mandulavirág; körötte semmi; visszájára fordult a nap

mandulavirág

megtörténtél

mentünk a hídon összefogódzva
mandulavirág-szemedben
tétova szégyen

én sem akartam igazán

fakó gyertyafény erőlködött
hogy kimentsen az éjből

üres szemmel bámultak a könnyeid

mentél az úton
– aki már nincs sehol –
kínok nevét tanultad
míg le nem hullott rólunk az oltalom

körötte semmi

körötte kontúrhiányos arcélek
félhomályba botló suta mozdulat
könyvek gerincére szuszakolt lélek
falakig hátráló gyáva öntudat

közömbösséget mímel a lámpaláz
behálózza szövevények évszaka
– még él a szó de mindent porig aláz
mint vágyat az unatkozó éjszaka –

megtört a fény: a kihalt múltat várja
– így emigrálhat a félből az egész –
mint kamasz lányok titokzatos álma

mint elhasznált érvekre legyintő kéz
– követi rebbenő szárnyak magánya
s a testbe fúródó kardpenge halála

visszájára fordult a nap

távolba szakadt hazánk
nyakán átvetett sállal ül a rakodóparton

bámulja a vizet
amiben – mint a dinnyehéj –
visszájára fordul a nap

a végtelentől elment a kedve

árva mint viasztócsába fúlt
kanócon a láng

a világabroszon száradnak
vére pecsétfoltjai

nevét kiadja pár betű a kórlapon
– a haldoklókkal óvatos vagyok –

szűk térben tolongunk
még élünk
kék ég ragyog az akáclomb fölött

a tettetés tökéletes