszékötetéről.

– Ez az átka a Bori-féle „autochton kisebbségi kultúra” kacsaúsztatóra emlékeztető szellemi gyűjtőhelyének – emlékeztettem irodalmunk alapkérdésére. – Amennyire ismerem, Major önszorgalmú ember, de most össznépi feladatot kell teljesítenie. Nem fog személyeskedni.

Nem személyeskedett.

Intézkedéseket foganatosított.

Minden „belső megtisztulási folyamatot” ő vezényelt le a háttérből, kézi vezérléssel és élőszóban, hogy nyoma ne maradjon a cselekedeteinek. Nem egészen két évig gyakorolta igazgatóhelyettesi fedőfoglalkozását, de több kárt okozott a vállalatnak, mint bárki előtte és utána, beleértve egy gyér bányaipari szakismeretekkel rendelkező későbbi Forum-igazgatót is, Bálint Imrét, aki a lapkészítéshez, a könyvkiadáshoz és a magyar kultúrához körülbelül annyit értett, mint gúzsba kötött béna hajdú a harangöntéshez.

Miután drúg Major a maga kreálta tekintélyével betelepedett igazgatóhelyettesi forgószékébe, többórás pártértekezletek honosodtak meg, és tektonikus kádermozgások kezdődtek el a Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalatban. (Az Újvidéki Rádió szombat esti vidám műsorának szerkesztője, Pintér Lajos is fölfigyelt szívós rendteremtő igyekezetére, és egyik szatirikus szösszenetében szerb partizán becenévvel ajándékozta meg: Major Nándor-Nécónak keresztelte el.)

Távozása után Major elvtárs egy parancsvégrehajtó komisszárt állíttatott a Magyar Szó élére (Erdélyi Károly főszerkesztő később főszerepet kap az Új Symposion teljes munkatársi gárdájának, a Sziveri-nemzedéknek az eltávolításában), a Forum igazgatói posztját pedig egy csantavéri kovácsinasból keményvonalas szabadkai publicistává fejlődött, kisebbrendűségi érzéseivel küszködő, ennélfogva teljesen alkalmas elvtársra, Petkovics Kálmánra bízta. A Képes Ifjúság Kiadói Tanácsát Major indoklás nélkül szélnek eresztette, az új testületre pedig egy régi, kipróbált belügyes kádert szabadított rá Bóka Ferenc személyében, aki a Magyar Szóban közölt felhördülésszerű cikkeiben osztályharcot sürgetett a magyarok körében.

Megkezdődtek a politikai tisztogatások. Könyvterjesztő osztályunk vezetőjét, a jámbor, csendes szavú Dancsó Jenőt például azért távolították el beosztásából, mert takarékossági okokból és a könyvértékesítés alapvető szempontjait figyelembe véve az újvidéki nemzetközi könyvvásáron a magyar pavilonban állította ki a Forum magyar könyveit. E cselekedete – délvidéki és magyarországi magyar könyvek egyazon helyen való árusítása – nacionalista indítékú cselekedetnek tűnt fel az elvtársak üveges tekintetében.

Nem volt értelme, esélye sem a maradásomnak, ezért 1975 januárjában leköszöntem a tisztemről. Valójában csak egy lépéssel előztem meg a leváltásomat, mert a Képes Ifjúság újonnan kinevezett Kiadói Tanácsának tagjai, akik Majortól egyértelmű utasítást kaptak az eltávolításomra, tapasztalatlan kezdők voltak a szakmájukban, és erre az összejövetelükre még nem hangolták össze eszmei teendőiket.

A szerkesztőségben mindenki tudta, hogy le fogok mondani, és tudta azt is, hogy egy héttel később önszántamból már nem távozhattam volna sehova.

Nyomott hangulatú késő délután volt, nem volt kedvünk bolondozni, mint régen. – Menjünk el mindannyian Lajos bácsi becsületsüllyesztőjébe – javasolta Podolszki –, igyunk meg valamit, hogy kijózanodjunk.

Törzskocsmánk, Kántor Lajos úr népszórakoztatási műintézete, a Dominó Kisvendéglő a magyar egyetemi hallgatók, unatkozó széplányok, alkoholista nyomdászok és nemzeti érzelmű kisiparosok kedvelt találkozóhelye volt Újvidéken. Szótlan borozgatás után itt búcsúztunk el egymástól.

Csak Podolszki Jóskától nem kellett elköszönnöm, mert szomszédok voltunk. Terepjáró költő-riporter és most már csak gyermeteg lelkű magánzó, lassan bandukoltunk hazafelé a szemetelő esőben, a jövő esélyeit latolgatva.

A költő-riporter azon tanakodott fennhangon, hogy neki is új műhely után kellene néznie.

De akkor már sehol sem voltak műhelyek.

*

„Problémánk nem az elidegenedés, a hitetlenség vagy a könnyelmű felelőtlenség, hanem a hiány”, írta Gyanú (1970) című, első novelláskötetének mottójában, huszonnégy éves korában. „Minden más csak ennek a következménye. A súlytalanság pedig csak passzív vegetálást vagy egzisztencialista vergődést eredményezhet, természetesen a két véglet nüánszainak sokaságával. Ezért bántó, ha kiábrándult generációnak neveznek bennünket, hiszen a nincs miből kiábrándulni terhét vonszoljuk magunkkal.”

Akkor még egyikünk sem számított arra, hogy a szocialista rendszerek húsz évvel később visszaadják lelküket teremtőiknek és működtetőiknek, Marxnak, Engelsnek, Leninnek, Sztalinnak, Brezsnyevnek, Titónak és a többieknek. A Szovjetunió legyőzhetetlen erejű világhatalom volt, Tito Jugoszláviája pedig, kedvező geopolitikai helyzetét polgárainak a javára fordítva, a szocialista jóléti társadalom és a szemre alig korlátozott szabadságjogok mintaországának számított a nehézlégzéssel küzdő, létfenntartási gondjaiba süppedt bolsevik barakktábor szomszédságában.

Amikor velünk egykorú magyarországi író és újságíró kollégáinknak a délvidéki magyarok gondjait kezdtük volna elősorolni, többségük végig sem akarta hallgatni a mondandókat. „Még mindig nektek a legjobb”, torkoltak le bennünket, a Kárpátok Géniuszának köztudomásúan magyarellenes politikájára utalva. Minden alkalommal Románia ellenpéldájával hozakodtak elő. „Jugoszláviában a legjobb magyarnak lenni”, közölték velünk a beavatottak tájékozottságával. „Sehol a világon olyan jól nem élnek a magyarok, mint nálatok.” Sértődötten mondták ezt, félhomályos pincelétbe, alagsori bérleményekbe taszított alattvalók elemi indulatával. Vegyétek föl a Forum pénztárában a számotokra kiutalt tiszteletdíjakat, fiúk – gondoltam rosszkedvűen –, és utazzatok el a dalmát tengerpartra nyaralni. A titkárnőnk lefoglalta számotokra a szállodaszobákat, ahogyan kértétek. A dalmát lányok szemet gyönyörködtetően formásak, és meglepően közvetlenek és kedvesek, ezt tapasztalatból tudom, mert egy évig haditengerész voltam Dalmáciában és Isztriában, és arrafelé még igazi pálmafákat is látni fogtok, ha körülnéztek.

A Tito-szobrocskákat gyűjtögető Kossuth-díjas Tolnai Ottó* – nem tudom, milyen díjjal jutalmaznák a pesti barátai, ha esetleg Göring-, Goebbels-, Adolf Eichmann-, dr. Mengele- és Hitler-domborműveket gyűjtögetne merő kedvtelésből –, Tolnai mondogatta régebben, és azóta is minden adandó alkalommal mondogatja, mondogatja, mint aki nem tud betelni vele: sikerült becsempésznie „egy veszélyes kis mondatot” a magyar irodalmi köztudatba, miszerint a jugoszláviai magyar költőket (írókat) az különbözteti meg magyarországi társaiktól, hogy van tengerük.

Tolnai e mondata csakugyan veszélyes volt, mert megtévesztette olvasóit, máskülönben azonban csak egy átlagosan hülye mondat volt már fogantatásának pillanatában. „Irodalminak”, sőt lumpen választékossággal „par excellence poétikainak” vélelmezett Adria-birtoklása éppolyan félrevezető képzelem volt, mint az Új Symposion cikkeiben a „jugoszlávság tudata”. Egy dán utazóban sohasem fészkelne meg az a diadalmas kényszerképzet, hogy a francia Azúr-part vagy a karibi szigetvilág az ő tulajdona. Azért nem, mert a dán utazó, statisztikai átlagot véve alapul, nem jugoszláv öntudatú kisebbségi neoavantgárd költő, tehát nem bűvészkedik az azúr-parti, a Karib-tengeri és az adriai vízjelekkel, meg azért sem, mert többnyire a tenyeres-talpas, józan dán paraszti eszére hallgat.

Fiatal magyarországi újságíró és író vendégeink többsége is csak az igazi pálmafákra és az adriai tengerpart azúrkék egére volt kíváncsi, a Délvidék nem érdekelte őket. Riportjainkat kelletlenül, homlokráncolva, olykor méltatlankodva böngészték végig, a verseinket pedig, különösen a Podolszki-verseket ellenérzéssel fogadták.

Nem a hangvételük idegenszerűsége miatt.

*

Podolszki József első verseskötete (Hinta, 1970), akárcsak a novellái, a „nincs miből kiábrándulni” terhét vonszolták magukkal: „mondatokat mondtunk csak úgy / mert nem kellett már / nem is lehetett / szólni szólamokkal”; „súlyos lett itt a levegő”; „valahol eloltottak bennünk egy villanyt / a fénycsóvák egyre fázósabban kerülnek elő / nagy tüzeket nem rakhatunk egymás karjaiba”; „egy almát sem vehetünk kezünkbe / mert szakkönyvek védik a szorongást”; „…éjszakáinkból ki rabolta el / a csengettyűk vidám üvegdalát”.

A magyarokhoz című Berzsenyi-vers indító sorát („Romlásnak indult hajdan erős magyar!”) groteszk magánbeszéddé formálta át: „romlásnak indult immár fogsorom / mivel harapjak / no mondd / csakugyan mivel harapjak / új hitet beléd”.

Rövidhullám című versében Domonkos István így örökítette meg a korabeli jugoszláv társadalom újrabolsevizálódását: „eljön és az államelnök vitrinjébe / helyez népviseletben / átad a száraz / földi erőknek / eljön és átfest / vörösre / a termelőszövetkezet udvarán // kiállít tapsolni a térre // súlyt emeltet veled / a testvériség-egység / testnevelési egyesület / élőhomokszőnyegén / elgázol a néphősök utcáján // eljön és kiveri fogaidat / állami ünnep alkalmával / behorpasztja a homlokod // a kirakatba akaszt / a hadsereg napjának / előestéjén”.

Második versgyűjteményét (Koponyatörés, 1974) Podolszki az egyre érzékelhetőbb pártállami diktatúra sivár éveiben írta. Ekkor már a szerelem az egyetlen menedéke. Feleségéhez írt vallomásaiban magyar népdalok mintáját követte: „jaj csak megleljelek / el se eresztelek / szobámba vezetlek / csókommal itatlak / csókommal etetlek / karommal ölellek / ágyamba rejtelek / testembe burkollak”.

E kötetében egyre több a szándékosan félbehagyott vers és a disszonáns hangütés: „félelem nélkül jön a tél mindig / az őszt követve mint buzgó nyomozó / tél az lesz hát megint / szorongva várt bár előre ismert / a végkifejlet”; „apró madarak tanyáznak / összezárt-melegen várja / a testekben hagyott vér / mint fog nehézzé sűrűsödve / finom kristályalakban / lecsapódni / mint fogja a döbbentő hideg / kincseit a szervezetből / kivájni a síkos határra / mert nincs könyörület / tél lesz tél / nemsokára”; „Úgy állok itt, mint ide nem termett / eretnek hajtás, földem ellenére; / és föl nem ölelnek már termőbb nedvei / a sújtott határnak”.

Ugyanebben az időben A költőkről című versében így írt Domonkos István:

miért oly nyugtalanok egyszerre
idegesek
mint a gázlómadarak a fegyver
hatósugarában

Podolszki A halottak élén és Az utolsó hajók próféciáira emlékeztető sorokat vet papírra, a negyed évszázaddal később bekövetkező új Balkán-háborúk előresejtéseit fogalmazva meg:

…lesz forgataga vad seregeknek
elsötétítése minden fényöleknek

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

és lesznek példamutató ítélkezések
a nyugtalanok fölött
és zokogásuk hallik
majd a szeretőknek

A félelem sátra című ciklusában, amely majd utolsó verseskötetében jelenik meg, de amelynek legtöbb darabját ekkor kezdte írni, ilyen sorokat olvashatunk:

Vándor seregeket látok
hegyekből zúduló hadak közelednek
az erdő minden fája mögött egy-egy fegyveres
vakmerő elszánt legények
hiába minden védekezés
kincseinket elég mélyre nem áshatjuk már
kevés a föld s remegnek mind az asszonyok
elrettentő lesz az erőszak
megölik hírlik az ellenszegülőket
megölik hosszú késeikkel
s történni fognak olyan borzalmak is
melyektől irtózik a tisztes képzelet
tanúi leszünk részesei

A mind ridegebbé váló politikai körülmények között is terepjáró újságíróként dolgozik, ez a munkája, költőként azonban messzebbre tekint, mint akit már nem érdekelnek a valóságos, kézzelfogható dolgok:

olykor távoli terekre vetődve
messze időnktől is
látom mint szövődik itt e világ
és csönd van köröttem
szitkok és könyörgések zaja
nem zavarhat
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _




senkinek meg nem bocsátok már
csak járom a messze vidéket
és figyelem apró ügyködéseit
a földi világnak

Verseiben ezek már a létlíra hangjai.

*

A Koponyatörés megjelenése után a titói bársonyos diktatúra az egész országban „darócruhát öltött, a kemény fellépés volt a divat, meg a számonkérés, azaz a kor műszavával élve: a differenciálódás, a másképp gondolkodók megfélemlítése és meghurcolása”, írta a Magyar Szó történetét feldolgozó könyvében Kalapis Zoltán. „Ha nem tért is vissza hivatalosan a cenzúra, az agitprop szelleme ott lebegett a szerkesztőség felett. Olykor a rendőrségi módszerek is polgárjogot nyertek, legtöbbször közvetve, olykor közvetlenül is… Mindennapos volt a félelemkeltés, amely olykor már a szellemi terror fogalmának is megfelelt. A szerkesztőség irányítója [Erdélyi Károly] kifelé a szolgalelkűség magasiskoláját tanúsította, befelé pedig a katonai keménységet, a kíméletlen nyerseséget gyakorolta.”

Podolszki is célkeresztben érezte magát, nem alaptalanul. Verbászi ismerőse, a montenegrói származású szerb költő, tartományi politikus, Pero Zubac jelezte felé: az ő politikai felelőssége is tisztázatlan még. (A Képes Ifjúság problematikus írásait a vajdasági pártvezetőség utasítására a tartományi kormány szakfordítói a lap megjelenésével egy időben szerb nyelvre fordították.) Zubac a Minden létező kíméletlen bírálata című Podolszki-cikket veszélyes anarcholiberalista írásnak nevezte. Élőszóban megfogalmazott bírálatának ez volt a kiinduló- és a végpontja is.

Kalapis Zoltán közbenjárására 1974 utolsó negyedében Podolszki a Magyar Szó belpolitikai rovatánál kapott valamilyen beosztást, valójában menedéket.

Két évvel később, a csatazaj elhalkulása után, 1976 októberében Tari István rábeszélésére visszatért a Képes Ifjúság kötelékébe.

*

Nyolc évvel a Koponyatörés után, 1982-ben látott napvilágot Barna című, harmadik versgyűjteménye, kikötése szerint már nem a Symposion Könyvek sorozatban, miként az előző kettő, hanem sorozaton kívül.

Ács Károly vállalta a szerkesztését (más szerkesztője talán nem is akadt volna a Forum Kiadóban). Szavaiból azt vettem ki, hogy nemigen tud mit kezdeni a kézirattal, egyenetlen színvonalúnak tartja, de szeretné, ha mégis megjelenne. Ács becsülte Podolszkit, a költőt és a szókimondó újságírót, és nem akarta, hogy fiatalabb pályatársa a senki földjére kerüljön, mint többen mások, mint például az ő nemzedékéből a Tolnaiék által kigúnyolt, meghasonlásba kergetett, el-elnémuló költő, Fehér Ferenc.

Ács Károly megbízásából recenzense lettem az új Podolszki-versgyűjteménynek. Négyszer vagy ötször olvastam el a szokatlanul terjedelmes kéziratot, egy vastag iskolai füzetre való jegyzetanyagot készítettem róla, aztán a nyomaték kedvéért legépeltem a készülő kiadvány általam javasolt új tartalomjegyzékét, és munkához láttunk Jóskával.

Több ülésszakban tettük ezt, emlékezetesen kellemes aromájú, jó ízű török kávék és napon szárított, kiváló minőségű macedón dohányjövedékek otthonos felhőzetében.

Már első beszélgetésünk alkalmával visszataláltunk oda, ahol mindig is lennünk kellett volna: az irodalom jobbító energiát sugárzó világába. Akaratunkon kívül eltékozolt, semmivé enyészett éveink után végre nem a napi politika áleseményeiről váltottunk szót kutyafuttában, utcán, lépcsőházban, felvonóban vagy a lakásunk ajtóküszöbén – most sietség nélkül értelmesebb dolgokról, könyvekről és versekről vitatkoztunk, civil körülmények között.

A hatvanas évek végén oly gyakori baráti beszélgetéseink derűs hangulatát idéző módon már első alkalommal is késhegyre menő harcot vívtunk egymással a kiadásra váró kézirat és a jegyzetekkel telerótt irka fölött, ez azonban újraéledt vitakedvünk felszíni fodrozódása, korábban begyakorolt társasjáték volt csupán. A lényeget illetően belső nyugalomban, mondatlan egyetértésben, újra megtalált otthonlétben becsméreltük egymást folyamatosan és kitartóan, egy akadozó versmondat, döcögő strófa, rossz cím, egy-egy elkoptatott jelző ürügyén. „Halvány fogalmad sincs a versírásról!”, közölte velem vészjósló hangon Podolszki Jóska, veszélyes jelzőfényekkel a szemében, miközben rágyújtott aznapi ötvenkilencedik vagy hatvanhetedik cigarettájára. „A legjobb versemet akarod kihagyni a kötetből?! Mondd meg, de őszintén: jártál te elemi iskolába egyáltalán? És ha esetleg jártál is: sose mondta a tanító néni a szüleidnek, hogy lassú fölfogású, tompa eszű gyerek vagy?” „Ez a siralmas szöveggubanc a legjobb versed?”, kérdeztem vissza békülékenyen. (Két évvel volt fiatalabb nálam, de kettőnk közül mégiscsak ő volt a költő.) „Ez a kalimpáló ritmusban megfogalmazott szellemi katasztrófa legföljebb egy rosszul sikerült paródia lehetne a legrosszabb korszakodból, föltéve persze, hogy voltak jó költői korszakaid is.”

Lassan haladtunk előre a válogatásban és a szövegek javításában.

Csak fokozatosan értettem meg, miért került e gyűjteményben egymás hegyére-hátára korábbi köteteiből választott régi és kiadatlan, új lírai szerzemény, kidolgozatlan alkalmi rögtönzés és műgonddal kimunkált, maradandó értékű alkotás, egy kisebb kötetre való, gyermekeknek szánt kecskerím, filozofikus és erotikus verstöredékek sora, félszáznál is több, egyhangú Korán-parafrázis, legvégül pedig egy Podolszki-verssé formált, remekmívű Petőfi-montázs, amelynek minden sorát nagy költőnktől kölcsönözte:



Európa csendes újra csendes
falhoz támasztja bágyadt tagjait
megtört szelleme mi volt hajthatatlan
elzúgtak tompán forradalmai

a nem-továbbat ő már elérte
pattognak körötte hangos ostorok
és súgnak fülébe rémes igéket
a martalékra vágyó cinkosok

sötétzöld üstökét rázza hiába
ellenállni törekvés hasztalan
kalmáridőket élünk mostanában
hosszú bút és hosszabb kínokat

áll a hidegben didereg az ínség
a fáradt nap röpül most alant
bolyong a szellem hosszú sivatagban
csontfalával bekerítve a halál virraszt

vasnál vasabb falak dönthetetlenek
fölöttük reszketnek rémült csillagok
az éjszakának sírnyitó felében
vágtat a Föld sötétpiros úton

Csak lassan értettem meg, hogy összegező versgyűjteményt szeretne kiadni, mint aki megérezte, hogy erre többé nem lesz alkalma.

Két és fél évvel később riportokat, hangjátékokat és tárcaszerű életképeket illesztett Kitérő című, készülő novellagyűjteményébe. E kéziratának a Sziveri-nemzedékhez tartozó fiatal prózaíró, Balázs Attila volt a recenzense, a Forum részéről pedig, az akkori körülményekre jellemző módon, a gyermek- és ifjúsági irodalommal megbízott Fuderer Gyula a szerkesztője.

Balázs Attila ugyanazokkal a problémákkal találta szembe magát, mint korábban én: Podolszki tartalmilag és műfajilag is széteső, egyenetlen színvonalú „összegyűjtött prózai szövegeket” adott át a kiadónak. S mivel óvatlan recenzense nem ült le vele megbeszélni a kéziratával kapcsolatos kifogásait, csak átadta a lektori jelentését a kiadónak, az önérzetében megsértett novellista-riporter egy évvel később le is szedte róla a keresztvizet Szeszélyes a hatalom című, idézett interjújában.

Egyikünk sem sejtette, hogy Podolszki összegezésre készül. Nem tudtuk, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, mert erről nem beszélt senkinek.

Eredeti szándékától eltérően mindkét említett könyve alaposan megkurtítva jelent meg.

Megfelezett terjedelme ellenére akadt volna egyéb elhagyandó írás is semmitmondó című harmadik verseskötetében. (Csak egy apró utalás értelmezte a Barna címet: „határtalan síkság szerelmem / s ilyenkor őszön barna a lelke”. Azt javasoltam, Leárnyékolt föld legyen a gyűjtemény védjegye, de meg sem várta, hogy részletesebb magyarázattal szolgáljak, csak értésemre adta, hogy a sors kegyelméből nem vagyok a társszerzője, a „vitát” tehát a maga részéről lezártnak tekinti.)

Harmadik verseskönyve a nyolcvanas évek termésének legértékesebb alkotása volt a délvidéki magyar irodalomban: elemi erejű megnyilatkozás, személyességet magába záró létlíra, és nem mellékesen kisebbségi sorselemzés.

Legtöbb elődjéhez és kortársához hasonlóan ő sem írta meg a maga jelképes nagy versét, nem írt olyan összegező művet, mint amilyen a Hajnali részegség, az Apokrif vagy a Kormányeltörésben, ám ha szétszórtabb formában is, mindent elmondott a maga belső világáról, s a szülőföldjéről is, amely ellenállhatatlan erővel vonzotta és taszította. Néhány verse a Délvidék földhöz vert tanyáinak, népünk támasz nélküli életének maradandó emlékjele.

Legjobb könyvéről egy sort sem írtak a kritikusok.

Évekkel később jugoszláviai magyar irodalomtörténeti dobozrendszerének egyik mellékrekeszében Bori Imre stílus- és formakísérletek gyűjteményeinek nevezte a Kitérő és a Barna című Podolszki-köteteket.

Amikor kisebbségpolitikai cenzúrahatárt érintő kérdésekről kellett (volna) szólnia, a különben önfeledten bőbeszédű Bori nem bajlódott tartalmi kérdésekkel, beérte a semmilyen információt nem tartalmazó stílustörténeti-műfaji besorolásokkal. Podolszki esetében is így járt el: célzást sem tett arra, hogy mit tartalmaznak a novellái és a versei.

*

A tizenkilenc éves Petőfi Hazámban című versében Magyarország arany kalásszal ékes rónaság, mely fölött lenge délibáb űz tündér játékokat. Két évvel később a magyar vidéket, az alföldi rónák végtelenjét énekelte meg, ahol

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Közhelyet mondok, irodalmi emlékezetvesztésünk csekély pótlására: egy lírai eszközökkel megörökített táj látképe nem természethű ábrázolás, nem puszta leírás eredménye, nem szenvtelen fotográfia; belső látomás elhitető erejű kivetítése, olyan megnyilatkozás, amely a táj szemlélőjének, a látvány megalkotójának a lélekállapotát, a közérzetét, a világlátását és a sorsérzését is magában foglalja.

Kosztolányi verseiben az Alföld már nem arany kalásszal ékes rónaság, hanem vulkáni szörnyű róna, Bácska pedig az észak felé terjeszkedő Balkán kapuja.

„A Balkán e tájon át lesz szomszédja Magyarországnak”, olvashatjuk Szabó Zoltán Szerelmes földrajz című könyvében, „vele egy rikítóbb, színesebb, nyersebb világ üzenetei érkeznek be a két folyó közé, oly világé, hol vadabbak az ösztönök… A tikkasztó szenvedély fényében ragyog itt minden: ez a bővérű vidék mintha gutaütés előtt állna… A Bácska e tikkasztó délköri fényben, vad szenvedélyek fortissimójában vonul be Magyarország tájai közé, tomboló színek és fények orgiájában…” Kosztolányi 1911-ben írt versében ezt találjuk: „Egy távol torony ferde lángolásba. / Méreggel mart, fehér, virágos orcák. / Lánggal rikító selymek, rác mennyország. […] / A trombiták estente mint a szörnyek / egy vörös korcsma-ablakból röfögnek. / Trágár tivornya, részeg és tunya. / Sír a beteg és méla, szláv duda. / Most reszketek. Azt mondják, hogy mulatnak. / Sipít a síp, csörömpöl minden ablak, / boros az asztal, véresek a kések, / az ördög is fölpántlikázva lumpol…”

Csáth Géza emlékét 1920-ban megörökítő versében Trianon napjainkban megtapasztalt, elképesztő következményeit is megjósolta (rendszeressé vált tettleges megfélemlítések, barbárul kegyetlen „magyarverések” Szerbiában, szórványosan Romániában és Szlovákiában). Megjósolta azt, hogy a Magyarországtól elszakított területeken a magyarok idegenné és hazátlanná válva a Kárpát-medence páriái lesznek:



Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.

… jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán,
ha hosszan bolygasz a cirillbetűs Szabadkán
s nem értenek.

És űznek majd tovább, idegen, bús hazádban,
zsákutcán és közön, idegen és hazátlan
kísértetet.

Verseiben Bácska fölött részeg a nap, és a napraforgó, mint az őrült röpül a pusztán egymaga, a tébolyító napsugárban. De gyermek- és ifjúkorában ő még tanúja és részese volt a bibliai-aranykori időnek, a teljes értékű emberi létezésnek, s ez az eredendő élménye létérzékelésének, egész léttudatának szilárd alapjává vált:

…láttam egykor kánaáni
aratást.

Kerek eget, mely egy családot
ölel át.

Parasztleányok hercegnői
derekát.

Podolszki József verseiben a félelem sátra borul ugyanerre a vidékre, az egykor arany kalásszal ékes, végtelen rónaságra – egyik versében már csak leárnyékolt tenyérnyi mezőre –, s elsötétedő alkonyfényben halódik a dél-alföldi táj.

Tél című versfüzérének egyik darabjában a történelmi közelmúlt hétpecsétes titkát, a magyarok elleni véres megtorlás dermesztő emlékét rejtette el. Az ő életében erről még nem lehetett nyíltan beszélni:



mert volt itt télidő
zord és kegyetlen
amikor menedéket hiába remélt a föld
megcsontosodva állt tűrte a csapást
emlékeznek régi gyökerek
fagymarta sebeik üszkét mutogatják
de a nyájas irtás megzavarja őket
dicse sincs már a védekezésnek
tavaszmelegben vesztik erejüket őszi vetések
és halak havára sárgállik rajtuk a puha félelem

Barangoló törzsek című ciklusának verseiből az egyetemes jelentésűvé formált magyar mondakör, a népvándorlás és a honfoglalás korának képei derengenek elő, eszményítés nélkül. E sorozatában a szülőföldjüket elhagyni kényszerült, idegen vidékekre vetődött barangoló törzsek sorsa a kisebbségi léthelyzet metaforájává tágul:



Csak dalai maradtak a kóbor nemzetségnek
legendákat cipel nyeregkápa alatt
múltat puhítva
barangol egyre
hazát énekelve

A Barangoló törzsek, A félelem sátra és a Tél költője szerb szakközépiskolába járt, a szerb tannyelvű verbászi élelmiszeripari technikum növendéke volt. Magyar azonosságtudatát vesztett, félig-meddig már „jugoszláv” fiatalként múltak a diákévei. Szülőfalujától távol, verbászi környezetében mindenki szerbül beszélt. Mocorgott benne valami, és verseket kezdett írni a diáktársai nyelvén, szerb nyelven. Hogy megértsék.

Ha szülőfalujában, a református Bácsfeketehegyen egy nyári szünidő alkalmával nem barátkozik össze Vajda Gáborral, nem lett volna belőle magyar költő, magyar újságíró. Vallomás a pályámról című önéletírásában Vajda Gábor elmondta: a barátja „elhitte” neki, hogy nem szerbül, hanem az anyanyelvén kell verselnie.

Szülőházán ma emléktábla őrzi a nevét. A helybeli Művelődési Egyesület 1998 óta emléknapon emlékezik meg róla, és minden évben meghirdeti a nevével fémjelzett publicisztikai pályázatot. A díjakat a Podolszki József Emléknapon adják át a magyar diákoknak.

*

A szocialista Jugoszlávia is ateista állam volt, de keményebben egyházellenes, mint a szovjet tábor ortodox törésvonalon inneni kelet- és közép-európai országai, mint például Lengyel- és Magyarország. Attól függetlenül, hogy párttagok voltak-e vagy sem, Tito országában az állami tisztségviselők nem járhattak templomba, nem vehettek részt egyházi ünnepségeken, és azt is titokban kellett tartaniuk, ha karácsony előestéjén otthonukban, négy fal között fenyőfát díszítettek a gyermekeiknek. A legtöbb templomban besúgók lesték az érkezőket, s ha egy tanítót vagy tanárt pillantottak meg a gyülekezetben, a vétkező másnap repült az állásából. A vallási hagyományaikat őrző emberek nagy sokaságát persze nem lehetett leváltani, megbélyegezni, a munkahelyétől megfosztani, a pártvezetők azonban a falvakban és a városokban szemmel tartották és igyekeztek ideológiailag megrendszabályozni az értelmiséget. E tekintetben Jugoszlávia 1945 óta a szovjet példát követte: az iskolákban gúny tárgya volt az egyház és a vallás, Marx tömör meghatározása szerint: „a nép ópiuma”. Jugoszláviában az új nemzedékek ebben a szellemben nőttek fel.

Irodalmi műveinkben olykor utalás történt a Megváltóra, a Teremtőre, és költőink, ha kis kezdőbetűvel is, leírták Isten nevét. Vajda Gábor Feketehegyi ima címmel verset írt a Képes Ifjúságban, s ezt senki sem tette szóvá („…Tolnai Ottó, a Hol ó hol című költői antológia szerkesztője”, olvashatjuk Vajda visszaemlékezésében, „sokallotta a teremtő aposztrofálásait, és két »Uram«-ot kihúzott a deista alapgondolatú szövegből”), ha azonban tanárként Székelykevén vagy Topolyán istentiszteleten vett volna részt, azonnal elveszíti az állását. E furcsa kettősség arra utalt, hogy metafizikai-hitbeli dolgokról írni ugyan lehetett, de tilos volt a vallás cselekvő gyakorlása.

A délvidéki magyar irodalomban Podolszki József írta meg az ateizmus elleni nyílt lázadás első jelentős versét. Harmadik verseskötete szerkesztőjének, Ács Károlynak a tanácsára kisbetűvel írta a Megváltó nevét (a kéziratban nagybetű szerepelt), de Ács szerkesztői bátorságának tanújeleként ez a műve, szándékához híven, kötetnyitó vers lehetett:

Hiszek a megváltóban
hiszek azokban akik vízre lépve lépkednek tovább
akik elé tépett ruháját vetkőzi a nép
akikről zsoltárokat zsongva zsonganak
hiszek szamaragoló királyaitokban
könyörületükben irgalmukban
hiszek a szavakba vésett ígéretben
hogy volt és lesz még másképp
e földön itt
hogy világmindenségek hiába sürögnek
mert intett a tiszta őszinte ítélet

Életében megjelent utolsó verseskötete és a hagyatékából válogatott versgyűjteménye a vallás és a hit vonatkozásában József Attilával rokonítja.

József Attiláról szóló, legendaoszlató tanulmányában ezt írta Mórocz Zsolt: „Istenhez, léte egyetlen néma tanújához nem volt útja, bár tudjuk, több versében beszél hozzá. Ingerli, hátha megszólal, de szavai visszhangtalanul lebegnek az üres űrben… Végső kétségbeesésében, élete utolsó szakaszában – az ismert életrajzi okok folytán – bármibe belekapaszkodott volna… költészete metafizikai értelemben… folyamatos kérdezés a létezőkre, de a kérdés mögött nem a létet találja, hanem a semmit; amint a világ titka mögött a világhiánnyal szembesül.” Podolszki néhány verse is – így például az Egész a természet, a Dobj a végtelenbe, a Képzeljük el és A teremtésből kilépve kezdetű – az Istenhez vezető utat nem találó, útkereső ember öngyötrő tépelődése.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben