×

Számadás

regényrészlet

Bálint Péter

2009 // 06
Ha valaki hosszasan emészti magát szívzűrjein, hajlamos maga elé vonni, varázsolni, egyenesen meghívni magához vizitációba az ördögöt, falfreskóból valóságos jelenlét válik, s nyomban el is dől, hogy a meginvitált melyik arcát – a jobbikat sosem! – mutatja a történetben, melynek ilyetén maga is részese lesz, falra festettből a sorsalakítás szószólója. Régtől fogva tudom, nem jó vele cimborálni, legyőzhetetlenségéről legendákat szőttek, Goethétől a cigány mesemondókig bezárólag, soha nem lehet róla beszélni, már csak a hagyomány és őrzése végett sem. S amilyen megfontolatlanul játszik a tűzzel, ki meginvitál, nem sokat adván a gyermekkorból ismerős legendára – vele ez meg sem történhet! –, oly megfontolttá lesz a váratlan eljövetel óráján, s már hiába kapná magát össze, lépéshátrányban van a cinikussal, az áldozatára lecsapóval szemben, kihasználja helyzetelőnyét és a másik összeszedetlenségét. Az ördögábrázolatok és invitálások hátterében morális kisiklás, lelkifurdalás, kényszerű hintázás érhető tetten mindannyiszor, mesehős a keresztúthoz érkezvén találkozik így össze fantázialényekkel, a megszólítás mikéntje habozásra készteti, az első lépés, a mondatkezdés feszültsége, a párbeszédnyitó hangvétel mindent, a továbbiakban és visszamenőleg a megtett utat is, visszaható erővel eldönt, át- és felülír. Elátkozást követő kővé merevedés, kőbe zárt fájdalom, megfagyott muzsikaszó vagy telitalálat esetén helyben járást, hezitálást, választáskényszert változtató segítségnyújtás jut osztályrészül, kinek-kinek hogy. A mesében ez axióma, a dolgok, a tényállások és következmények felcserélése műfajhatár-lerombolás, kilépés a játéktérből, annak minden következményével együtt, beláthatókkal és beláthatatlanokkal. Az ok és okozat csereberéje, az összefüggések meghamisítása és elsumákolása, az ítélőerő kijátszása, a morális és esztétikai vagy-vagyok felfüggesztése: a mesén túli vagy inneni világ bevett törvényszegése – az élet hősei mind törvényszegők a maguk módján. „Bűneim súlya vezet egem” – ebből a kiindulópontból, a saját magát e tényállásból körül- és megíró Gide-re nagyon is jellemző kitételből közelítettem meg Gide-et Annának, hogy magamra is fényt vessek, a kilépés szándékával önmagam árnyékából, önösségeim és hiúságaim árnyékába bevilágítandó.

„Szemét, szemét, mocskos szemét! A feleségemet meghágni, mint egy tehenet. Ilyen vén fejjel elcsábítani más asszonyát, az ugye tetszik neked! Uraim, tanúi lehetünk két áruló szószegésének”, vágta a képembe Anna férje, falfreskóördög, hogy az őszi tárlat megnyitója után tucatnyi festővel és szobrásszal gyanútlanul elmentem sörözni az egyik belvárosi kocsmába, és ördögi szokásához híven alaposan felöntött a garatra. „Az ördög volnék? Én? Egy fiatalasszony megrontója? A gyönyör íze sosem volt ilyen édes, érett füge az öregkori szerelem, abbahagynám ízlelését, a vágyakozás megőrjít. Kiabálj, szájalj, ostoba”, s a magányos tűnődéseim, morális és esztétikai vagy-vagyok felvetését rögzítő töredékeim írása idején magamhoz invitált, asztalom mellé ültetett lélekördögöm mása, mintha csak hallotta volna biztatásomat, szájalt, morgott dühös kuvaszként. „Agyon kéne csapni az ilyet, helybenhagyni a vadorzót, ki feldúlja más otthonát. Istenuccse, előbb vagy utóbb sort kerítek rá”, felnagyított árnyéka, mint bizonyos napszakban és napállás mellett a dolgok elnyújtott, valódi kiterjedésüknél jóval nagyobb sötétfoltja, rémisztett. „Aki habozik most, azonnal, az utóbb se! Ez mind csak lépcsőház-filozófia!”, alig-filozófus kontrázása: szócsépelés, olybá tűnt nekem. „Uraim, csak azt kívánják a másiknak, amit saját maguknak is”, szólalt meg lakonikusan a csapos, és egymás után telítette a söröskorsókat, a pulton sorakoztak, mint verebek a villanydróton. „Milyen tehenet? Kiről van szó?”, „Más asszonyáról, más hágja, talán”, „Ez arcátlanság, a hölgy jelenlétében. Senkit és semmit sem tiszteltek? Ennyit az önbecsülésről! Mind a megbecsülés hiányáról sipákoltok, s az első adandóval beletapostok más önérzetébe!”, „Kizökkent az idő, ó, kárhozat, ötven év birtokában képes vagyok helyretolni, mint Hamlet, aki miután találkozott az apja szellemével, nem hőbörgött tovább, Anna az én megvilágosító szellemem, magamra eszméltet, az érzékiség hegedűszó”.

Kétségkívül magam is összerezzentem, őszi nyárfalevélként össze, nem az atlétatermetű férfi esetleges pofonjai riasztottak, apám pofonjai óta nemigen csattantak el pofonok az arcomon, hacsak nem számítom anyám szapora kézlegyintéseit, piciny tenyerével gyakorta megpaskolta az arcomat, megcsapta a kiskamasz lángba boruló arcát, melyet máskor gyöngéden simogatott, az én angyalian pucér arcomat, „A mama keze úgy járt, mint a cséphadaró, olykor a fakanalat is eltörte az ülepemen”, s nem is az ülepemet ért ütlegek keserítettek el, mint inkább az engem „én angyalkám”-nak becéző anyám magáról megfeledkezése szégyenített, s abban a pillanatban is, hogy a szitkozódást hallottam, a nyilvános helyen kitörni készülő botrány szégyene keltett aggályokat bennem, s zavaromban megigazítottam a nyakkendőmet, lovagi torna eszköztárának ellenőrzése: a másik elriasztásának, megfélemlítésének kimódolt kelléke. „Lelövök minden egyes ruszkit! Le én, így ni!”, „Mivel, te szerencsétlen, tán csúzlival?”, „Szerzek fegyvert, s aztán egyenként mind, ratatata”, „Adok én neked fegyvert, te szamár, hogy elmegy a kedved a vadászattól! Hát azt hiszed, tankok ellen lehet kispuskával harcra kelni? He?”, mondta a háborút és hadifogságot megjárt nagyapám a kamasszá serdült fiának, akit, mielőtt ötvenhat novemberének elején elhagyta volna az országot Ausztria felé, felindulásában vagy féltésében pofon vágott, az érettségi évében járt hetvenkedő fia, igaz, nagyapám nem tudott országot elhagyni szándékozásáról, lehet, hogy akkor kettőt vagy egyet sem adott volna, ma már kifürkészhetetlen titok, mindenesetre bácsikám még aznap nekivágott az országútnak egy osztálytársával. „Kedvem lett volna felképelni a büdös kölyköt. Szökött a határon át, mint negyvennégyben a bukovinai határon a lengyelek, s mi felsőbb parancsra úgy tettünk, mintha nem láttuk volna, Katyn után voltunk”, mondta egy pohár muskotályos bor mellet nagyapám, aki, ellentétben megannyi munka- és haláltábort megjárt fogollyal, soha nem kért semmiféle kártérítést. A kártérítést-nem-kérők ritka példánya volt, kelet-európai kuriózum.

Annára vetettem egy gyors pillantást, szemvillanás a kocsmában, vajon ezt az aljas orvtámadást és minősíthetetlen hangvételt miként viseli el; karját melle előtt összefonva, riadtan magába fordulva, roskadtan ült a sarokban, s nem mertem rajta tartani, hosszasan az arcán pihentetni a tekintetem, nehogy eláruljam magam, magunkat, mint ahogy a népdal szövegében áll, „rám néztél és nevettél, megtudták, hogy szerettél”. Anna tekintetében megvető szánakozással, lesajnálással nézett ittas férjére, aki messze került tőle, fényévnyi távolságra, a helyfoglaláskor elkeveredett, más útra tért, s látszólag törés, sérülés nélkül viselte a rongyember piszkoskodását, úgy vélte, nem érdemes felvenni a kesztyűt, méltatlan a helyzet, a férje és az egész környezet arra, hogy válaszra érdemesítse a mocskolódó szavakat. „Nem kéne, igazán nem, ezt a hangot megütni. Gyűlölöm a közönségességet, az erőszakosságot. Azt meg, hogy nyikhaj kis senki ossza az észt, nekem, az esztétika professzorának, egyenesen kikérem magamnak. Kellett nekem idejönni”, mondtam vagy mondhattam fennhangon, nem figyeltek rám, hála istennek nem rám figyeltek, elvörösödtem, paprikavörös lettem, majd szétrobbantam a dühtől. Anna férje vitte a prímet, s meghökkentő szavai figyelmet keltettek, egy időre legalábbis, a jobb érzésűek, a botrányt elkerülendő, másról kezdtek beszélgetni, kibeszélés helyett helyénvalóbbnak vélték az elbeszélést.

A társaság tagjai közül néhányan igyekeztek lecsendesíteni Anna visszafoghatatlan indulatoktól hevült férjét, noha kimondatlanul is jogosnak és indokoltnak véltek volna egy-két nekem kiosztott fuvarospofont (együttérzésüket fokozta az irigység, engem-irigylés), csak hát nem ebben a belvárosi kocsmában látták a megfelelő helyet a lovagias pofozkodásra, egyébként a helyhez nagyon is illett volna egy kis kelet-európai kocsmákban évszázadok óta megszokott pofozkodás. „Én lecsapnám, mint a taxiórát! Üresjáratnak helye nincs!”, fegyverhordozók kardcsörtetése a lovagi torna kimenetele szempontjából mellékes, partvonalon túlról bekiabálni, szitkozódni, büntetőt követelni mérkőzésnéző söpredék sajátja. „Ugyan már, más az asszonyt, a feladat kipipálva, eggyel kevesebb gond”, „Megnézném én azt, ha a te nejedről derülne ki, hogy máshoz inkább vonzódik, mint”, az irónia visszafelé elsülése: saját portán söprögetés, amire legkevésbé sem hajlottak a kéretlen bírák, hamarjában összerántott törvényszéki ülnökök, előre meghozott ítélethez személyiségüket, jellemtelenségüket adók. „Valaki súghatott a galériásnak, bagó összegért vette meg a grafikáimat, legalább az ötszöröséért adja tovább Regensburgban”, így az egyik, „Kelet-Európa kizsákmányolása, erőfitogtatás, pénzcsörgetés, s mi bokázunk mindehhez, nyomoroncok sikervágya”, így a másik.

Körbejárattam a tekintetemet a füstbe burkolózott társaságon; volt, aki partnernek mutatkozott volna az elszámoltatáshoz, volt, aki a lehető legtermészetesebben viszonyult a ritka lehetőséghez, hogy együtt poharazgathat a nem mindennap látott kollégákkal, s cseppet sem akaródzott beleveszni egy kibogozhatatlan szerelmi keresztrejtvénybe, s inkább váltott volna szót velem a szakrális nyelvről, mivel nem szoktam kocsmázni, jobban szeretek otthon borozgatni, semmint kocsmában hőbörögni, vitatkozni. Az otthoni, magányos iddogálásnak is megvan a hangulata, szó sincs csárdabeli betyárkesergésről, szeretősiratásról, munkahelyi összezördüléseken morfondírozásokról, ellentétben a férfiak jó részével, akik azon a véleményen vannak, „ökör iszik magában”, kiteszek magam elé egy palack száraz vörösbort, egy tányért, rajta felszeletelt sajtokkal, sokfélével, és átadom magam az esztétikai jegyzeteimen való töprengésnek, fragmentumaim javítgatásának, minden áldott nap órákon át javítgatom, bővítem, átírom és újraírom, fölülírom és körülírom gondolataimat, melyek több vaskos kötetet is megtöltenének. Szándékomban áll kiadni ezeket a jegyzet formájában felhalmozott fragmentumokat, anélkül, hogy összeszedetté, átfésültté tenném őket, jobb időkre várok, alkalmasabbra, amikor a gátlástalanság tébolyába süllyedt, korrupciótól és harácsolástól elzüllött, politikusok handabandázásától megtévesztett és maguk is handabandázóvá vált és saját sorsuk reménytelenségétől, kilátástalanságától tetszhalott állapotba merevedett értelmiségiek, apák és gyermekeik nemzedéke, tanítóktól a magukat mértékadó elitnek nevezni szeretőkig egyaránt újfent a szellem működésével és természetrajzával foglalkoznak.

Egy-két pohár bor elfogyasztása után a gondolatok és szavak áradása megnyitotta a kaput a hitvesemmel való társalgáshoz, társalgásunk önmegnyugtatás volt a javából, s hogy némi okkal-joggal nyugtattuk meg magunkat, elválaszthatatlanságunk, szétválaszthatatlanságunk bizonyította. „Ugye, nem is volt olyan rossz az eddig együtt töltött életünk? Sikeresek vagyunk, a lányunk is célba ért, büszkék lehetünk rá is”, mondta a feleségem, szemében a tanácstalanságot, a finn lány mesteriskolájában töltött tanonckodás bevallása óta bujkáló kétségeket, néhanapján tébollyá váló féltékenységet, melynek a téboly kitörésekor határozottan hangot is adott, felváltotta a reménykedés, azt remélte, hogy én is büszke vagyok az évtizedes együttlétünk bizonyos sikereire. „A büszkeség olykor jogos formája elégedettségünknek, olykor pedig hiú önelégültség, mert azt hisszük, hogy valóra váltottunk valamit üdvterveinkből. A büszkeség épít és rombol, feljogosít és deprimál, úgyhogy”, válaszoltam, s mivel a büszkeségről mint elvolt fogalomról nem volt kedvem töprengeni, a büszkeség érzetének állandóan változó tárgyát viszont górcső alá kívántam venni, abban a pillanatban, amikor feleségem a büszkeségünkről folytatandó párbeszédet indítványozta, Anna szerelme és személye birtoklásából fakadó büszkeségemet kezdtem boncolgatni. Miközben a valóban célba ért lányom sikereire kellett volna büszke legyek, önző és galád módon Anna kezem alatt való tanonckodására, felügyeletem alatt mutatott előmenetelére voltam büszke. „Gyáva volnék sutba dobni harminc együtt töltött évet, s a lányomat is elveszíteném, nem bírnám újrakezdeni. Nem szeretni vagyok gyáva. A sorsomat megváltoztatni vagyok gyáva, a kijelölt csillagom félretolni; csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, a szegény legénynek utat mutassatok”, mondtam Annának, s olyan sóvárogva néztem rá, hogy beleborzongott pillantásomba, s vágyakozva simogatta meg az arcomat. „Összeszoktunk, ahogy nagyapád mondta, a szeretet nem más, mint együtt megöregedni és megszokni a másik rigolyáit, megszoktam valamennyit”, suttogtam a feleségemnek, az éjjeli lámpa eloltásakor, s az olvasás, Musil Naplójának, s megannyi más festő, szobrász, író, műtörténész, filozófus és antropológus naplójának és levelezésének olvasása, a különböző rigolyák, tébolyult eszmék, kétségbeejtő vallomások, limbusok mentén való szédelgés közben megfogalmazott látomások, félresiklott sorsok iránt abszolút mértékben nyitottá, fogékonnyá, megértővé tett, s hogy átadtam magam értelmezésüknek, nem láttam értelmét az éjjeli lámpa eloltása utáni moralizálásnak, noha tudtam, biztos voltam benne, hogy a feleségem szeretett volna még engem hallgatni. Életkora volt az oka, hogy egyre nehezebben aludt el, s ha elszenderült, fogát vicsorgatta, fogai ki- és meglazultak, ínyágya begyulladt, cserszömörcés szájvízzel kellett öblögetnie, s a csöndben, a két egymás mellett fekvő testet körülölelő, beborító, átjáró csöndben a fogvicsorgatás a téboly és sikoly jeleként volt értelmezhető, de nekem már, magam is a téboly részvevője voltam, mások tébolya és sikolya pusztán csak etikai és esztétikai fragmentumaim tárgyát képezte: ez maga volt a téboly. „A lányunk kétségkívül örökölte a génjeinket, a legjobbakat. Tőled a megértést és megbocsátást, tőlem a dolgok kritikus szemlélését és kegyetlen analizálását. Tőled a nyelvtudását, nyelveket beszél, szinte nyelvi hibák nélkül kommunikál több nyelven. Éntőlem a szavakkal való leírást, fölülírást, szétírást és az önkifejezéssel folytatott küzdelmet. Valóban páratlan párost alkotunk. Egy ilyen párosból csakis a jó gének öröklődnek át, bontakoztatják ki páratlan erényeiket. Erre gondoltál, nemde?”, s állandó okoskodásomat, megengedő és az egyszer kimondottakat fölülíró beszédmódomat – ellentétben másokkal, akiket idegesített, őrületbe kergetett, ellenkezésre késztetett – az évtizedek alatt megszokta, elfogadta, s mint egyfajta rigolyámat az életünk szerves részének tartotta.

Bár nem tudom, a többieknek miféle jogalapjuk volt, lett volna ítélkezni felettem – noha nem vagyok ítélet felett álló, igaz, a kritikát se nagyon tűröm mostanában már –, mivelhogy az ittas férj váratlan kirohanása és gyanúsítgatásai nélkülözték a cáfolhatatlan bizonyítékokat; gyanítom, inkább csak ellenem akarta hergelni a társaságot, színjátékához toborzott nézősereget, ám szennyesét nem óhajtotta kiteregetni, tudta, Anna perdöntő bizonyítékokkal szolgálhatna alantasságáról. Amilyen erős felépítésű és izmos volt a botrány kirobbantója, olyan bátortalannak tűnt a vita folytatásához, „Nyúlszívű alak! Heveskedik, majd megijed a maga teremtette kellemetlen helyzetektől, csapdáktól, s folyton visszakozna, mert gyáva is”, rémlett föl Anna korábbi mondása, s a nyúlszívű alak nem sietett tisztázni a kínos helyzetet, indulatos szavaival korbácsolta a hangulatot, mint szélvihar a tengeri hullámokat. Torzult arca olybá tűnt, mint sodronykerítés mögött a járókelőkre acsarkodó, le s fel futkározó házőrző kutyáé, ki legszívesebben nekirohanna a drótkerítésnek, egy helyütt átszakítaná, hogy maga alá gyűrje a behatolással fenyegető idegent vagy a biciklijén egykedvűen pedálozó postást. Anna ízelítőt kaphatott a férfitársaság harsányságából, álnokságából, szemérmetlenségéből és képmutatásából, s mivel nem tartozott a kocsmalátogató nők táborához, nem viselte el e stílust. „Egy sincs maguk között, igazán nincs, aki képen vágná a nyúlszívű frátert? Mindig így szokott hőbörögni távollétemben, vagy csak most?”, kérdezte Anna, futó tekintetét pillanatig rajta tartva a kopaszodó, bibircsókos orrú asztalszomszédján (ki zavarában behúzta nyakát, korsóját a szája elé emelte, nehogy válaszolnia kelljen), majd feje felett tovasiklatta, a háttérben egy pontra, mintha kamera pásztázna nyugvópontot keresve.

Mások óvatosabb duhajnak számítottak, hallgattak, háttérbe vonultak, számítgattak, saját érdeküket vették számításba, s ha némi alapot tulajdonítottak is a festő felháborodásának, intrikusok pletykáiból, levegőben köröző szavakból szűrve le némi valóságtartalmat, véleményezték: nem helyes ilyesfajta családi ügyet intézni érintetlenek jelenlétében. „Ez a ti magánügyetek, rendezzétek máskor és másutt! Nem vagyunk kíváncsiak a részletekre!”, mondta atyáskodón az egyik idősebb szobrász, tudtommal évek óta könyörgött Annának, állna modellt, róla szeretné megmintázni az Ősanya szobrát, és minden bizonnyal szívesen merült volna el a részletekben, a részletek kidolgozásában, köztudomású, hogy a részletekben búvik meg az ördög, s a pokolba vezető út is csupa jószándékkal van kikövezve. „A kultúrára adandó összeget mindig le lehet faragni a büdzsé szűkös voltára hivatkozva”, „A diktatúrák mindig többet szánnak a művészetre és kultúrára, önigazolás végett”, „Magam is hallottam ezt az érvelést egy ókorász kollégámtól, aki a háború utáni görög ásatások történetéről beszélt”. A szobrász bozontos szakálla és rangidősségre jogosító kora senkiben sem ébresztett gyanút elfogultságát illetően, évtizedes kitartása tolószékhez kötött felesége mellett gyanún felül állónak mutatta, Annával kapcsolatban is, pedig részre hajlott, „Az én részemről nem fogtok hallani elmarasztaló ítéletet, mindkettőjüket, igen, jól hallottátok, mindkettőjüket becsülöm”, ám kimondva s kimondatlanul arra is hajlott: részéről elfogadható volna, ha valaki alaposan helybenhagyna, engem. Azt hiszem, ha kéjsóvár elfogultságáról akarta volna meggyőzni a jelenlevőket Anna, nem hittek volna neki, az álca és a kifelé sugárzott kép sokakat megtévesztett a mackós mozgású szobrász esetében; az álcáknak persze ez a sajátságos természetük, hogy másokat tévesztenek meg, de legvégül viselőjét. „Álcája lehetne a szatíré, részvétet rimánkodva magának, reszkető kézzel matat a lányok ölén.”

Ápolatlan külsejű segédjétől, aki az agyagfelhordásban, a gipszöntésben, az elkészült bronzszobor cizellálásában keze alá dolgozott – s félállásban gimnáziumi tanárként kereste a kenyerét, kegyelemkenyerét –, tudvalevőleg másban is a mester kezére játszott: nagyobb gimnazista lányokat szervezett be aktmodellt állni. Titkon veszélyes viszonyt folytatott velük, s hogy elterelje ősz fejéről és üzelmeiről a gyanút, úgy beszélt e lányokról a társaságban, mintha ideális nemtői és nimfái volnának, akik hozzásegítik a szépség megmintázásához. „Ó, az én kicsikéim! Nélkülük képtelen volna a képzeletem szárnyalni. Lefagyna, mint a számítógép! Egyik-másik már megmutatta tehetségét a kifutón is, ügynökségektől kapott meghívást és ajánlást divatbemutatókra. Azt hiszem, az én érdemem is ez, a műteremben kecsesen járni és magukat előnyösen megmutatni tanítom őket.” Soha egy sikamlós tréfát vagy félreérthető szót nem mondott volna el szerelmi ügyeiről, annál részletesebben ecsetelte, miként emelgeti a fürdőszobában béna feleségét, milyen leleményes szerkezeteket talált ki a lakásban és a konyhában való közlekedését könnyíteni. Elvárta, hogy megértéssel és részvéttel közelítsenek hozzá, önként vállalt keresztje okán, ez a heroikus küzdelem is dicsőségét képezte. „Szavakkal el nem mondható, az én igazi hivatásom, életre szóló keresztem: az ápolás. Teljes embert, persze, teljesen leköt és magához köt a szegény hitvesem.” „Van fogalmam róla, egyszer, egyetlenegyszer, csak öt percig kellett volna magamhoz ölelni egy kerekes székhez kötött kisfiút, képtelen voltam rá. A gondozásra születni kell, akárcsak a szobrászatra is”, emelte az idős mester mondandóját egy újságíró, s bűzrúdját, vagyis szivarját nyelve segítségével megforgatta a szájában, s nagyot szíva belőle hamuszürke füstkarikákat eregetett a levegőbe.

A szobrász segédje olykor kellemetlen bonyodalmakba keveredett drogozási szenvedélye miatt, s hol a mesternek szállított lányokért fogadott el baráti „kölcsönöket”, hol a tehetősebb diákjainál halmozta föl adósságát, amit hamis orvosi igazolások sokszorosításával vagy nem létező jegyek naplóba írásával iparkodott kiegyenlíteni; gátlástalan volt, talán kicsit beszámíthatatlan is, állati közönnyel szemlélte a számára gyorsan pulzáló világot. „Busa”, nagy busa feje miatt e ragadványnevet kapta, diákjai és a mester környezetének tagjai is így ismerték, időnként óriásira tátotta a száját, kilátszottak szuvas fogai, a bal felső fogsorába ágyazódó hídja, ez a szájtátási szokása csak egyfajta tikk volt, így fejezte ki elviselhetetlen alkohol- vagy nikotinhiányát. Leggyakrabban a diákjaival látták kocsmázni, elvárta tőlük, hogy fizessenek neki a kocsmában, füves cigarettával kínálják meg, olykor még hétvégi ebédre is meghívatta magát a korrepetálás fejében, ami nem állott másból, mint együttes ivásból, lógásból, ezt persze a szülők nem tudhatták. A mester néha a sárga földig lehordta rendezetlen életet élő segédjét, „Ne légy barom, Busa! Olyan vagy, mint a kutya, az is a legjobb dolgában vész meg. Hiába beszélek, neked nem lehet. Figyelj, ha elugrasztod az én kicsikéimet, letöröm a derekadat, megértetted?”, mert félt, hogy magával rángatja sötét ügyleteibe, de az olcsó pénzen kifizetett gimnazista lányok kedveskedéséről és bájolásáról képtelen lett volna lemondani. Egy bizonyos kor felett, mikor a férfiember jobbára már csak emlékeiben és álmaiban érinthet bársonyos bőrű bimbózó lányokat vagy karon ülő gyermekét becéző fiatalasszonyokat, mániákusan vonzódik egy-egy illékony álombeli kedveshez, ragaszkodik egy bizalmába fogadott ismeretlenhez, s nosztalgiával dúdolja a régi nótát: „a kisasszony gyenge teste, megkívánjuk minden este”, s oly görcsösen kapaszkodik minden lehetőségbe, ragaszkodik a kurizáláshoz, hogy a megszégyenülés sem rettenti vissza. „Busa, szoktál még követ faragni, vagy csak összeporozod magad a mester műtermében, mintha dolgoznál?” „Busa, irigyellek, két lábbal tiporsz az epreskertben, annyi gyönyörű fruska összezárva! Ne szívj sokat, mert impotens leszel!”, évődtek vele, s Busa állandóan vigyorgott, álmosan vakargatta az állán a másnapos szőrt, eltátotta a száját, s legyintett, mintha legyintése mérvadó lehetne a mások feletti ítélkezésben. „Ti mind, komolyan mondom, én, a Busa, ti mind kretének vagytok. Egyedül a mester úriember. Nektek fogalmatok sincs róla, hogy”, s ha fogalmat kellett volna alkotni a mester és Busa üzelmeiről, hamar igazolva látható lett volna a segéd egy véletlenül elejtett megjegyzése: „Minél inkább öregszik a mester, annál jobban szereti a csitriket. A végén még pedofil lesz.”

Egy alkalommal, hogy a mester műtermében jártam Annával, ártatlan képpel faggattam, „Mondja, kedves barátom, honnan szerzi erotikus szobraihoz a feltűnően csinos modelleket?”, ám egyáltalán nem lehetett zavarba hozni, rezzenéstelen arccal unokahúgai népes táborát és a bejárónőjét nevezte meg ihletőjeként. „Népes család a miénk. Az unokahúgaim aranyos kiscicák, tudják, hogy nincs örökösöm. Igyekszenek hát körbehízelegni, hamiskásan elbájolni. Lilike meg régóta a bejárónőnk. Mellesleg egy iskolában takarít, igen korán leányanya lett, szüksége volt egy kis mellékesre. Így akadtam rá, egy kolléga segítségével. Eleinte szégyenkezett, mára a legügyesebb forrásom, pótolhatatlan nemtőm.” A maga részéről elintézettnek vélte az ügyet, nagy karszékében hátradőlve jobb kezének mutatóujjával kapargatta a bal csuklóján lévő izomgörcsöt. „Milyen igazságtalan a sors! Némelyeknek egész sereggel ád, nekem egyet sem, ilyesféle pisze tündérekből”, s a kínos fesztültséget oldandó saját sorsomat átkoztam, újabb és újabb mondatokban fokozva keservemet, hogy nekem nem adatott meg ilyen válogatott unokahúgsereg s gyorsan tanuló bejárónő sem, a miénk még a könyveimet is átrendezte a polcokon, a jegyzetfüzeteimet zárnom kellett előle, nehogy egy kartondobozba rakva leljem meg őket. Anna hamiskásan mosolygott visszafogott ironizálásomon, „Kedves mester, úgy látom, rám már nem is lenne szüksége a műtermében. Ezek a fiatal lányok, bimbózó bájaikkal és feltűnő hajlékonyságukkal, elsápasztanak engem. Minden bizonnyal elbűvölik a csodálóikat is”, és Anna egy kicsit még sajnáltatta is magát, mintha a nyomukban sem járhatna a kamasz lányoknak, holott nagyon is jól tudta, hogy a mester mely bájaiért vetkőzteti le a szemével, de a bujaság, a szemérmetlen kíváncsiság önmagában nem hozta tűzbe Annát, „szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem”. Éppen Anna ironikus mosolyát látva döbbentem rá, hogy nincs jogom pálcát törni az ötvenen túli mester felett, hiszen magam is egy fiatalasszony mellett keresem, talán utoljára, a boldogságomat és örömforrásomat, s magam sem vagyok kevésbé képmutató és kéjleső, mint a tiltott örömöket lopó szobrász. A paravánok mögött rejtegetjük szennyesünket, és a nyilvánosság előtt tehetségünkkel kérkedünk, nemtőinket és nimfáinkat mesterségünk velejárójaként igyekszünk feltüntetni. „Csak semmi csalás és önámítás!”, rémlik föl emlékezetemből gyermekkorom egyik jelszava, amit akkor hangoztattunk, ha valamiféle bűvésztrükkel akartuk meglepni a társaságot; szomorúan kell bevallanom, a felszólítás ellenkezőjét élem meg ötvenedik életévemhez közelítve. „Ne legyen lelkifurdalásod! Élvezd minden pillanatát a velem töltött időnek! Feloldozlak a bűneid alól, engem szeress!”, írta egy levélkében nekem, s egy rég olvasott antik műből való passzus volt rá a felelet: „Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is.”

„Ugyan, ugyan, kiskomám, ne intsd le őket, ott kiabálnak egymással, ahol akarnak, s ahol kedvük tartja! Miért ne tisztáznák akár most az ügyüket, ha egyáltalán van valamilyen ügyük egymással? A professzor urat látva akár még kétségeim is támadhatnak a csábítás ténye felől, szóval”, ellenkezett egy korombeli grafikus, a férj legjobb ivócimborája, akinek nagyon a begyében lehettem egykorábbi elmarasztaló kritikám nyilvánosságra kerülése óta. „Egyszer, egyetlenegyszer bírd ki, hogy nem kotyogsz mások dolgába! Most nem osztottak neked lapot. Pont te, te ne regélj, tökfilkó!”, mondtam magamban; kinyílt a bicska a zsebemben hanghordozása és öntömjénezése miatt. Kalapos Szilárd haszonleső volt, és szélkakas jellemű, s mivel néhány éve költözött csak a városunkba, igyekezett mindenkit felhasználni érvényesülése érdekében; körüldongta a politikusokat, a hivatal embereit, segélyért és ösztöndíjért kilincselt náluk; nyilvánvalóan sértette hát lesújtó kritikám, melyben karikaturistának tituláltam, noha írhattam volna róla azt is, hogy pojáca, akinek túlságosan gyorsan szalad irónja a papiroson. Ám a személyeskedést annak ellenére sem engedtem meg magamnak soha, hogy a művészeti sajtó, miként a napi- és bulvárlapok mindegyike, a visszafogott és elfogulatlanságra törekvő ítéletmondással ellentétben mindinkább a frivol, tapintatlan, mindenféle szakmaiságot nélkülöző beszédet szorgalmazta. Széles karimájú kalapjában, mely alól vállára omlott ritkás haja, heves gesztusaival és különcködő ruhadarabjaival, magamagát istenítő kijelentéseivel és színpadias hanglejtésével mulatságszámba ment az utca embere számára is: valódi pojáca volt városunkban. „Bohócnak nem elég bölcs, öniróniája sincsen, viszont egy valamirevaló város nem létezhet efféle ripacsok nélkül”, visszhangzik fülemben egy önkormányzati képviselő jellemzése, mely részben indokolta is, hogy miért támogatják olykor nagyon is kétséges érdemeit elismerendő.

Behízelgő stílusa, átlagon felüli irodalmi tájékozottsága és mindenkivel egyetértő magatartása az őt körülvevő emberek többségében a hűséges barát képzetét keltette; igazán sokára döbbentek rá, hogy öt percig sem képes kitartani kimondott véleménye mellett, s bárkit hajlandó elárulni egy adott pillanatban, hogy igazáról és egyetértéséről biztosítsa az éppen jelenlévőt. „Előbb-utóbb várható volt, hogy kifullad, nem hallgatott a jó szóra, neked volt igazad, édes barátom, a mitológia és az álomfejtés fontos egy festőnek”, fordult felém a felémfordulás meghittségével az egyik asztaltársam, fokhagymaillatú lehelete finom elfordulásra késztetett, s ez a gesztus Kalapos örökös szemlesütésére, szembenézni képtelenségére s egy mondatára emlékeztetett: „Engem nem az igazság, hanem a megtartható barátság érdekel. A gondolatok elszállnak, a jellemhibák eltörpülnek.” Azt is tudtam róla, s ebben Anna is megerősített, hogy újabban egy műteremlakásért kilincsel a polgármesternél, akinek néhány dedikált grafikát adott ajándékba, és saját tehetségét fényezte a többiek rovására. Tisztában volt azzal, hogy hízelkedőnek nem mondható kritikám ellenére nincs sem kedvem, sem módom megakadályozni hőn áhított vágyának valóra váltását, ezért velem szemben a többi jelenlévőhöz húzott, hogy kollegiális viselkedést tanúsítson. Annának terhes volt az a fajta harsány és tolakodó magatartás, ahogyan legyeskedett körülötte, „szépasszonynak” és „kiállításszervezők gyöngyének” szólította mások előtt, s állandóan Anna karját és vállát igyekezett simogatni („Utálom az ilyen nyálas és folyton hozzám dörgölőzni vágyó férfiakat!”), nem feltétlenül a zaklatás szándékával, inkább bizalmas barátságát óhajtotta bizonyítani. „Ezt a szépasszonyt ilyen kellemetlen helyzetbe hozni, nahát, nahát. Milyen kár, sajnálatos, hogy egyáltalán gyanúba keveredett az én cimborám gyönyörű felesége. El sem hinném e szépasszonyról azokat a becstelenségeket, amiket róla mondanak, ha nem az én festő barátom mondaná ki a szörnyűséges szavakat. Egyszerűen nem is hiszem! Lárifári! Hidd el, cimborám, egész nyugodtan, tévedsz! Egy ilyen gyönyörű asszony nem tesz ilyen szamárságot a férjével!”, s bár szemlátomást igyekezett engem kihagyni a gyanúsítgatásokból, szúrós tekintetével mégis keresztre feszített, és élvezte is kínvallatásomat. „Különös alak ez a Kalapos, a fáma szerint elhagyta a feleségét, azt mondta neki, a művészet és a házasság nem fér meg együtt, neki dolgoznia kell”, „A felesége erdélyi asszony, tanítónő, mindenét feláldozta ezért a pojácáért”, s ahogy az ítélet kimondatott, a diktatúrák természete: a tehetséges, ám gyenge jellemű emberből pojácává züllesztés jól bevált gyakorlata jutott eszembe, s az a milliónyi fajta áldozathozatal, melyet a túlélésért, önmagunk mentéséért, a másik túléléséért és megmentéséért vállalni kényszerülünk. „Van, akinek szüksége van a családi háttérre az alkotáshoz, s akadnak olyanok, akiknek tehertétel a magamegosztás.” „Megosztom magam a férjem és közted, olykor már azt sem tudom, hogy kinek vagyok a mije. Egyszer a kedvesedként, másszor a feleségedként, néha a kolléganődként mutatsz be idegeneknek. Jobban ismerlek, mint a férjemet, többet szeretkeztem veled a legutóbbi konferencia három napja alatt, mint a nászutamon. Kicsim, összeköltöznél velem, ha tehetnéd?”, „Kedvesem, Anna, fáj a hiányod, ha nem vagy velem. Mégis, én már egy rigorózus, önző, megváltoztathatatlan férfi vagyok, mire mennél velem”, „Nem ezt kérdeztem. El tudnád-e képzelni, hogy mindig velem élj?”, „Olykor igen, máskor nem”.

Az a szóbeszéd járta Kalaposról, hogy sokszorosítja a grafikáit, és igyekszik a város valamennyi galériájában a legolcsóbb lenni, hogy minél többen vásárolhassanak műveiből, minél több falat borítson be gyorsan készülő műveivel. A szándék önmagában még rendjénvalónak is tűnhetett volna, ha a számolatlan mennyiségű önhamisítás nem jár a gyanútlan vevők megtévesztésével, a ritka és becses kincs birtoklásába vetett hit kijátszásával. „A mi Kalapos barátunk elmondhatja magáról, hogy már életében hamisítják, méghozzá nem valaki más, nem egy ismeretlen idegen, dehogy, hanem saját maga!”, kottyintotta el magát egy alkoholos pillanatában Anna férje, aki irigykedett cimborája ügyességére és kiterjedt vevőkörére, ám hajlandó volt szemet hunyni Kalapos Szilárd praktikái felett egy-egy ingyen pohár itóka fejében. Kalapos önismerethiányát jellemezte egy tipikus eset, amikor a nemzetközileg is elismert idős grafikus barátom kiállításán odalépett a mesterhez, s ezen szavakkal szólította meg: „Örülök, hogy immár személyesen is megismerhettem önt, kedves mester, régóta szerettem volna bemutatkozni önnek, hiszen maga után én vagyok a második legtehetségesebb kicsiny hazánkban.” Kár, hogy Kalapos nem hallhatta idős és szemérmes barátom szellemes megjegyzését: „Mondd csak, ki ez a felfuvalkodott hólyag? Honnan szedi, hogy ő a második, amikor én vagyok a második a legnagyobbak mögött?”

„Elég nagy szemétség más asszonyát elorozni! Más tisztességes család fészkébe rondítani”, villantotta rám haragos tekintetét egy firkász, aki a helyi kiállítások megnyitóin mondott szemérmetlenül hosszú, olykor személyeskedéstől sem mentes, máskor saját műveltsége görögtüzeit lobbantgató szövegeket. „A madár csak a sajátjába nem piszkít, te is jól tudod, főokos, s ha te nem is a fészekbe, csak a sajtó hasábjaiba”, villant át az agyamon. „Nem szeretem az elfogult bírákat. Tudod, könnyű más felett pálcát törni, miközben hetente váltogatja az ember a feleségét”, fordult hozzám szomszédom, „Azt hiszem, sehogy sem jöhetek ki jól ebből a méltatlan vitából. Isten látja lelkemet, Anna és az én viszonyom”, mondtam némi rezignáltsággal magamban, s hálásan néztem az asztalszomszédomra, aki nem akart belém gázolni, nem akart megleckéztetni, koccintottunk egymás egészségére, csak a fokhagyma illatát viseltem nehezen. Nem akaródzott sem Annáról beszélnem, sem bűnbánatot tartanom, mivel Anna sokkal fontosabb volt a számomra, mint hogy egy ilyen megalázó kocsmai vitában bármit is mondjak róla, s hogy eladdig nem riposztoztam, meg is kíméltem sok támadástól, csodálattal néztem tartását, ahogy lepereg róla férjének és néhány cinkosának piszkoskodása. Hallgattam; bizonyos idő elteltével már olyan távolinak tűnt megismerkedésünk, akárha hosszú évek óta tartana a viszonyunk, egynémely jelentéktelen dolog éppúgy a feledés mély kútjába hullott, mint a mára említésre sem méltó emberekhez fűződő rossz élményeim, más dolgok pedig felértékelődtek, hangsúlyossá váltak, melyekre, tudtam, úgy fogok emlékezni évtizedek múltán is, mint a gyermekkoromban rögzült alapélményekre.

Mivel az utóbbi időkben már csak az idősebb mesterek retrospektív kiállításait vagy az országos tárlatokat nyitottam meg, ez a firkász egyre jobban beleszokott a megmondó szerepébe, a helyi napi- és hetilapokat rendszeresen teleszórta irományaival, és kezdte elhinni, hogy egyedül ő az érdemesült ezekre a „vernissage-okra”, ahogy szerette megnevezni feladatát. „Napra készen lenni, követni a mestereket, időt és pénzt nem sajnálni az együttlétre, velük lenni a művésztelepeken, baráti összejöveteleken, nem fennhéjázni, nem a levegőbe beszélni, egyszerű szavakkal kifejezni, hogy hát persze, a kiüresedés mintapéldánya a filozofálás”, szajkózta mindenfelé, kialakítva sajátos kommunikációs stratégiáját, melynek alapja a sületlenségek sokadszori megismétlése volt. „Ilyen világot élünk! Nem a tények számítanak, hanem a körítés.” Tudtam jól, szeretne bekerülni a művésztelepeken folyó munkákat és az év végi tárlatra benyújtott anyagokat válogató és elbíráló bizottságba, hogy teljesnek és kereknek érezze szerepkörét, s mivel bennem látta ennek legfőbb akadályát, odáig merészkedett, hogy köteteimből és megnyitóbeszédeimből idézett, fanyalgott a szavaimon, esztétikai érveléseimen, s mivel nem állt szándékomban válaszolni sem írásban, sem szóban okvetetlenkedéseire, haragosan fújta a szelet ellenem. „Azt hiszi, mert professzor, mindenki fölött áll, és az igazsága is, egy fenét! Nagyon is könyvszagú és papírízű az igazsága”, ismételte lépten-nyomon. „Szajhatempó! Cselédlocsogás!”, intéztem el a magam részéről. Meg is értettem volna bősz haragját, melyet azon egyetemi oktatókkal szemben táplált, akik állásukat féltve kényszerből olykor mindenféle badarságot is leírnak egy képelemzés kapcsán, ha nem lógott volna ki nyilvánvalóan a lóláb, s nem kürtölte volna tele a várost sértettségéről árulkodó szavaival. Felháborodása hiteltelen volt, mert éppen harmadik, várandós feleségével élt együtt albérletben, s nem is akármilyen viharos körülmények között vált el az első kettőtől, egy-egy gyermeket hagyva hátra. Eredetileg ügyetlen rímfaragó volt, s az újságíró napi penzuma teljesen felemésztette egyéni stílusát; s noha tudjuk jól, hogy ilyen módban csak a legnagyobb írók voltak képesek megőrizni nyelvi önállóságukat és ízeiket, szellemi éberségüket és önkontrolljukat, a színtelenségre és okoskodásra nem tartottam mentségnek a napi robotolást.

Már bántam is, hogy unszolásukra leültem velük egy ilyen kocsmában, ahol nemcsak a dohányfüst fojtogatott, de a hőbörgés keltette indulat is. „Zúg a fejem, háborog a gyomrom, Anna mellett feküdni volna jó! Idegeim megnyugszanak mellette, az ital és a vitatkozás izgatottá, izgágává tesz, ölelése elzsongít, gyógyír.” Nem a kocsmában elfogyasztott korsó sör, a hangoskodó törzsvendégek ellen berzenkedtem, hiszen fiatalon, fiatal oktató koromban mindig is szerettem trafikálni egy korsó sör mellett, olykor az sem esett nehezemre, ha kettőt vagy hármat ittunk meg kollégáimmal vagy a szemináriumomra járó hallgatókkal, s különböző alkotásokról, esztétikai iskolákról beszélgettünk. Ellentétben némely megközelíthetetlen egyetemi tanártársammal, nem sokat adtam a kötelező távolságtartásra, mivel úgy véltem, a tiszteletadás nem a külsőségeknek, a rangnak, a kornak szól, hanem a felvetett és közösen végiggondolt gondolatoknak, s nemegyszer magam is gazdagodtam az efféle kötetlen beszélgetésekből. „Ötvenen túl az elme összekötni és összegezni szeret, magába visszahúzódni”; élveztem, hogy a képzőművészetről és zenéről és irodalomról és filozófiáról éppoly markáns gondolataim vannak, mint a művészettörténetről és antropológiáról, nem igyekeztem saját szakterületemre korlátozni a figyelmemet és gondolataimat. Mindemellett a fiatalabb kollégák és diákok olykor meghökkentő felvetései és váratlan kiinduláspontjai egy-egy téma, kérdés végiggondolására sarkalltak, s kimondatlanul is tiszteletet éreztem bátorságuk, elmemutatványuk, képességeik láttán; azzal a tisztelettel néztem rájuk, mint a különleges felfedezőútra készülőkre, az elszántságot és bátorságot követelő extrém sportokat űzőkre. „Fiatal barátom, nagyon tisztelem a szakmai felkészültségét, a nyelvi igényességét, a gondolatai fegyelmezettségét, de meg kell tanulnia fecsegni is, egy-egy interjú, rádióbeszélgetés a könnyed, szellemes fecsegés terepe”, intett korábban egy idősebb író barátom, s az idő múlásával beláttam, hogy a fecsegés nem üres locsogás, hanem a szellem természetes, mások számára követhető és élvezhető megnyilatkozása. Viszont a meddő fecsegés és intrikálás, a mások magánéletében vájkálás és ármánykodás mindig is a kedvemet lohasztotta, ezért is bántam meg, hogy hagytam magam kelepcébe csalni, amikor elfogadtam a társaság meghívását. Újfent megfogadtam, hogy megtartom korábbi fogadalmaimat, hogy nem ülök le arrogáns és öntelt alakokkal egy asztalhoz, mert a mértéktelen ivászat közben mindig elérkezik az a pont, amikor az alkohol hatására fel- és elszabadulnak a primitív indulatok, a régóta rejtegetett és kimondani szándékozott sérelmek, melyek vad kitörését nem lehet többé visszatartani, miként ez esetben is történt. „Kivetkőzni önmagunkból, állattá vedleni nem túl nagy dicsőség, s noha a dicsőség felettébb kedvesnek tűnik fel előttünk, mások sárba tiprása, megalázása árán tündökölni becstelenség.”

A társaságban jelen lévők többségétől nem számíthattam együttérzésre, mivelhogy együttműködést sem lehetett már elképzelni egyazon városban élő művészektől a megosztottság miatt. Annától sem remélhettem nyíltszíni oltalmat, annak ellenére sem, hogy ő mindig magába fogadott, minden körülmények között megoltalmazott, azt sem bánta, ha lebuktatja magát, egy idő óta már egyáltalán nem érdekelte a házassága, ellenben e kocsmában nem akart mások kapcarongya lenni, hogy arra érdemtelenek töröljék bele lábukat. Már jó ideje kínosan feszengtem, mert a „mocskos szemét” kirohanásra és Anna sértegetésére illett volna valamiképpen válaszolnom. Jegyezzem meg, ha nem is a bűnösségünket bevallani illett volna, mert sohasem tehettük egyértelművé és bizonyossá azt, ami pedig számunkra egyértelmű és bizonyos volt szeretői viszonyunkat illetően; ha nem is szabadkozni és átlátszó módon hazudni kellett volna, mert tetézni a bajt nem tűnt szerencsésnek; illett volna viszont figyelmeztetnem férjét és néhány magáról megfeledkezőt a tapintatra, melyet Anna iránt mutatniuk kell, mindegy is, miként vélekednek róla. „Piha, te taknyos!” Jobb híján arra kértem ittas férjét, kicsit körülményesen, de határozottan fogalmazva, hogy mellőzze az Annát érintő trágár kifejezéseket, majd azzal igyekeztem tompítani felélénkülő heveskedését, hogy „Kedves barátom, engem teljességgel hidegen hagy, mit gondol felőlem, s mibe akarja belerángatni a barátait, kérem, válogassa meg az Annát érintő szavait!”. Ettől a váratlan kioktatástól, elegáns hárítástól szemlátomást összezavarodott; valószínű, hogy a sejtett, de a bizonyosság szintjére soha el nem jutott feltételezései bizalmas viszonyunk természetéről már régóta furdalta az oldalát, ám hogy e kocsmabeli kifakadása ellenére sem nyertek igazolást a másoktól szerzett információi, teljes letargiába sodorta a bizonytalanság, s hogy összezavarodottságát leplezze, fogai között mérgesen sziszegte, már csak mintegy magának, „Szemetek! Mocskos szemetek vagytok mindketten! Hiába alakoskodtok, titkolóztok, bújócskáztok, tudom, hogy állandóan keféltek!”, s fenyegetőn felém bökdösve felugrott helyéről, és grafikus barátját karon fogva eltűnt a kocsmából.

Kínos feszengésem alábbhagyott, mivel sem a pofonokra, sem az alantas sértegetésekre nem nyílott több alkalom aznap este, „hála istennek, vége!”. Ezt tudatosítva lazítottam a nyakkendőm szorításán, mintha egy kellemetlen feladat teljesítésén vagy egy konferencián tartandó előadás felolvasásán estem volna túl, s a kínos feszültség szűntével jogomban állna kimutatni oldottságomat a jelenlevők megrökönyödésére, mert az esztétika professzorának illik minden körülmények között úriembernek maradnia, ezzel tiszteli meg ugyanis a jelenlévők többségét.

Részlet a szerző Hangok csupán című, megjelenés előtt álló regényéből.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben