×

Beszélgetés Hajnóczy Péterről

Szerdahelyi Zoltán

2009 // 06
– Magánemberként és szerkesztőként is közeli kapcsolatban volt Hajnóczy Péterrel. Egy időben az író az ön lakásában is lakott. Mikorra esik ennek az ismeretségnek-barátságnak a kezdete?

– Mindenképpen az első kötetének, A fűtőnek a megjelenése előtti időszakra, valamikor az 1975 előtti hónapokra. Én akkor propagandista voltam a Szépirodalmi Könyvkiadónál, és Hajnóczy nevét ismertem már egy-két megjelent novellája alapján. Az első kötetesek végigolvasása pedig amúgy is feladatom volt, így amikor Mara1 bemutatta nekem őt, már nem volt számomra ismeretlen.

Nagy, hosszú, vékony ember volt, nem éppen biztató jelenség a hiányzó fogaival, melyeket egy kocsmai verekedés alkalmával vertek ki. Vékony szájjal, ami, hogyha rossz állapotban volt, akkor kőkeményre metszett szájjá változott, rángatózó állal. (A fogait aztán később, amikor ismertté vált, megcsináltatta, ám akkor sem az írói keresetéből, hanem a felesége segítségével.)

A kiadóbeli megismerkedésünk után ő nem jelentkezett újból.

Majd úgy fél év múlva, Az elkülönítő megjelenése után jött, teljesen kikészülve, másnapos vagy inkább máshetes állapotban. A szociográfiája körüli hercehurcákat, bírósági tárgyalásokat ugyanis nagyon rosszul viselte. Akkor volt egy hosszabb, úgy háromhetes periódusa, amikor nagyon ivott. A Zöldfában találkoztunk, az első férjem lakása közelében. Iszonyúan remegett, és mondta, hogy nem mer följönni. Nem mert, ugyanis mindenkitől félt. Ott ültünk tehát a Zöldfában. Szegény nagyon ki volt készülve, mert az üldöztetéses félelme mellé még az is társult, hogy „rákja van”. Mert pöttyöket talált az arcán…

A helyzetre a megoldást az jelentette, hogy elmentünk a feleségéért, és megebédeltek nálunk. Akkor kiderült a baj: Péter képtelen egyedül maradni a törökbálinti albérletükben napközben, amíg a felesége dolgozik.

Mivel az első férjemnek is volt egy lakása, én a sajátomat kölcsönadtam nekik, úgy 1976 novembere és a következő év márciusa között. A felesége, amikor hajnalban dolgozni indult, őt leparkolta ebben a lakásban. Ezalatt azért fönntartották a törökbálinti albérletet is – a feleségével többször jártam kitakarítani meg rendbe hozni ott mindent.

Szóval Péter reggel érkezett, ott tartózkodott napközben, vagy onnan járt el az ügyeit intézni. Akkor már abbahagyta a fűtőmunkát. Fizetés nélküli szabadságot vett ki, amit az abban az évben elnyert Móricz Zsigmond-ösztöndíj2 tett lehetővé számára. A hangulatától függően aztán volt, hogy leült az íróasztalhoz, és írt keményen egész nap – aminek a végeredménye esetleg csak egy mondat volt.

Aztán, ahogy hozta, ugyanúgy jött is érte a felesége munka után, és együtt mentek el.

– Elvitte-e az ön lakásába azt a bizonyos, sokak által emlegetett bőröndöt, amelyet állandóan magával hordott?

– Igen, volt neki egy szürke bőröndje, amit mindig akkor hurcolt ide vagy oda, amikor rájött valami szorongás. A bőröndre emlékeznek még azok is, akik a főiskolára jártak, amikor Péter modell volt.3 Nekik is megmutatta ugyanis a benne tartott írásait.

Igen, egyszer, amikor ismét rossz állapotban volt, mert valószínűleg összeveszett az anyjával, elhozta ide is, a Zsámbéki útról. Egyik délelőtt rájött, hogy: „Most elhozzuk a bőröndöt!” Oda kellett kísérni hát a Babi nénihez. Ő meg fogta a bőröndöt, rendkívül szigorúan ránézett az öregasszonyra, aki meg sem merte szólítani őt.

Elhoztuk, és akkor elkezdte mutogatni a tartalmát.

Úgy tudom, az volt az egyetlen hely, ahol a tárgyi emlékeit tartotta, amelyek aztán meg is maradtak. Mert őneki volt egyszer egy olyan rohama, hogy elégette az összes kéziratát, még valamikor a hatvanas években, amikor albérletben élt.

A bőröndben az anyukájának dedikált, szöveges magyarnóta-kották, családi vonatkozású fényképek és levelek voltak, valamint átütőpapírra gépelt saját írások.

Ezek az írások aztán teljesen eltűntek.

A halála után kiadott gyűjteményes kötetet én szerkesztettem,4 az addig kiadatlan művek Hátrahagyott írások címmel a kötet végére kerültek. Ám azok mások, közülük egy sincs ezekből az átütőpapírra gépelt írásokból. Erre Domokos Mátyás is hasonlóképp emlékezik.

Később aztán a bőröndnek is nyoma veszett. Szerencsére a tárgyak nagyobbrészt előkerültek Péter halála után, amikor a feleségével megkerestük a Zsámbéki úti lakásban. A családi vonatkozású fényképek és levelek hiányoztak egyedül, de ezeket lehet, hogy még az anyja válogatta ki Péter életében vagy közvetlenül a halála után. Az írások és e fényképek kivételével tehát mi tulajdonképpen mindent megtaláltunk.

Ezért sem hiszem, hogy még olyan nagy rejtélyek lehettek ott ezeken kívül!

De ha már a tárgyainál tartunk: a bőröndön kívül volt egy bőr vadásztáskája is, abban hordta a műfogsorát is, amit bár megcsináltatott, de nem használt. Ezenkívül volt még neki egy belül műszőrmével bélelt, zöldes színű ballonkabátja, amit farkasbőrnek hívott. Évekig ez az egyetlen télikabátja volt. Utálta már nagyon, de nem volt más, ha fázott, muszáj volt fölvennie…

– Gondolom, az együttlakás során ön valamennyire belelátott az írói alkotásfolyamatba is.

– Több szoba volt, úgyhogy én is tudtam élni a saját életemet, neki pedig megvolt a helye annál az asztalnál, ahol írt. Ha olyan állapotban volt, ha éppen nem ivott. Mert ha ivott, akkor soha egyetlen sort sem írt, egyszerűen nem tudott írni. Jegyzeteket készített, de akkor nem írt. Elmentek a feleségével ide vagy oda, vagy valakivel találkozni, de előfordult, hogy csak aludt. Időnként rájött valami, hirtelen elrohant, de hogy hova, azt nem tudom. Nem volt hajlandó elárulni, de feltételezem, hogy lement a sarki kocsmába.

– A lakásba is vitt föl italt, vagy ez azért nem volt jellemző?

– Nem, mert tartott a feleségétől. Akitől nagyon függött, mert ő volt mellette mindig, nemegyszer egész éjszaka. Az is előfordult egy ilyen leszokási időszakában, hogy megkérte őt, ne aludjon el, maradjon vele. A felesége aztán engem is áthívott, hogy segítsek, mert Péter még úgy is félt, hogy ő mellette volt.

Akkor úgy hajnali négyig-ötig bírta, hogy nem ivott. Aztán elkezdett könyörögni, hogy kapjon egy kortyot legalább. Hoztam neki egy fél vodkát, amitől megnyugodott.

– De hiszen ez már annyira súlyos alkoholfüggés, ami orvosi segítséget igényelt volna!

– Természetesen, mi ezt tudtuk, bár neki az égvilágon semmi betegségtudata nem volt! Így okot sem látott arra, hogy idegorvossal beszéljen. Egy feltáró beszélgetés vagy egy mélyterápiás kezelés nála elképzelhetetlen lett volna. Ugyanis ha ő nem akart beszélni magáról – és többnyire ez volt a helyzet –, akkor semmilyen kommunikációra nem volt hajlandó.

Hogy alkoholista lenne, azt is tagadta.

Hát ő iszik, ő időnként iszik, s akkor látomásai vannak! Elment néhány elvonókúrára, aminek időlegesen meg is lett az eredménye. Az ezzel kapcsolatos élményvilág a Freedomban és a többi írásában pontosan nyomon követhető.

Hivatalosan persze nem is voltak ideggondozói.

Dr. Kárpáti Klára is tulajdonképpen barátilag segített neki.5 Pétert én mint a barátomat vittem el hozzá. Bekopogtam az ablakon, és Klári soron kívül beengedett bennünket. Ellenőrizte a testi állapotát, és gyógyszerelte is, de nem nagyon tudott vele kommunikálni a betegségéről.

Péter az ilyen alkalmakkor úriemberként viselkedett. Az orvossal is úgy beszélt, mint egy társasági kapcsolattal. Mint az én barátnőmmel, akihez eljött egy kis vitamint kapni. Az is előfordult, hogy olyan idegállapotban volt, hogy azonnal kellett valami segítség. De nem, ő ilyenkor sem adta föl magát!

Ha én kísértem, nem a felesége, néha súgtam Klárinak. Arról, hogy most ez meg ez történt vele, meg a felesége ilyennek meg olyannak látta, és ezt meg azt üzeni. De csak titokban lehetett, mert különben, hát följelentjük, és az micsoda dolog…

Előfordult, hogy Péternek sürgősen kellett valami erős nyugtató. Elmentünk, Klári beadta az injekciót azzal, hogy vigyázzak, az első taxiba ültessem be, mert gyorsan hat. Ő meg – minden várakozással ellentétben – annyira föl volt dobva, hogy nem volt hajlandó taxiba ülni, azt mondta, menjünk inkább busszal. Fölszálltunk a 6-os buszra, de a Vadász étteremnél közölte, hogy enni akar. Leszálltunk, azzal kezdte, hogy megivott egy krigli sört a leveshez. Mindezt olyan féktelen erővel, hogy megszólalni sem mertem. Közben remegtem, hogy mi lesz, ha itt nekem összeesik, körülnéztem, hogy vannak-e a közelben olyanok, akik meg tudják tartani…

Ő pedig, amikor végzett, fizetett, fölállt, s kilőtt, mint a nyíl, és elkezdett egyedül rohanni, végig a Deák téren át a Semmelweis utcáig, alig bírtam a lépést tartani vele. Este 11-kor aludt el. Baromi erő volt benne, és egy olyan önfenntartó rendszer, ami egészen rendkívüli. Az összes önzésével, rámenősségével együtt.

– Vissza tud emlékezni a gyógyszerekre, amiket szedett?

– Klári megtette azt, hogy felírta neki az Anticolt. Ilyenkor nekünk a feleségével nagyon kellett vigyázni rá. Bár Péter ezt a szert pontosan ismerte, az összetételét is tudta, azt is, hogy mekkora veszélynek teszi ki magát, ha arra iszik. Ettől félt, féltette az egészségét!

Valahol le is írta, hogy patkányméreg. És amikor rászánta magát, hogy szedje, akkor vigyázott is az ivással. Ha viszont inni akart, akkor nem volt az az isten, aki bele tudta volna diktálni!6

– A magánéleti mellett önt szerkesztőként is szoros kapcsolat fűzte az íróhoz.

– A magánélettel szorosan összefügg az úgynevezett irodalmi kapcsolatunk. Ez akkor kezdődött, amikor már nem tudtam vele annyit foglalkozni, nem főztem rá, nem mentem vele a városba, és nem vittem őt el a feleségéhez, hanem megkértem, hogy ő jöjjön el érte. Az időben kezdtek albérletet keresni, de nem találtak, így aztán visszaköltöztek Péter anyjához Budára, a Zsámbéki utcába. Ott aztán fokról fokra alakult ki az önálló életük. Igaz, a szomszéd szobában ott lakott az anyja, akivel állandóan veszekedett, de legalább nem érezte magát egyedül.

Akkor a különköltözés miatt hosszú ideig nem találkoztunk. Aztán 1979–80 táján egyszer csak eljött, és megmutatta ezeket a rövid, kései novelláit, amiket akkor kezdett írni. Néhány kisebb írást mutatott meg, amiről én magamban pontosan tudtam, hogy ezek tulajdonképpen inkább csak forgácsok, nem tudatosan megszerkesztett művek. Meg is mondtam neki, hogy ezekben én egy nagyobb írásnak a részleteit látom. Gondolván az M-re mint korábbi példára, amelynek a szerkezetében az itt is meglévő elemek érvényes műegésszé álltak össze.

Ő erre fölrobbant: „Te hülye szerkesztő!”

A mai napig is állítom, hogy e munkái jó kis miniatűrök, de inkább egy nagyobb lélegzetű művet kellett volna írnia.

Attól kezdve Péterrel nem beszéltem az írásairól. Nem azért, mert én sértődtem meg, hanem mert ő sértődött meg. Ezek után nem mutatta meg az írásait nekem.

Azelőtt pedig, amikor még az én lakásomban dolgozott, nyitva hagyta a füzetét, és megkért, hogy: „Légy szíves, olvasd el, és holnap mondd el a véleményed!” És akkor pontról pontra mindent végignéztünk.

De amit ezekre a rövid írásaira mondtam, az olyan halálos sértés volt, hogy ezt nem tudta lenyelni.

– Az, hogy nem tűrte a bírálatot, azért is furcsa, mert amúgy közismerten igényes volt magával szemben. Ön is említette, hogy előfordult, hogy egész nap csak egyetlen sort tudott megírni, annyit tartott elfogadhatónak…

– Igen, Péter nagyon szigorú volt önmagához. Ha valamit ő nem akart, akkor ott nem volt mese! Például ezek az úgynevezett automatikus írások (eléggé rossz meghatározás), amiket én a halála után kiadott kötetbe bevettem, kizárólag azért kerülhettek be, mert határozott nyomaim voltak arra, hogy Péter maga is közölni akarta őket folyóiratban.

Csalog Zsolt már hosszú ideje próbálta rábeszélni, hogy közölje ezeket. Sokáig nem járt eredménnyel, de végül is Péter beleegyezett, hogy jó, le akarja őket közölni.7

Eredetileg Vargha Balázsnak akarta elküldeni, meg is címezte a borítékot, és beletette az írásokat – de már nem érkeztek meg.8

Ez a halála előtt pár hónappal történt.

– Említette Vargha Balázs és Csalog Zsolt nevét, akikkel jó viszonyban volt. Ugyanakkor az is közismert, hogy nem mindenkivel volt barátságos. Mégis, írótársai közül kik voltak a kivételek?

– Neki eléggé határozott elképzelése volt arról, hogy mi az, ami tisztességes, és mi az, ami nem. Íróilag. Én mégsem éreztem azt a fajta acsargást benne, ami annyira jellemző manapság mindenkire. De ezzel nem isteníteni akarom őt! Péter egyszerűen magával törődött csak, meg azzal, amit ő maga csinál, és még talán azzal, aki rokonszenves volt neki. Aki meg nem volt az, az nem érdekelte különösebben – ha nem került a közelébe. Azért ha valaki nekiugrott a kocsmában, vagy csak eljárkált előtte, és billegette magát, arra tett néhány nagyon maró megjegyzést.

De szerette például Göncz Árpádot, aki 1976 tavaszán a József Attila Színházba, a Magyar Médeia drámájának a bemutatójára küldött is neki meghívót. Ide én kísértem el, mert a felesége éppen dolgozott. Göncz Árpádot Péter a Malcolm Lowry-regény, a Vulkán alatt fordítójaként kereste meg, innen eredt a kapcsolatuk.

Szász Imrét is szerette, gyakorta fel is kereste. Lehet, hogy épp akkor, amikor nem volt pénze, vagy amikor inni akart, de őt mint írót is szerette.

Persze hozzá kell tegyem, hogy különösebben nem elemezgetett ő senkit…

Jóban volt még Mezei Andrással, aki annak idején az ÉS számára tulajdonképpen felfedezte őt, és Lengyel Péterrel is. Ők ketten sokáig, hosszan harcoltak az ÉS-nél, hogy Péter ott megjelenhessen.

Petrit nagyon szerette, hogyha bajban volt, őt hívta mindig – meg Keszthelyi Rezsőt.

Mészöly Miklóssal is jóban volt, úgy tudom.

Ezzel együtt azért ő nem volt társasági ember, semmiképpen sem lehetett szalonembernek nevezni. Pedig én próbálkoztam vele annak idején, hisz hozzám elég sokan jártak. De ő nem, nem volt az a fajta, akit ha beültetek egy társaságba, ott jól is érzi magát!

Mert meg sem fordult benne, hogy mást csináljon, mint ami ő maga. Viselkedni tudott, tehát adott esetben a viselkedő álarcot nagyon jól föl tudta venni. A jó középosztálybeli úri nevelést ugyanis megkapta. De hát annyira kívül élt a társasági szituációkon, hogy erre az álarcra igazán szüksége sem volt, úgyhogy ha lehetett, akkor inkább kikerülte az ilyen helyzeteket. Nemigen élt társasági életet, hisz soha nem volt olyan a lakásuk, ahol embereket lehetett volna fogadni. Az az egy-két barát pedig úgy ment hozzá, hogy Péter odarendelte őket, ha nagyon vágyott valakire…

– És akivel összebarátkozott, azzal mennyire volt tartós a kapcsolata? Azaz: mennyi feszültséget, ellenkezést viselt el Hajnóczy Péter a barátaitól?

– Egy ilyen emlékem van, Krassó Gyurival kapcsolatban. Amikor én megismertem Pétert, akkor ő elkezdett dicsérni egy embert, akivel együtt ült a börtönben még 1964-ben, hogy az milyen fantasztikus, milyen csodálatos ötvenhatos, és milyen kitartó. Ráismertem, hogy ez a Krassó Gyuri. Őt Hajnóczy mintaképnek tekintette.

És az egész barátság ott fulladt meg, amikor Gyuri – aki persze világéletében kekeckedő volt – írt neki egy lapot, hogy: „Péter, légy szíves, a tollamat küldd vissza!” Valószínűleg fönt volt nála Péter, és a tollát véletlenül elvitte. Lehet, hogy Gyuritól ez nem volt több hülyéskedésnél, de aztán, mivel választ nem kapott, még egy lapot írt Péternek – a toll már nem is volt lényeges a dologban. Na, attól kezdve Krassó Gyuri mindennek el lett mondva!

– Mészöly Miklós szervezte 1979-ben Bécsben – fiatal magyar írók bemutatására – azt az estet, amelyre végül is Hajnóczy, bár ígérte, mégse ment el…9

– Ő tulajdonképpen nagyon nem mert kimenni. Mondott valami kifogást, de én már akkor sem hittem el. Valójában attól félt, hogy a felesége nélkül, egyedül menjen, de ezt nem vallotta be. Ehelyett olyanokat mondott, hogy szállodában nem tud lenni…

Ráadásul az orvosnője se ajánlotta neki ezt az utat. Igaz, ezt nem mondta meg neki, hanem csak nekem és a feleségének. Ez megint példa Péter fantasztikus önvédelmi rendszerére. Anélkül, hogy ezt bárki elmondta volna neki, ő magától arra jutott, hogy nem megy el. Mert lebeszélni, azt egyébként nem lehetett volna!

Egyetlenegyszer jártak külföldön, a feleségével Londonban, de onnan is alig egy hét múlva visszajöttek.10

– Petri Györgyhöz pedig egy másik nevezetes mulasztása fűződik, amikor annak ellenére „kihagyta” közös irodalmi estjüket az Egyetemi Színpadon, hogy előzetesen már beleegyezett a részvételbe.11

– Elemi félelmek működtek benne! A félelmet persze egy ekkora ember nem meri bevallani. Mert hogy jönne ki, hogy kimondja, hogy fél a színpadtól?! Inkább tekergette magát, hogy nem, ez őneki nem való, ő ide nem megy el – de ezt is az utolsó pillanatban. Mert előzetesen úgy látszott, hogy sikerült rábeszélni, bár nem ment egyszerűen az se. Aztán nem! De ezen a döntésén már nem volt hajlandó lelkizni, egyszerűen lezárta a dolgot.

– Az olvasmányélményeit megosztotta-e önnel?

– Az egyetlen dolog, amiről hajlandó volt beszélni, ha valamit olvasott! Akkor egyfolytában azt hajtogatta, hosszan-hosszan, egy-egy olvasmányélményét. Eléggé széles körű olvasottsága volt, néha meg is lepődtem rajta. Persze ha az ember elkezdte volna vizsgáztatni, akkor bizony nagy hézagokat lehetett volna felfedezni.

A történelem nagyon érdekelte, a XIX. századra kapott rá egy időben. Elindulva a Martinovics-féle összeesküvéstől, eljutva egészen a reformkorig. Azóta is keresi szegény Szabolcsi Miklós a világtörténetét! Mert kölcsönkérte tőle, aztán levitte, eladta – így járt apám bibliája is.

A francia egzisztencialisták közül Sartre, Camus biztosan érdekelte, olvasta is őket. Ám pontos idézeteket a műveiben föllelni bajos, ugyanis ő nem egy jegyzetelő alkat volt, aki kiír szövegeket. Jelzéseket írt ki, és azokat dolgozta fel. Amikor írt valamit, mindig a bal oldalra jegyzetelt, s ezeken a jegyzeteken ment végig, ezeket dolgozta bele a szövegbe. Ezek egy része emlékfoszlány volt. A parancs című kisregényben található például Szexételek, bájitalok címmel egy szövegbetét. Ez az Élet és Tudományban megjelent egyik cikkből való, amelyet kivágott, és aztán szépen beillesztette a szövegébe.

– A művei közül kulcsfontosságú M című kisregénynek viszont nem olvasmányélmények, hanem konkrét események szolgáltattak élményhátteret. Úgy tudom, hogy szoros az összefüggés Hajnóczy emez írása és az ön esküvője között…

– A már korábban megidézett lakásunk, ahol Hajnóczy egy időben élt és alkotott, a Semmelweis utca 9. szám alatt, egy nagyon keskeny emeletes házban volt, ahol a lépcsőházból nyílnak a lakások. Mindegyik emeleten egy nagy lakás helyezkedik el, és a lépcsőház egyik oldalából nyílik még a fordulóban egy-egy kisebb lakás. Ezek most garzonok, valamikor azonban cselédlakások lehettek. Péter otthon tartózkodott aznap délelőtt, amikor az alattunk lévő emeleti fordulóban az egyik lakás, iszonyú detonációt követően, fölgyulladt. Éppen apámmal reggelizett, mert a család is följött hozzám. Tíz óra körül lehetett, Péter látta, hogy az ott lakó asszony fájdalmában kinn fetreng az ablakpárkányon. Előzetesen nyilván kieresztette a gázcsapot, csak még, szerencsétlenségére, egy utolsó cigarettára rágyújtott, s a robbanás az ablakpárkányig vitte. Nyilvánvalóan öngyilkosságra készült. Aztán egyszer csak levetette magát az udvarra. Odarohantak hozzá élesztgetni, ám inkább csak ártottak neki, a belső sérülések miatt. A mentőt még megérte, de a kórházban belehalt sérüléseibe.

Az persze merő véletlen, hogy éppen az esküvőm napján történt mindez. Semmi köze az esküvőmhöz, hogy a szerencsétlen nő pont akkor …

– Az imént említette, hogy Az elkülönítővel kapcsolatos vegzatúra mennyire megviselte az írót. De mi lett a rengeteg nyersanyaggal, amelyet e szociográfiához hátterül készített?

– A szociográfiája miatt hivatalos helyekről feljelentették, s per is lett. Mindennek a komplett anyagát, történetét, dokumentumait még Péter maga állította össze. A Magvető részére, a megkötött szerződés alapján. Le is adott valamilyen nyersanyagot, a szinopszist, amelyet még megelőzően a Balázs Béla Stúdiónak írt. A megjelent szociográfia tehát a stúdiós munkának a mellékterméke, amit a balázsbélásokkal vettek fel a szentgotthárdi elme-szociális otthonban. Rengeteg magnós anyagot, hogy ezzel előkészítsék a filmet. Pétert már a szentgotthárdi tartózkodás megrendítette, és emiatt készítette a magnófelvételek alapján a szociográfiát. Később a perben óriási szerencséje volt, ugyanis a felvételekkel bizonyítani tudta, amit leírt. Azt hiszem, ez az első esetek egyike volt, hogy magnós anyagot elfogadtak a bíróságon bizonyítékként.

– De miért maradt ki ez a szociográfia az író halála után kiadott, gyűjteményes jellegű kötetből, melyet már ön szerkesztett? Ezt a kritikusok is zokon vették akkortájt.

– Igen, ez az én rovásomra írható! Egyfelől én ezt soha nem tartottam szépirodalmi alkotásnak, ez a kötet pedig Hajnóczynak a szépirodalmi írásait gyűjtötte össze. Másfelől viszont már első kötete, A fűtő szerkesztésekor tudtam a Magvető Kiadónál lévő szociográfiakötetről, s én azt szerettem volna külön kötetben megjelentetni. Akkor ugyanis már várható volt, hogy Kardos György igazgató visszaadja a kéziratot. De hát abban az időben én sem tudtam saját kiadómnál, a Szépirodalminál külön kis kötetben kiadni.12

Hátrahagyott írások gyűjtőcím alatt, külön fejezetet képezve a végén, a korábban nem publikált szépirodalmi művek is befértek viszont e vaskos kis könyvbe. Ezt az anyagot hogyan sikerült összeválogatnia?

– Ezek egy része olyan írás, amelyik egyik kötetbe se fért bele. Valamilyen okból (általában politikaiból) ki kellett hagyni őket.

De például a Da capo al fine, mely A fűtő előzményének tekinthető, – minden kritikusi vélekedés ellenére – azért nem került be az első kötetbe, mert maga Hajnóczy ellenezte ezt. Itt jegyzem meg, hogy félreérthető a kötet végén az a megjelölésem, mely szerint ez a novella vélhetőleg 1973 és 1980 között készült. A hozzám került töredékekből meg a kidolgozottból is az derül ki, hogy valamikor 1973 körül kezdett neki, aztán félretette, majd 1980 körül tovább dolgozott rajta, és ez a végleges változat. Volt egyébként a Jézus menyasszonya kisregénynek is egy korábbi változata, melyet A szakács címmel kezdett írni. De aztán vadul félredobta az egészet. Később azt, amit ebből értékesnek tartott, beledolgozta a kisregénybe.

A többi hátrahagyott írást viszont csakugyan politikai okból nem lehetett közölni akkor. Ezek közül néhány csak mostanában jöhetett le a Magyar Naplóban.13 De négy évvel ezelőtt például még nem lehetett közölni őket! Mányoki Endre Géczi Jánossal együtt Veszprémben szerkesztett egy lapot, ahová ezek még nem férhettek be. Ezt a veszprémi lapot például már négy szám után – még Hajnóczy nélkül is – betiltották azzal, hogy ellenforradalmi. Pedig csak jó írókat hoztak.14

De hát akkoriban tört ki a Tiszatáj-botrány is Nagy Gáspár verse miatt, tehát az ilyen időszak volt akkor.15

Mindenképpen szerencse, hogy előzőleg, még 1982-ben azért mi kiadhattuk ezt a szépirodalmi jellegű kötetet, benne ezekkel a még korábban szintén közölhetetlennek tartott írásokkal.

– A nehézkes, késleltetett közlésekből is látszik, hogy a szerkesztők nem mindegyike rajongott Hajnóczyért. Lehet-e ezt csak politikai okokkal magyarázni, amikor azt látjuk, hogy a művei kritikai fogadtatása sem egységesen pozitív?

– Ő valami miatt a mai napig nem szalonképes. Nem politikai vagy művészi értelemben, hanem inkább azért, mert nem tartozott bele semmibe, ő nem volt benne az úgynevezett irodalmi körökben. És azért ez számít.

Elfelejtődött. Nem jelentkezik. Kifelejtették.

Pontosabban csak a rövid, kései írások idejében figyeltek föl rá, akkor kezdték értékelni. És a nagyon fontos művei, A fűtőtől kezdve az M-ig, amit én az egyik legalapvetőbbnek tartok, az csak úgy kimaradt! És ezt a hiányt, az esztétikai befogadás hiányát még nem pótolta senki. Akik most publikálnak, azok udvariasságból megemlítik Hajnóczyt, de nem dolgozták föl az életművet az őt megillető helyen és szinten. Ő nem épült be az irodalmi köztudatba, s ettől nem épült be az esztéták agyába se.

– Nem játszhat ebben a mellőztetésben az is szerepet, hogy többen antiszemitának tartják?

– Erre egyszerűen csak azt tudom válaszolni, hogy ezek szerint antiszemitának minősül, mert nem zsidó. Mert a történet akkor erről szól. Arról, hogy ha valaki nem zsidó, akkor le ne írja azt, hogy „zsidó”, mert ha leírja, akkor antiszemita!

Mindösszesen annyi ugyanis az ő „antiszemitizmusa”, amennyi a műveiben benne van. Ezenkívül élt benne az a természetes megkülönböztetés, ami minden ilyen, középosztálybeli nevelést kapott úrifiúnál megvolt abban az időben. De ez semmiképpen nem volt aktív, a zsidózás egyszerűen hiányzott az ő szótárából.16

– Korai halálával kapcsolatosan különféle mendemondák kaptak lábra. Hogy orvosi műhiba okozhatta esetleg…

– Tihanyban nyaraltak a feleségével (ugyanis Péternek Tihany volt a mindene, a második felesége óta), illetőleg Füreden, mert éppen akkor ott kaptak szobát.

Az egyik reggel aztán rátört egy erős láz, egészen váratlanul: 39 fok fölötti láz. Előző este még békésen vacsoráztak, arról beszélt, hogy mit fog írni, hogyan fogja befejezni a drámáját17 , szóval a legnagyobb béke és nyugalom honolt náluk.

A betegség észlelésekor elmentek a körzeti orvoshoz, aki közölte, hogy ez influenza, ami nagyon magas lázzal jár. Erre a felesége kért egy beutalót a szanatóriumba, arra hivatkozva, hogy Péternek a szívével korábban problémái voltak. Mire az orvos: „Nem, nincsen semmi probléma, meghallgattam a szívét, semmi!” Fölírt neki lázcsillapítót meg valamilyen vitamint.

Hazamentek, a felesége húslevest főzött, mert azt kívánt, megebédeltek. Aztán hirtelen leszállt a hőmérséklete: 3 fokot zuhant. Lefeküdtek aludni. A felesége arra ébredt, hogy Péter hörög. Azonnal nekilátott az élesztésének – értett hozzá, mert az orvosin elvégzett néhány évet. Bekiabált a háziaknak, hogy szaladjanak orvosért. Közben ő élesztgette tovább. Aztán egy szívószálat kért, hogy a légcsövén keresztül tudja lélegeztetni. Nem találtak semmit, erre kérte, hogy a szódásszifonból szedjék ki. Méltatlankodva, de kiszedték. És ő még mindig élesztgette, amikor végre megjelent a körzeti orvos, aki közölte, hogy: „Mit akar? Már halott!”

A felesége még aznap délután, azonnal jött hozzám, tőle tudom a történteket.

Igen, vitathatatlanul orvosi hanyagság volt. Mivel otthon halt meg, ezért felboncolták, és a boncolási jegyzőkönyvben egyértelműen a szívelégtelenséget jelölték meg a halál okaként. A körzeti orvosnak azt a beutalót meg kellett volna adnia!

Én is hallottam: beszélik, hogy túlgyógyszerezte magát. Egy frászt! Semmi erre utaló nem volt a gyomorban. Abban az influenzajárványban előfordultak ilyen halálesetek, amikor a gyengébb szív egyszerűen nem bírta a hőmérséklet hirtelen leugrását…18

(Az interjú hanganyaga a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában található.)

Jegyzetek

1 Ács Margit, Hajnóczy köteteinek szerkesztője a Szépirodalmi Könyvkiadónál.

2 1976-ban nyerte el a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, amit az akkori Művelődési Minisztérium hozott létre pályakezdő írók támogatására. Az ösztöndíj egy évre szólt.

3 1960. október 4-e és 1961. május 26-a között Hajnóczy a Magyar Képzőművészeti Főiskolán segédmunkásként állt alkalmazásban. Vélhetőleg ehhez kötődik a modellkedés is.

4 Hajnóczy Péter művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982. A kötetet összeállította és gondozta Mátis Lívia.

5 Az író kezelőorvosai, dr. Kárpáti Klára és dr. Samu István is megnyilatkoznak kapcsolatukról. In Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések Hajnóczy Péterről. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 77–88.

6 Az Anticol (Antaethyl) és a hozzá kapcsolódó halálfélelem az egyik elbeszélésben szó szerint is megidéztetik: „Lázasan számolni kezdett, hogy mikor vett be utoljára Antaethylt. Ha Antaethylre iszik, akkor meghal – minden erejével erre igyekezett gondolni. De azt is tudta, hogy már legalább két hete nem vett be egy szemet se; »biztos« volt magában, és megalázónak tartotta, hogy csaknem három év kemény absztinencia után is a tabletta mankójára támaszkodjon az akaratereje helyett. Nagyot, szárazat nyelt, ivott egy korty kávét. Remegtek az ujjai. És ha mégis inni fog? »Magas vérnyomás, a kötőhártyák belövelltsége, nehéz légzés, aztán hirtelen vérnyomásesés, szédülés, ájulás és HALÁL.«

»Dolgozó népünk a halálfélelmet a gyógyítás szolgálatába állította.«

Rémülete, hogy INNI FOG, még nem múlt el, de gyorsan, idegesen elmosolyodott az agyából gépiesen kipattanó »elmésségen«, mint aki abban reménykedik, hogy amíg valami másra is képes gondolni, nem történhet meg vele az, amitől vadul, vijjogó szirénázással óvja az életösztön.” (Freedom. In Hajnóczy Péter művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982, 41–42.)

7 Minderre Csalog Zsolt is emlékezik (némiképp másképpen). In Szerdahelyi Zoltán: i. m. 104–105.

8 Vargha Balázs (1921–1996) író, irodalomtörténész. Ez idő tájt a Budapest folyóirat szerkesztője, ill. a Kortárs rovatvezetője volt. Hajnóczy az írásait valószínűsíthetően ez utóbbi folyóiratban kívánta megjelentetni, és ezért küldte el neki.

9 Mészöly Miklós: Bevezető egy irodalmi esthez. Mozgó Világ, 1980. 1. sz.

Az 1979. június 6-i bécsi irodalmi est résztvevői: Bereményi Géza, Esterházy Péter, Lengyel Péter, Mészöly Miklós és Nádas Péter. Hajnóczy Péter művét távollétében olvasták fel.

10 1979 januárjában töltött néhány napot Londonban, a feleségével. Az ottani benyomásokról tudósító három kis írása halála után megjelent a Magyar Napló 1989. december 22-i számában. Címek: Egy pár cipő, A térkép, Hotel Hobbs.

11 Az Egyetemi Színpad Alkotóműhely sorozatáról van szó, melynek programjában (a két író mellett) Kósa Gábor zeneszerző is szerepelt. Időpontja: 1977. április 12. Szerkesztők: Kiss Endre és Takács József.

12 Tudomásunk szerint ebből a kötettervből máig sem lett kiadás.

13 A Magyar Naplóban az idő tájt publikált írások: Az 1989. október 20-i számban A farmer, majd az 1989. december 22-i számban – Hajnóczy Péter utazása cím alatt – Egy pár cipő, A térkép, Hotel Hobbs (lásd még: 10. jegyzet). Megjegyzendő, hogy ezen írások inkább a publicisztika, mintsem a széppróza kategóriájába tartoznak, esztétikai érték szempontjából nem vetekedhetnek az író szépirodalmi műveivel.

14 A Visszhang című folyóiratról van szó, melynek első száma 1985 novemberében, negyedik s egyben utolsó száma pedig 1986 februárjában jelent meg. Géczi János volt szerkesztő – személyes megkeresésem alkalmával – már nem tudta visszaidézni, mely Hajnóczy-írásokat küldhette el nekik Mátis Lívia akkortájt.

15 Nagy Gáspár A Fiú naplójából című, 1956-ot idéző verse (mely az 1986. júniusi számban jelent meg) volt a közvetlen oka a szegedi Tiszatáj betiltásának, e lapszám bezúzásának s a folyóirat-szerkesztők leváltásának.

16 Csalog Zsolt ugyanerről:

Az igazság az, hogy mind a regényben (A halál kilovagolt Perzsiából – Sz. Z.), mind Péternek a privát megnyilatkozásaiban éreztem néha olyan hangütéseket, amelyek tagadhatatlanul idetartoznak. Természetesen nagyon nehéz a dolgot attól elválasztani, hogy ő általában véve is rossz modorú és kellemetlen ember volt. Számomra ez úgy vetődött föl, hogy mennyiben lehetek én kényes arra, hogy benne az antiszemitizmus határát súroló gesztusok is felrémlenek, ha arra nem vagyok kényes, hogy velem, a barátjával, úgyszólván csak komiszul bánik. Tehát, ha az egyiket el tudom viselni, akkor a másik iránt is toleráns lehetek, főleg ha az mindig bizonyos határon belül marad. Én ebben a dologban nem ismerem a tréfát, ezért is gondolom, hogy részéről durva vétségről nemigen volt szó: nem hiszem, hogy súlyos indulatokat táplált volna magában e kérdésben. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy az egész világ elleni általános rossszérzésének egyik megnevezhető – de nem különösebben hangsúlyozott – célpontja lehetett. Ha meg arra gondolok, hogy összehasonlítást tegyek a napjainkban tényleg ocsmányságig vitt antiszemita megnyilatkozásokkal, akkor csak azt lehet mondani, hogy Péter ezt a dolgot meglehetősen kulturált színvonalon tudta kezelni. Azt hiszem, senkitől sem kívánhatjuk, hogy szeresse a zsidókat vagy a cigányokat, de azt igen, hogy tudjon viselkedni. (In Szerdahelyi Zoltán: i. m. 108.)

17 Kérdés, hogy melyik ez az utolsó darab, műfaját tekintve dráma. Reményi József Tamás szerint Hajnóczy utolsó műve a Last train című dráma, amelyet 1981. június 30-án hagyott abba, befejezetlenül. (Reményi József Tamás: Egy szerep keres egy szerzőt, Hajnóczy Péter portréjához. In H. P. Összegyűjtött munkái. Századvég Kiadó, Budapest, 1993, 336.)

Saját tájékozódásom alapján viszont bizonyosra vehető, hogy az író élete utolsó napjaiban (heteiben?) egy másik drámájával, a Dinamittal foglalkozott, mégpedig annak kiegészítésével, megjelentetésével és színpadra vitelével. A kiegészítenivalót ifjú barátja, Bognár Botond A Könyv és a Pálcika című rajzsorozata jelentette, amelyet Hajnóczyval közösen illesztettek a dráma végére. Közvetlenül eme munkamegbeszélések után utazott le az író a Balatonra. Erre mind Bognár Botond, mind édesanyja, Bognár Éva hasonlóan emlékezik. (In Szerdahelyi Zoltán: i. m. 150–151. és 153.)

18 Mindezzel kapcsolatban érdemes még idézni Géczi János megemlékezését, amely – ha a diagnózist illetően nem is egyezik – annyiban igazolhatja Mátis Lívia véleményét, hogy szintén nem említi a gyógyszer-túladagolás lehetőségét a halálokok között:

Ha lettek volna lakói az épületnek, innen láthatták volna azt a csődületet, amely körbevette az óriás termetű Hajnóczyt, amikor rosszul lett. Az alkohol annyira legyengítette a szervezetét, hogy az enyhe mellhártya- és tüdőgyulladás ölte meg. Köhögött, nem jutott levegőhöz. A felesége szódaszifoncsövet dugott le férje torkán, azzal szívta le a slejmet, tisztította a tüdőt a váladéktól. De urát az orvos sem tudta megmenteni. A városka kórházában boncolták. Halotti maszkot senki nem tudott csinálni róla. A boncnok, aki nap mint nap a házunk udvarába települt drinkbárba jár kávézni, sietve készítette el s adta ki a jegyzőkönyvet. Nem szeret szesztől puffadt tetemet trancsírozni. […]

A parkban, amelynek közepén áll az épület, ahol valamikor dolgoztam, s a helyiek csak Davidikumként ismerik, éltek mókusok. Azokat etetve ért a telefonhír, hogy Hajnóczy meghalt, és a kérés, hogy segítsek intézni a temetkezési vállalatnál a Pestre szállítást. Nem akartam (mertem! – javítom magam) megnézni. A szobrászok egyébként sem találtak alabástromgipszet a maszkvételhez.

(Gégecső. In Géczi János: Esszék. Orpheusz Könyvek, Budapest, 1995, 150. Ezúton mondok köszönetet a szerzőnek, hogy felhívta figyelmemet e megemlékező írására, mely – nyilván a hely szellemei okán – a Cholnoky fivéreket is megidézi.)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben