×

Az értelmiség útjai az esszéhatalomhoz

2. rész

Falusi Márton

2009 // 05
Saját út

Voltaképpen ennek az igénye mozgatja a rendszerváltás magyar írástudóit: saját út a nyugati előrehaladottság kiegyensúlyozására, az időbeli inkonzisztencia legyűrésére. Jó volna nem elkövetni a Nyugat hibáit és magunk mögött hagyni a magyar hamisság hagyományát. Annak a veszélynek a fennállását, hogy a messianisztikus haladáshitek egyikéből a másikába esünk – ahogyan Nyíri Tamás írja:93 Orwelltől Huxleyig –, mindenki érezte, aki tollat ragadott. Részben ezzel magyarázható sokak félelme az „értelmiségi ködevés” hatalmi potenciáljától. Aztán egyre szilárdabbá kérgesedett a felismerés, hogy a Nyugat „folyamatos és felhalmozódó jobbulása”, a megszüntetve megőrzés hamisat lomtalanító, igazat felleltározó történelmi gyakorlata nem implementálható. A folytonosság helyrehozhatatlanul megszakadt, viszont az új világ gondjai rárétegeződnek a régi viszályokra és kudarcokra.

Nyíri a viták jótékony hatását hiányolja (Szép új világ): „a konfliktus az a mód is, ahogyan az élet feldolgozza saját hagyományainak a kétértelműségét”, csakhogy ez az organikus életvilág réges-régen elsorvadt. Márton László sem válaszol esszéjében (Fogékonyság és rezisztencia)94 arra, hogy „képes lesz-e a magyar kultúra valamilyen öntörvényű, szerves fejlődésre?”, sem arra, hogy „van-e valami szubsztanciális, ami átvehető [a Nyugattól]?”. Sokan a Nyugat bukott útjának alternatíváját keresik. Lányi András az irányt az ökonómiától az ökológia felé jelöli ki (Ökológia és ökonómia).95 „Az ökológia rendszerében a politika visszanyeri eredeti értelmét; küzdelem maradéktalanul nem ismerhető el és nem kalkulálható értékválasztások között, melyet a közös célok megállapításáért és megváltoztatásáért vívnak szüntelenül, mivel ezek kimondása nélkül öntudattal bíró lények életközössége elképzelhetetlen.” De melyek a közös célok a jóléti állam bukása után?

Szilágyi Ákos (Fel is út, le is út)96 szerint „harmadik, negyedik útja immár nem ennek vagy annak a nemzetnek, hanem csakis az egész emberiségnek lehet”. Machiavelli művét parafrazeáló esszégyűjteményében (A szépfejedelem)97 is a mediatizált, virtuális hatalomgyakorlásról ír. „A politika tehát az eszmék kötelmeitől is megszabadult, vagy – ami ugyanaz – mostantól ezeket a kötelmeket is csak esztétikailag veheti magára.”98 Azzal, hogy „a politikumtól az esztétikum vette át a főhatalmat”,99 nem az értelmiségi elit hatalmát sugallja, nem az esztétika uralmát, hanem a hatalom tömegkultúra részévé degradálódását. Ez az áttekintés éppen az ellenkezőjét vizsgálja ugyan – tudniillik az esztétika politikai funkcióit –, ám érvelésünk politikát és esztétikát egybeolvasó módszere hasonlatos Szilágyiéhoz. A legfőbb különbség az eltérő fogalomhasználat és szépségeszmény; Szilágyinál az esztétika területén kívül esik a politika, mi azonban az autonóm irodalom politikai ambícióit nem vitatjuk el. A szerző iróniája mögött a „politika esztétizálása” negatív tendencia, előfutárainak a fasiszták és a nácik tekinthetők: „nekiláttak megvalósítani a 19. század művészi metaforáit és aranykorról szőtt álomképeit”.100 Ugyanakkor a posztmodern politikai cirkusz, mely szerint „elég volt ezer év tollforgatóinak stilisztikai tipródásából”,101 már nem beteljesíteni szándékozik az esztétikum politikáétól mereven elszeparált eszményképét, hanem újat alkot helyette, s őt magát gyanúba keveri. A politikának „nem kell tovább mennie a megvalósításban a művésznél: elég rátennie a kezét a közpénzekre és a médiára és képeket csinálnia, illetve csináltatnia”.102

Mindezekből az következik, hogy amíg a művészet és a politika teljesen elválasztva működik, semmi baj nincsen; amikor azonban a politika a művészet eszményeit hajtja végre, vagy álművészetként – anékül, hogy cselekedne – manipulálja a közösséget, annak élete veszélyben forog. Nem, az államhatalomnak nincsen saját esztétikája – utalhatunk vissza Nádas esszéjére. „A karizma, a tradíció, a törvények legitimációs ereje csak az esztétikai hatás és a tömegkulturális fogyasztás síkjára átvezetve érvényesülhet. Az állam – show!”103 Az irodalom hatalma azért vesztett erejéből a rendszerváltozás után, mert korábban rettegésben tartotta a politikai hatalmat, mely ma kisajátítja eszközeit? Hiszen hiába fogadjuk el Szilágyitól, hogy a diktatúrák (feltehetőleg nemcsak a náci típusúak) a művészet ideáit kezdték el megvalósítani, azért attól még a valódi művészet megmaradt annak, ami, és a maga módján ellenállt.

Szilágyi a politikai haladás útját abban látja, hogy mivel „a polgár nem a tettek embere […], a szoba biztonságát nem szívesen cseréli fel a nyilvános terek veszélyes világára”,104 a politika az országot szobává alakítja. E Szoba-utópiát […] egy ízig-vérig polgárország valósította meg idáig sikeresen – Svájc. Itt ugyanis egy egész országot sikerült „tisztaszobává varázsolni”. Erről beszélt Constant is jóval korábban: a modernek szabadsága szabad bourgeois-kat és kiszolgáltatott citoyeneket takar.105 Citoyen mivoltunkban kábítanak bennünket, bourgeois-ként szabadságjogokkal ruháznak föl. Depolitizálnak. Ez a történelem utáni kor.

Másként etalon Svájc Csurka számára (Kiegyezés? – „Most vagy soha!”).106 „Ott az állampolgár úgy politizál, hogy valós dolgokban fejezi ki akaratát [tudniillik az állandó népszavazásokkal – F. M.]. […] Nálunk századok óta fordítva van: a nép – már amikor szabad neki – zászlókat bontva felvonul nagy politikai eszmék mellvédjei elé, a kenyere kérdésében azonban szava sincs, a sorsát illető valódi kérdéseket éppen ezzel a politikán járatással csempészik el tőle.” Magyarországon a civil társadalom citoyen-létmódját inkább nézi jó szemmel az állami hatalom, mint hogy bourgeois-létében szabad lehessen. A politikai alapvetések meghatározásában ki teljesít jobban? A civil társadalom szólásra hivatott rétege, az értelmiség vagy az állami apparátus? Mert hiába a republikanizmus szépen csengő kívánalma, a minél több népszavazás, ha a hatalmat nem birtokolhatja egyszerre mindenki.  Ki maradjon a Szobában?

„A mai magyar társadalomnak az a legsajátosabb jegye, hogy erkölcsi állapota, helyzete van ugyan, de saját erölcse nincsen” – írja Csurka (A magyar társadalom erkölcsi állapota).107 Ács Margit is a „külső mércék” helyetti „saját értékek” felfedezésére sarkall, hiszen „a nemzet a visszanyert állami szuverenitás kihasználását jelenti” (Kölcsönös garancia).108 A kisebbség, a többség s az emberben pedig így csattan föl: „hát mióta nincs is államával és szellemiségével jellemezhető magyar nép!”. A saját út a Nyugat ideáltipikus képzetének értékes hagyományokkal harmonizált megújításaként fogható föl az esszék alapján, melyekben a nyugati demokrácia felstilizálva, a saját tradíció megtöretve ábrázolódik. Mindkettő felismerőjére, megalkotójára vár.

A „saját út” sokszor a „közép-európaisággal” forr össze. Közép-Európa: a termékeny illúzió109 – mondja Elek Tibor beszédes esszéjének címe. Kiss Gy. Csaba egész esszéisztikája épül erre a mítoszra,110 de Konrád György némely írása111 vagy Csurka Istváné,112 Sándor Iváné113 szintén arról tesz tanúbizonyságot, hogy az európai integráció és – ellentétes irányban – a térség kisebbségi jogok érvényesülése miatti dezintegrációja dacára él a képzeletünkben Közép-Európa mint önálló entitás.

Hogy mi minden izgatta a rendszerváltozás – rendkívül tágra szabott – intervallumában az esszéistákat a „politikai közösség” ügyeiben való felszólamlásaikkor, többféleképpen megközelíthető. Valamennyi, a rendszerváltozás hívószava mögé furakodó esszé(részlet) sem tárható föl: a vállalás akkor is túlméretezett, ha két nagy hatású író, Csoóri Sándor és Sütő András a feladatmegosztás miatt kimaradt vizsgálódási körömből. Még inkább igaz ez, ha átgondoljuk, húsz év politikai eseményeit mind be lehetne sorolni a rendszerváltozás folyamatába. S ha mégsem, milyen szempontok alapján válogatunk? Egyáltalán, véget ért-e a rendszerváltás? Ha a politikai közösség újjászervezését értjük rajta, sajnos, ki kell mondanunk, hogy nem ért véget. Aki úgy fogalmaz, hogy „új rendszerváltozásra” lenne szükség, az sem gondolja másként. Ezek az esszék sokkal kevesebbet bíznak az olvasóra, mint Gyergyai előírná, de hogy miért, nem kell túlmagyaráznom. Bár igyekeztem az esszéket egy működőképes modellben összehasonlítani, néha elfogott a kétely, nem erőltetem-e rá a szabadon gondolkodó írókra sarkos különbségtevéseimet. Ahogy időben távolodtam ’89-től, úgy váltak egyre disszonánsabbá az álláspontok – egymáshoz képest. A Nagy Kinyílás és a vélemények Nagy Kinyújtózása húzta szét a mezőnyt? Korábban is meglévő eltérések erősödtek föl? Vagy pártpolitikai számítások, megélhetési megfontolások ugrasztották össze a „rendszerváltó elitet”?

Kiindulásomat az első kérdés igenlése igazolná vissza. Mégsem, csak azért sem szabadulhatok attól, hogy talán az utóbbi verzióba szorult több igazság. Hát nem írhatná le ma is akárki, amit Balassa Péter a Hitel második számában? „A mély és általános válság, amelyben élnünk kell, minden látszat ellenére, köztudottan és régen nem csupán gazdasági, hanem morális-szellemi is.”

Jegyzetek

1 Gyergyai Albert: Védelem az esszé ügyében, 12. (In Védelem az esszé ügyében. Szépirodalmi, 1984.)

2 Uo. 16.

3 Uo. 17.

4 Uo. 14.

5 Lásd erről még Cselekvő igényű elkötelezettség című írásomat (Magyar Napló, 2009/2.).

6 A Hitel 2006/2. számának címe

7 In Albert Gábor: „Nem fáj az a kőnek…”. Pro Pannonia, 1998.

8 Uo. 191.

9 Uo. 208. (Furet idézi Tocqueville-t.)

10 Uo. 79.

11 Uo. 81.

12 Liget, 1990/2.

13 Hitel, 2008/2.

14 Liget, 1990/2.

15 In A hely hívása. Antológia, 2000.

16 Uo. 37.

17 Hitel, 2008/2.

18 Egy ilyen intellektuális izé, 41.

19 Irodalom-e a népi irodalom? In A hely hívása, 64.

20 Volt-fogyatkozás – Levél Anne Applebaumnak. In A hely hívása, 115.

21 In Jeleneink és múltjaink. Felsőmagyarország, 2006.

22 Uo. 28.

23 Az üdvös, a szükséges utópia. In Jeleneink és múltjaink, 18.

24 Uo. 19.

25 Uo. 45.

26 Hitel, 2006/2.

27 In A hullám taraja. Nap, 2006.

28 Uo. 129.

29 Hitel, 2006/2.

30 Uo. 16.

31 In Új magyar önépítés. Püski – Magyar Fórum, 1991.

32 Uo. 27.

33 Uo. 28.

34 Uo.

35 Uo. 39.

36 In Karácsonyi szövegrétegek. Liget, 1993.

37 Uo. 53.

38 Uo. 66.

39 Uo. 87.

40 Uo. 108.

41 In A másik arc. Tiszatáj, 2001.

42 Uo. 227.

43 Hitel, 2008/11.

44 In Kalauz. Magvető, 2003.

45 Uo. 33.

46 In Szabadban. Liget, 1993, 73.

47 In Útrakészen. Palatinus, 1999, 164.

48 http://www.nol.hu/velemeny/lap-20081220-20081220_hv-19.

49 Lásd Nyilvános levél Antall József miniszterelnöknek. In Várakozás. Pesti Szalon, 1995, 195.)

50 In Az év esszéi 2007. Magyar Napló, 2007.

51 Uo. 234.

52 Lásd Az év esszéi 2008; Hitel, 2006/2., 2008/2. stb.

53 Lásd Az év esszéi 2006; Hitel, 2006/2.

54 Az év esszéi 2006, 2008.

55 Az év esszéi 2008; Jogállami? Átmenetünk? (Kráter, 2007) című könyve.

56 Lásd a Hitel 1989–90-es számait; Hitel, 2006/2., 2008/2. stb.

57 Hitel, 2008/2.

58 Hitel, 2008/1.

59 In A visszaszerzés reménye – Húszéves a Hitel (2008, szerk.: Papp Endre).

60 A rendszerváltozás a Magyar Szemlében. Válasz, 2003, szerk.: Gróh Gáspár és Kodolányi Gyula.

61 Lásd Nyíri Tamás, Mányoki Endre, Szőcs Géza, Bába Iván, Borbándi Gyula, Czakó Gábor, Gróh Gáspár, Kodolányi Gyula, Domokos Mátyás, Granasztói György esszéit.

62 In A lineáris ember. Pont, 2006.

63 Uo. 21.

64 Uo. 28. (Ignacio Ramonet-t idézi a szerző.)

65 Uo. 76.

66 Uo. 118.

67 Lásd Uo. Ördöglakatok, 167.

68 Czakó: Világfasírt. IGEN, 1996, 33.

69 Liget, 1990/2.

70 Uo. 75.

71 Uo. 102.

72 In A hely hívása, 74.

73 In Kalauz, 78.

74 In A hely hívása, 13.

75 Uo. 17.

76 Uo. 118.

77 Uo. 121.

78 In Kalauz, 59.

79 In A másik arc, 238.

80 Hitel, 2006/2.

81 Lásd Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris, 2003.

82 In Várakozás, 59.

83 In Karácsonyi szövetrétegek, 134.

84 In A másik arc, 262.

85 Uo. 251.

86 Uo. 5.

87 Lásd Hitel, 2008/7.

88 In A rendszerváltozás a Magyar Szemlében, 423.

89 A magára gömbölyödő sün, i. m. 18.

90 In A hely hívása, 66.

91 Szellemi génbank vagy múzeumi tárló. In Jeleneink és múltjaink, 35.

92 Kelet-Közép-Európa–illúzió. In Liget, 1990/2.

93 Szép új világ. In Liget, 1990/2.

94 In Liget, 1990/2.

95 Uo.

96 Uo.

97 Palatinus, 2000

98 Uo. 16.

99 Uo. 21.

100 Uo. 19.

101 Uo. 13.

102 Uo. 19.

103 Uo. 25.

104 Uo. 26.

105 Szabadságunk, lehetőségünk arra, hogy az életünket saját akaratunk szerint alakíthassuk, a politika síkján csökkent, a magánéletben megnőtt a korábbiakhoz képest Benjamin Constant szerint (In A régiek és modernek szabadsága. Atlantisz, 2007).

106 Csurka, 191.

107 Uo. 13.

108 In Jeleneink és múltjaink, 10.

109 In A visszaszerzés reménye, 495.

110 Lásd sorozatát a Kortársban: Budapest–Zágráb: oda-vissza.

111 Lásd: Államok és kisebbségek.

112 Közép-Európa hó alatt. In Uo. 116.

113 A megoldhatatlanság önismerete és az önismeret megoldhatatlansága (Van-e még Közép-Európa?).

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben