Budapest–Zágráb: oda-vissza

XVIII. rész

A marsall

Írnak róla, beszélnek róla. Van állítólag egy szenzációs horvát film. Valamikor nagyon régen láttam egy jugoszláv partizánfilmet. A drámai feszültségre emlékszem, és arra, hogy nem akart az ember szájába rágni nagy történelmi igazságot. Most pedig itt Zágrábban: A marsall. Kétség nem lehet afelől, hogy kicsoda. Szálas alak, fekete köpenyben mutatja a filmplakát. Szigorú mementónak látszik. A belvárosban működnek még zavartalanul a mozik. Nem úgy, mint a környékünkön. A Zvonimir király útján, a túloldalon tudj’ isten, mióta ott darvadozik a bezárt Mosor mozi.

A hatórái előadás kezdetére megtelik a terem. Vinko Brešan fiatal rendezőnek a filmje. Apjával, Ivo Brešannal írta a forgatókönyvet. Szigeten köt ki a hajó, valahol Dalmáciában, az isten háta mögött. Egy rendőrt is hoz. Az új Horvát Köztársaság rendőrét, hiszen ott van a tányérsapkáján a sakktáblás címer. Fiatal ember, idevalósi. Titokzatos dolognak kell a végére járnia. Az a különös hír terjedt el, hogy Tito szelleme kísért a szigeten. Egy temetésen látták volna föltűnni. Hamar gyors tempóra vált a film, pergő ütemben bontakozik ki a nem mindennapos történet. A háborús idők utóhatásaként pang a szigeten az élet, a mindenben üzletet szimatoló szállodatulajdonos polgármesternek, Lukának ezért az az ötlete támad: ha már terjed mindenfelé ez a kísértethistória, próbálják meg hasznukra fordítani. Kitalálja, hogy rendezzenek turistalátványosságot, elevenítsék föl az egykori kommunista korszak ünnepségeit. Ahogy szokták Tito elvtárs országlása idején. Jönnek majd mindenhonnan, magyarázza, akár még Kínából is. A városháza raktárában megtekintik az összezsúfolt kellékeket. Szobrok, tárgyak, plakátok, zászlók. A tegnap különös panoptikuma. Életre keltik mindezt a dalmát városkában. Vidám fölvonulást tartanak, hiszen megvannak az eszközök, a többség tudja még a régi dalokat. Zúg a „Tito elvtárs, esküszünk neked” – groteszk hatást keltve modern tánczenei földolgozásban. A régi harcosok közben úgy érzik, visszajött az ő idejük. Marinko, az egykori partizán vezetésével szervezkedni kezdenek, nagy találkozóra hívják a bajtársakat, és átveszik a hatalmat a szigeten. Most már nem csupán szerepként élik át, hanem valóságosan is újrateremtik a múltat.

Van természetesen szerelmi szála is a filmnek, és váratlan fordulatai. Végül a kísértethistória magyarázatára is fény derül. És van föloldó, ha nem is megoldó befejezése Brešan filmjének. Jelképiségével azt üzeni, nincs véglegesen lezárt tegnap. Eredeti, hiteles horvát figurák sorával találkozunk a műben. Ott látjuk elvonulni előttünk a közép-európai korforduló egyik helyszínét. A kommunizmus bukásának másnapján Horvátországban.

Tito-kultusz. Külön hosszadalmas magyarázatot kívánna. Itt megmaradt a Tito tér. Azt mondják, hogy a szerbek kevésbé türelmesek a marsallal. Itt született, Horvátország szélén, az igaz. Annak idején a nyári egyetem tanfolyamán töltöttünk Kumrovecen két napot. Kértek a korombeli tanársegéd házigazdák, beszéljek a fiatalokkal, jöjjenek el ők is megtekinteni a házát. Biztosan az ő fejükre olvasták volna, ha a külföldiek negligálják a nagy vezér szülőházának megtekintését. De mégsem a horvát nép nagy fiáról van szó ebben a kultuszban. Inkább a több évtizedes sikeres propaganda hatásáról, amelyet főképp két tényre alapozhattak. A hatvanas évek elejétől növekvő életszínvonal és a nyugati világ felé való nyitottság volt az egyik. A másik pedig Jugoszlávia nemzetközi jelentősége. Való igaz, hogy ennek a földrajzi térségnek nem volt sem előtte, sem utána akkora tekintélye a nemzetközi politikában. Az el nem kötelezett országok csoportosulásának egyik elismert vezetőjét Josip Broz Titónak hívták.

Így azután sokan megfeledkeztek arról a diktátorról, aki 1945-ben tűzzel-vassal teremtette meg a második, a kommunista Jugoszláviát. Nemcsak tíz- és tízezrek (horvátok, szlovénok, magyarok) lemészárlására került sor, hanem a proletárdiktatúra kegyetlen változatának átmenet nélküli bevezetésére is. Csupán a kommunista szkizma javított valamit a helyzeten. Amikor szembefordult Sztálin birodalmával a titói Jugoszlávia, katonai és gazdasági támogatást csak a nyugati országoktól kapott, ennek árához pedig hozzátartozott a körülmények enyhítése.

Vinko Brešan filmje sajátosan fényképezi egybe tegnapot és mát. Nem a tökéletes jelenből tekintünk vissza a szerencsétlen múltba, vagy a boldog tegnap távlatából nézzük a szomorú mát, hanem a két tükör szembefordítása lesz a humor forrása. Így érzik a moziban a nézők, többször gyöngyözik szét a teremben a kacagásuk. A kísértő marsall alakjában együtt van szemükben a tegnapi diktátor és a személyi kultuszt szintén szívesen ápoltató Tuđman elnök. Gúnnyal vetkőzteti le a titói nosztalgiák híveit éppúgy, mint az új korszak gátlástalan maffiózóit. Ahogy valaki szellemesen írta a film kapcsán a császár új ruhájára utalva: ebben az esetben mi, horvátok elmondhatjuk, hogy a császár és mi is mezítelenek vagyunk.

Hallottam azután, mekkora siker volt A marsall. Kétszázezernél is többen látták. Igazán jó, szórakoztató film. Közeli a mi ízlésünkhöz. Nem beszélve időszerűségéről. Magyarországon talán ha két napig vetítették.

A fizika és a kémia

A rádióban hallom (a horvátban), hogy valaki hiányolja a középiskolai irodalomkönyvekből a délszláv irodalmakat. Mert így a horvát középiskolás olvasmányaiból kimaradnak jelentős klasszikusok. Emlékszem, annak idején Zárában mi, gyönge haladók talán egy ötödikes irodalomkönyvből tanultunk. Ahogy nálunk: versek, prózai írások, továbbá magyarázatok, föladatok a tanulók számára. Ami rögtön, első ránézésre meghökkentett, egymás mellett voltak latin és cirill betűs szövegek. Mint egy elképzelt jugoszláv (délszláv?) kánon részei. Tehát függetlenül attól, hogy horvát tanulók használták ezt a könyvet, ott voltak benne a cirill betűs szerb irodalmi szövegek is. Együtt kellett elsajátítani mint sajátos „jugoszláv” egészt. A háborúval születő Horvátországban a délszláv szellemi hálózat szétbontása volt eleinte napirenden, a jugoszláv örökség elhárítása. Ami részben érthető érzelmi reflex volt, hiszen az országra támadó katonai erőnek az volt a hivatalos neve, hogy Jugoszláv Néphadsereg. Így azután egy darab ideig Belgrádból származó könyveket, újságokat sem lehetett kapni Zágrábban. Pedig nem volt csekély a horvát és szerb irodalmat egymáshoz fűző hagyomány.

Összetartoznak, nem tartoznak össze, mennyire tartoznak össze? Keresem rá a választ olvasóként, mikor eredetiben, mikor magyar fordításban olvasom ezeknek az irodalmaknak a szövegeit. Talán az iskolai irodalomkönyveket kellene egymás mellé tenni? Ez bizonyára jó módszer volna, ha nem is olyan egyszerű beszerezni mindegyiket. Mert ma már nemcsak a horvátokat és szerbeket kellene összegyűjteni, hanem a boszniaiakat és a montenegróiakat is. A szlovénok és a macedónok „külön” útja egyszerűbb esetnek látszik. Azonnal látja-hallja az ember, hogy ez a két nyelv különbözik a horvátokétól, szerbekétől. De hát itt többről van szó. Nemzetteremtésről. Egy délszláv nemzet megalkotásáról, újraalkotásáról, a különböző elemek, kulturális rétegek, hagyományok összehangolásáról. A kiindulópont az volt, hogy létezik/létezhet/létezni fog valamiféle egység. Bratstvo, jedinstvo – „Testvériség, egység”, ahogy a politikai jelszó hirdette a titói országban. Már nem úgy, mint az első világháború után, amikor háromtörzsű délszláv nemzetet mondtak, mert ebben, a második Jugoszláviában nemzetek élnek és nemzetiségek. De él mégis az a fölfogás, miszerint létezik egy közös nagy régió, amelyben több nép él, és amelyek végül is ugyanazt a nyelvet beszélik. Ennek a nyelvnek a normáját közösen határozták meg Bécsben 1850-ben horvát és szerb értelmiségiek. Szerbhorvát vagy horvátszerb nyelv. Használták, mondjuk, a horvátok, a szerbek, a bosnyákok és a montenegróiak. Mit érthet mindebből a korántsem semleges magyar szemlélő, ha éppen nem nyelvész?

Kétségkívül ezt a célt tűzte zászlajára a XIX. század harmincas éveiben a horvát nemzetébresztők nemzedéke: közös nyelv, közös irodalom, egy nemzet. És a végső cél: egy állam. A politikai-szellemi elit így tartotta. Mert amúgy minden egyes tagja ennek az elképzelt közösségnek beszélte-használta saját nyelvjárását, amelyhez hozzátartozott regionális identitása. 160-170 év alatt többször hullámzott e kérdés horvát megközelítése. Már az is nehezítette a képzelt összeolvadást, a teljes föloldódást, hogy a három horvát nyelvjárás mindegyikét akár külön nyelvnek is lehetett tekinteni. Abban az értelemben mindenképp, hogy századok óta irodalmi nyelvek voltak, melyeken értékes művek sora született. Nem beszélve a civilizációs-politikai hagyományok, a mentalitás jelentős eltéréseiről. Vagyis egészen másképp olvasta a délszláv klasszikusokat a katolikus horvát értelmezői közösség, mint a szerb pravoszláv vagy a bosnyák muzulmán. Most itt nem is a felekezetiségre gondolok elsősorban, hanem az általa teremtett jellegzetes kulturális kódra, következményeinek mentális sajátosságaira. Vitathatatlan, hogy a nyelvi közelség és a romantikus nacionalizmus az egység felé indította a képzeletet, a külön önálló nemzetállam vágya a széttartó utak lehetőségét hangsúlyozta. A múlt század hetvenes éveinek elején készült A horvát nyelv nagyszótára. Politikai akarat szakította félbe a munkálatokat. A nyelv kérdése nem szokott közömbös lenni a mi Európánkban. A nemzet létéhez, nemlétéhez kapcsolódik. Nincs saját nyelved, szótárad, nem is létezel önálló nemzetként.

A nemzeti irodalom kategóriája szintén szorosan odatartozott a nemzetépítéshez. A nemzeti irodalom történeti narratívájának a megteremtése. Akár visszamenőleg a modern nemzet előtti korokra. Az első horvát költő természetesen Janus Pannonius. Beletartoznak mindazok, akik horvát származásúak. Az irodalom kontextusait, a közös irodalmiságokat tekintve persze létezett – Zrínyi Miklós és Péter! – sajátos magyar–horvát szimbiózis is, jellegzetes mentális háttérrel, századokon keresztül. Érdekes, vetem föl egy zágrábi beszélgetés során, mennyire kitörölte a tudatából ezt az örökséget a horvát szellemi élet már a XIX. század utolsó évtizedeitől, azután pedig még következetesebben az első világháború vége után. Mintha egyáltalán nem is lett volna ilyesmi! Most pedig egészen másképpen ítélik meg a közös délszláv irodalmiság hagyományát. Más kapcsolatokat, más összefüggéseket jelent a kettő, veszi föl a szálat kedves barátnénk, zeljka yorak. Az, vagyis a magyar–horvát szimbiózis elegynek tekinthető, fizikai találkozásnak, amelyben mindegyiknek megmarad eredeti jellege, a délszláv kontextus viszont inkább kémiai folyamat, melynek eredményeként vegyület jön létre, amelyben az egyes alkotóelemek elveszíthetik eredeti sajátosságaikat.

(Folytatjuk)