×

„Holtvágányra döcögött-e?”

Költői reflexiók a rendszerváltozásokra a magyar költészetben (Kányádi Sándor versei és más példák, ország-, nemzedéki és szemléleti határok nélkül)

Ekler Andrea

2009 // 06
Az 1989–90-es fordulat sok szempontból nem hozta meg a várt változásokat sem Magyarországon, sem a határainkon túl. Nem szűnt meg a nemzetiségi probléma, az iskolák, a nyelv kérdése problematikus maradt. Ehhez társult egy általános morális válság, veszélyeztetettségérzet, félelem a letűntnek remélt „rendszer” folytathatóságától. Az átjárhatóság az anyaország s főként „nyugat” felé radikális (ellentmondásos) változást okozott fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Az új szituáció, szellemi hatások szembenézésre, az alkotói önértelmezés újragondolására késztették az írók nagy részét, így Kányádi Sándort is. Az új szellemi, poétikai irányzatok zöme az úgynevezett népi, nemzeti hagyománnyal szemben definiálta magát, az új kánonokból negligálva az irodalom e szegmensét, megkérdőjelezve létjogosultságát. Akadtak azonban szerzők, akiknek a polarizált irodalmi életben sikerült az önazonosság, identitás megőrzésével, egy megkezdett út töretlen folytatásával elnyerni a szakma osztatlan elismerését. Így például Kányádi Sándor a Felemás őszi versek1 című kötetével adott erre példát. Pécsi Györgyi megfogalmazásában: „A »népi«, az »elkötelezett«, a »nemzeti sorsirodalom költője« hallgatólagos vagy kimondott toposza mögött és fölött mindig ott a poeta doctus univerzalitása. Kányádi Sándor költészete – ahogy Csiki László fölfigyelt rá – mintegy megismétli a magyar irodalom törzsfejlődését: a népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, az erdélyi helikonistákon át a 20. század fontosabb stílusirányzataiig, egészen a posztmodern szövegirodalomig.”2 Nem radikális változásról van tehát szó, Kányádi Sándor költészete organikusan fejlődik, alakul. Az 1989–90-es változás azonban befolyásolta Kányádi Sándor költészetét3 is. Összegző tanulmányában Bertha Zoltán is kiemeli,4 hogy Kányádi Sándor verseiben az 1989–90-es fordulatot követően is hangsúlyosak a közérzeti diagnózisok, morális ítéletek, melyek azonban konkrétságuk mellett, abból fakadóan általános értékválságra, fenyegetettségre utalnak.

A már jelképpé vált Kuplé a vörös villamosról prognózisa, a mellékdal költői kérdései nyilvánvaló bölcs emberismereten, történelmi tapasztalaton alapuló beteljesült látomásokká váltak. A „döcögést” érzékeltető ritmus már önmagában is ironikus, de a vers egészét meghatározza a keserű irónia, önirónia. Múlt és jelen jövőbe mutató egybevetése, összehasonítása gyakori Kányádi Sándor költészetében. Az idősíkok eggyé olvadva oldják múlt és jelen oppozícióját, a változatlanság veszélyét hangsúlyozva. Rendszerek, hatalmak külsőleges játékában az ember idomított játékosként száll le és fel ugyanarra a „villamosra”. A vers könynyednek tűnő játékossága fokozza azt a feszültséget, amely vágyott, várt és bekövetkezett között feszül. „belül történt mi megesett”, így marad a céltalan tülekedés, „hite-volt-nincs nincstelen” állapotban, magára hagyottan. Nemcsak a szűkebb közösség felé irányul az (ismétlem szó kurziválásával, megtörésével jelentéstöbbletet nyerő, korok kritikáját összegző megszólítás, jó tanács: „nem szeretném ha lépre mennél / félre ne értsd ismét/lem testvér / nem sirató csak szomorú”. A mellékdalban módosulva visszatérő ismétlés poétikailag is kifejezi a költői kérdésre („de holtvágányra döcögött-e / vajon a veres villamos / eljárt-e az idő fölötte // s nem lesz-é vajon visszatérte”) történelmileg érkezett sajnálatos választ. A válaszok pedig emlékeztetnek azokra a problémákra, amelyekről például Sütő András is szól az Erdélyi változatlanságok5 kötet több írásában. „jó Herceg mondd mikor lesz vége / és lesz-e új a nap alatt / és akaratunk ellenére / még meddig boldogítanak” – írja Kányádi Sándor a villoni Ballada Ajánlásában. A változatlanság frappáns összefoglalása a Jövendőmondás, A. E. lapjaiból, Ady szeretetteli, aggódó kegyetlen kritikusságával, kívülről szemlélni tudó, cselekvő bennlétével, mégis inkább petőfis indulatával. Noha Kányádi Sándor kritikus szemléletű verseit ebben az időszakban az irónia hatja át, ezúttal a keserűség, reményvesztettség kerekedik felül: „csak kussolás csak senyvedés / a bátrak belehalnak / újabb ámítók jönnek és / nem lesznek forradalmak”. / A történelemben többször ismétlődő, nemzedékek tragédiájává váló „változatlanságot” konzerváló, számító, elvtelen szélkakas-magatartás kritikája a Mintha csak tréfa, melynek a „fele se tréfa”, mesteri nyelvi játékával, mely „nem babra megy”: „itt vagyunk ahonnan elin- / dultunk bekötött szemmel vissza- / érkeztünk hihihi oda ahonnan / elindultunk csak éppen az / életünk telt el időközben”. A nincstelen magányállapotot idézi a Nagycsütörtökön is, felelevenítve a Dsida-vers drámáját, nagycsütörtök feszültségét. Az egymásra torlódó sorok mintha egy szuszra kiszakadt egyetlen mondattá állnának össze. A keserű korkritika egy tendenciát jelez, kíméletlen iróniával, a közbeszéd, néhol a szleng nyelvi „erejével”. Súlyosabb ez egyén és közösség szembekerülésénél, mely valójában az egyén beláthatatlan következményű kiszakadása a közösségből, mindennemű szakrális és profán hagyományból, közösségi életből. Az időhiány felszínes léttapasztalatával a „nagycsütörtöktől” az örökkévalóságig terjedő idő helyeződik szembe, a rohanással a várakozás, szemlélődés, elmélyülés létélménye. A nyilvánvaló kritika mellett az ember létminősége a tét, az egyetemes megváltás reményének elvesztésével egy általános értékvesztés, a semmi felé vezető út beteljesülni látszó látomása vetül az olvasó elé. Újabb „zord idők”-et idéznek a „körömversek” is. A fizikai lehetőségek és a szellemi, mentális, morális tendenciák ellentétes úton járnak „új esztendő új / évszázad új évezred / időkarambol”-jában (Lerágott körmökre). A kiüresedő töredezettség, melyet a nyelvi, formai „minimalizmus” hangsúlyossá tesz, kiemeli a teljességigényt, az igénytelenség, hiábavalóság, állandó hazugság tapasztalata mellett a lehetőségek behatároltságát. A depoétizált Két makáma „lejegyzője” az ember vélt hatalmából, az „egyenlőbbek” visszaéléseiből eredő bűnök, különösen az erőszak ellen tiltakozik. A Konkrét költeményben is értékrendek ütköznek, a vallási, népi, archaikus, kulturális tradíció és a több versben is feltűnő, tisztelt, szeretett édesapa példája a mindennapi praktikum, panel-civilizáció álságos létformájának áldozataként életképtelennek bizonyulnak. A lépcsőházi karácsonyeste-éjszaka ideje, tere múltbéli történetek és egy fenyegető új évezred felé nyílik. Olyan világ felé, amelyben a szent család nemcsak hajlékot, de takarót sem kapna… Olyan világ felé, amelyben tours-i Szent Márton, az édesapa, a kalendáriumi „bölcsesség”, a gyermek bizonyosságát megtöri a relativitás. Miként a kalendáriumi megfigyelés, a „nehéz idők” tapasztalati tudása is elhalványulni látszik, pedig az is, ki hol „fázik”, lakásban-e vagy lépcsőházban, esetleges. Nem érvek, ellenérvek, letűnni látszó és eljövendő létmódok viaskodása ez. A vívódó ember drámai lelki tusájában a harc az emberhez méltó emberi létért, a morális, fizikai pusztulással szemben folyik. A motívumból életművében jelképpé nőtt fa a népek, a nyelvek, a vallások, az élet metaforájaként a vers legerőteljesebb képe, mely univerzálissá növeli a „féreggé zsugorodott” két hajléktalan sorsát. „a terebélyes bükkel együtt / él a szíjas gyertyán a mindig remegő / nyárfa és az örökösen egyenruhában / feszítő fenyőfákra föl-fölpillogó / szűzies nyír […] de jaj ha valamelyik félét-fajtát / kivágják tépik-nyüvik kiszorítják / közülük mert akkor még a föld a / talaj összetétele is megváltozik”. Sorsköltészet ez is, nem példázat, hanem kritikus szembesítés. Az Azt bünteti, akit szeretben is a sorsközösség válik hangsúlyossá, ezúttal a pogrom utáni zsinagóga képéből kiindulva. A Gázkorszak e megváltozott összetételű föld, „a most még vegetáló vegetáció”, az ember pillanatnyi látszaturalmának, kiszolgáltatottá válásának, pusztításának, önpusztításának apokaliptikus látomása. Ez teljesedik ki a korszak egyik meghatározó – a recepció által méltán preferált – hosszúversében, a Sörény és koponyában.

Az 1990-es évektől, ahogy ezt Nagy Gábor is megállapítja, korántsem apad el érdeklődése a szülőföld, az identitás kérdése6 iránt. Kányádi Sándor látja a hatalmi harcokat, a kisstílű ellenségeskedést, annak veszélyeit, hogy az emberek nem „egy hatalom” ellen, hanem egymással szemben foglalnak állást, különböző vehemenciával. A változatlanság, a fenyegető folytatólagosság mellett ennek is hangot ad az Előre gyártott elemek hattyúdalokhoz pilinszkysen lényegre törő soraiban. A tudatlan, felkészületlen szélsőségek, a tudás, megélt lét nélküli üres szófutamok, hangoskodó pillanatemberek felelőtlen játszadozásának bírálata a Tojáshéj fölirat és a Földigérő kokár dapántlika. Nem véletlen Kányádi Sándor költészetében a történelemi példák nagy száma, a történelmi létösszegzések sora. Kétirányúak ezek a versek, a konkrétból nyitnak az általános felé, s az „ember” történetei a „saját” történetben összegződnek. A párhuzamos történetek különböző nézőpontokból láttatják az adott pillanatot, párhuzamosan létező világok feszülnek egymásnak úgy, hogy lényegében nem is tudnak egymásról. A lírai én ekkor krónikás, kapocs, összekötő szerepbe kerül (Ólomrajz). Ez nyilvánvalóan társul egy vállalt értékőrző, értékmentő attitűddel. Ezért is olyan hangsúlyos Kányádi Sándor költészetében az emlék, emlékezés szerepe. Ebben öszszegződnek a személyes, családi, közösségi történetek, történelmek, mitológiák, magánmitológiák, az ember ismétlődő történetei.

A számvetés része a hivatás, költészetfelfogás, kanonizáció kérdése is. A Szelíd fohászban az alkotás maradandósága, a befogadás válik hangsúlyossá, hogy az alkotó ne valljon szégyent műveivel. Számos versben firtatja Kányádi Sándor a költő, költészet szerepét, lehetőségeit (Vagyunk amíg, Földigérő kokár dapántlika, Fehéringes vers, Affektált ars poetica). Márkus Béla felveti a költészet társadalmi szerepének kérdését: „bár Kányádi Sándor a romániai magyar olvasók körében a legnépszerűbb élő költő, a költészet társadalmi szerepéről neki sincsenek a jelenkor által visszaigazolt jó tapasztalatai.”7 A Kuplé vagy a Rövid fohász is erre utal. Az Eretnek táviratok „dialógusaiban”, monológjaiban vagy a Ballada néhány sorában viszont a költő- és költészeteszményhez való hűséget emeli ki: „mint csökönyös szamarak / megvetettem büszkén a lábam / nem fogott jó szó jobb falat / sem ostorra sem ösztökére / föl nem hagytam az utamat”.

„Hogyan tovább?” – kérdezi Sütő András. „ugyanúgy, mint eddig. […] sorskérdéseink foglyaként, […] Kollektív létünk omlásának krónikásaként […] sajátosságunk méltóságának védelmezőjeként. Az emberhez méltó emberi lét egyetemes igazságának megszállottjaként.”8 Ezt az utat járja Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, a „Hetek” és „Kilencek”, ezt járták Baka István, Nagy Gáspár és mások nem programszerűen, hanem emberi, esztétikai igényből fakadóan. (Sokrétű, gazdag költészük e szempontból való értelmezése nem lenne hiábavaló. Nemzedékek tagjai, akik többek között éppen alkotásaikkal készítették elő a „változást”, útjuk, sorsuk, alkotásaik sorsa, kanonizációs kérdései, sorsvállalásuk, csalódottságuk szembenézésre ösztönzi a következő generációkat is, annak felelős átgondolására, hogy egy szűkebb közösség pillanatnyinak tűnő sorskérdései emberi létkérdésekké válhatnak.) Akár Vári Fábián László, aki mint egyik versének címében is jelzi (Összefoglalás), frappánsan ragadja meg a változatlanság mindennapi létélményévé váló látszatszabadságát, a mindent behálózó hazugságból fakadó kiüresedést, szembenézve egy reménytelibbnek vélt korral, amely Ördöglakatnak mutatkozik, s amelyben „A pogány papoktól mentséged nem lesz / alakot váltva visszajárnak / varangytestükből szemközt hugyoznak / eszelős lidércként utadba állnak / ködöt huhognak rád vihognak” (Ajánlás nélkül).

A fájdalom, csalódás költeménye a Nagy Gáspárnak ajánlott Útravaló is, mely egy tendenciára hívja fel a figyelmet. A rendszerváltozás utáni időszakra közvetve vagy közvetlenül reflektáló szerzők többsége emléket állít 1956-nak mint visszatekintésükben a legutóbbi olyan csodás történésnek, mely valóban alapjaiban rengette meg a diktatúrákat, mely valóban, ha kis időre is, de reményt adott. Az ifjabb nemzedékek nem véletlenül nyúlnak vissza a hősi halált halt költőtehetség, Gérecz Attila alakjához, mint Szentmártoni János, Rózsássy Barbara, Falusi Márton is teszi. Végh Attila rendkívül találóan utal Szóversével („címer frei”) a korlátok közé szorított emlékezetre, iróniája felfedi azt a felszínességet, a tudás, szabad akarat hiányát, igényét, mely többek között akadálya egy valódi változásnak, vagy A sírás öregkorában a főhajtás mellett hangsúlyozza: „Negyvenöt évvel később kimégy / az utcára és látod: nem sikerült a mentés”; Barna T. Attila több versben állít emléket a forradalomnak, s von párhuzamot a rendszerváltozás ellentmondásosságával. S ugyanígy idézik meg többen (például Nagy Gábor, Szentmártoni János) az 1956 és napjaink között összekötő kapocsként élő, következő nemzedékeknek fizikailag is kezet nyújtó, a diktatúra aláaknázásában, a változást követő időszakban is töretlen munkájával már ikonná vált, a változatlanságok fojtogatásának áldozataként is tekintett Nagy Gáspár alakját, intertextusukba vonva költészetét.

Hasonlóan visszatérő kérdés a nemzedékek közötti feszültség, a felelősség, a mentegetőzés problémája. Ennek legmarkánsabb példája Szálinger Balázs lírai pamfletje, A százegyedik év. Vitányi és Hahóthy beszélgetéseiben nemcsak két generáció sorsmodelljei bontakoznak ki, nézőpontjaik, érveik, ellenérveik, élettörténetük élesen megrajzolt, ironikus korkritikává alakulnak, rámutatva a látszatdemokrácia, látszatszabadság rákfenéire, hangsúlyozva az álság, hazugság, megalkuvás mindenre kiható, gépezetet működtető erejét, a háttérben tipikus szereplőkkel: örök győztesekkel és vesztesekkel. Meghatározó vers ebből a szempontból Nagy Gábor Litániás levél a Parnasszusra című hosszúverse. A hét részből álló kompozíció valamennyi része más-más aspektusát mutatja a nagy nemzedék iránti tisztelet- és szeretetteljes, ugyanakkor ambivalens viszonyulásnak. Többek között megfogalmazza az ifjabb nemzedékek tehetetlen dühét, nyomorúságát: „Elharcoltatok minden harcot, / s ránk hagytátok, mint génhibát, / az örökös kudarcot. // Ránk a dermedt tétlenséget, / média-idétlenséget, // Hitetek bennünk hitetlenség lett […] magunkra / maradtunk hőkölő elszánással, fogvacogva, / Tibennetek bíztunk eleitől fogva.” Megejtően szép, már a jövő nemzedéke felé forduló vers Szentmártoni János Anna, én és a forradalom című költeménye, mely a saját és előző nemzedékek közötti kapcsolat dilemmája mellett a jövő nemzedék előtt saját szerepét, felelősségét, cselekvőképességét firtatja. Feltűnik ez a kérdés többek között Térey János, Orbán János Dénes, Petri György és Falusi Márton költészetében is. Oszt modern vagy posztmodern? – Orbán Ottó szellemes verscíme is utal arra, nem ez a lényeg, hanem Deák László szavaival élve: „Minden volt és új borzalom”, az egyes ember, a közösségek s az ember általában. Hasonlóan a hajléktalankérdéshez, melyben szintén összpontosul a rendszerváltozás problematikája. Nemcsak azért, mert nagy vesztesekről van szó, ezek a versek nemcsak a szegénységről, nyomorról szólnak, mely kortünet, s világszerte megoldatlan probléma. Kányádihoz hasonlóan Petri György, Szentmártoni János, Iancu Laura az anyagi világra, a pénz diktatúrájára, a jóléti államok negatívjára, az ember emberi voltára kérdez rá; aki nem teszi, amire morális késztetése lenne, sodródónak, kiszolgáltatottnak érzi magát is, s cselekvésképtelensége miatt szembekerül önmagával, nyomasztja a változtathatatlanság tudata. „Állunk derékig a nemzethalálban” – írja Vasadi Péter, majd másutt: „Magad miatt élj. Ne magadnak.”

Kit az elviselhetőség, kit a költészetszemlélet vezet az iróniához. „Mély válságban van, bizony, a regény is; / a nyájas olvasó, a Föld, egy képernyőre mered hülyén – […] Kevesebb a remény és több a cinizmus, / mint más korokban? Alig hiszem. De túl sok a mindegy; / hiába a több tudás, ha kevesebbet ér ma tudni, / mint tegnap bízni alaptalan reményben” – írja Orbán Ottó a Most, mikor a vers épp kimegy a divatból soraiban. Vanitatum vanitasa Kölcseyig nyúlik vissza, a világos folyamatból egyértelmű választ kapunk arra, „holtvágányra döcögött-e”: „Körbe, körbe, körbe, körbe, / ez a világ körbejár, / ha előre néz, tükörbe, / ha tervez, csak visszavár. […] Ember embert ma is enne – / nincs új, csak új változat / rád, gyilkos, rád, áldozat.” A beszédes című A minden zárat nyitó kulcsról a birodalmi információáradatból ironikusan egy választ hiányol: „hogy a statisztikák szerint / nagy átlagban meddig marad fönn / egy örök időkre alapított birodalom”. A változásokra hőse, mondjuk, korunk antihőse: „megtagadni korábbi magunkat, a tévedést / az egészséges életműködés jele.” Mint Petri György írja: „Felelős hülyék és felelőtlen gazemberek / virágkora” ez. És a Tompa Gábor megfogalmazásában „Voltam elvtárs, úr vagyok, / köpönyeget forgatok” egykori ezredeseké. Kovács András Ferenc Az diktatúr’ dicséreti „hét fanyar költeményében” az ismétlődések mechanizmusáról, a hatalom működéséről, kiszolgálásáról rántja le a leplet, a költemények csak látszólag szólnak a középszerű diktátorokról, valójában az őket felemelő, kiszolgáló, bábként rángatott emberek, haszonleső, számító pártok kerülnek középpontba. Térey János a Koronában az álság, hazugság alapjain működő, kimozdíthatatlannak tetsző örök hatalmi összefonódást, körforgást ironizálja: „Hivatal koronázza a középszert. […] Sikerdíjukat ugyanazok osztják, / Kik téged tüntettek ki. Láthatod, / A közép koronája is ragyog.” Vagy Petri Nosztalgiájához hasonlóan A gyönyörű gyár ciklus versei nemcsak az elüzletiesült, hajmeresztő retrohangulatot teszik szóvá, de felhívják a figyelmet a velünk és bennünk élő történelemre is. Arra, hogy még ez az idő, ez a néhány nemzedék is kevés volt, nagyobb távolságra van szükség a tisztánlátáshoz, persze, ha az addig következő újabb érdekrendszerek, új hatalmi játékok ki nem törölnek mindent az elkövetkező nemzedékek fejéből. Végh Attila Korénekében minden eladó, kiüresedett, a művészet patrónusok nélkül maradt, a költészet, mint annyi más, elvesztette értékét: „Tébé-költség, nagy adó, / nem magyarnak lenni jó. / Szegény költő eladó, /akármire kapható.” Szepesi Attila is a költőszerep megingásáról ír A kilencvenes évek című versében.

Összefoglalva: már ebből a korántsem teljes körű áttekintésből is kitűnik, hogy gazdagabb a rendszerváltozásra, az utána következő időszakra közvetve vagy közvetlenül reflektáló költészet, mint gondoltuk volna. Természetesen a hivatkozott művek értelmezése nem merülhet ki annak vizsgálatában, hogyan tematizálódik bennük a rendszerváltozás, érdemes azonban megfigyelni a tendenciákat, amelyekre ez az értelmezői szempont hívja fel a figyelmet. Nemzedéktől, politikai, irodalompolitikai, szemléleti kötődéstől függetlenül látható, hogy a költői közérzeti leírástól a filozófiai, ontológiai mélységekig nyúló költészetig a szerzőket – akár tudatosan vállalt, belülről fakadó sorsköltészetről, akár költői szerepjátékról van szó, akár az ember, egy közösség vagy csupán saját létét érzi fenyegetve – húsba vágóan foglalkoztatja a kérdés, hogy – Szepesi Attila sorait idézve – „Jön-e új kor új hitekkel, / új szörnyekkel s istenekkel? / vagy csak romlás, patkányokkal, / csótánnyal meg liliommal.”

Jegyzetek

1 Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002; jav. kiad. uo. 2002.

2 Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003, 9.

3 Kányádi Sándor verseivel kapcsolatban részletek szerepelnek „a vers értelme az élet értelme” – Kányádi Sándor lírája 1989–90 után című írásomból (Bárka, 2009/2.).

4 Fekete-piros versek költője. In Bertha Zoltán: Fekete-piros versek költője – Kányádi Sándor. Hungarovox Kiadó, Bp., 2006, 31.

5 Sütő András: Erdélyi változatlanságok. Szerk.: Cs. Nagy Ibolya. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001.

6 Nagy Gábor: A szülőföld és az anyanyelv. Forrás, 2004/5.

7 Márkus Béla: Bot és batyu. In Tanulmányok Kányádi Sándorról. 154.

8 Sütő András: Mert minden madár… In Erdélyi változatlanságok. Szerk.: Cs. Nagy Ibolya, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001, 10.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben