Zárófogadás

A gyász, a veszteség jóvátehetetlen tényének hatásait ösztönösen és természetesen igyekszik a lélek föloldani. Gyógyul a seb magától is, tehetetlenül enyhül a fájdalom. A gyász „feldolgozását” méltó módon végezte a magányos sirató éneke. Megértést érdemlő, bár kevésbé emelkedett „gyászmunka” az a légkör, melyet évtizedeken keresztül képviselt például a Farkasréti temetőre tárt „Búfelejtő vendéglő” – neve ma olaszul cseng, kertecskévé szelídült… A kiküzdhető vigasz, a halotti tor nagyvárosi változata azonban éppúgy lehetséges itt is, e hangulatos kertben, mint valaha. Szerettünk hiányát imádságos fájdalom őrzi: igyekeznünk kell-e ezt is elveszíteni? Hiszen erkölcsi tétje van bánatunknak, hűségünk éltetője az akaratlan feledéssel való szembeszegülés. Nyugtató álmok közepette is ez, az eltűnt miatti szenvedés riaszt fel és szólongat, mint Sámuelt, a szentély szolgáját az Úr… Az elevenen őrzött fájdalom méltó vigaszt hord magában: sebzi ugyan testi valónkat, de éltetője a meghalt szerettünkkel közös, csendes cselekedetnek. Amely – nélküle és mégis vele – emeli föl gyötört szívünket.

Gyászmise a váci székesegyházban. Miklós püspök (ki feleségemnek egykor itt iskolatársa volt, az ötvenes években, a ki tudja kicsodáról átkeresztelt Sztáron Sándor gimnáziumban) imádságaiban többször hangosan kimondja Erika nevét. A vele celebráló papok legidősebbje Erika hittantanára volt. Könnyes szemmel magyarázza ezt nekem a sekrestyében.

Negyvennyolc éve itt volt az esküvőnk. Akkor is a Vox Humana kórus énekelt. Most Kodály egyszólamú miséjét orgonakísérettel és Mozart Ave verum motettáját szólaltatják meg, amelyet a szerző élete utolsó hónapjaiban írt, hogy ezzel viszonozza a badeni kántor segítségét, aki szobát szerzett a Bécs melletti fürdőhelyen feleségének, a gyengélkedő Constanzának, hogy a gyógyvíz jótékony hatásaiban reménykedve várhassa következő gyermekét. Mi Ildikó lányunk születésére gondoltunk, a következő esztendő tavaszára: mindenesetre elindultunk már az életünk értelmét adó, ismeretlen gyermekarcok felé.

A főoltár mögött látható Maulbertsch hatalmas falfestménye: Mária és Erzsébet találkozása. Képeslapon otthon is megvan a pianínónkon, méghozzá a Schrammel Imre által alkotott Kincsem kerámialó lábánál. Ez a legyőzhetetlen, szép paripa a Prima primissima-díj szimbóluma s tárgyi jutalma. Hazatérve a gyászmiséről észrevettem, hogy a képeslap (talán az ablaknyitás hirtelen huzatában) lehullott a hangszer tetejéről a kottatartóra. Megvillant a hátlapja, Erika írását fedezem fel rajta: „ezt a képet nagyon szeretem nézni…” Nemsokára találtam még a varrófiókban néhány régi határidőnaptárt, benne itt-ott jegyzetekkel, orvosok, vízvezeték-szerelők címével, rég holt rokonok telefonszámaival s köztük hevenyészve írt naplógondolatokkal. Néhány sorát idemásolom.

„2006. Elkezdődik az év, s megváltozott az életem. Szoros az idő. Csak várni, átgondolni, elfogadni. Hol vannak régi barátaink? Fodor Bandi, Pór Judit, Bella Pista és kit Zsófi unokánk kétéves korában Papapa néven szólított; Gyuri barátai, osztálytársai: Tornai Pista, Domé Imre, Bánki Laci és Dede, Nagyapa és a többiek?! Sármán doktor megmondta a diagnózist: rák. Mire én nagyképűen »Papapa« versét idéztem:

Dolgozz, hőforrás, szelíden
keringő öröm a szívben:
elég élet, ami adatik…
Sem a nap, sem az óra nem
siettet, nem ijeszt az őszi
táj sem: egy villanó mosoly legyőzi
a halál mozdulatait.

Ki kellett mondanom.

Ezen a nyáron a gyerekek párevezős csónakot vásároltak Papapa 75. születésnapjára. Kipróbáltuk. (Fáj az ujjam az írástól.) Gergő Amerikába repült, ott forgat. Igen apró lépéseket bírok csak. És meddig? Lassan-lassan búcsúzom. Zoli, Kata, Matyi tegnap Santorinire repült nyaralni, vulkánt fölfedezni, Gergőék lépcsőházában pedig tűz volt. Zsófit néha ebéddel istápoljuk, olaszul vizsgázik az egyetemen. Szeretnék az apámhoz hasonlóan gondolkodni. Azt hiszem, ő sohase keseredett el úgy, mint én szoktam. Mindig megnyugtatta az Úristen szeretete. Nagyon-nagyon szomorú vagyok. Szentlélek, kérlek, erősíts. Hányszor mondom: legyen meg a Te akaratod. Igen, csak fogd a kezem, Istenem. Megjelent Gyuri új könyve, az Égi kémia. Gergő volt ma nálunk: nézegettük a Maria-Zellben készült képeinket a számítógépen. Nagyon jól éreztem magam ezen a kiránduláson, remélem, Papapa is. De jó a kikapcsolódás mégis. Édesapám, mi lesz velem? Beteg, gyenge és csúnya is vagyok. Elégedetlenkedem. Pedig hogy kellene örülnöm sok mindennek, az életnek. Miért nem tudok örülni? Papikám, küldj nekem a te lelkedből, hogy olyanná váljak, amilyen te voltál. Nyugodt és mosolygós mindig. Én is mosolyogtam régen, most alig-alig. Azt hiszem, nem életmódváltozásra, hanem lélekmódváltozásra lenne szükségem. Próbálkozom.

Megy tovább, megy csak, halad szépen
minden, mikor megáll a szívem.

A halálnak mi csak a földön zajló részét látjuk. A lényeges része olyan lehet, mint egy hófehér menyegző, ünnep, zene, öröm? A halálhoz nagyon erős hit kell, nem földi gondolatok, itt már a természetfölötti munkálkodik. Ez segít meghalni.

Ki eshet távolabbra,
mint Isten önmagától?
Vele vagy, övé bárhol.
Visz vígan, ölbe kapva.
Kezedben egy szál barka.
Elvérzel. Így virágzol.

Hiszek, tehát vagyok. A lét őre a szeretet, mely kezdetben volt, és minden általa lett. A szeretet meg is marad, az én személyes szeretetem is, vagyis én magam is. Szerintem. Te segíts, Szentlélek, hogy földi életem utolsó percében is tudjam, hogy hova megyek.”

Nem, nem jó hasonlat a World Trade Center tornyainak összeomlása. A mi negyvennyolc emeletünk, esztendőink tizennyolcezer napja hangtalanul, némafilm csendjében, tehetetlen gyöngédséggel omlott össze. Se por, se füst, csak eltemetve hirtelen első és utolsó szavak, édes és keserű indulatok, álmaink szégyene, megizzadt tenyerünk hirtelen hűse, idegen s ezerszer látott tájak látomásai, a nyüzsgő arcok napfényének foltjai, a hó és a hőség, a betonfalak közt felbukkant virág is, gyereksírás, nevetés, imádság. Romok temetik be emlékeinket, keresgélünk a törmeléktömegben, s megdobbanó szívvel kapunk a szeretett, az ismerős után. Tárgyak, mondatok dallamai, a tekintet kíváncsisága és szomorúsága, a napi élet hordaléka.

A romok világa kamaszkoromhoz tartozó: ostrom után a bombatölcsérek fakón fekete tavacskáit bámultam, a téglák közt heverő piros sálat, s élveztem a letört vízcsap króm csillanását, tört üvegek szivárvány játékát. És a hirtelen, mohón fölfedezett arcok fénylő elevenségét, lányokét, akiknek a keresztnevét megtudni már a bizalmas közelség szívdobogtató valósága lett.

Áldott a szerelméhez induló kamasz szorongatóan boldog izgalma. A nevetős-dadogós, szemérmes-nyegle, vággyal és tartózkodással teli találkozás öröme, fájdalma. Sorolhatnám Erika előképeit, a kedves kislányokat, akikkel a belövések sebeit szőnyeggel eltakart lakásban együgyű lemezjátszón hallgattuk Sárdy János dallamait. (Nem gondoltam, hogy néhány év múlva az énekes sírva meséli nekem gyerekkorát Bajcsy-Zsilinszky úti otthonában mint rádióriporter barátjának.) A fekete hajú táncosnővel a fülledt, római-parti csónakházból indultunk evezni a Lupa-sziget felé, gyönyörködtünk a vízben és egymásban, mégis szomorúan váltunk el: ki érti ezt? Később is nosztalgikusan megjelennek az előképek új megtestesítői. A kor kislányos alkatú, rajongott színésznője, akivel hosszan filozofáltunk egy alkalmi autózás Balatontól Budáig tartó összezártságában. Este a Gellért-hegy magasából bámultuk a várost, néha hazavittem kocsival előadásai után a Krisztinavárosba. Emlékszünk ma is jól találkozásainkra, soha nem beszélünk róluk. A fiatal orvosnővel kutyáinkat sétáltattuk reggeli randevúink alkalmával, a különös vonzalom egymás iránt az első szerelem ihletét mintázta, persze titokban, letagadásra bármikor szemérmes készséggel. A nálam negyven évvel fiatalabb lányt valamiképp keresztlányomnak képzeltem, pedig úgy tudtam, meg sincs keresztelve. Hát annál inkább.

De mindezen előképek és nosztalgiák, első és utolsó szerelmek a feleségem iránti szeretetben érhettek meg, most is úgy érzem, Erika nélkül idegen a világ.

A rég nem érzett kamaszkori izgalom féktelensége sürgetett, hogy mindenki mást megelőzve, kettesben lehessek még vele. Az utolsó kórházi nap óta nem találkoztunk, de eljött az alkalom, az utolsó, amikor még láthatom őt. Heves iramban autóztam föl a Németvölgyi úton, unokáim, Zsófi és Matyi valamin heherésztek. Várva szüleiket és a rokonokat a kocsiban maradtak, s így alkalmam volt egyedül lenni Erikával a ravatalozóban. Nem sírtam, boldog voltam. Fölemeltem a fátylat, a szemfödőt, és hideg arcához érintettem arcomat. A simogatás rajza s egy pillantás még a lehunyt szem sötétségébe zártan.

Lépteket hallva fölegyenesedtem.