Sorskérdések hálójában

Ady, Móricz és Szabó Dezső hatása az Erdélyi Fiatalokra

A szegedi egyetemről hazatérő Jancsó Béla minden bizonnyal nagy egyetértéssel olvasta Németh László nagy ívű Szabó Dezső-tanulmányát az Erdélyi Helikon 1928. augusztusi számában:

„Ady verte föl bennünk az emberséget; ő fakasztotta föl érzéseinket, az ő mitológiája szállta meg hajnalködként világra eszmélő érzékeinket. De Szabó Dezsővel küzdtünk a világnézetért. Az ő koncepciója elsősorban az ifjúságnak volt tízparancsolat. Ady verseit, képeit a gyermek is megértheti. De az egész Ady-szövevény mégis a nagyon fájdalmas, igaz, kiforrt férfié. Szabó Dezsőben azonban összegezve találtuk, amit mi a világból kapirgálni kezdtünk. Világképe minden helyzetben állásfoglalást jelentett, rendszere öntött szövet, amelyet nem lehet szálanként megbontani. El kellett fogadni vagy el kellett rúgni.”¹ Németh László sohasem feledte, hogy első írói elismerését – még negyedéves orvostanhallgató korában – Szabó Dezsőtől kapta. Talán az ötletet is, hogy 1932-ben maga is egyszemélyes folyóiratot indítson. Az Élet és Irodalomban olvasott Új magyar ideológia felé című tanulmánysorozat összegező és korparancs-megfogalmazó világképe, a Trianon utáni helyzetben eligazítást nyújtó gondolatrendszere őt is megigézte, tettekre serkentette, akárcsak az ugyancsak orvostanhallgató, szegedi évei idején ugyancsak a Nyugatban publikáló – az első erdélyi írónemzedéket 1922–1923-ban Balázs Ferenccel megszervező – Jancsó Bélát. Aki 1939-ben, az író hatvanadik születésnapján körültekintő tanulmányban vette számba, hogy nemzedéke mit tanult Szabó Dezső gondolatrendszeréből – egyszersmind filozófusok, pszichológusok, szociológusok, irodalomtörténészek figyelmébe ajánlva a részletkérdések behatóbb tanulmányozását.²

Ez a feladat ma is időszerű. Úgy tűnik, hogy a politikai rendszerváltás után eszmélkedő fiatal értelmiségi nemzedék tagjai mostanság fedezik fel újra a „tragikus triász” legtragikusabb sorsú gondolkodóját, eszmeteremtőjét, sorskérdéseink máig ható megfogalmazóját. Akik – gondolok a debreceni irodalomtörténészi iskolából kikerülő Baranyai Norbertre és Korsós Bálintra³ vagy a Szabó Dezső életművének fogadtatástörténetét belügyes források alapján feltáró, jogi végzettségű Petrik Bélára⁴ – a nemzeti sorskérdéseket 1945 után szőnyeg alá söprő kommunista diktatúrák fogságából igyekeznek kiszabadítani Szabó Dezső eszméit, alakját pedig az őt megillető helyre, Ady és Móricz Zsigmond mellé állítani.

A Trianon utáni helyzetben eszmélkedő fiatal erdélyi írókra is közismerten Ady, Móricz, Szabó Dezső, illetve Benedek Elek, Kós Károly és Makkai Sándor volt a legnagyobb hatással. Az Erdélyi Fiatalok spiritusz rektorának indulásában és szellemi munkálkodásában mindenikük jelentős szerepet játszott. Ha Ady és Móricz művészete mindenekelőtt „szabadságot, bátorságot, tisztánlátást és megtisztulni akarást” jelentett Jancsó Béla számára, s egyszersmind „a józan és becsületes magyar jövő reményét”,⁵ Szabó Dezső elsősorban az 1923-ban megjelent Új magyar ideológia felé című programadó tanulmányával hatott reá, azokkal a gondolataival, amelyek a kisebbségi élet belső megújulása, az igazi demokrácia új rendszerének megteremtése szempontjából voltak relevánsak.⁶

Jancsó Béla sohasem feledte, hogy abban az alma materben eszmélkedett, amelyikben Szabó Dezső is: az 1557-ben alapított Kolozsvári Református Kollégiumban. Sokatmondó tény, hogy az Erdélyi Fiatalok nemcsak beharangozta a készülő Szabó Dezső-jubileumot – a Budapesten tartózkodó Debreczeni László tudósította volt az előkészületekről a szerkesztőséget⁷ –, de egy teljes lapszámot szentelt Szabó Dezsőnek. Amit nem tett meg ugyanabban az évben sem Ady halálának huszadik évfordulóján, sem Móricz Zsigmond hatvanadik születésnapján. E megkülönböztetett figyelem alighanem azzal magyarázható, hogy a harmincas évek végére az ideológus Szabó Dezső gondolatai rendkívüli módon felértékelődtek. Akkor derült ki – miként László Dezsőnek a jubileumi összeállítás élén megjelent vezércikkében olvasható –, hogy „Nincs a mai életnek olyan kérdése, amelyről ne írt volna. Minden szava a mához szól, és mégis túlmutat a mán. Törhetetlen optimizmus van benne, hogy a mai önmagát, méltóságtudatát elveszített ember a mai életrendszerek, világnézetek bukásán túl megtalálja majd igazi önmagát. Ő ennek az eljövendő új korszaknak világviszonylatban is egyik legelső úttörője.”⁸

1. Ady szellemisége állandó viszonyítási alap, minden vonatkozásban mérce Jancsó Béla szemében. Ady küzdelmei azt példázzák számára – és közvetve nemzedéktársai számára –, hogy belső megújulás nélkül semmiféle külső változás nem hozhat megoldást a Kárpát-medencében megosztva élő magyarságnak.

Ady kritikai szemléletének próbál polgárjogot szerezni a másik – ugyancsak Ady-rajongó – Jancsó fivér, a Kolozsvári Református Kollégiumban irodalmat tanító Jancsó Elemér is. A mozgalom reményteljes szárnybontása idején két figyelemre méltó teljesítmény fűződik a nevéhez: mindjárt a második lapszámban ankétot kezdeményez az irodalomoktatás aggasztó helyzetéről, ezután pedig – a következő tanévtől – beindítja az Erdélyi Fiatalok irodalmi szemináriumát.

Miért kell ismerünk a magyar irodalmat? címmel közreadott vitaindítójának lényege: kisebbségi viszonyok közepette felértékelődik az irodalom nemzeti szerepe, a középiskolai irodalomoktatás azonban nincs felkészülve ennek közvetítésére. Az Eötvös-kollégium végzettje – aki két tanulmányévet töltött Ady városában, a Sorbonne-on – hazatérése után úgy látta, hogy „ameddig az erdélyi magyarság nem megy át azon a szellemi újjászületésen, amelyre először éppen az erdélyi magyar irodalom lépett, addig minden más irányú átalakulás eredménytelen marad, csírájában fog elpusztulni”. Ady irodalmi forradalma – állapítja meg a továbbiakban – cseppet sem érintette az irodalomoktatást. De mialatt „a nagyrészt régi, konzervatív nyomokon haladó középiskola vagy egészen elhallgatta a modern magyar irodalmat, vagy pedig teljes mértékig ellene fordult, és ledorongolta azt”, „az ifjúság titokban a padok alatt Adyt olvasta, és a modern magyar irodalom zászlajára esküdött fel”. A kisebbségi iskola tehát csak akkor tölti be hivatását – vonja le következtetéseit –, ha az irodalomtanár nem csupán tanár, hanem apostola és prófétája is az irodalomnak. Iskolában és iskolán kívül egyaránt.

Ebből a helyzetképből indul ki Jancsó Elemér, amikor megszervezi az Erdélyi Fiatalok irodalmi szemináriumát: pótolni a középiskola mulasztásait, érdeklődést kelteni a modern magyar irodalom értékei iránt, felfedeztetni a főiskolás ifjúsággal azokat az írókat és műveket, akik és amelyek megéreztetik velük „a ma legigazibb problémáit”. Az első két előadást maga a szemináriumvezető tartotta 1931 februárjában, természetesen Adyról, mintegy nyolcvan hallgató előtt. Móricz Zsigmondról Venczel József beszélt, Tóth Árpádról Dsida Jenő, Kaffka Margitról Kováts József, Szabó Dezsőről Dánér Lajos, Kassák Lajosról Csákány Béla. Az 1931/1932-es tanévben rátértek az 1918 utáni erdélyi magyar irodalom folyamatainak/jelenségeinek bemutatására. Szentimrei Jenő, Járosi Andor és Tamási Áron egy-egy előadását újabbak nem követték. A továbbiakban az Erdélyi Fiatalok műsoros estjei töltöttek be hangsúlyosabb szerepet az irodalmi műveltség terjesztésében, városon és falun egyaránt. Ezeken a rendezvényeken gyakran elhangzottak Ady-versek, illetve megzenésített Ady-költemények is. Jancsó Béla egyik beszámolójából tudjuk, hogy például Kolozsváron 1932. február 4-én nagy visszhangú Ady-est hozta élményközelbe – „hatalmas közönség előtt” – a költőt. A nagy távlatot nyitó bevezetőt Krenner Miklós (Spectator) tartotta. Bartók, Reinitz és Bretán megzenésített Ady-verseivel N. Tessitori Nóra, Sz. Ferenczi Zsizsi és Virágh Lajos lépett dobogóra. Jancsó dicséri kinek-kinek egyéni művészi teljesítményét, de nem hallgatja el azt az igényt sem, hogy szükség lenne már egy-két olyan rendezvényre is, „amely Ady orgonájának minden hangját megszólaltatja, és egy-két előadás keretében Adyt mai erdélyi vonatkozásban mutatja meg”.⁹

2. A legkorábbi erdélyi Móricz-értékelésre Debreczeni László hívta fel a figyelmet, amikor Kós Károly 1912-ben megjelent Kalotaszeg című képes hetilapjának „külszínességektől, hazugságoktól és önámításoktól mentes” szemléletét állította követendő példaként a kisebbségi helyzetben eszmélkedő értelmiségi ifjúság elé. Az Erdélyi Fiatalok 1933-as évfolyamában egyebek mellett ezeket a sorokat olvashatjuk: „Az irodalmi részt nem posladó és tizedrangú írók erkölcsi tanulságos tollgyakorlatai teszik, de Adyról, Móriczról olvasunk ismertetéseket akkor és olyan hangon, amikor az egyiknek könyvei indexen voltak, s a másikról talán avatottabb kritikus sem írta volna le fenntartás nélkül, hogy: nagy író.”¹⁰

Amikor ez a megnyilatkozás napvilágot látott, már mesterüknek tekintették Móriczot, harcaikban gyakran megidézték, kiálltak érette. Először 1931-ben, amikor a szlovákiai Sarló körében tett látogatása és nyilatkozata után Magyarországon nemzetietlenséggel vádolták; amikor pedig a hatvanadik születésnapját elhallgatták, az Erdélyi Fiatalok szintézis erejű tanulmányban köszöntötte – 1939-ben – a sorskérdéseinket megszólaltató és az együtt élő népek érdekközösségére figyelmeztető Móricz Zsigmondot.

Ismeretes, hogy az író azért került a magyarországi konzervatív körök támadásának pergőtüzébe, mert a Sarló fiataljairól le merte írni az akkor szentségtörésnek számító szentenciát: „Ők már nem azt mondják, hogy Magyarországon kívül nincs élet, s ha van élet, az nem élet. Ők már úgy látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb élet.” A leghangosabb – olvasható Jancsó Elemér A régi és az új magyarság harca című írásában, mely a folyóirat 1931. évi 4. számában jelent meg – Pekár Gyula volt, aki a Petőfi Társaság március 15-i ünnepi gyűlésén Móriczot „bacillus-hordozónak” nevezte, és azzal vádolta, hogy „beállt az egyik utódállam magyarellenes propagandistájának”. Milotay István „csehbarát írónak” nevezte Móriczot, és azt ajánlotta neki: ha annyira tetszik a csehországi szociálisabb és demokratikusabb légkör, akkor költözzék oda. Móricz a Pesti Naplóban és a Nyugatban megjelent cikkeiben higgadt hangon válaszolt az őt ért vádakra. Rámutatott arra, hogy Trianon semmit sem változtatott támadóinak felfogásán: „A megcsonkított Magyarország ténye csak arra jó nekik, hogy még jobban megnyírják az önképzőkörök gondolatvilágát, hogy a cserkészekkel hazafias műdalokat énekeltessenek, és hogy egy vértelen irredentizmust teremtsenek.” Majd a felvidéki magyar ifjúságról kifejtette: „Magyarok ők, magyarabbak, mint itthon szegény, sötétségben és felvilágosulatlanságban tartott gyermekeink. Izzóbb magyarság tombol ott a babiloni fogság érzései mellett, mint itthon, ahol ma is még a régi és sűrű levegőjű mesterséges sötétségben vannak az ifjak. […] A nemzeti érzés nem azt jelenti, hogy elmúlt életek kihalt formáihoz ragaszkodjunk, hanem azt, hogy a mai élet, az egyre fejlődő élet ura legyen az ember.”

Az elfajult vita kapcsán fejtette ki Jancsó Elemér a folyóirat 1931. évi 4. számában:

„Nekünk, erdélyi magyar ifjaknak, voltaképp kevés közünk van az egész vitához, és ha Móricz Zsigmond iránt nem éreztünk volna nagy és meleg szimpátiát, nem is szóltunk volna bele a harcba. […] Adynak minden sorát félremagyarázták, és a »Nekünk Mohács kell«-t úgy tüntették fel, hogy Ady a magyarság pusztulását akarta. Így történt Móriczcal is, aki ellen félremagyarázott szavaiból kovácsoltak fegyvert. Az ő támadói, mint annak idején Ady és később Szabó Dezső ellenfelei, csak a szavakat vették észre műveikben; a szavak mögött rejlő lélekből és szellemből szinte semmit sem értettek meg. [...] Az erdélyi magyar ifjúság [...] nem ül fel sem a konzervatív, sem a radikális jelszavaknak. Nem él a múltban, és nem szalad a messze jövő felé. A jelen érdekli, az a jelen, amelyik egész súlyával ránehezedik, és megsemmisítéssel fenyegeti. Tizenkét év alatt megtanulta, hogy ne a szép szónoklatoktól várja sorsának jobbra fordulását, hanem azoktól az eljövendő megoldásoktól, amelyeket ő is lázasan keres égető társadalmi sebeink meggyógyítására. [...] Kettős fronton küzdünk. Egyrészt harcolunk politikai és kulturális jogaink megadásáért a hivatalos hatalommal, másrészt szemben állunk azokkal is, akik kisebbségi jövőnket nem a munkára, hanem légvárakra építik. [...] Azért az új magyarságért küzdünk, amelyért oly hasztalan küzdött néhai Ady Endre, és reménytelenül harcol Szabó Dezső és Móricz Zsigmond is. Ma már tudjuk, és éppen őáltaluk tudjuk, hogy minden megváltás csak önmagunkban rejlik.”¹¹

A következő lapszámban már arról olvashatunk, hogy hetvennégy kolozsvári főiskolai hallgató levélben fejezte ki együttérzését a méltatlanul megtámadott íróval. A szerkesztőség közli a levél szövegét és Móricz 1931. május 7-én kelt válaszát, amelyben úgy értékeli a hozzá intézett sorokat, mint az erdélyi ifjúság bizonyságát „a fellélegző magyar kultúra mellett”.¹² Debreczeni Lászlótól tudjuk, hogy a Móricznak küldött levél szövegét Jancsó Béla fogalmazta, s azt az Erdélyi Fiatalok több főmunkatársa és munkatársa is aláírta. Ők gyűjtötték egyébként az aláírásokat is a kolozsvári értelmiségi ifjak körében.¹³

Az író hatvanadik születésnapja jó alkalom lett volna a haladó magyar szellemi erők összefogására, ám Móricz írói jubileuma elmaradt. A romániai magyar új nemzedék folyóirata viszont nem mulasztja el a lehetőséget, hogy újból Móricz egyetemes jelentősége mellett tegyen hitet; azok között jelölvén ki a helyét, akik – miként Ady, Szabó Dezső, Bartók és Kodály – a legtöbbet tették a magyar társadalom belső megújulásáért és a kelet-európai népek, nemzetek sorsközösségének tudatosításáért.¹⁴

3. Megkülönböztetett jelentősége volt annak is, hogy 1935 elején Jancsó Béla miért foglalkozott oly behatóan Szabó Dezső eszmerendszerével s különösen az 1923-ban megjelent Új magyar ideológia felé című programadó tanulmányával. A német expanzió veszélyének felismeréséről van szó, amely ellen csak a kelet-európai társadalmak demokratikus megszervezésével, a fasizmus elleni belső ellenállás kiépítésével lehetett (volna) e térségben hatékonyan védekezni. Jancsó nem mulasztotta el, hogy Szabó Dezső figyelmeztetésével egy időben a magyarországi álreformizmus jelszavainak „importja” ellen tiltakozzék, és a romániai magyar társadalom belső megújulását sürgesse.¹⁵

Egyébként a lap hasábjain visszhangra talált Szabó Dezső minden jelentősebb megnyilatkozása. Hírt adnak azokról az előadásairól, amelyeknek már a hitleri veszedelem miatt volt más az „akusztikájuk”, mint a korábbiaknak.¹⁶ Jancsó Béla rendszeresen ismerteti az 1934-től megjelenő Szabó Dezső Füzeteket, a szerkesztőség pedig vállalja e füzetek romániai terjesztését, bizományos árusítását (még a bukaresti Koós Ferenc Körben is).¹⁷ Amikor „osztályellenes izgatás miatt” (Féja Géza és Kovács Imre meghurcoltatásával egy időben) fogházra ítélik az írót, Jancsó Béla az Erdélyi Fiatalok együttérzését fejezte ki mindhármukkal – „mélységes fájdalommal tölt el mindnyájunkat, akik Szabó Dezsőben az új magyar gondolkodás géniuszát és a magyar megújulás hősi úttörőjét tiszteljük, és akik Féja Géza és Kovács Imre szociográfiai munkáit a magyar megújulásnak tett szolgálatnak tartjuk” –, és arra figyelmeztette a közvéleményt, hogy a belső megújulás úttörőinek elhallgattatása öngyilkos magatartás, „amely mögött a bajok még veszedelmesebben pusztítanak”.¹⁸ E megnyilatkozásra Szabó Dezső meleg hangú köszönő sorokban válaszolt, és arról biztosította a szerkesztőséget, hogy a továbbiakban még „több életkedvvel s elszántabb erővel” folytatja küzdelmeit.¹⁹ Hogy mennyire elszánt erővel, az kiolvasható abból a szemlecikkből is, amelyik Szabó Dezsőnek a magyarországi nyilaskeresztes mozgalmakat támadó, illetve az új magyarság programját megfogalmazó tanulmányaiból ad közre részleteket. „A külpolitikában sem fogunk egy nagy elnyomó imperializmus túlhatalmával összefogni, hogy annak segítségével hengereljük le a nekünk ellenséges kisebb népeket, hogy aztán bennünket is felfaljon. Hanem egy új történelmi megmozdulás élére fogunk állani, mely Kelet-Európa kisebb nemzeteit egy olyan védő szövetkezésbe fogja szervezni, hogy az minden egyes nemzetnek a legszabadabb egyéni fejlődést, a legnagyobb érdekvédelmet jelentse. Ennek a történelmi feladatnak a keretében fognak megoldódni azok a tragikus problémák, mindenik fél lehető megelégedésére, melyek ma a magyarság és a szomszéd népek közt oly tragikus és mindenik félre hátrányos ellentétet jelentenek.”²⁰

Nemcsak magvas tanulmánnyal, élménybeszámolóval is szerepel Jancsó Béla ebben a lapszámban. Szabó Dezső 1939-es kolozsvári látogatásának zsúfolt programját rögzítette. Innen tudható, hogy újságírókkal is találkozott, és hosszasan válaszolt kérdéseikre.²¹ Azt már Balogh Edgár örökítette meg az Ország Útja júniusi számában, hogy a sajtó képviselői az erdélyi magyarság égető kérdéseit vetették fel Szabó Dezsőnek. „Őrület az – idézte az író szózatából Balogh Edgár –, hogy Kelet-Európa kis népei, amelyek ugyanazok előtt a külső veszélyek és belső problémák előtt állnak, ahelyett, hogy egy nagy gazdasági és védelmi összefogásban egymást támogatnák, egymást igyekeznek hidegre készíteni a közös halál számára.” Amihez Balogh Edgár hozzáfűzte: „Fojtogató részletkérdéseink Szabó Dezső válaszában egyetemes összefüggést kaptak, s a felnyílt tágasságban fény derül legbensőbb helyi érdekeinkre. Mert más népbe ágyazott kisebbségi életünkben mi érezhetjük leghamarább őrületnek mindazt, ami éket ver az egymásban gyökerező Duna-völgyi kis nemzetek közé.”²²

A nyolcvanas évek derekán, amikor a Kriterion Könyvkiadó felkérésére dr. László Ferenccel a folyóirat és a nemzedéki mozgalom dokumentumkötetét²³ összeállítottuk, a korábban tabutémának számító Szabó Dezső körül már kezdett megtörni a jég a romániai könyvkiadásban. A terjedelmes bevezető tanulmányban²⁴ hivatkozhattam Mikó Imre érdemére – maga is az Erdélyi Fiatalok alapító főmunkatársa volt –, aki az elhallgatottság évtizedei és a tartós megbélyegzettség után úttörő szerepet vállalt az erőteljes Szabó Dezső-hatás értelmezésében. Az 1973-ban megjelent Irodalom és közélet című Jancsó-kötet bevezetőjében például a magyarországi marxista szemléletű irodalomtörténet-írással rejtetten vitázva adott teret az elkerülhetetlen fogalmi tisztázásoknak. „A faj fogalmát – jelentette ki – Jancsó Béla nemzedéke Szabó Dezsőtől vette át, Szabó Dezső eszméinek népszerűsítéséért pedig Jancsó Béla tett a legtöbbet Romániában.” Minthogy maga is Jancsó Béla köréhez tartozott, így könnyűszerrel bizonyíthatta, hogy nemzedéke nem fulladt bele „a faji ideológia mocsarába”, lévén, hogy a Szabó Dezső-i fajfogalom náluk népi tartalommal telítődött. „A faj fogalma Jancsó Béla írásaiban sohasem jelentett diszkriminációt más »fajok«-kal, nemzetekkel és nemzetiségekkel szemben. Ellenkezőleg! Teljes átéléssel írt Lucian Blaga Zamolxe című pogány misztériumáról, mint »egy más fajú lélek mélyből szakadt gyümölcsé«-ről. Fajon ő népet, néplelket, nemzetiséget, etnikumot értett, mint Arany János (»keleti faj«), Juhász Gyula (»fajok tanyája«) vagy maga Ady Endre (»veréshez szokott fajta«).”²⁵

Magyarországi irodalomtörténészek (Király István, Béládi Miklós és mások) újraértékelési kísérleteiből is bőven idéztem. Ez az „ideológiai kötéltánc” annyiban megtette a hatását, hogy az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetét – három előcenzúrázás után – 1975 végén nyomdába lehetett adni. De ahhoz már nem volt eléggé „mindenható”, hogy a kinyomtatott kötetet megmentse az utócenzúra „megsemmisítő ítéletétől”. A véleményezők egybehangzóan azt állították – olvasható a Kriterion Könyvkiadó igazgatójának, Domokos Gézának a visszaemlékezéseiben –, hogy „mind a bevezető, mind maga a dokumentumgyűjtemény súlyos politikai hibákat tartalmaz. Túldimenzionálja az Erdélyi Fiatalok mozgalmának jelentőségét, megkerüli jobboldali beállítottságát, kritikátlan vele szemben, lényegében nacionalista könyv.”²⁶ Ez utóbbi vádpont megfogalmazásához akkoriban már annyi is elegendő volt, hogy a kötetben egyáltalán szerepelt Szabó Dezső – időközben Romániában újból anatéma alá került – neve.

Csak egyetérteni lehet a bevezetőben említett Petrik Bélával: „A kommunista diktatúra [...] megszakította a több száz éves, generációról generációra épülő nemzeti fejlődéstörténet főbb ágait, kivetkőztette a magyar társadalmat hagyományaiból, emlékeiből, halottaiból, megakasztotta a magyar progresszió folyamatait, a szellemi élet és az irodalom főbb, sajátosan magyar áramlatait, ezreket és tízezreket szorított kényszerű emigrációba, a fizikai szétválasztást elfogadva megtörte a Kárpát-medencei magyarság tudati egységét, elvette hitét és tartását. Visszatekintve úgy tűnhet, a testről levágták a végtagokat, s ma ezeket a végtagokat kellene visszaillesztenünk a törzsre, az ereket, a feszítő-mozgató izomkötegeket, inakat szálanként illesztve és varrva.”²⁷

Az orvosi szaktudással rendelkező Németh László és Jancsó Béla 2008-ban sem írhatta volna le ezt ennél érzékletesebben.

Jegyzetek

¹ Németh László: Szabó Dezső. Erdélyi Helikon, 1928, 8. Újraközölve legutóbb in Az elsodort író. In memoriam Szabó Dezső. Válogatta, szerkesztette, összeállította Gróh Gáspár. Nap Kiadó, Bp., 2002, 165–176.

² Dr. Jancsó Béla: Szabó Dezső gondolatrendszere. Erdélyi Fiatalok, 1939, 2. 17–21.

³ Baranyai Norbert: A református öntudat mozgósítója. Kísérlet Szabó Dezső esszéinek újraolvasására. In Bertha Zoltán és Ekler Andrea (szerk.): Cselekvő irodalom. Írások a hatvanéves Görömbei András tiszteletére. Printself Nyomda Kft., Bp., 2005; Korsós Bálint: Sorskérdéseink Szabó Dezső esszéi tükrében. In i. m. 165–172.

⁴ Petrik Béla: Összeomlás. Szabó Dezső életművének fogadtatástörténete 1945-tól a monográfiák megszületéséig. Kortárs, 2008, 5. 5–45.

⁵ Vö. Móricz Zsigmond és az erdélyi magyar ifjúság. Hetvennégy erdélyi magyar főiskolás nevében Jancsó Béla írt levelet a megtámadott Móricz Zsigmondnak. Erdélyi Fiatalok, 1931, 5–6. 112–113.

⁶ Szabó Dezső: Új magyar ideológia felé. Aurora, 1923, 1. 1–29.; 1923, 2. 81–101.; Élet és Irodalom, 1923, 2. 1–13.: 1923, 3. 1–16.; 1923, 4. 25–37.; 1923, 5. 1–20.; 1923, 6. 1–13.

⁷ DL [Debreczeni László]: Szabó Dezső-jubileum készül. Erdélyi Fiatalok, 1939, 1. 14.

⁸ [László Dezső]: Szabó Dezső. Erdélyi Fiatalok, 1939, 2. 15. – Jancsó Béla említett tanulmánya mellett az összeállításban olvashatunk Szabó Dezső művelődéspolitikájáról (László Dezső), pedagógiai felfogásáról (Bíró Sándor), Az elsodort falu jelentőségéről (Nagy Sándor), az író 1939. június 24. és 28. közötti kolozsvári látogatásáról (Jancsó Béla).

⁹ J. B. [Jancsó Béla]: Ady-szavalóest. Erdélyi Fiatalok, 1932, 1–2. 20.

¹⁰ Vö. Cseke Péter: Vigyázó torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1995, 42–57.

¹¹ Jancsó Elemér: A régi és az új magyarság harca. Erdélyi Fiatalok, 1931, 4. 65–67.

¹² [Jancsó Béla]: Móricz Zsigmond és az erdélyi magyar ifjúság. Erdélyi Fiatalok, 1931, 5–6. 112–113.

¹³ Cseke Péter: Akiknél az Ige termékeny talajra talált. A Hét, 1979, 26. Ua. bővebben in Cs. P.: Vigyázó torony. 42–57.

¹⁴ [Jancsó Béla]: Móricz Zsigmond. Erdélyi Fiatalok, 1939, 3–4. 1–2.

¹⁵ Dr. Jancsó Béla: Szabó Dezső és Szekfű Gyula. Erdélyi Fiatalok, 1935, I. 10–17.

¹⁶ Csaba Rezső: Szabó Dezső. Erdélyi Fiatalok, 1934, III. 94–95.

¹⁷ Dr. Korponay László [Jancsó Béla]: Szabó Dezső, az építő. Erdélyi Fiatalok, 1937, 2. 9–11.

¹⁸ Szerző [Jancsó Béla] és cím nélkül: Erdélyi Fiatalok, 1937, 3. 23.

¹⁹ Szabó Dezső köszönete. Erdélyi Fiatalok, 1938, 1. 27.

²⁰ [Jancsó Béla]: Szabó Dezső a magyarországi nyilaskeresztes mozgalmakról és a magyarság igazi problémájáról. Erdélyi Fiatalok, 1938, 1. 15.

²¹ [Jancsó Béla]: Szabó Dezső Kolozsvárt. Erdélyi Fiatalok, 1939, 2. 30.

²² Balogh Edgár: Szabó Dezső magyar logikája. In Szabó Dezső Emlékkönyv. Összeállította, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Szőcs Zoltán. Kiadja a Szabó Dezső Emlékbizottság, Bp., 1993, 78–80.

²³ Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940). Közzéteszi dr. László Ferenc és Cseke Péter. A bevezető tanulmányt és a jegyzeteket Cseke Péter írta. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1986/1990.

²⁴ Cseke Péter: Szellemi műhely – közéleti iskola. Uo. 5–79.

²⁵ Mikó Imre: Jancsó Béla irodalmi hagyatéka. In Jancsó Béla: Irodalom és közélet. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1973. 5–28.

²⁶ Domokos Géza: Esély I. Visszaemlékezés 1989–1992. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1996, 57.

²⁷ Petrik Béla: i. m. I. h.