×

Irodalom a transznacionális „kultúra” világában

Suhai Pál

2009 // 05
Annak idején Esterházy Péter Ottlik iránti hódolata kifejezéseként (és születésnapi köszöntő gyanánt) az Iskola a határon teljes szövegének lemásolását választotta az elkötelezettség kinyilvánítására. Hogy egyetlen lapra, egymás tetejébe írta a sorokat és oldalakat, erről most ne beszéljünk – emez önmagában bizonyára méltánylandó gesztusról mint valami korszakalkotó irodalmi tettről, sőt „műről” az úgynevezett posztmodern kritika nem győzött és ma sem győz eleget fecsegni. De már a tankönyvírás is: a „posztmodern” tankönyvírás (mert ma már ilyen is létezik). Ez, hittérítői buzgalmában, az „új” felkent papjaként a médiára jellemző kódok és „olvasásmódok” adaptációját tartja a maga – és áldásos közreműködésével az irodalom tantárgy – egyik legfontosabb és legaktuálisabb feladatának. Törekvésével, az „alinearitás” és „hipertext” fogalmainak és eljárásainak népszerűsítésével, mondhatni, „ingyenreklámjával” akarva-akaratlanul az uralkodó felfogásnak tesz szolgálatot, még akkor is, ha szándéka szerint a „hagyományosnak” nevezhető irodalmi narratívák (és analóg formálási módok), a tulajdonképpeni irodalom s a könyv pozícióit nem kívánja gyöngíteni. (De néha bizony kívánja!)

Ha csak az elmélet magas katedráiról szólnának ezek a szirénhangok, talán valamiféle viasszal be is tömhetnénk a fülünket (vagy puszta kíváncsiságból odakötöztethetnénk magunkat az árbochoz). Egy tankönyv esetében azonban a fönti alternatívák kérdésénél mégiscsak többről van szó. Ez nem lehet „magánügy”. Az tudniillik, hogy mire akarjuk és máris mire neveljük az utánunk jövő nemzedékeket. Pusztán információvadászokká, gyűjtögető lényekké-e, vagy éppen ellenkezőleg, az értelemben és keresésében érdekelt felelős személyiségekké. Lehet ezen persze töprengeni keveset vagy sokat is, tudnunk kell azonban, hogy a média nem „vár”. Effektusaival, a spontaneitás látszatát keltve máris „nevel”: könnyen irányítható masszává gyúrva-darálva a gyanútlan érintetteket. Ha e konyhafőnöki buzgalomhoz még pedagógiai segédlet (és nem kis hinterlandú „logisztika”) is járul, az már azért egy kicsit sok a jóból. Ekkora túlerővel szemben meglehetősen magányos „harcosnak” tudhatja magát az ember. Tudhattam mind ez idáig én is. De most kezembe került Susan Sontag legújabb, esszéket és beszédeket tartalmazó könyve (Egyidőben, Szépirodalmi, 2008), amelynek éppen címadó fejezetében az előbbiekben fölvetett problémának szinte klasszikus leírását és számomra nemcsak szimpatikus, de megkerülhetetlenül fontos értelmezését is adja. Ez ugyan nem pedagógiai gondok mentén, ám ugyanarról a jelenségről szól, amelyet én is feszegetni próbálok.

Az olvasó kedvéért most én is lemásolok valamit, méghozzá az írónő Nadine Gordimerről szóló (Fokvárosban, majd Johannesburgban elhangzott) 2004. márciusi előadásának vonatkozó részletét-részleteit. Ráadásul (szolidaritásból, az aszkézis – és Esterházy – jegyében) duplán is! Hajdan, kisiskolás koromban a tanító néni büntetésként rótt ki rám hasonló feladatokat: „Rossz voltál, kétszer kell lemásolnod a sorokat!” Én ezt most önként vállalom, „saját szabadságom terhére”. Valahogy úgy, ahogy az éhségsztrájkolók állnak ki valamely ügy mellett. S mindjárt hozzá kell tennem: a szerző gondolatainak, értékrendjének kijáró tiszteletem jelzésére is.

E szövegnek már a címe is sokatmondó: Egyidőben – A regényíró és az erkölcsi gondolkodás:

„Amióta a legtöbb író szövegszerkesztő programmal dolgozik (ahogy én is), vannak, akik
„Amióta a legtöbb író szövegszerkesztő programmal dolgozik (ahogy én is), vannak, akik
azt mondják, hogy ez új jövőt tár a fikció elé. Okfejtésük a következő. A regénynek abban a
azt mondják, hogy ez új jövőt tár a fikció elé. Okfejtésük a következő. A regénynek abban a
formájában, ahogy ismerjük, vége. De sebaj, mert jön helyette valami jobb (és demokra-
formájában, ahogy ismerjük, vége. De sebaj, mert jön helyette valami jobb (és demokra-
tikusabb): a hiperregény, amely a számítógép által nyitott nemlineáris, nemszekvenciális
tikusabb): a hiperregény, amely a számítógép által nyitott nemlineáris, nemszekvenciális
térben születik. Ez az új prózamodell megszabadítja az olvasót a hagyományos regény két
térben születik. Ez az új prózamodell megszabadítja az olvasót a hagyományos regény két
örökös nyűgétől: a lineáris narratívától és a szerzőtől. Ahelyett, hogy a szerencsétlen olvasó
örökös nyűgétől: a lineáris narratívától és a szerzőtől. Ahelyett, hogy a szerencsétlen olvasó
kénytelen lenne szavak egymásutánján át a mondat, bekezdések egymásutánján át a jelenet
kénytelen lenne szavak egymásutánján át a mondat, bekezdések egymásutánján át a jelenet
végére jutni, örömmel tapasztalhatja, hogy a számítógépnek hála – idézem – »valódi szabad-
végére jutni, örömmel tapasztalhatja, hogy a számítógépnek hála – idézem – »valódi szabad-
ságot« kap, »felszabadul a sor zsarnoksága alól«. A hiperregénynek »nincs eleje; reverzibilis;
ságot« kap, »felszabadul a sor zsarnoksága alól«. A hiperregénynek »nincs eleje; reverzibilis;
több bejárata van, amelyek közül egyik sem nevezhető ki főbejáratnak«. Az olvasónak nem
több bejárata van, amelyek közül egyik sem nevezhető ki főbejáratnak«. Az olvasónak nem
kell tehát a szerző által diktált lineáris történetet követnie, hanem kedvére navigálhat »a sza-
kell tehát a szerző által diktált lineáris történetet követnie, hanem kedvére navigálhat »a sza-
vak végtelen tengerén«.
vak végtelen tengerén«.
Azt hiszem, a legtöbb olvasó – sőt gyakorlatilag minden olvasó – meglepetéssel értesül róla,
Azt hiszem, a legtöbb olvasó – sőt gyakorlatilag minden olvasó – meglepetéssel értesül róla,
hogy a strukturált elbeszélésmód – az eleje-közepe-vége alapsémájú hagyományos meséktől a
hogy a strukturált elbeszélésmód – az eleje-közepe-vége alapsémájú hagyományos meséktől a
bonyolultabb szerkezetű, nem kronologikus, sokhangú narratívákig – valójában nem
bonyolultabb szerkezetű, nem kronologikus, sokhangú narratívákig – valójában nem
örömforrás, hanem az elnyomás egyik formája. Ami azt illeti, az olvasók zömét a fikcióban –
örömforrás, hanem az elnyomás egyik formája. Ami azt illeti, az olvasók zömét a fikcióban –
mesében, krimiben vagy akár Cervantes, Dosztojevszkij, Jane Austen, Proust, Italo Calvino
mesében, krimiben vagy akár Cervantes, Dosztojevszkij, Jane Austen, Proust, Italo Calvino
bonyolult narratíváiban – éppen hogy a történet érdekli leginkább. Elvégre a világot is
bonyolult narratíváiban – éppen hogy a történet érdekli leginkább. Elvégre a világot is
történetnek – események ok-okozati láncolatának – látjuk, és ezt találjuk benne a legérde-
történetnek – események ok-okozati láncolatának – látjuk, és ezt találjuk benne a legérde-
kesebbnek. Sokan csakis a történet kedvéért olvasnak. A hiperregény hívei mégis azt állítják,
kesebbnek. Sokan csakis a történet kedvéért olvasnak. A hiperregény hívei mégis azt állítják,
hogy a cselekmény »korlátoz« bennünket, és szabadulni akarunk tőle. Hogy lázadunk a tör-
hogy a cselekmény »korlátoz« bennünket, és szabadulni akarunk tőle. Hogy lázadunk a tör-
ténet kimenetelét irányító szerző ősi zsarnoksága ellen, és szeretnénk végre valóban aktív
ténet kimenetelét irányító szerző ősi zsarnoksága ellen, és szeretnénk végre valóban aktív
olvasók lenni, akik előtt nyitva áll a lehetőség, hogy a szövegegységeket tetszés szerint
olvasók lenni, akik előtt nyitva áll a lehetőség, hogy a szövegegységeket tetszés szerint
átrendezve alternatív folytatások vagy végkifejletek között válogathassunk. Állítólag a
átrendezve alternatív folytatások vagy végkifejletek között válogathassunk. Állítólag a
hiperregény a maga számtalan lehetőségével és váratlan fejleményével a való életet képezi le,
hiperregény a maga számtalan lehetőségével és váratlan fejleményével a való életet képezi le,
vagyis – gondolom – afféle végső realizmusként kellene üdvözölnünk.
vagyis – gondolom – afféle végső realizmusként kellene üdvözölnünk.
Ezzel szemben énszerintem nem mások regényét akarjuk megírni helyettük, hanem saját
Ezzel szemben énszerintem nem mások regényét akarjuk megírni helyettük, hanem saját
életünket akarjuk rendezni és értelmezni. És az egyik segítségünk abban, hogy értelmezzük az
életünket akarjuk rendezni és értelmezni. És az egyik segítségünk abban, hogy értelmezzük az
életünket, döntéseket hozzunk, értékeket válasszunk, éppen az egyedi, hiteles hangú művek
életünket, döntéseket hozzunk, értékeket válasszunk, éppen az egyedi, hiteles hangú művek
nagy összessége, amely nemesíti a szívet és a lelket, megtanít létezni a világban, képviseli és
nagy összessége, amely nemesíti a szívet és a lelket, megtanít létezni a világban, képviseli és
őrzi a nyelv dicsőségét (azaz fejleszti alapvető tudati eszközünket), nevezetesen az irodalom.”
őrzi a nyelv dicsőségét (azaz fejleszti alapvető tudati eszközünket), nevezetesen az irodalom”.

Telibe találnak Susan Sontag szavai akkor is, amikor arról beszél, hogy a hiperregény, de még inkább annak ideológiája az úgynevezett „kulturális demokrácia” jelenségkörébe tartozik, ez pedig a „plutokrata kapitalizmus” kézben tartásának nem kis képmutatásról tanúskodó eszköze és vetülete.

A hiperregény „ellenszenves koncepciója” megvalósulása esetén nem annyira a szerzőt, mint inkább az olvasót fogja fölzabálni. A mindenkori olvasókat. Ilyesmit senki más, csakis az irodalom iránt érzéketlen vagy vele szemben egyenesen ellenséges akadémikus körök irodalomkritikája találhatott ki.

S még valamiről nem szabad megfeledkeznünk.

A nyugati világ egyetemein uralkodó nézetek mellett (vagy talán még inkább: mögött) a televízió (s hozzátehetjük: általában a média) által közvetített narratív szisztéma nyomása áll. Ennek túlereje készteti behódolásra napjaink divatos irodalomkritikáját is. Két modell szembenállását és versenyét kell tehát látnunk: egyfelől a befejezettség illúzióját adó történetekét, másfelől az eleve befejezhetetlen, éppen ezért részleges és töredékes információkét. Az egyiket hagyományosan a szépirodalom és a könyv, a másikat az új médiumok s közöttük a televízió képviseli.

Különös paradoxonnak lehetünk tanúi. Az irodalmi fikció, a vége felől megkomponált, zárt (befejezett) történet a benne található „erkölcsi elem”, a „megélt intenzitás” révén egész személyiségünket mozgósítja, mintegy érdekeltté teszi az embert a pusztán „kitalált” bonyodalmak megoldásában, a televízió ezzel szemben, a közvetlenség látszata ellenére is, „eltávolítja” a nézőt, neutralizálja, saját közömbösségébe zárja. Ezt a közönyt, értéksemlegességet ha semmi más, hát a televízió sajátos „írásmódja”, a reklámok interpunkciója elég ékesszólóan bizonyítja. E logika szerint minden lecserélhető valami másra, bármire és bárkire, csupán nézői lehetünk valaminek, egy „világnak”, amelynek törvényeiről (vagy netán urairól) halvány sejtelmünk sem lehet.

Susan Sontag azonban pontosan megnevezi ezt a „világrendet”: a „transznacionális kultúráét”, amelybe a globális gazdaság valamennyi szereplőjét (ha tetszik, ha nem) „belerángatják” – ennek logikája szerint az irodalom is csak afféle „kütyü”, puszta eszköz az információs hálózathoz való csatlakozás érdekében. Kétségtelen, hogy „a XXI. század elején egy hamis irodalmi földrajz bevezetése folyik”. E tényen az sem változtat, hogy a média a fordítás és a különböző adaptációk révén hatalmas lehetőségeket is kínál az íróknak. De egyúttal ideológiát is szállít, amelyet elvár, olyat (s itt ismét hadd idézzem Susan Sontagot), „amely meghaladottnak állítja be a regényíró prófétai és kritikusi, esetleg felforgató szerepét, azon szerepét tehát, hogy elmélyítse és olykor, ha szükséges, ellenezze a sorskérdésekben kialakított közös felfogásokat. Éljen a regényíró szerepe!”

E sorok bizony nem egy „sültrealista” fölényesen lemosolyogható nézőpontját képviselik a „jövő zenéjének” kikiáltott „hiperrealista” „irodalommal” szemben. Éppen ellenkezőleg, egy moderneken felnőtt, „a bonyolultabb szerkezetű, nem kronologikus, sokhangú narratívákat” is értékelni tudó, egyszersmind az „eleje-közepe-vége” alapsémájához, a történetmondáshoz és az író erkölcsi felelősségvállalásához is ragaszkodó szerzőét. Ha úgy tetszik, egy „elitistáét”, aki nem szeretne lemondani – miről is? Több évszázad (évezred?) nem kis munkával létrehozott értékeiről. Nemes egyszerűséggel: az irodalomról és a könyvről. Még akkor sem, ha mindkettő manifeszt vagy burkolt támadásoknak van kitéve, s velük kapcsolatban a jóhiszemű szemlélőben is kérdések sora tolakszik elő. Szolgálólánya-e a könyv a médiának? S az irodalom? Cseréljük be hipertextre, esetleg némi engedményekkel? Megtartva mindazt, amit a történelem a linearitás jegyében értékként létrehozott benne? S ha már igen: az értékőrzés utóvédharcai közben? Vagy a „békés egymás mellett élés” lemondó gesztusával? Netán fölkínálkozva? A „trendi”, a divat kirekesztő logikája, összeférhetetlen természete egyelőre (?) nem nagyon „díjazza” (s anyagi értelemben sem!) a másképpen gondolkodókat. Úgy látszik, képtelen felismerni, hogy gondolkodni mindig csak „másképpen” lehet. S hogy a mára már letűnt divatok idejéből éppen a másképpen gondolkodók öröksége maradt eleven.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben