Különös kiegyezés?

A hatalom és Illyés Gyula, illetve Tamási Áron

Az áldott emlékű Domokos Mátyás, a népi irodalom kiváló ismerője élete utolsó éveiben egyre-másra arra kényszerült, „lelkiismereti okokból”, hogy megvédje Németh László, illetve Illyés Gyula „intellektuális és emberi becsületét” a rágalmazókkal szemben. E két életmű visszhangjának, utóéletének „legingerlőbb, de talán pontosabb úgy mondani, hogy legpimaszabb szólamát azok fújják, főleg a rendszerváltozás óta, a hajdani marxista–leninista elkötelezettség manapság finnyás álliberális zsoldosaiként – nyomatékosítja a Szembesülés című írás –, akik a »Kádár-rendszer hivatalos írójának« a bélyegét sütik” az alkotók emlékére. A kritikus számára a szembenézés, számvetés alkalmául a Németh László Emlékkönyv szolgál ugyan, ám Illyés Gyula munkássága is szolgálhatna. Vagy nem is annyira a művei, mint inkább a magatartása, a viselkedése – az, hogy, úgymond, és ezt Standeisky Éva történész mondja (lásd Magyar Narancs-interjúja, 2006. január 19.), megtisztelve érezte magát (lám, egy érzéskutató), ha Aczél elvtárs (lám, ki volt elvtárs, s ki nem) vacsorára hívta őket (az interjúban most éppen Déry az asztalszomszéd, nem Németh László). Megint, úgymond: „rendszeresen” tárgyaltak „a párt vezetőivel”, azaz – összegezhetjük ennek az igazolhatatlan állításnak a sanda tanulságát – maguk is felelősek azért, ami a Kádár-rendszerben az irodalom és a demokrácia dolgában történt.

Nem idéztük volna a történésznő beszélgetését, ha az abban foglaltak ritka hivatkozások, utalások lennének. Ha nem lehetne találkozni lépten-nyomon olyan véleménnyel, mely szerint egyfelől Illyés Gyula lényegében a szocialista művelődéspolitika kegyeltje, „támogatott” írója volt, másfelől pedig a népi írók, úgy általában, készek voltak „együttműködni” a hatalommal. Legújabb kori történelmünkben ennek a partneri viszonynak a kezdetét és kialakulását egyre készebbek ahhoz a párt(MSZMP)-határozathoz, a népi írókról szóló állásfoglaláshoz kötni, amelyik Nagy Imre és társai kivégzésével csaknem napra egy időben, 1958 júniusában látott napvilágot, amelyről tehát első igazán alapos elemzője, N. Pál József okkal állapította meg, hogy a Kádár János vezette úgynevezett konszolidációs folyamat adminisztratív-terrorisztikus eszközei közé tartozott (lásd Tóbiás Áron: Magyar glóbusz? Beszélgetés Király Istvánnal, a népi írókról szóló állásfoglalás egyik szerzőjével. Válasz évkönyv 1989/I.) Ezzel szemben Standeisky Éva, a Gúzsba kötve szerzője a szocializmusbeli kulturális elitnek a hatalomhoz való viszonyát vizsgálva ugyanezt a párthatározatot a „kommunisták és a népi írók különös kiegyezésének dokumentumaként” nevezi meg (i. m., 1956-os Intézet – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Bp., 2005). Valóban, különös kiegyezés! Mintha 1867, az Osztrák–Magyar Monarchia lehetett volna a minta! E történelmi esemény ismeretében írhatta a maguk sajátságos megegyezésének hevében a paktum után három esztendővel, 1961 nyarán Kállai Gyula, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány első elnökhelyettese „különös” minőségében Illyés Gyulának, hogy „nem érzed, milyen mélyre süllyedtél a szarban?”. És Kádár János is ezért válaszolhatta az alpári stílus és az otromba provokáció miatt hozzá forduló költőnek: nem vállalkozhat arra, hogy Illyés számára „postás és írnoki munkát” végezzen (lásd Domokos Mátyás: Adósságlevél. Kortárs K., 1998). Nyilván ugyanígy, a kölcsönös megbecsülés alapján értelmezhető az is, hogy noha az utolsó pillanatban, közvetlenül a megjelentetés előtt az állásfoglalás tervezetét elküldték az érintettek egy részének (például Illyés Gyulának, Féja Gézának, Szabó Pálnak, Tamási Áronnak, Veres Péternek), a véleményüket kérve, a végleges változatba mégsem építették be egyikük válaszát sem (lásd N. Pál József: A népi írókról szóló állásfoglalás és történeti-ideológiai háttere. Válasz évkönyv 1989/I.). Az úgynevezett különös kiegyezés ideológiai-politikai körülményeit, társadalmi légkörét pedig igazán jól jellemezheti és érzékeltetheti az a cikk, 1958. július 6-áról, amelyik a Magyar Nemzet hasábjain jelent meg, Komlós János tollából, Európaiság és magyarság címmel (lásd Zimonyi Zoltán jegyzeteit Féja Géza A „népiesekről” című feljegyzéséhez – Válasz évkönyv 1989/I.). A később jeles kabarészerzővé nőtt kritikus Szerb Antal irodalomtörténetét méltatva úgy láttatta a népi irányzat tagjait, mint akik – honnan is ismerősek napjainkban is ezek a kifejezések? – a „gatyás nacionalizmus”, a „bajuszos magyarkodás”, a „parasztromantikától, fajmítosztól, trágyabűztől és mucsai hejehujától elrévült oppozíciós nemzetfelfogás” hívei. Még jó, ha nem az jellemzi őket, ami – az állásfoglalás szerint – Bibó Istvánt: „magyarkodó nagyképűsége”.

A hatalmi hangulatra, az egyezkedés őszinte készségére vallhat korábbról, azaz a határozat közzététele előtti időkből az Elnöki Tanács elnökével, Dobi Istvánnal történt újévi beszélgetés is (Élet és Irodalom, 1958. január 3.). Az államfő fontosnak tartotta tudatni az irodalom iránt érdeklődők népes táborával és az ország közvéleményével: csalódott Illyésben is és Tamási Áronban is, éppen ezért számíthatnak rá, hogy „amit rosszul tettek, azt a fejükre olvassuk”. Hogy a társaikkal együtt mire számíthatnak, erről még ugyanebben a hónapban elég világosan adott számot az MSZMP főtitkára, Kádár János. Országgyűlési beszédében hangsúlyozta, ellene vannak „az irodalomban vagy a kultúra más területein a reakciót vagy a politikai maradiságot képviselő csoportosulásoknak”, s ők, vagyis a párt, „nem irodalmi stílusirányzatnak, hanem politikai csoportosulásnak, mégpedig a haladással ilyen vagy olyan formában szemben álló csoportosulásnak tartják az úgynevezett népies írók csoportosulást” (lásd N. Pál József: i. m.). Éppen ezért nemhogy kiegyeznének velük, hanem arra törekednek – miként ezt tíz évvel korábbi könyvében még Standeisky Éva is így ítélte meg (Az írók és a hatalom, 1956–1963. 1956-os Intézet, 1996) –, hogy „politikai csoportosulásukat” el nem ismerve „politikai síkon differenciáljuk őket, egységüket megbontsuk”. Ebben készek együttműködni – nem megállapodni! – velük. Ebben, vagyis abban – egy, a Kultúrpolitikai Munkaközösség számára készült, ugyancsak 1958 első hónapjából való előterjesztés szerint –, hogy leküzdjék „helytelen világnézetüket, elsősorban nacionalizmusukat”.

Módszerek tekintetében – maga a „kiegyezni”, az együttműködni kész párt hívja fel rá a figyelmet – az egység megbontása, azaz a „divide et impera!”, az oszd meg és uralkodj (római) klasszikus elve a meghatározó. Ellentéteket szítani azok között, akik fölött uralkodni akarsz – ez az egyik parancs. Ettől elválaszthatatlan a másik vagy a harmadik: megfigyelni és megfélemlíteni. A megosztásra a számtalan példa közül csak kettőt: már magát a népi írói határozatot sem küldeni el minden érintettnek, hanem válogatni közülük, hadd irigykedjenek egymásra. Aztán amikor, körülbelül fél év múlva, 1959 januárjában felmerül a két évvel korábban felfüggesztett (lényegében: feloszlatott) írószövetség megalakításának terve, akkor a párt Központi bizottságának tudományos és kulturális osztálya válogasson ismét, kik lehetnének az új szövetség tagjai. A politikai szempontból kifogásolhatóak sorában Erdélyi József, Sinka István és Kodolányi János mellett ott van az a Féja Géza is (lásd Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra 1956–1963. Szerk. Cseh Gergő Bendegúz, Kalmár Melinda, Pór Edit. Osiris, 1999), akit pedig előbb kitüntettek azzal, hogy véleményét kérték, s ő köszönte is ezt, biztosítva a központi bizottságot: „Soha semmiképpen sem állok a szocialista fejlődés útjába” (lásd Válasz évkönyv 1989/I.). Sajátos megnyilvánulás ez, különösen annak a fényében, ahogy esztendővel előbb Németh László Kossuth-díját fogadta. Az 1957 márciusában másokkal – például Borsos Miklóssal, Fülep Lajossal, Kodály Zoltánnal, Medgyessy Ferenccel, Molnár Antallal és Szabó Lőrinccel – együtt kapott kitüntetést (Fodor András szerint) „acsarkodva” vette tudomásul. „Olyasmit mondott, hogy most már csak őt, Illyést meg Tamásit kéne félresöpörni”, és hogy az elmúlt időkben, azaz a forradalom napjaiban is „hadilábon állt nemzedéke íróival”. Óvta őket a fölösleges hősködéstől, és „imponáló butaságnak” tartotta, hogy „olvasmányaikat akarták megvalósítani, hatalomnak érezték magukat, pedig inkább a néphez kellett volna alkalmazkodni, az ő visszahúzódásukat követni” (lásd Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. II. k. Magvető, 1986). Féja Géza véleménye és hittevése ellenére az a különös helyzet áll elő, hogy az MSZMP politikai bizottságához Orbán László osztályvezető olyan javaslatot küldött el, amelyben a fenti négy író mint a közgyűlésre meg nem hívandó szerepelt, ugyanő viszont a politikai bizottság 1959. április elsejei ülésén – hol másutt lehetett volna napirendi pont az írószövetség újjászervezése?! – készségesnek mutatkozott arra, hogy beszéljen „Révai (József) elvtárs”-sal, „akar-e tagja lenni az Írószövetségnek” (lásd Zárt, bizalmas, számozott. I. m.).

Ami Révai elvtárs esetében ajánlat, hízelkedő felajánlkozás lehetett, az Illyésében aggály, a tanácstalanság félelme. Mekkora eltérés: az ő írószövetségi tagsága dolgában nem őt kérdezték, hanem az MSZMP Központi Vezetőségét: „vajon Illyés Gyula vagy más, aki a pártirányítást az irodalomban nem fogadja el, tagja lehet-e az Írószövetségnek?” (Lásd Köpeczi Béla: Néhány elvi kérdés az Írószövetség megalakításával kapcsolatban. In Nem menekülhetsz. In memoriam Illyés Gyula. Szerk. Domokos Mátyás. Nap Kiadó, 2002.) Mások, sajnos, kevésbé határozatlanok. Az Adósságlevél hitelesíti, hogy a Gara László elnevezte „szektánskodó főfunkcionárius”, Marosán György sem: egy diákgyűlésen a hallgatóság előtt emeli magasba s tépi darabokra Illyés egyik versét. Párttörténészek mondhatják persze: ez még a „kiegyezés” előtti történet. Nem az azonban Király Istváné, aki a „kiegyezés” után két évvel is úgy javasolja kirostálni az általa „válságverseknek” tartott költeményeket az Új versek című kötetből, hogy lektori jelentése végén feladatának tartja emlékeztetni és figyelmeztetni: „Illyés neve – az okokat, hogy miért, most ne kutassuk – bizonyos mértékben »botránykővé« lett. Mi tagadás: egy lapuló polgári ihletésű ellenzékiség a maga zászlaját titokban még mindig benne reméli, őbenne látja.” A hatalommal való pár(t)ját ritkító kapcsolatra fölhozható volna még ugyanebből az időből a Malom a Séden kálváriája, a kultúrpolitika (el)bánásmódja. De az együttműködés szorosságának, a bizalom mélységének dolgában talán mindennél árulkodóbb tény, hogy a belügy – nyilvánvalóan a párt vezetőinek tudtával – szinte külön ügynöki hálózatot épített ki a népi írók, köztük Illyés, valamint Tamási Áron megfigyelésére. Különösen az utóbbiéra – alább talán érthetővé válik, miért.

Hogy izgalmasabb legyen, két besúgót is rájuk állítottak, egy Cyrano, illetve egy Borisz fedőnevűt, akik aligha tudtak egymás nemes feladatairól, munkájáról. Mindkettejüket azonosították már a történészek, egyikük sem tiltakozott nyilvánosan, hogy ne az lett volna, aki. Cyranóként Szakáts Miklós, a színész működött, Boriszként pedig Nagy Péter érdemesült – jelentései alaposabbak és megbízhatóbbak, mint monográfiái – az akadémikusi rangra. Lehet, egymást is megfigyelték, a kölcsönösség jegyében. Legalábbis erre enged következtetni az úgynevezett nagy íróperrel, Déryék és a tanúk kihallgatásával kapcsolatban Cyranónak az az 1957. november 15-én kelt feljegyzése, amelyre színháztörténeti kutatásai során Ablonczy László lelt rá, s amelyet így neki köszönhetően idézek: „Tamási elmondta, hogy Örkény hazugul vallott, és ő látta is vallomásának egy részét, melyet még a nyomozás folyamán tett. Ezt szemébe is mondta Örkénynek Háynénál sokak jelenlétében. Örkény mentegetőzött, hogy ugye félt, azért hazudott összevissza. Viszonzásul megtámadta Tamásit, hogy ő beszélte le Kodályt, Tóth Aladárt arról, hogy Kádár elvtárshoz menjenek a Déry-ügyben. Tamási zavartan mentegetőzött, hogy azt hitte, ez már fölösleges, mert jó vágányon van az ügy. Nagy Péter, Illyés, Havas (?), Tamási, Örkény, Karinthy, Palotai Boris, Gyárfás, Beér János (?), Illyésné, Bernáth Aurél, Takács (?), Derecsin (?) vad elkeseredéssel reagáltak az ügyre, és a fentiek bűntudatot vallanak, hogy akkor ők miért szabadok? Tamási közölte, eddig se írt le egy új sort se, eztán pláne nem fog. Illyés elszánta magát a visszavonulásra, nem ír. Örkényt megvetik, ő meg bűntudatosan szaladgat a »megbocsátásáért«. Lovas Márton Új Magyarország-beli cikkét Nagy P. felolvasta, és »gyalázatosnak« tartják. Azután Illyés, Örkény, Nagy P. külön-külön kivonult velem beszélgetni.”

Az Örkény vélelmezte félelem szülte hazugságok, vádaskodások? Hogy mindenek ellenére „hogyan viselkedik »egy magyar úr« – igaz, neki nem feszült kötél a nyakán”, ezt a kérdést Tardos Tibor teszi fel (A tengervíz sós. Ab Ovo, 1994), és válaszol is rá, Tamási Áronnak a Déryék bírósági tárgyalásán tanúsított magatartását jelenetezve. Tamási, aki a forradalom napjaiban sűrűn volt együtt Déryvel, és akit – mint Tardos írja – nyilván vallomástételre akartak kényszeríteni, már a tárgyalóterembe „fura módon” hatolt be. Megállt az ajtóban, mintegy fölmérve a terepet, hogy ne a törvényszék felé induljon el, hanem annak hátat fordítva a vádlottak padjánál álljon meg, s ott összetéve két sarkát, mélyen és hosszan meghajoljon előttük. „Az elnök levegőért kapkod. – Kérem! A bíróság itt ül! Ezen az oldalon!” – szólnak az élményfelidéző szavak, egészen annak a benyomásnak a rögzítéséig, hogy Tamási mint tanú a válaszaival „kifigurázza” a bírósági elnököt, és hogy távoztakor megismétli a belépés jelenetét: „Elmegy az ajtóig, ott sarkon fordul, mélyen meghajolva búcsút vesz azoktól, akik – nyilván így véli – helyette és még sok más bűntelen, becsületes ember helyett a vádlottak padjára kerültek.”

A Tardos emlegette egy „magyar úr” viselkedésére vall az is, ahogy Lakatos István perében Illyés Gyula, illetve Tamási tanúként vallott (lásd Lakatos István: Periratok, 1957/58. Kortárs, 1992/3.). Illyés azt emelte ki, hogy a Válasz szerkesztőjeként ismerte meg, verseket vitt oda, amelyek alapján „nagyon tehetséges fiatal írónak” tartotta. Tamási szinte szó szerint ugyanezt mondta, azzal a különbséggel, hogy 1956 októbere óta ismeri, „versei alapján nagyon tehetséges költőnek tartottam, s a személyes megismerkedésünk után az volt a benyomásom róla, hogy cselekményeiben tiszta szándék vezérelte”. Ugyanő a „nagy íróper” vádlottjait is hasonlóképpen próbálta védelmébe venni a belügyminisztérium II/VIII. osztálya számára készített feljegyzésében, 1957. július 5-én. „A letartóztatásban lévő írókat nem tudom olyan módon jellemezni, hogy értékelésük előttem megnyugtató képet mutasson – szól a forradalom idején viselt személyes dolgainak előadása után a többiekről. – Ugyanis nagy részüket csak kevésbé vagy alig-alig ismerem. Jórészt kommunista írók lévén, a múlt helytelen gyakorlatánál fogva elszakadva éltünk egymás mellett. Még legjobban azokat ismerem, akikkel az elnökségi ülésen gyakran együtt ültem, s a hivatalos üléseken megnyilatkoztak. Háy Gyula olyan benyomást tett reám, mint akinek erős gyakorlati érzéke van, s akinek minden tevékenységét ellenőrzi az értelem. Zelk Zoltán már akkor rossz idegállapotban volt, fűtött költői lélek. Déry Tibort kiváló írónak tartom és jellemes embernek. Harcát, amit a párton belül folytatott, mindig aggodalommal kísértem. Az a benyomásom volt róla, hogy sohasem színlel, s jogot formál arra, hogy döntő véleményt mondjon a szocializmusról, melynek híve” – íme, tisztának maradni mások besározása nélkül (lásd Zeng a magosság. Szerk. Tamás Menyhért. Nap K., 1997). Ugyanez emelhető ki a tárgyaláson tanúsított magatartását fölidézve is – akár egy belügyes tiszt jelentését, akár a hivatalos jegyzőkönyvet vesszük alapul (lásd Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, i. m.). Az előbbi a Benjámin és az Illyés viselkedése után a Tamásiét kifogásolja, mivelhogy a tanúvallomás végén azt vetette föl: „Az ország nyugalma érdekében és legfőképpen az irodalmi munka, az irodalmi élet fellendülése érdekében nagyon üdvös volna, hogy ha írótársaink minél hamarabb visszatérhetnének az alkotómunkába, annál is inkább, mert én magam, és ahogy tudom, a többi író is meg van győződve, hogy ők jó szándékú, tiszta szívű emberek, és hogyha valamit vétettek, akkor csak a párt rossz vezetése ellen akartak küzdeni.” A jegyzőkönyv tömören fogalmaz: Tamási szerint amit az írótársai tettek, „csak a pártvezetés hibái ellen tették”.

Mindezek ismeretében érthető, hogy nemcsak a népi írók, hanem általában az írótársadalom tagjai közötti kapcsolatok „bomlasztása” is elsőrendű ügynöki feladat volt. 1958. február 17-én elégedetten jelenthette Cyrano a H – 15 474.M. jelzetű iratában: „Tamásiné panaszkodott, hogy Áronra nagyon gyanakodva néznek az írók, és haragszanak rá, mert (Szabó Lőrinc – áthúzva) haláláért felelőssé akarják tenni. Azt mondják, hogy Tamási azzal bírta rá Szabót az ENSZ-hez küldött tiltakozó ív aláírására, hogy ha ő nem tudja aláíratni, őt is becsukják, és Szabó az aláírás után öngyilkos akart lenni még az éjjel, s ebben az izgalomba (!) romlott le az állapota. Tamási most úgy érzi, hogy árulóként kezelik, s ebbe ő is belebetegedett. Németh szerint csak Tamási erőszakos fellépésére írta alá, mivel Tamási úgy állította be a kérdést, hogy vagy megszerzi az aláírásokat, vagy lecsukják.”

Mindezzel, egészen pontosan az ENSZ-jelentés elleni, amúgy sehol sem található tiltakozó ív aláírásának menetével kapcsolatban Tamási zsebnaptára 1957-ből az alábbiakat rögzítette: kihallgatás május 13-án, hétfőn a Gyorskocsi utcai rendőrségen, ugyanitt július 3-án és 5-én is kihallgatás. A hónap végére, 31-re tanúként való idézés, feltehetőleg a „kis íróper” vádlottjainak, Varga Domokoséknak az ügyében. Aztán augusztus végén már tényleg az aláírások dolga – a naptár a Népfronthoz köti, ám valószínű, hogy annak az akciónak a részéről van szó, amelyet a hónap elején, egészen pontosan augusztus 9-én tárgyalt meg a párt politikai bizottsága. Kádár János a „neves emberek, tudósok, művészek, orvosok, országos hírű emberek fellépését” tartotta a legfontosabbnak, hozzátéve, hogy el tud „képzelni pl. egy aláírási kampányt is” (idézi Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, i. m.). A pártközpontban ugyan az Irodalmi Tanácsot bízták meg – tagjai: Bölöni György elnök, Sándor Kálmán, Goda Gábor, Illés Béla, Fodor József, Tolnai Gábor, Földeák János, dr. Köpeczi Béla, Szauder József és Kárpáti Aurél – a több száz író aláírásának megszerzésével, ám oszthattak ugyanilyen feladatot a még ennek az évnek az őszén újjászervezendő Hazafias Népfrontra is. Ezt a feltételezést erősíti meg Aczél Györgynek az a szóbeli kiegészítése, amelyet az irodalom helyzetéről ülésező politikai bizottság előterjesztéséhez fűzött, három nappal előbb, augusztus 6-án. Miután taglalta, mennyire nehéz helyzetben vannak a kommunista írókkal kapcsolatban, hogy „ezek most egymással való gyűlölködéssel és intrikával vannak elfoglalva”, ráadásul a szektások még „büszkék” is – lám, az akkori büszkeség! –, hogy „nekik volt igazuk”, váratlanul egy különös panaszának adott hangot. Vagy inkább csak fölvetette?: „Nehezíti a differenciálás kérdését a párt politikájában meglévő bizonytalanság. Pl. mi már beszéltünk Tamási Áronnal, aki rendkívül hajlékony volt arra (sic!), hogy a »Gond és Hitvallás«-sal kapcsolatban nyilatkozzék. Ez kb. 10 nappal ezelőtt volt. Akkor egyszerre az újságban váratlanul megjelent, hogy Tamási Áront és Féja Gézát beválasztották anélkül, hogy bárki is tudott volna róla, anélkül, hogy Kállai elvtárs is tudott volna, a Hazafias Népfront elnökségébe. Ez negatívan hatott Tamásira, de a többiekre is. Úgy látják, ezek után nincs szükség arra, hogy munkájuk előtt önkritikát gyakoroljanak. A többiek is másként fognak gondolkozni, ha azt látják, hogy elvi engedménnyel is lehet közeledni és visszahúzódnak az önkritikától.” (Lásd Zárt, bizalmas, számozott, i. m.) Hogy az önkritika pártos fegyverét Tamásinak is magasba kell emelnie, azazhogy elvárják tőle, nyilvánosan is valljon színt a Gond és hitvallásról – ezt tanúsítják a zsebnaptár későbbi bejegyzései is. Október 4-én például két tényt ír be: az egyik, hogy az oroszok kilőtték a mesterséges holdrakétát, a másik: „Féja: Aczél üzenete: nyilatkozat kell.” Másnap, szombaton: „12. Szabó Lőrincnénél. Részvét. Illyés, Farkas Ferenc. Tartózkodók voltak” – aminek okát a Cyrano fedőnevű ügynök jelentéséből ismerhetjük. Kedden, 8-án délután van Szabó Lőrinc temetése, ezután pedig: „1/2 7. »Gond és Hitvallás« ügyében tárgyalás itthon: Aczél György, Féja, Sz(abó) Pali.” Egy elnapolt kihallgatás októberben s két meghallgatás decemberben, az egyik Lakatos István, a másik pedig Göncz Árpád ügyében – a naptárban ennyi jelzi: Tamási Áronon rajta tartották a szemüket (s a fülüket) a hatalom emberei (lásd Tamási Áron: Emberi szavak. Szerk. Nagy Pál. Palatinus, 2003).

Nincs még egy író a népiek között, beleértve Illyés Gyulát is, akit olyan hoszszú ideig és oly erősen a prés között tartottak volna, mint Tamásit. A más vonatkozásban már idézett Orbán László például két nappal a Déry-per ítélethirdetése előtt, 1957. november 11-én a párt értelmiségipolitikáját ecsetelve előbb jelentős fejlődésről beszélt, majd Tamási ünneplésére tért ki. A változás bizonyítására azt hozta fel, hogy „decemberben az írók zöme még a Gond és Hitvallást írta alá, most mind aláírták az ENSZ ötös bizottsága elleni tiltakozást”. A szerzővel kapcsolatban pedig elég hosszadalmasan fejtegette, hogy vannak olyan alkotók, akik „nem egy kérdésben ingadoznak, és komoly bűnöket követtek el”, és a pártnak az az álláspontja, hogy „ezeknek valamilyen formában le kell tenni a garast”. „Sokan a garast letették az ötös bizottság jelentésének aláírásával – mondta, majd így folytatta. – Az a nézetünk, hogy nem akadályozzuk meg, hogy pl. Veres Péter vagy Tamási Áron írjon. Pl. Tamási Áronnak jelent meg cikke a Kortársban, persze ennek vannak bizonyos korlátai. Tamási főszerkesztője volt (sic!) a Gond és Hitvallásnak. Nem engedjük, hogy zászlót csináljanak belőle. Pl. Tamási Áron nemrég volt 60 éves. Ugyanakkor Bölöni elvtárs 70 éves volt. Bölöni elvtárs megkapta a Munka Vörös Zászlórendet, különböző helyeken, sajtóban, cikkekben komoly méltatást kapott. Bölöni elvtárs olyan író, irodalompolitikus, akinek nagy érdemei vannak. Nagy érdemei voltak a múltban, és különösen nagy érdemei voltak az ellenforradalom előtti és alatti időkben. Ő zászló lehet! Rá a párt mindig számíthat, támaszkodhat. Tamási Áron születésnapjáról egyetlen lap emlékezett meg, a Hétfői Hírlap – meg kell mondani, elég disznó módon egy komoly cikket hozott. [Lásd Nagy Sándor: Vázlatos írói arckép. Hétfői Hírek, 1957. szeptember 20. – M. B.] A többi újság azonban hallgatott. Megmondtuk neki, hogy nekünk vele rendezetlen ügyeink vannak. Egy-egy irodalmi műve szerepeljen, de azért kifejezésre juttatjuk vele kapcsolatban, hogy vannak rendezetlen ügyeink. Tudni kell, hogy alkalomadtán várjuk, hogy szóljon valamit arról, ahogyan nyilatkozott és viselkedett” (lásd Zárt, bizalmas, számozott, i. m.).

A sürgető várakozást igyekezett aztán kielégíteni a Szellemi tisztesség az Élet és Irodalom 1957. karácsonyi számában, amelyre Bölöni György válaszolt később ugyanott, Barátságos figyelemmel címmel (1958. január 10.). Tamási az alkotásról, a kifejezés küzdelméről értekezni kezdő cikkében kissé váratlanul képi beszédbe vált át, hogy még váratlanabbul azt állítsa: „csak a szellemi tisztesség mezején érdemes élni”. Hogy miért? Mert ez nyújt oltalmat. Hogy ki ellen? „A lelkiismeret zaklatásai ellen, a lelketlen színváltások ellen, a riadt tévelygések ellen, s természetesen a világi hatalom ellen is, mert hiszen a szellemi tisztesség dolgában a gyakorlat embere és az író gyakran elütő módon hangsúlyoz.” Aligha a Gond és hitvallás visszavonása, kiváltképp pedig megtagadása ez. Egy évvel korábbi szavát – cseppet sem mellesleg: az Írószövetség közgyűlése által szentesített szavakat – nemhogy nem tagadja meg, de még állja is. „Tisztesség dolga az is – folytatódik az érvelése –, hogy ki-ki a maga világképe szerint cselekedjék és szóljon, s hogy tisztelje a mások becsületes szellemi képét akkor is, ha az nem mindenben egyezik az övével. A többit bízza aztán a sorsra, mely hosszú vagy rövidebb ideig a legváltozatosabb formákban jelentkezhetik, de végül, talán a besüppedt síron, mégis felragyog.” Nem marad el aztán a „hitvallás” sem: „csak egyedül a nép fia lehetek – állítja –, aki a szegénység örökével és az igazság szavával a szocializmus eszméjét vallom, ápolom és segítem szétömleni a világon”. A kapitalizmus levelei le fognak hullani, jövendöli, a szocializmus intézményei viszont úgy fognak épülni, hogy „az építés eszközei pedig demokratikusok lesznek”. Vagyis, értelemszerűen, még nem azok – sugallja, s hogy megint ne a védekező önfeladás hangját hallassa, a közös dolgok rendezéséhez kívánatos „nagyobb bizalom és több őszinte szó” hiányát veti föl. „Ha a kormányzat előtt, álmomban és fehér angyal gyanánt, egyszer megjelenhetnék – játszik el a gondolattal –: azt mondanám neki, hogy a tehetséges elme és az igaz szó akkor is hasznos, ha kritikai megjegyzéseket is tartalmaz.” Műveket csak tehetséges írók tudnak létrehozni – lendül már-már ellentámadásba át, különösen amikor nyomatékul hozzáteszi, hogy „békétlen légkörben vagy zaklatottságban azok sem”. A támadva védekezésnek ez a taktikája végül annak beláttatásához szeretné elvezetni, hogy „még az angyal szárnya is kap néha foltot”, hiszen a magyar írónak nehéz öröksége: „politikai gondokat is hordozzon az író”. És hogy – itt utal a legközvetlenebbül saját „rendezetlen ügyére” – „tavaly ősszel is nem a hivatásomat, hanem a kötelességemet véltem teljesíteni. Nyíltan tettem, szenvedélyek között is józanságra törekedve, de előttem is kétséges, hogy mindenben jól.”

Hogy helytállóak-e, igazolhatóak-e Standeisky Évának a Szellemi tisztességgel kapcsolatos megjegyzései (lásd Az írók és a hatalom, i. m.), azt könnyű is és nehéz is eldönteni. Könnyű, mert a cikkírót egyszerre vádolja érzéketlenséggel és nagyzási hóborttal vagy valami hasonlóval, mondván, hogy egy évvel a forradalom leverése és egy hónappal Déryék elítélése után „váteszszerepre vállalkozott”. Ez a szerep szerintünk láthatatlan, mint ahogy azt se hinnénk bizonyíthatónak, hogy „elhatárolta magát a forradalomtól, írói énjét elkülönítette esendő, a különféle politikai hatásoknak kiszolgáltatott közéleti énjétől”. Azért nehéz, mégis, mindebben egyértelműen állást foglalni, mert a történész idézte szöveg egy lényegesen helyen eltér a Szellemi őrségben (szerk. Nagy Pál, Palatinus, 2001) közöltektől, amely viszont egyezik a Tamási Ágota és Z. Szalai Sándor szerkesztette Jégtörő gondolatokban (Szépirodalmi, 1982) közzétettektől. Az írók és a hatalom viszonyát vizsgáló könyv az „előttem is kétségtelen, hogy nem mindenben jól” cselekedtem szöveget fogadja el, az Élet és Irodalmat jelölve meg forrásul. Hogy aztán ott írták-e át annak idején Tamási szövegét, vagy utólag maga a szerző módosított rajta, netán a kötetszerkesztők keze nyoma látszik – filológiai nyomozás deríthetné ki. Azt pedig még ez sem, hogy csakugyan azért nem szerepel-e a népi írói határozatban a Gond és hitvallás említésekor a szerző, Tamási Áron neve, mert „feltehetőleg” a Szellemi tisztességet „honorálták vele”. Legyen ez a történésznő feltevése, amely talán nincs annyira rosszhiszemű, és nem is kelt akkora gyanakvást a népi írókkal szemben, mint az az alátámasztani sem sietett vélekedése, mely szerint a népieknek jóval kedvezőbb lett a helyzetük, mint a forradalomban részt vevő többi írónak. Röviden: „Egzisztenciális problémáik nem voltak” (i. m.). Az effajta magabiztos kijelentések megérdemelnének legalább annyi kiegészítést, hogy az MSZMP központi bizottságának titkársága már 1957 végén állást foglalt egyrészt arról, hogy a letartóztatott írók családtagjainak megélhetéséről gondoskodni kell, másrészt hogy a kompromittált írók számára kulturális területen lehetővé kell tenni a tisztviselői munkakörben való elhelyezkedésüket (lásd Zárt, bizalmas, számozott, i. m.). Az írók elhelyezésének január 15-i állásáról szóló feljegyzésben a legvizslább tekintet se fedezheti fel a népi írók nevét – ebből látszana az, hogy nem voltak anyagi gondjaik?

Hogy a Szellemi tisztességet miként és mivel jutalmazták, arra nézve fölösleges találgatásokba bocsátkozni. Elég felütni két jegyzőkönyvet. Mindkettő az MSZMP politikai bizottsága üléseiről – az 1959. április 1-jeiről, illetve a június 30-iról – készült. Az egyik az Írószövetség újjá-, a másik, különös módon, az átszervezéséről szól (lásd Zárt, bizalmas, számozott, i. m.). Az előbbiben Orbán László veti fel, hogy a választmánnyal egy probléma van, s „ez Tamási Áron személye”. Mielőtt azonban erre rátérne, még beavatja az elvtársait munkamódszerei titkaiba, s elárulja nekik, hogy érdeklődtek a „belügyi elvtársaktól is”, mert „elő szokott fordulni, hogy megkérdezzük az ottani elvtársak véleményét, írókról lévén szó, akikkel hosszú időn keresztül a Belügy is foglalkozott”. Hogy a belügyesek miként vélekedtek, nem tudatja, csak a saját „hosszabb töprengésükről” ad számot. Végül is javasolják Tamásit, „bár tudjuk, hogy ezt a mi párttagságunk és tömegeink felé nem könnyű dolog lesz megmagyarázni, ha a Politikai Bizottság egyetért vele”. „De még azt se, hogy minek ez az egész Írószövetség” – szól közbe Kádár János, ennek az egy mondatnak az erejéig, hogy aztán Marosán György vegye át a szót, kifejezve egyetértését: „senkinek nem udvarolunk”. Amit ezután magyarázatul még hozzáfűz, talán ebben az egy mondatban van a Gond és hitvallás nyitja. Pontosabban annak, hogy miért nem kapott súlyos (börtön)büntetést a szerző, Tamási Áron. „Egyszer kezdtünk udvarolni Münnich elvtárssal együtt, amikor az Írószövetség utolsó közgyűléséhez hozzájárultunk” – mondja Marosán, mintegy beismerve: olvasták a Gond és hitvallás szövegét, s nem emeltek vétót ellene, még mielőtt az 1956. december 28-i taggyűlés elfogadta volna.

Tamási mindenesetre ott szerepel a választmányba jelölendők között még az 1959. június 20-i javaslat szerint is, hiszen előzőleg arra is rábólintottak, hogy legyen tagja, Illyéssel, Szabó Pállal együtt, az előkészítő bizottságnak. Június végére azonban fordul a kocka: a 30-i ülésen Kádár János már kifogásolja Tamási nevét. Magyarázatba kezd: ő is amellett volt, hogy tárgyaljanak – „tárgyaljunk” – vele, vállalja vagy nem. „Most mégis felvetem, szabad-e neki itt lenni? Mégis ez az ember írta a »Gond és Hitvallás«-t – kezd győzködni, majd érvelése váratlan fordulatot vesz. – Azokat a csepeli munkásokat, akik ezt terjesztették, börtönbe zárták, ő maga még ki sem nyögte, hogy megbánta, mégis választmányi tag lesz? Meg kell mondani, hogy a Politikai Bizottság nem fogadta el választmányi tagnak. Ha nem bánta meg a »Gond és Hitvallás«-t, akkor nem kell, hogy támogassa az Írószövetséget.” A pártfőtitkárnak erre a váratlan fordulatára még váratlanabb fordulat következik: Aczél György szólal meg: „A »Gond és Hitvallás«-t négyen írták – mondja. – Egy szépséghibája van a dolognak. Tamási már dadogott valamit, viszont Illyés semmit, pedig neki még rosszabb szerepe van.” Viszontválaszában Kádár újfent határozott: „Orbán elvtárs beszéljen Tamási Áronnal, megmondhatja, hogy az osztály és a minisztérium ajánlotta választmányi tagnak, a Politikai Bizottság azt mondta, nem lehet. Alapító tag maradhat.” A bizottság végül is mi mást, mint ezt fogadja el.

A választmányi tagság történetéhez tartozik, hogy a párt központi bizottsága tudományos és kulturális osztályának listáján nem szerepelt az Írószövetség következő, 1962 tavaszán tartott közgyűlésén sem. Ám ott a felszólalása annyira elnyerte a pártvezetők tetszését, hogy Köpeczi Béla utólag szükségét érezte felvetni: „talán Tamási Áront helyes lett volna felvenni a választmányba”. Szerinte az író a népiek „szóvivője” volt, és nemcsak hogy csatlakozott a „politikai állásfoglaláshoz”, hanem a pártonkívüliek közül első hozzászólóként „ő adta meg a közgyűlésnek a hangját”. Az összejövetelt politikai és ideológiai szempontból fontos eseménynek nevezte, mégpedig a „politika területén azért, mert az 56-os eseményeket a történelem lapjaira tudjuk már helyezni, megtartva a tanulságot, mely szerint a nyugat izgalmi ábrándjaival szemben is mi fenntartás nélkül a magunk reális (és) szocialista politika alapjára helyezkedünk. S ha adódik vita köztünk, azt mi egymás között, úton a közös cél felé, magunk elintézzük.” (Lásd Zárt, bizalmas, számozott, i. m.)

A Gond és hitvallás körül vívott csata alighanem itt, ezzel ért véget – ekkor kezdődhetett, „egymás között”, a kiegyezés. Anélkül, hogy Tamási visszavonta volna a leglényegesebb és a legtöbbet vitatott, a leginkább kifogásolt tételeit. Csak „a történelem lapjaira” helyezte. Ott van azóta is az a gondolata, hogy 1945 után tíz esztendeig „idegen formában és zsarnoki módon akarták” a magyarság „életévé tenni” „korának eszméit”. Ott van, hogy „a nemzeti függetlenségét veszendőnek látta”. S ott a jóslattevése, miután „keserves szívvel” mondotta meg, hogy „a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásaink vizét”. A jövendölése pedig, a szovjetekről, bevált, mára már beteljesült: „eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia ama tiprást, melyben Petőfi elveszett”.