×

Két textológiai alapfogalom

Péter László

2009 // 04
Banalizáció

1

Babits Mihály 1911 karácsonyán született Örökségem című verse 1912 tavaszán jelent meg a Nyugatban. Recitatív (1916) című kötetében már a kezdősorából alkotott Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni… címmel található. Az utolsó előtti, negyedik szakasz így:

Oly szomorú, hogy nem fektethetem
gyáros fejem egy csöndes ölbe tétlen
hosszú napok során, e gyönge télben,
tünődni a halálon s életen.

Babits a barátjának, Szilasi Vilmosnak utóbb azt írta, hogy a szerkesztő, Fenyő Miksa a gyáros jelzőt ki akarta „igazítani” gyászos alakra, de ő még jókor visszaigazította. A költő azonban rosszul emlékezett. Egyrészt eredetileg ő sem gyárost írt, hanem zajost! Így jelent meg mind a Nyugatban, mind utánközlésében, a Vasárnapi Újságban. Másrészt egyik helyen sem tudta (ha akarta) visszaigazítani.

A valóságban az történhetett, hogy Babits csak utóbb változtatta meg az eredeti zajos jelzőt a költőibbnek meglelt gyáros alakra. Ahogyan már köteteiben megjelent.

Kardos László találó magyarázata szerint: „A pihenni képtelen agy önemésztő munkájának képzete kitörölhetetlenül vésődik itt az olvasó emlékezetébe.” Éppen ez az ilyen különös, meglepő, szokatlan jelző költői jelentősége, többletértéke, szemben a szokványossal, ez esetben a gyászossal vagy akár a zajossal.

Fenyő föltételezett eljárását nevezi a textológia banalizációnak. Tehát a különlegesnek, jellegzetesnek, szokatlannak, költőibbnek kicserélését közönségesre, megszokottra, átlagosra. Sorolhatnám még az ellentétpárokat.

2

Máig sem tudjuk, kinek írta József Attila a Fiatal asszonyok énekét. Amikor még úgy tudtuk, 1926 tavaszán, Bécsben született, föltételeztem, hogy Gáspár Endre felesége, Gáspár Kata volt ihletője, de Stoll Béla bebizonyította, hogy csaknem egy évvel korábbi. Először a pozsonyi Reggel 1926. újévi számában jelent meg. Másodszorra augusztus 29-én a Népszavában. Utána a költő harmadik, Nincsen apám se anyám című verseskötetében, 1929 februárjában. Az utolsó szakasz a Népszavában is, a kötetben is így:

Hogy az urunk megjön este, mosdóvízzel, vacsorával, csókkal
várjuk,
ingerkedünk, játszadozunk, csitítjuk, ha bajjal van,
egész éjjel ölelgetjük
s gömbölyödő kis hasunkat nézegetjük hajnalban.

A kritikai kiadásig (1952) a költő összes verseinek gyűjteményeiben is. A kritikai kiadás a kézirat alapján a csitítjuk szót így javította: csicsítjuk. Bizonyság, hogy József Attila nagy tudatossággal ezt a különös szót használta, az első kéziraton a javítása: a t betűt ő javította cs-re. Miért?

Mert költőibbnek érezte a népnyelvi, tájnyelvi csicsítgat változatot a megszokott, köznyelvi csitítgat alaknál. Nem először. Már 1922-ben a Makón írt Ugye, pajtás! című versének harmadik strófájában:

Volna nekem bánatom is,
Csicsítgatom, altatom is.

Amíg nem került elő e vers kézirata, ezt is rosszul ismertük. Először Szabolcsi Gábor makói gyűjtéséből Radnóti Miklós közölte Galamb Ödön Makói évek (1941) című kötetének függelékében. Valószínűleg Szabolcsi Gábor másolta hibásan, így került Radnóti kezébe. Tóth Ferenc nyomozta ki a kiszombori versesfüzetet (Versek, 1922 július, augusztus, szeptember), adta ki hasonmását Stoll Béla közreműködésével (1997). Stoll Béla legutóbbi kritikai kiadása (2005) óta ismerjük ezt a verset is hibátlanul.

3

Akik nem ismerik eléggé Juhász Gyula költészetét, azt a bélyeget sütötték rá: egyversű költő. Ez a vers a Milyen volt… című és kezdetű volna, amelyet valóban mindenki ismer, aki a költőről egyáltalán hallott, legalább nevét ismeri.

Ez a vers – a múlt idő látszata ellenére – a költőnek Sárvári Anna iránt érzett boldogtalan szerelmét mintegy bevezette; az Anna örök voltaképp lezárta. Juhász Gyula 1908 őszén pillantotta meg az ifjú szőkeséget a nagyváradi színpadon, de a következő évben már el is szakadt tőle. Anna 1909 szeptemberében otthagyta Váradot, más színtársulathoz szerződött. Juhász Gyula még maradt a Körös-parti Párizsban, s hagyta magában elhatalmasodni a viszonzatlan szerelem okozta fájdalmat.

1911 szeptemberében került a történelmi országhatár mellé, a legkisebb szabad királyi városba, Szakolcára. Itt született 1912 elején Milyen volt… címmel a legismertebb Anna-vers. Nem az utolsó, de az utolsók közt 1926-ban az Anna örök. Abban a kis kötetben, amelyben összegyűjtöttem Juhász Gyulának Annához vagy Annáról szóló költeményeit, kettő híján száz verset tehettem közkinccsé. (Megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, Juhász Ferenc előszavával, utószavammal, Anna örök címmel először 1987-ben, másodszor 1990-ben.)

Az Anna örök című vers a költő mindössze harminc darabból álló rímtelen „szabad versének” egyike. Ezek bécsi útja, Kassák Lajossal való találkozása és beszélgetése után születtek. Idézőjelben mondhatók csak szabad versnek, mert ritmikai kötöttségeik még nem szakítják el őket a hagyományos versformáktól. Juhász Gyula verseiben általában egy sor egy mondat. A mondatnak az egyik sorból a másikba való áthajlásával, enjembement-nal elvétve, ilyen halmozottan csak ebben a versében élt. Mindjárt első sorában:

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szivemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod, és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.

Amit a következő két sor árul el, abból az derül ki, hogy a szerelmi láz idején izgalommal ejtette ki Anna nevét, s félve, reszketve állta az ifjú színésznő fölényes pillantását:

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre…

A kegyetlen aforizma szerint a szerelem az a rögeszme, amely szerint az egyik nő különb, mint a másik. Juhász Gyula minden gúnyos fölhang nélkül így fogalmazta ezt meg:

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjuság bolondság…

Jellegzetes költői fordulat – Lukácsy Sándor a világirodalomból is számos példát hozott rá szellemes tanulmányában – a mondanivaló ellentétre fordítása, a „mégis, mégis”. Juhász Gyula gyakran élt vele. Itt így:

Hogy ifjuság bolondság, ó, de mégis,
Ne hidd, szivem, hogy ez hiába volt,
És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd!

Juhász Gyula Freud nevét először, futólag, 1914-ben írta le. Érdeklődése a freudizmus iránt a melankóliája miatt a Moravcsik-klinikán töltött 1917 folyamán mélyülhetett el. Gulácsy Lajosról írva említi, hogy egyik ekkori találkozásukkor Freudnak Leonardo da Vinciről írott könyvét (1910) tartotta kezében. 1923-ban tárcát írt Freud tanításáról. „Hogy a tudat alatti lelki tényeink – úgymond – éppen olyan fontosak és döntők (ha nem fontosabbak és döntőbbek), mint az öntudatosak; hogy szexuális életünk egész emberi, testi és lelki mivoltunkra elemi erővel nyomja rá bélyegét; hogy gyermekkori élményeink határozzák meg egész egyéniségünk és életünk későbbi irányát; hogy álmainknak törvényszerű mechanizmusa és logikája van, és sajátos szimbolikája; hogy a művészet és erotika mennyire rokonok: ezeket mind Freud hirdette először...”

Freud, folytatta Juhász, a fölfedezés természetes örömében néha túlozza a dolgokat, és tanítványai a mesterüknél is bátrabbaknak és eredetibbeknek akarnak mutatkozni és olykor kontárkodni – ez érthető. Vezércikkében, már az Anna örök megírása után, 1927-ben Freudot és Bergsont emlegette a századelő „két legkorszakosabb gondolkodójaként”: ők a lélek legtitkosabb, legmélyebb csodáit vizsgálják és magyarázzák, „mint az emberi eszmélet és ösztönök új Kolumbuszai”.

Ezeknek a tudat alatti mozgatórugóknak hatását fogalmazta meg utolérhetetlen költői képekben:

Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Anna.

Az utolsó sorban megint föltört a liturgia szókincse. Ez tévesztette meg a költő válogatott verseinek, a Hárfának (1929) nyomdai szedőjét is. Ez az imát befejező formula úgy szokott végződni, hogy utolsó szava: Amen. Pedig biztosan nem kéziratból szedte, tehát nem Juhász írását olvasta rosszul, mert a vers kéziratát Mikes Lajos, a Pesti Napló szerkesztője megőrizte, s az ő kéziratgyűjteményéből, hagyatékából került a Petőfi Irodalmi Múzeumba. A Hárfa forrásául az újságbeli megjelenés, a Pesti Napló 1926. július 11-i számának kivágata szolgált. Ebben pedig még a kézirat szerint Anna állt.

A Hárfa óta minden Juhász-kiadás a hibás szöveget másolta. Csak az 1993 óta megjelent Juhász-összesek tértek vissza az eredeti, hiteles szöveghez. Holott ez az igazi költői lelemény, trouvaille: a liturgikus szövegre csak emlékeztető, a szerelmi élményt a vallásos elragadtatottságba emelő s a rokon hangzású két szóval (Amen~Anna) játszó költői megoldás.

A címbeli Anna örök azonban jóval korábbi, mint az ilyen című vers. Alig egy hónappal a Milyen volt… megjelenése (A Hét, 1912. január 14.) után, ugyancsak A Hét február 18-i számában látott napvilágot következő Anna-verse Coronatio címmel. Ennek utolsó sorában fordul elő első ízben: Anna örök…

Kosztolányi már 1910-ben észrevette, hogy Juhász Gyula az egyetlen az új magyar lírikusok között, „aki a liturgia titokzatos szavait szövi verssoraiba…”. „Ez a színadás – így Kosztolányi – döntő az ő poézisében.” Pedig Juhász Gyula még ezután írta meg azokat a verseit, amelyek igazolták költőbarátjának finom megfigyelését. Amilyen a Coronatio is.

Juhász Gyula szerelmi költészetének egyik jellegzetessége, hogy a földi szerelmet a Mária-tisztelet magasztosságába emeli föl. Anna-verseinek jó része címében, képeiben, sőt szókincsében is a Mária-kultusz, a litániák és zsoltárok hangvételére emlékeztet.

A Glória címe a mise részére utal. Az ilyen című vers, Juhász Gyulának szintén költői remeke, láncolatként kapcsolódik a Milyen volt… című Anna-versnek emlékezetes képéhez:

A hangod selyme egyszer elfakul,
Hajad aranya koporsóba hull.

Juhász költői életművének csaknem harmada, 1400 lírai alkotásból mintegy 300: szonett. Utána a legjellegzetesebb Juhász Gyula-versforma a kétsoros szakaszú, jambikus, párrímes vers. 1903-tól száznál is több ilyen verse született. Az imént már idézett Lukácsy Sándor, némi túlzással, „Juhász-strófának” minősítette. Ady is kedvelte ezt a formát. A Glória így folytatódik:

Gyönyörű tested, e meleg szobor,
Hűvös rögök ölébe szétomol.

Jöhet idő, hogy élsz még és szeretsz,
S az én szívemben tél és este lesz.

Magányos este, fázós és beteg,
Már nem akarlak, és nem értelek.

Mi voltál? Játék. Eltörtél, szegény.
A harc is elmúlt, és már nincs remény.

Az Anna örök című vers közepe táján láttuk, hogy Juhász Gyula is élt az örök költői motívummal, az ellentétre fordítással. Már itt is:

És mégis, mégis. Rímek, ritmusok
Szent tengerén elsüllyedt májusok

Gyönyöre zeng, és kínja ring tova,
A dalom él, és vége nincs soha!

Az Anna örök motívuma búvópatakként itt is elevenen hat: A dalom él… Juhász Gyulának ez a verse – nem egyedül – igazolja Tóth Árpád észrevételét: „Furcsa, halk, titokzatos zene ez…” Itt a bús poéta a nazális és palatális hangokkal, az ng, nj, nt, ny hangkapcsolatok egymásutánjával szuggerálja belénk tompa gyászzenéjét. Nyelvünk véletlenül úgy szolgál a költőiségnek, hogy tenger szavunk puszta hangzásával a hullámzást, a dallamot is képes bennünk fölidézni.

A Glória magyar változatában már korábban előjött Juhász költészetében. 1911-ben Dicsőség volt a címe:

A régi szent királyok
A Szűzanya fiának
Aranyat, mirrhát, ámbrát
Áldozának.

Neked mit adjak, Anna,
A messze múltba menve,
Szűz vágyak távolába,
Napkeletre.

Adtam egy ifjuságot,
Egy életet, egy lelket,
S e három szent királyok
Énekelnek.

Az utolsó szakasz, a versnek mintegy a csattanója, fogalmazza meg a glóriát:

Dicsőség néked, Anna,
Szent tavaszunk virága,
Te sírba hervadt évek
Aranyága!

Dutka Ákos azt hitte: a Milyen volt… című verset „a fáradt, beteg költő a közeledő halál árnyékából” írta. Megtévesztette az Anna-versek hihetetlenül érzékletes múltidézése: nem tudta, hogy ez a vers az 1909-ben a „víg Váradon” megélt Anna-szerelem után mindössze három évvel, már 1912-ben, „a szomorú Szakolcán” született. Az imént idézett Dicsőség is úgy beszél Annáról, mintha „a messze múltba” kéne mennie alakjának fölidézéséhez.

A Profán litánia megint tudatosan vállalta, címében is, a Mária-kultusz áthangolását a földi szerelemre. Ritmusa, rövid sorai a loretói litániát követik, néhány szóképe is ezt meg a Bibliát utánozza:

Tűnt Anna, aranyház,
Te drága csoda,
Elefántcsontmívű
Boldog palota.

Tűnt Anna, te tünde,
Te édeni kert,
Ahonnan örökre
Sors kardja kivert.

Tűnt Anna, mennyország,
Thulén túli táj,
Kire messze, mélyben
Gondolni be fáj!

Mindent, ami kincses,
Úgy hordok eléd,
Úrnője elé mint
Rabszolga cseléd.

S most, az utolsó versszakban három kép is összegződik. Egyik: Anna mint Mária templomi szobra; a másik: itt is fölbukkan a költőt folyton kísértő motívum: Anna örök; s a harmadik, kissé idegenül, következetlenül, bár „Thulén túli tájjal” némileg előkészítve, a keresztény képkincsbe betörő görög minták:

S te fönn, szoborárván
Trónolsz, te örök,
Mint dór templomok ormán
Merev, isteni nők!

A magyar költőnek e sajátos szerelmi versciklusa Verlaine hasonló motívumú verseitől abban tér el, hogy míg a modern francia lírikus profanizációja a liturgia enyhe paródiája is, addig Juhász, ellenkezőleg: a szerelmet magasztosítja föl az istentisztelet emelkedett, vallásos áhítatáig.

A katolikus tanítás szerint a coronatio Szűz Máriának a mennybemenetele utáni megkoronázására utal. Ahogyan a hívek a rózsafüzérben, a dicsőséges olvasóban imádkozzák: „Aki téged, Szent Szűz, a mennyben megkoronázott…”

A Coronatio első strófái a valóságos Annát, az esendő kis vidéki színésznőt idézik:

Annának víg bukását, könnyű vesztét
Jelentik gyászos posták néha nékem,
Hogy elsodorták tőlem ködös esték,
S rózsák között botorkált víg vidéken.

A költő eszével, józanul nagyon jól tudja, hogy nem a valóságos Sárvári Annát szereti, hanem a mindössze egyetlen évig látott lányban megtestesülő szőkeséget, az ő női eszményét:

Annának víg bukását nem sirattam,
Mert Annát nékem nem lehet siratni,
Annának én örök száz kincset adtam,
Min nem győzhetnek a pokol hatalmi.

Szépség, szüzesség, ifjuság virága,
Mint tépett párta, hullhat föld porába,
Örökkön él én édes, büszke, drága
Mennyei mély szerelmem ciprusága.

S az utolsó versszak a költői öntudatnak jellegzetes fordulatával fogalmazza meg a soha el nem múló szerelem vallomását, a Mária megkoronázásával fölérő halhatatlan dicsőség metaforáját:

Annának már a koronája készül
Aranyból és gyémántból szűz egekben,
Ő nem szédülhet már le semmi égbül,
Anna örök, mert Annát én szerettem!

Szavalók nem mindig érzik, hiszen az írás nem igazítja őket el, melyik szó a hangsúlyos. Juhász Gyula Epitáfium (1923) című versét így kezdte: „Nem jártam én Párist soha, / És Velencében nem szerettem.” Nem azt mondta, hogy nem szeretett volna lenni Velencében, hanem azt: sorsa nem tette lehetővé, hogy valamely szeretett nő társaságát Velencében élvezhesse. Ezt a lényeges különbséget csak hangsúllyal lehet érzékeltetni. A Coronatio utolsó sorában pedig nem a szerettem a hangsúlyos, hanem az én: Anna örök, mert Annát én szerettem!

Nagyzási hóbort ez, vagy jogos költői öntudat? A kortársak egybehangzóan vallják, hogy Juhász Gyula nem volt férfiszépség. Anna később több interjúban nyilatkozott kapcsolatukról. „Nem tehettem róla, nem szerettem, nem tudtam szeretni” – mondta még 1924-ben. Mégis: a költő joga, hogy a maga egyoldalú, viszonzatlan szerelmét, éppen mert költészetében megörökítette, halhatatlannak higgye. A dalom él…

Meglehet, még korábbra lehetne visszatekinteni a világirodalom kincsestárában, én csak Shakespeare-ig nézek vissza. XVIII. szonettjában, Szabó Lőrinc fordításában, így hirdette meg szerelmének örök életét:

Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.

Ady Lédától búcsúzva tudta, hogy költészetében örökre megőrizte szerelmét és szerelmének nevét. Az Elbocsátó, szép üzenet 1912 májusában így tette halhatatlanná Brüll Adélt:

Általam vagy, mert meg én láttalak.

Van példa a motívum kifordított, negatív alkalmazására is. József Attila 1937-ben ezzel fenyegette meg Kozmutza Flórát:

Ha nem leszel most azé, ki szeret,
majd leszel akkor másé.
Egy ország porába írom neved.
Vigyázz, belőled is lehet
N. Pálné, X. Tamásné.

Jövendölése azonban nem vált valóra: Illyés Gyulánénak lenni nem lett kevesebb, mint József Attilánénak.

Interpoláció

1

Juhász Gyula írta, a jórészt a pesti egyetemi könyvtár olvasótermében töltött egyetemi éveire emlékezve, Filológia (1908) című versében:

S mint ősöm, a Korvinák bús diákja,
A múlt ködén átködlő cimbora,
Margóra róttam: Ihatnám! Hiába!
Életszomjam nem oltom el soha!

Vértessy Miklós kimutatta (Könyvtáros, 1961), hogy az egyetemi könyvtár Cod. Lat. 25. jelzetű kódexét 1474-ben másolta Sztárai Mátyás. Nem Corvina ugyan, de Mátyás korabeli. Nem is Mátyásé volt, hanem Egerváry László püspöké. De a Corvinákkal ez is Konstantinápolyba került, és 1877-ben, a nagy török–magyar barátkozás idején Abdul Hamid szultán egyéb kódexekkel, köztük 11 Corvinával, az egyetemnek ajándékozta.

A 25. sz. latin kódex első része a középkor legkedveltebb elbeszélésgyűjteményével, a Gesta Romanorummal kezdődik. A szegény scriptort, a bor nagy kedvelőjét írás közben annyira gyötörte a szomjúság, hogy a 82. levélen az egyik bekezdés végére a latin szöveg után ezt szúrta be: Hogh yhatnam. Ezt láthatta Juhász Gyula is.

Hasonlóról tudósított Gábriel Asztrik a Magyar Könyvszemlében (1940): a Pozsonyi-kódex (1520 körül) szegedi deák másolója ezt szúrta a klasszikus szövegbe: yay hogh faradék Bor yhtlan.

Ezek az interpoláció klasszikus mintái.

2

Supka Géza mesélte az alábbi anekdotát a szerkesztette Literatura 1928. májusi számában:

Jókai Mór volt a Nemzet főszerkesztője, Visi Imre pedig a szerkesztője. A szerkesztő fulmináns ellenzéki vezércikket írt, s a végén fölszólította a kormányt: „Ezt pedig most komolyan kérdezzük a kormánytól.”

Befejezvén cikkét, mivel még beszélnivalója volt a főszerkesztővel, és nem tudta, hol keresse, az utolsó lap aljára odaírta: „Jókai a nyomdában van-e?” Így küldte át kéziratát a nyomdába, várva a választ, hogy Jókaival hol válthatna szót. Kapott-e választ, és beszélt-e a főszerkesztővel, nem tudjuk, de másnap reggel a Nemzet vezércikkének utolsó mondata így hangzott:

Ezt pedig most komolyan kérdezzük a kormánytól, Jókai a nyomdában van-e?

Supka Géza kommentárja: „Az egész ország lakossága bámulva olvasta a misztikus sorokat, és lázas izgatottsággal találgatta, mit jelentsen ez a különös kérdés, amely mögött persze valami titkos allúziót kerestek.”

3

Gimnáziumi osztálytársam, egyetemi társam volt Lőkös Zoltán, 1944-től a Délmagyarország munkatársa, 1961 és 1968 közt főszerkesztője, később a Magyar Hírlap, majd a Magyar Nemzet föszerkesztő-helyettese, a Pest Megyei Hírlap, majd a Vasárnapi Hírek főszerkesztője. Tőle kaptam a Délmagyarország 1964. december 12-i számának korrektúralapját. Ezen a kolumnán a lap ifjú gyakornoka, Kovács Attila riportot írt a szegedi ifjúsági presszóról, és benne szóvá tette, hogy ott titokban szeszt mérnek. Íme:

„A teremben vágni lehet a füstöt – s mivel alkoholmentes presszó – csak sört isznak a fiatalok… no, és néha a pult alól konyakot, mert ugye kell a bevétel.”

Zoli tapasztalt szerkesztő volt, tartott attól, hogy a sértett fél bepanaszolja a laptulajdonos városi pártbizottságnál, s ha munkatársa nem tudja bizonyítani állítását, mint főszerkesztő ő húzza a rövidebbet. Ezért a lapszélre odaírta: „Ezt tudja Kovács Attila bizonyítani?”

A cikk másnap így jelent meg:

A teremben vágni lehet a füstöt – s mivel alkoholmentes presszó – csak sört isznak a fiatalok, no, és néha pult alól konyakot, Ezt tudja Kovács Attila bizonyítani? mert ugye kell a bevétel.

Nem tudom, hány ezer példány szaladt már le a rotációs gépen, mire a gépmester észrevette, és leállította. Nagyobb baj nem lett belőle.

4

A következőből viszont annál nagyobb. Ez előbb történt, még a Kádár-korszak szigorú idejében, 1957. december 17-én, szintén a Délmagyarország körül, ezúttal a lapot előállító Szegedi Nyomda laprészlegében. Az anyakönyvi híreket a jó humorú, Erdélyből a Tisza partjára került Csúri László szedte. Hadilábon állt a korrektorokkal, gondolta, megtréfálja őket, egyúttal kipróbálja éberségüket, valóban gondosan átnézik-e a rájuk kiszabott újságlapokat. A Születtek, Házasságot kötöttek, Meghaltak jegyzéke után a lap alján a sarokba még odaszedte:

Bedöglöttek még: Varga Ferenc és Gyapjas János korrektorok. – Por seggükbe, más helyükbe!

Ez az interpoláció Csúri Lászlónak két évet jelentett a Csillag börtönben.

Pedig ezt hamar észrevették, példány nem ment ki a nyomdából. (Az én példányomat is Lőkös Zoltántól kaptam.) De „a Párt” nem tűrhette, hogy méltóságán ilyen csorba essék.

Szabadulása után kevéssel Csúri Laci visszakerülhetett a nyomdába. Ő lett a leghozzáértőbb, leglelkiismeretesebb korrektor. Engem is gyakran fölkeresett helyesírási kérdésekben tanácsért, vitáért.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben