Egy másik élet

Lehetséges találkozások – Ignácz Rózsa

Sokáig a kegyelem állapotában élt, családi védettségben. A könyvtár, a régi bútorok, tárgyak, ereklyék, minden védte. Sétáin a városszéli mezőkre érve szinte jött, hogy ujjongva fölkiáltson a környék – s a feleki kilátóról Kolozsvár – szépsége láttán.

Elszégyellte magát határtalan mohósága miatt… Becsvágya kielégítetlen.

Én most csak járókelő vagyok. Az élmény lerakódása helyett a beleérző készség. Ami folyamatossá teheti az el-elakadó, elhomályosuló (rá)emlékezést. A szavak nem akarnak elfedni semmit. Minél áttetszőbb a kifejezés, annál jobban láthatóvá válik a megmásíthatatlan – amit fölidézek. A hasonlóság túlmutat a társadalmi körülményeken, és nyelvi motívumaiban (is) életképessé válik.

Semmi káprázat; ugyanaz az idő hat, más-más szereplőkkel. A város – mindegy, hogy nyitott ablakból nézve vagy leszűkített szemrésen át – kétségtelenül fölismerhető.

Egy másik élet (?) – amelyikben már legyőztek. Megalázkodtál, vagy meg is haltál szégyenedben.

Bőröd megtelik a hervadás illatával. Vagy mint a háztetőket, sűrű gomolygással megül a köd, amelyik a gyalui havasokból hömpölygött be a városba a Monostori út felől. Bezuhant a kapukon, minden szilárd pontot, körvonalat megkérdőjelezve, mint Anghelescu miniszter úr alattomos rendeletei. A református leánygimnázium növendékei délután járnak órákra a fiúgimnáziumba. Az izraelita vallású tanulókat eltávolítják a magyar tannyelvű felekezeti iskolákból. Ehhez képest megszokott tény, hogy az úgynevezett nemzeti tantárgyakat magyar ajkú tanár nem taníthatja. A szekundák nyilván egyre szaporodnak.

Mintha hideg árnyék kísérne tulajdon árnyékodhoz, gondolataidhoz tapadva. A sétatéri céllövölde felől hallatszanak a puffanások… S az a ricsaj? Vattacukor émelyítő szagával telített a levegő. Ha nem igyekszel, megver az eső. Utolér a zuhé. Az első tavaszi nap forrósága megszülte villámait. Megtelsz, akár a föld, elektromossággal.

Nem számít, milyen évszakban kerül sor erre a találkozásra. Csak le tudjuk gyűrni a szorongást, csak legyen kivel megosztani a magányt.

„Ön budapesti?” – Valakinek a táskája hozzád ütődött a tömegben. – „Itt… igen, sokszor a puszta létfenntartás is cél már.”

Idegen cégtáblák himbálóznak. Az ázott zászlókat valósággal dobálja a szél. Egy fiatalember szónokol, ragacsosan, fennkölten – különböző idősíkokból összevágott demagóg szólamok –, milyen ismerős minden: a keményen szikrázó gyűlölet a szemekben s a meg-megránduló arc, amint nemet mond!

Bizonytalan körvonalú női árny az Egyetem utca sarkán, szemben a temetővel; riadtan a piarista rend rozzant bérháza előtt. (Társra vágytál? Azt képzelted, hogy mélységes, megnyugtató álomba merülhet körülötted, hét évtizedével, ez a város?)

A válasz a régi, omló vakolatú, bolthajtásos házak közé vész. A parókás gyógyszerész, a bicegő árvaszéki ülnök hová tűnhetett? Az urak a Bánffy-palota kapuján besiettek a kaszinóba; mindenki magadra hagyott… A Hintz-patika előtt beforduló fiákerből jól kivehetők a Wesselényi utca betört kirakatai. Fischer porcelánjainak törmelékein szalad az idő, mint mezítlábas rikkancs, és fel-
felszisszen. A lehúzott redőnyök eltakarják a pánikszerű zűrzavart, a néma vádat a szemekben. Az izgatott csillogás előbb-utóbb átadja helyét valamilyen védekező-
menekülő merevségnek.

A közös sors rögeszméit keresem a kicsi fekete nő pillantásának árnyékában. „A passzív jóság férfiatlan erény, s ugyanúgy megvetendő, mint a naiv (női) hiszékenység.” Gúnyos, már-már lebecsülő hangsúllyal hallom a jövendő színésznő, majd írónő szájából. Itt azonban még úgy pironkodik, mint egy süldő prepa (tanítójelölt).

„Előtted a küzdés…” – kezdené nekem az iskolában tanult versikét; de én már az ő érett asszonyi lelkével együtt szűkölök. Nem találjuk a szabadulás útját.

„Ártatlan vagy!” – súgja nekem; miközben szívem vadul dobog, mint egy félig eldugult ereszcsatorna.

Legszívesebben visszakiáltanám, ha lehetne: „Ti még nem ismeritek a bűnt, mely csontig rohaszt!”

Az igazi vétkeseket ne is keresd – hallom tőle aztán, akinek az 1928-as vizsgatételén ott szerepelt: Nagy-Románia megteremtése és határai; aki megérte az első antiszemita tüntetést városunkban, midőn a korabeli Adevárul világgá kürtölte, hogy a Regát és Ardeal román diáksága a Vasgárdába tömörül.

S közben a kegyetlen román érettségi rendszer fizikai áldozatai. S. József – az osztálytárs –, aki apja harctérről hazahozott „souvenir” gránátjával vettette szét magát a Bari†iu-iskola udvarán. (Az iskolát bezárták; a szóbelit a magyar maturandusok a Regátban folytatták.)

Nagy záróakkordok az orgonán; a Szent Mihály-templom homlokzatáról felröppenő galambok körüllengik-repülik a főteret, majd megpihennek a szobor zászlórúdjain, a király vállán. A Mátyást őrző policájok csoportosan rosszkedvűek.

Az igazi vétkesek?!… Minden akkor pecsételődött meg végképp (?), midőn a brit miniszterelnököt megcsalta az emlékezete (hány éves volt 1920-ban? a hatvanhathoz közeledett); talán nyíltan be kellett volna ismernie, hogy tévedett – s vele együtt az angol kormány, valamint az egész békekonferencia –, és hogy a munkát elölről kell kezdeni!

Ezt még egy olyan kifogástalan úriember sem vállalta, mint amilyen Lloyd George volt. Lehetséges lett volna egyáltalán?! (Ó, hiszékenyek logikája!) Különösen azok után, hogy a győztesek asztalánál a regáti módszerekkel érdekeltté tett Berthelot tábornok minősíthetetlen kirohanásaival magyarellenes hangulatot teremtett? Amint állította, ez a „perfid, acsarkodó és csökönyös ellenség” mint nemzet egyáltalán nem létezik. Nincs magyar nemzet, nincs magyar dinasztia, mindössze egy korona létezik, valamint 15 ezer osztrákból lett nemes. Ha egyszer ezek birtokait felosztják, a magyarság mint olyan megszűnik… Lloyd George válasza merő arcpirító csodálkozás volt: az ő ismeretei szerint két kivételt leszámítva (Britanniát és Walest) Európában nincsenek „tiszta” nemzetek, az intenzív francia nemzeti érzést nem gátolja a franciák nagyon is vegyes eredete. „Ami számít, az a nemzettudat; és a szóban forgó nép magyar tudatú.”

Az értekezlet őrizkedett utólag bármilyen radikális változattól: attól például, hogy félmilliónyi székely magyart egy folyosó segítségével az anyaországhoz csatoljon.

Az örök(re elnapolt) folyosó!… „Mi haszna széttekinteni? / A sima égnek semmi ránca / s szemed a földet nem leli” (Babits).

*

Amint visszanéztem, egy alakot láttam furcsa, kuporgó helyzetben a foltos aszfalton. Térdét csaknem állig felhúzta, mint a népvándorlás kori sírok csontvázai. Szemüregének világoskékje (az ég visszaverődése?) mintha segélykérőn villant volna felém az esőszemerkélésben (vagy könnyei folytak alá?). Gondoltam, odarohanok hozzá, hogy fölemeljem a földről. De csak álltam mozdulatlanul, mint ő.

Mindig így szokott történni. Majd elmúlik magától.

És ha nem?…

Akit a Rém űz (s nincs szem már, hogy visszanézzen rá), az fusson tovább gyáván, vagy porladozzék közönyben?

Hagyjam hát Ignácz Rózsát szürkületben? Mézes nyugalomban? Folyjanak el fölötte az évek kába ürességben?

Ott fekszik két összetolt fotelban, törékenyen, az ötvenkarú csillár alatt, melyben valamikor gyertyák égtek, s most csak egy huszonötös villanykörte pislákol – ott fekszik az érettségire váró lány. A ki-kihunyó fényben egy fiatal lélek. Akinek anyanyelve szenderegve is magyar.