×

Budapest–Zágráb: oda-vissza

XVII. rész

Kiss Gy. Csaba

2009 // 03
Magyar nyomok Zágrábban 2.

Nagyon régi időket kell vallatni róluk. Igazából kutatási programot kellene hozzá formálni. Kimaradt a látókörünkből Zágráb történelmi örökségének ez a része. A magyarokéból és a horvátokéból is. Kérdés persze: mit vagy kit lehet magyarnak tekinteni. Például a középkor századaiban. Azt, aki magyar anyanyelvű, magyar vidékről származik? A magyar király alattvalóit, vagy aki Magyarországról jött le a társországba? És hozzá még, legalábbis ha az elején kezdjük, az szintén idetartozik, hogy Szent László éppen nem Horvátországban, hanem Szlavóniában alapította meg a zágrábi püspökséget. Merthogy a Száva és Dráva közének nyugati része számított eredetileg Szlavóniának (régi magyarsággal Tótországnak mondták), Horvátország lent volt a tenger mellett meg a Karsztokon. Ama Gradec (századok alatt Griycsé változott a neve) hegyéről – ahol megszületett a középkori város, s IV. Béla (láthatjuk emléktábláját) majd szabad királyi várossá emeli – írta 1899-ben történelmi dokumentumgyűjteményének előszavában Ivan Tkalyi´, a történetíró: „Tehát az első horvát telepesek mellett találunk ezen a hegyen német, olasz és magyar családokat is, akik idejöttek és itt maradtak iparűzés meg kereskedés céljából vagy egyéb okok miatt.” Honfoglaló őseink jártak ezen a vidéken. Győrffy György kutatásaiból tudjuk, hogy Fajsz fejedelemnek voltak Zágráb környékén is szállásterületei. Ezt pedig a Gréc-hegy, vagyis Gradec lábánál fönnmaradt Fajs-Kraljevac helynévvel vélte igazolni.

Külön fejezet lehetne azután a magyar származású zágrábi püspökök története. Hiszen ahogy egy államkeretet jelentett a közös ország, azonos hierarchiába tartozott a katolikus egyház is. A horvát bán sem volt mindig horvát. Volt köztük Széchy, Bánffy, Perényi, Nádasdy, Esterházy, Batthyány. Aki mondjuk Nyitrán vagy Pécsett volt püspök, esetleg egyéb magas egyházi tisztségben, azt minden további nélkül áthelyezhették Zágrábba. Mai szóval: az etnikai hovartozás nem játszott szerepet a tisztségek betöltésénél a király, az esztergomi érsek döntésében. Persze aki végül idekerült, az már ennek a pozíciónak a látóköréből vette számba lehetőségeit, végezte munkáját. Magától értetődően képviselte ennek a tartománynak, az itt lakóknak az érdekeit. Kialakult valaminő horvátországi identitása. Ahogy a zajezdai Patachichok Nagyváradon és Kalocsán magyarországivá váltak; Festetics György, a Keszthelyi Helikon alapítója bőkezűen támogatta a magyar irodalmat. Így volt természetes. A közös országban nem lett ebből semmilyen feszültség.

Azt persze érdekes volna tudni, kik telepedtek le Zágrábban magyarok, kik jöttek ide tanulni magyar vidékről a jogakadémiára vagy a papi szemináriumba. Az sem lehet közömbös, milyennek látták a magyarok a horvátok fővárosát. Politikusok, írók, utazók. Össze lehetne gyűjteni. Érdemes volna. Nekik és nekünk is. A XVIII. század végén így mutatta be Teleki Domokos, az ifjú erdélyi gróf: „Zagráb [így írta] egy nagy város, két hegyet elterít. Napnyugoti, éjszaki és félig déli oldalán mellette fekvő hegyek környékezik, más részeiről térség van előtte, melyet csak messze lévő hegyek határoznak. […] Nagy kiterjedésű, és tizennyolcezer lakosokat könnyen tart, akik is többire horvátok, kevesebben németek, magyarok is, rácok és zsidók. […] Zagrábot szép városnak méltán mondhatni. Ugyanis ámbár már a fekvése a rendes építésnek nem kedvez, és ámbár nem kevés a régi, kicsiny és megromladozott ház, mindazáltal kivált a királyi város sok egyenes és széles utcákat és ezekben derék, nagy házakat számlál.” Wesselényi Miklós 1836-ban Itália felé igyekezvén – tudjuk meg naplótöredékeiből – ki sem szállott az általa ellenségesnek tartott helyen, csak a tájat dicséri: „Zágrábnak vidéke igen szép; közel egy szép erdő, mely kellemes sétáló; a hegyeken csinos mezei lakások. A Száva, melyen nagy fahíd vagyon, szép berkek által eleven alakú. A föld termékeny, mezei gazdaság jó karban tetszik lenni.” 1895-ben pedig így mutatta be a várost olvasóinak adriai útirajzában Hedry Aladár: „Zágráb maga igen csinos város, szép rendes utcákkal, gyönyörű főtérrel s parkkal. Fekvése elragadó: szép síkon magas hegyekkel beszegve.”

Föltétlenül kell még szólni egy különös magyar – ha magyar – zágrábi nyomról. A már említett magyarónok pártjáról és nevezetes Kaszinójukról. Hiszen a modern Horvátország első politikai pártját úgy hívták, hogy Horvát-Magyar Párt (Horvatsko-vugerska stranka). Némi szómagyarázat mindenképpen szükséges hozzá. A szavak formájának is van üzenete. Hiszen mind a két jelző a Zágráb környéki kaj-horvát nyelvjárásból való. Az ellenfelek, a délszláv egység felé tapogatózó „illírek” viszont a što nyelvjárásra alapozták az irodalmi nyelvet, amely a megújított szerb nyelvhez állt közel. Ők gúnyosan magyarónoknak nevezték azt a pártot, amely a Magyarországgal fönntartott közjogi kapcsolatot politikája alapjának tartotta. Tiltakoztak az ősi horvát név elhagyása ellen, attól tartottak, hogy az illírek elképzelése a balkáni világ felé fogja lehúzni Horvátországot. A vugerska jelzőt a párt nevében nem vehetjük teljesen a mai értelemben véve magyarnak, inkább hungarusnak mondanám. A pártot esetleg hungarofilnek. 1841-ben alapították Zágrábban. A kezdeményezők között voltak olyan horvát mágnások, mint Levin és Juraj Rauch, Erdődy Ivan/János, valamint Antun Josipovi´, a túrmezei nemesi közösség vezetője. Ők hozták létre 1840-ben a zágrábi Kaszinót. Valószínűleg nem teljesen függetlenül a Széchenyi István által 1826-ban alapított Nemzeti Casinótól. Ide hívták meg 1846-ban Liszt Ferencet. A szállásán szerenáddal köszöntötték. Lelkesen fogadták a nagy zeneművészt Zágrábban, függetlenül a polgárok politikai vonzalmaitól. Emlékezetes maradt a városban június 25-i hangversenye. Olvashatok róla most, 2003-ban a Vjesnikben.

Manapság nem tartják számon, hol is volt a Horvát-Magyar Párt Kaszinója. Ugyan kinek volna fontos? Egyébként a Felsővárosban. A Demeter utca 1. alatt, ahol most a Természettudományi Múzeum van. A telket Bornemissza Kristóf, a báni ítélőtábla ülnöke vásárolta meg a XVIII. század közepén, akinek 1769-ben már háza állott itt. Azután a század végén Antun Pejayevi´ gróf olyan épületet húzatott föl, amelynek táncterme is volt. 1797-től 1834-ig német nyelvű színházi előadásokat tartottak itt. Az utcát is Színház utcának hívták régen. Valahol még láttam kétnyelvű, német–horvát utcanévtáblát. 1845-ben vásárolta meg a Kaszinó Egyesület az épületet. Később állami hivatalnak vették meg, azután húztak rá még egy emeletet. Nem nyomoztam utána, hogy meddig működött itt a Kaszinó. A magyar–horvát kiegyezés utáni évtizedekben az Unionista Párt vette át a Horvát-Magyar Párt szerepét. Valószínűleg az ő Kaszinójukra idézte föl az első világháború után visszaemlékezéseiben Imbro Tkalac: „A Kaszinóban a német újságok mellett kizárólag csak magyarok voltak, de ezek közül az urak közül senki nem értett magyarul.” Nem lettek ők magyarok, nem is akartak azok lenni. Csupán egy politikai irányt követtek. Úgy képzelték, hogy jobb lehetőséget jelent Horvátország számára az államközösség Magyarországgal. Legalább 160-170 éve rajtuk van a gúny és a kemény kritika bélyege. A horvát történelem nemzeti narratívája kirekesztette őket. Nem nekünk, magyaroknak kellene újra mérlegre tennünk, miben tévedtek, miben volt igazuk. A közös múlt egyik föltárandó szelete.

Az előadóteremben

Egyedül vagyok. Összezárva a hallgatókkal. Egy-egy évfolyamon van húsz-huszonöt, sőt még több magyar szakos hallgató is. Hogy hányan jönnek előadásra, ez éppúgy, mint nálunk, úri kedvüktől függ. Az első alkalmakon többen, az idő múlásával egyre gyérebben, a szemeszter vége felé azután megint szaporodik a számuk. De a kedd reggel fél kilenckor kezdődő előadáson rendre csak ugyanaz a három hölgy. Pedig a többi tizenötnek is kell majd vizsgázni. Nekem a másod-, harmad- és negyedévesekkel van dolgom. Nem könnyű. Különösen a másodévesekkel nem, ugyanis a többségük semmilyen magyar nyelvismeretet nem hozott magával. Kettő-három ha van egy évfolyamon, aki otthonról ismeri a nyelvünket. A többiek sülthorvátok. Az ország minden sarkából. A bemutatkozó első előadáson elkérdezem, ki honnan való. Két jellegzetes csoport mindig: a határvidékieké és a zágrábiaké. Kaproncán, Verőcén, Csáktornyán vagy Varasdon mégis mást jelent Magyarország, mint a déli szigetvilágban. Úgy jönnek ide ezek az ifjú horvátok a magyar kultúra, irodalom kapujához, hogy legfönnebb csak fölületes tudásuk van arról, milyen is ez a különös nyelv, kik voltak, mit írtak az írói. Azt sem könnyű kifürkészni, ki miért választotta a magyar szakot. A Bölcsészkaron itt két szakjuk van a hallgatóknak, sokan egy meglévő „fő” irányhoz kerestek egy másikat, ahová nem annyira nehéz bekerülni. Írásbeli felvételi vizsgát ugyanis nem magyarból (mert miből?), hanem horvátból kell tenni. Van, akit az egzotikum vonz; van, akit a jószomszédság elmúlt évtizede, a magyar szakos diploma gyakorlati használhatósága; van, akit a közös történelem. Az irodalomtörténeti előadásoknál talán még a történelem segít valamelyest. Az új alkotmányban olvasható a magyar–horvát unió megszületésének és a magyar–horvát kiegyezés dátuma. De hallgatóink általában igen keveset tudnak a történelemről. IV. Béla, Mátyás király esetleg kivétel, meg 1848 és Kossuth. A történelem szakosok gyakran segítenek egy-egy esemény, személy jelentőségét megmagyarázni. A XX. század horvátországi szellemi horizontján alig-alig tűnt föl valami a magyar kultúrából.

A második évtől hallgatnak magyarul magyar irodalmat. A felvilágosodás és az egész XIX. század irodalma a két szemeszter témája. Kemény dió. Készítünk horvát vázlatokat az előadásokhoz. Lassan beszélek. Próbálok a kulcsfogalmaktól elindulni. Írok a táblára. Széles mozdulatokkal magyarázok. Kérdezem őket, készséges, jóindulatú hallgatás, nincsenek hozzászokva az interaktív módszerhez. Szinte elképzelhetetlen számomra, mi jut el a másodévesekhez abból, amit mondok. Csokonai, Berzsenyi. Megbeszéljük a kolléganőkkel, milyen verseket elemezzenek a szemináriumon. Bizony néha keserves kipreparálniuk a hallgatóknak a Tartózkodó kérelem vagy A közelítő tél sorait. Mert én is úgy képzelem el, hogy egy minimális kánon szövegeit alaposan meg kell ismerniük. A legnehezebb a másodéveseknek előadni magyar irodalmat. Jobb nyelvi fölkészültségre van szükség. Emeltük is az első évfolyam nyelvóráinak a számát. Egyre jobban erősödik bennem az a gondolat, hogy az első évben olyan történeti-művelődéstörténeti alapozásra van szükség, amelynek segítségével kezdenek eligazodni a magyar kultúra és mentalitás világában. Ez hol jobban, hol kevésbé jól sikerül. El lehetne olvastatni horvátul (persze abból a kínálatból, ami le van fordítva) néhány olyan klasszikus szépirodalmi művet, amely alkalmas erre a bevezetésre. Például az Egri csillagok vagy Illyés Gyula Petőfije. Ami sokat segít, az a horvát művelődés és irodalom párhuzamai. A „nemzeti” romantika hasonló életérzése, az irodalom nemzetet teremtő funkciója például. A hosszabb szövegek „föltörését” igazából a harmadik-negyedik évfolyamban lehet megpróbálni. A negyedik év az utolsó (igaz, kevesen végzik el tanulmányaikat négy év alatt, a diákoknak hat éven át járnak kedvezmények), ekkor kerül sorra a régi magyar irodalom és az 1945 utáni. Itt már jóval könnyebb az előadó helyzete, az is kiderül addigra, ki veszi komolyan magyar szakos stúdiumait. Persze a kellő nyelvismeret alapvető követelmény. Előfordult – igaz, nagyon ritkán –, hogy azért nem voltam hajlandó az illetőt levizsgáztatni, mert negyedévesen nem tudott annyira sem magyarul, mint amennyire nálunk a középfokú nyelvvizsgához kell ismerni az idegen nyelvet.

Hogy milyen eredménnyel próbáltam a magyar irodalom történetét közvetíteni – legyek nagyképű: hatástanulmányok híján nem tudom megmondani. Az eredményt persze lehet valamelyest azzal mérni, ki hová került. Éppúgy, mint nálunk, a bölcsészhallgatók sokfelé szétszóródnak a munkaerőpiac kínálata szerint. Az mindenképpen biztató, hogy néhányan fordításra kezdik adni a fejüket, bármilyen nehéz kenyér is az, ha szépirodalomról van szó. Örültem minden egyes „magyar” folyóiratszámnak (több is volt belőle), amelyben ott voltak hallgatóink fordításai. Természetes, hogy – annyi évtized után – Horvátország föltöltötte hivatalait, intézményeit (például vasúttársaság, posta, távbeszélő-vállalat) magyarul felső fokon tudó munkatársakkal. De azt hiszem, legtöbb végzett hallgatónkat az oktatásügy és az idegenforgalom foglalkoztatja.

(Folytatjuk)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben