×

Margit

Spányik Miklós

2009 // 06
Margitot húsz éve ismerem. Annak idején egy utcában laktunk Budán, közel a Déli pályaudvarhoz. Reggelente az ablakban vártam, hogy kilépjen a szürke járdára, és tűsarkú cipőjében végigkopogja. Igencsak szemrevaló teremtés volt. Hullámos szőke haja a vállát verdeste, alakját pontos ívek és lágy hajlatok jellemezték. Örökké mosolygott, szinte soha nem láttam búsulni. Az egykori MOM-ban dolgozott mint betanított lapesztergályos. A kemény, három műszakos munka meg se kottyant neki. Legalábbis egy darabig. Aztán egyszer csak a formás lábikrán megjelentek a csúnya visszerek. Ekkor már korosabb volt, de nem látszott rajta. Később viszont egyre sűrűbben ment betegállományba, és utána hosszú ideig lábadozott. A vezetőség megsajnálta, és áthelyezték a portára. Ott ismerkedett meg az üzem egyik kertészével, akihez nemsokára odaköltözött. Felhőtlen boldogságuk nem tartott sokáig, társa hamarosan meghalt. Margit ezt a sorscsapást eléggé nehezen viselte. Sokszor berúgott, ilyenkor idegenek vitték haza. Depresszió is kínozta: nem törődött senkivel és semmivel. Eközben a gyár is megroppant. Rengeteg embert foglalkoztattak, ám a munkalehetőség napról napra csökkent. Könyörtelenül bekövetkezett a leépítés. Egy szép napon Margit az utcára került. Úgy látszott, hogy ez a trauma végképp megrendíti. De mintha márványból faragták volna: utcaseprőnek jelentkezett. Ez idő tájt már egy nyolcadik kerületi bérlakásban élt. Szerencsére a környéken kellett sepregetnie, így aztán többször hazaballagott pihenni. A kirendeltségen tudtak róla, de nem sérelmezték.

A minap az Oktogon környékén jártam. Az egyik padon ülő nő ismerősnek tűnt. Éppen a köré telepedett társaságot szórakoztatta. Arcán millió ránc futott végig, ám mégis, valami különös báj övezte. Kisvártatva rádöbbentem: Margitot látom. Odasomfordáltam, és némi tanácstalanság után köszöntem neki. Hosszasan bámult rám, hirtelen nem tudta, hová tegyen. Aztán felkiáltott: – Uramisten! Hát te még élsz? – Aztán a botja segítségével feltápászkodott, és szorosan átölelt. Azon nyomban meghívott magához egy kis tereferére. Idő hiányában nem fogadtam el, de megígértem, hogy máskor szívesen meglátogatom. – Este hét után gyere, akkor biztosan otthon vagyok – mondta csillogó szemmel. A következő hét szombatján elmentem hozzá. Az omladozó bérház kapualja csöppet sem volt bizalomgerjesztő. Alig vártam, hogy az udvarra érjek. A kopott bejárati ajtón jól látszott: ósdisága ellenére tisztán tartják. Margit agyonmosott melegítőben fogadott, majd kávéval kínált. – A legolcsóbbat veszem a piacon – világosított fel vízforralás közben. Ezalatt szétnéztem a konyhában. A viharvert kredencben tányérok sorakoztak. Az üvegen át kitűnt: mindegyik gondosan el van mosva. Az asztalterítő is precíz vasalásról tanúskodott. – Milyen rend van itt – tört fel belőlem az ámulat. – Ha azt akarod, hogy ne egyen meg a kosz, takarítanod kell – mondta határozottan. Ilyen betegen hogyan végzi el a házimunkát, töprengtem magamban. Margit kitalálta, hogy mire gondolok. Ezért elmagyarázta például a felmosás fortélyát. – Egyik kezemmel a rongyot irányítom, a másikkal pedig a botra támaszkodom. Nincs ebben semmi ördöngösség. – Ezután betessékelt a szobába. A falon a jócskán megsárgult családi fényképek között feszület és rózsafüzér díszelgett. A függönyön lévő lyukak is az idő múlásáról árulkodtak. Margit nem szégyellte: – A nyugdíjam az evésre megy el, mást nem tudok venni – mondta nemes egyszerűséggel. Ezután a régi emlékeket idéztük fel. Margit valósággal sugárzott a boldogságtól. Amikor visszatértünk a jelenbe, szomorúan maga elé nézett. – Holnap van a nemzeti ünnep, és megint tüntetni fognak – állapította meg egykedvűen. Beleegyezően bólintottam. Ekkor Margit egy kissé emelt hangon kifakadt. – A fene enné meg, hogy most már nem szabad tojást dobálni! Pedig a melegfesztivál alatt két tálcára valót sikerült szereznem. Utána egy hétig király módjára vacsoráztam. De sajnos, az élet ismét kibabrált velem – tette hozzá, és legyintett egyet. Nem kommentáltam az elmondottakat. Fejét megsimogatva elbúcsúztam tőle. Az utcákat hideg szél járta, és a komor tavaszi fellegekből szemerkélt az eső.


Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben