×

Az utolsó (hadi)hajók

Határ Győző: 2984

Bodor Béla

2009 // 03
De két hajó szeli még küzdve,
Lesve és űzve
Egymást tépett lobogókkal: a fáradt
Félelem s a hetyke utálat.
(Ady)

Két éve már, hogy meghalt Határ Győző, de írásos hagyatékából kikerült még egy kötetre való vegyes, jobbára prózai apróság, amit (a fülszöveg tanúsága szerint) maga szerkesztett és válogatott. Meglehet, elfekvő merevlemezekről és papírokról össze lehet gyűjteni hasonló kollekciókat, de (igyekszem mértéktartóan fogalmazni) remélhetőleg nagyjából a végére jutottunk annak a sorozatnak, mely az író szellemiségét semmihez és egymáshoz sem kapcsolódó fragmentumokban jelenítette meg. Azután lassan elgondolkodhatunk azon a (szeretettől ránk parancsolt) beleegyező hallgatással tudomásul vett szerzői önítéleten is, mely szerint a Határ-életmű súlypontja az Özön közönyre és az egyéb bölcseleti munkákra esik, ezek mellé állítható a csupán gondolatritmus tagolta versprózák java, a kötött formájú versek közül valamennyi és a regények közül a mesterdarab, a Köpönyeg sors. A többi akár ne is lenne. (Bár legyen azért; Határ, mint minden valamirevaló író, minden elveszett sorát fájlalta, és neki bizony teljes regényei égtek el az ostrom alatt, kritikáiban, kisesszéiben pedig a kiadói válogató vágott rendet, aki az Irodalomtörténet című összeállítás maradékát, egyetlen példányban megmaradt szövegekből egy vaskos kötetre valót, egyszerűen a szemétbe dobta.) Mindig sikerült felbosszantanom, ha regényeit (különösen a Pepitó és Pepitát vagy az Éjszaka minden megnőt) dicsértem. Filozófiáját vagy inkább bölcseletét tartotta a legtöbbre, és ha ezt az utolsó összeállítást nézzük, itt is jobbára efféle fragmentumokat találunk. Ámbár ez nem ennyire egyszerű.

Határ írásművészetében a bölcselet, a széppróza és a költészet egyfajta szimbiózisban él. Nemcsak azonos gondolatok, de sokszor meglehetősen hasonló nyelvi elemek és megoldások is kimutathatók a különböző műfajú szövegekben. Határ filozófiájáról szóló írásában Bohár András (Aktuális avantgárd: M. M.) látványosan szemlélteti „a regény, a dráma és a líra műfaji orientációit”, valamint „a különböző időmetszetekben megmutatkozó kérdésfeltevések azonosságát és különbözőségét”, amikor egymás mellé helyez egy-egy idézetet Az Őrző Könyvéből, a Golghelóghiból és a Panegürikon című versből. Mindhárom idézet az életnek mint ugrásnak a metaforáját bontja ki, és első ránézésre lehetetlen eldönteni, hogy melyik citátum milyen műfajú szövegből származik, jóllehet az alaposabb elemzés megmutatja az értekező, a monologikus és a lírai-indulati elemeket a töredék szemelvényekben is. A 2984 rövid írásai attitűdjüket és nyelvhasználatukat tekintve hasonlóan összetettek, ugyanakkor magukban véve is kevert műfajúak. Ez elsősorban a szövegek narrátorának stilizáltságában mutatkozik. Határ nem vállal teljes nézetazonosságot szövegeivel, azokat erősen jelzett formában egy fiktív, nemritkán mesékből vagy utópikus regényekből ismert sztereotípiákkal jellemzett szereplő szájába adja. Ilyen a Szemesnek áll a világ ciklus „feljegyzéseinek” elbeszélője, Pertinax őrtorony-felvigyázó, aki 2584 napéjegyenlősége idején írja naplójegyzeteit, és a képzeletbeli szituációban ezekre bukkan rá a megnevezetlen másodelbeszélő 2984 nyárderekán, amikor padláslomtárát rendezgeti. Az olvasó azt gondolná ezek után, hogy maga a könyv sem más, mint ez a paksamétányi iromány. És csakugyan ez lenne az optimális megoldás. Sajnos, a szerzőnek ideje, kedve, ereje erre már nem volt, így a képzelt szituáció nem válik rendezőelvvé, megmarad ironikus gesztusnak. De ezt a karnyújtásnyi távolítást is csak üdvözölhetjük.

Mert azonosulni Határ gondolataival nemigen lehet. A keserűségét, félelmét és utálatát persze könnyű megérteni. Írásainak visszatérő motívuma annak a veszélynek az érzete, amit a muszlim terroristák a világra hoznak. (Nota bene: ez a „muszlim terrorista” éppen olyan kevéssé politikailag korrekt kifejezés, mint a „cigány bűnöző”, bár Határ szűkítőleg a mahabitákat nevezi meg többször mint első számú közellenséget, de ez sem igazságos.) Megosztottság című rövid írásában azt fejti ki, hogy a világban kétféle fundamentalizmus áll szemben egymással. Az egyik persze a muszlimoké, a másik (ezt számos más írásából rekonstruálhatjuk) a kereszténységen belüli, elsősorban amerikai protestáns világboldogító fanatizmus. Polémiájuk elcsüggeszti. Több írásban találkozunk azzal a gondolattal (persze ezek nem Határ közvetlen kijelentései, hanem kitalált és mentalitásukban karikatúraszerűen megalkotott szereplők nyilatkozatai), hogy a „Nyugatnak” nincs más lehetősége: a terroristák országát földig rombolni, salakká perzselni, minden terroristáért nemzetét büntetni, minél kegyetlenebbül és minél hamarább. Hivatkozási alapja a Római Birodalom, ahol szokás volt hasonló esetekben tekintélyes polgárok közül túszokat szedni és őket lemészárolni. Csak hát egyrészt nem azonosak az erőviszonyok (ezúttal nem a világbirodalom áll szemben renitens népecskékkel, hanem négy-öt nagyhatalom egymással, fenntartva a keresztbe-kasul szövetkezés előre láthatatlan lehetőségeit), másrészt (mint másutt írja) akkor sem lenne béke, ha az utolsó muszlimot felakasztanák az utolsó keresztény beleire, az utolsó papot az utolsó kommunista beleire, és így tovább.

Határ a legmélyebb szkepticizmussal tekint az emberiség jövőjére, mert a kivezető utat meg kellene látni és végig kellene járni. Erre pedig az ostoba és állatian ösztönös embert alkalmatlannak találja. A „megoldások”, melyeket politikai/társadalmi tárgyú írásaiban kínál, nem cselekvési javaslatok, hanem (Parti Nagy kifejezését kölcsönözve) mintamondatok. Olykor még játszik, sakkozik is velük, mint például ezzel: „a »Hülyegyerek Emberiség« és a »Demokrácia« két olyan, homlokegyenest ellenlábas tétel, amely kölcsönösen kizárja egymást.” Ez a töredék mondat a könyv 74. oldalán önálló cikk gyanánt szerepel, de Juriszprudencia cím alatt egy pár sorral hosszabb glossza záró félmondataként visszatér, és korábbi munkákban is találkozhattunk szó szerinti vagy kissé másképp fogalmazott előzményeivel. Határ korábban sem kerülte az önismétlést, de itt más szerepe is van: ez a sajátosság a könyv naplószerűségét hangsúlyozza.

Levezethető ez a szkepszis Határ bölcseleti gondolkodásából, de nem azonos sem azzal, sem a társadalomról való tényleges vélekedésével. Határ filozófiai gyakorlata ennél a világrosszalló morgásnál hasonlíthatatlanul mélyebb és összetettebb. „…a bölcselet a tanácstalanság privilégiuma”, mondja, és bár a filozófiai rendszeralkotás lehetőségét mindig elutasította, rendszeres (szisztematikus és metodikus) gondolkodás nélkül ő sem képzelhette el a bölcseletet. A tanácstalanság persze kérdések megfogalmazásához vezet. Ez a filozófia értelme. A 2984 fragmentumainak szerzője azonban már nemigen tesz fel kérdéseket. Vajon miért?

Régen, még Az ég csarnokai egyik fragmentumsorozatában (nota bene: Hülyegyerek emberiség cikluscím alatt) mondta: „A pszichológia, mint tudomány, a tudatlanság fényűzése”, aminek fogalmi homályát az idegtudomány fogja leváltva megvilágosítani. Éppen ilyen helyettesítő elmélkedés az a félig fikciós töredéképítkezés, az a szerepjátékosan szituált narratíva, amit különösen utóbbi fragmentumköteteiben, a Haza a magasföldszinten-ben, az Alapigazságaink, melyek minden alapot nélkülöznek-ben és jelen összeállításban Határ az olvasók elé állít. Szkepszise szakszerű kutatásokért, lyukfogalmai tudományos terminológiáért kiáltanak. Természetesen léteznek is ilyenek, de nem a Nietzsche, Cioran és még kevésbé Montaigne nyomában járó bölcselkedés, hanem a Husserl és Wittgenstein paradigmáiban rigorózusabban építkező fenomenológia, nyelvfilozófia, a szociológiával és egyéb társtudományokkal határos kognitív stúdiumok és tudományfilozófiai diszciplínák keretei között. Ezekbe pedig Határ nem ment bele, és nem ment volna akkor sem, ha még kilencven éve lett volna rá, mert baromira unta őket.

Röviden: úgy gondolom, hogy a 2984 és rokon könyveinek szövege nem filozófia, hanem epikus mozzanatokkal fiktív beszédpozícióba helyezett esszéisztika. Nem mondhatom, hogy minden nárcizmustól mentes, de (és némiképp éppen ezért) hiteles, világosan egy adott személyiséghez köthető, érzelmekben és indulatokban éppannyira, mint gondolatokban gazdag énbeszéd. Ilyen, amikor teológiai vagy történelmi kérdéseket taglal, de ilyen akkor is, ha többé vagy kevésbé kedvelt pályatársairól, Weöres Sándorról, Hamvas Béláról és másokról mondja el véleményét. (Határ Győző életében rossz néven vette, ha esszéistának tituláltam, de rosszallásának tárgya nem a gondolatkísérlet maga volt, hanem „az a »lila próza«, amelyben esszéirodalmunk úszik – és lubickol”, ahogy egy levelében írta. Szeretném itt is leszögezni, hogy ezt a titulust nem becsmérlő, csak elkülönítő megnevezésként használom. Ő maga sem örült volna, ha munkáit Habermas és Heidegger között találja az utókor könyvespolcain.)

Persze azon el lehet gondolkodni, hogy ez az esszéisztika kirajzol-e valamifajta koherens világmagyarázatot, illetve hogy a benne megmutatkozó általános szkepszis kapcsolatba hozható-e a hasonló hívószavakkal jegyzett bölcseleti törekvésekkel. Az a benyomásom, hogy ezekre a kérdésekre nem adható ellentmondásmentes felelet. Mert egyrészt ez az attitűd mindenképpen több vénemberes puffogásnál. Másrészt viszont az, amit Határ nyelvi előadásmódjában szkepszisnek nevezünk, nem rokon az ókori szkeptikus törekvésekkel, tehát nem ismeretelméleti kategória. Némely lehetséges analógiák révén összekapcsolható bizonyos kommunikációkritikai elgondolásokkal, melyek a mindenkori másik megértését és érzéseinek a magunkéhoz hasonló megismerhetőségét tartják képtelen vagy legalábbis kétséges vállalkozásnak, de ezekkel sem áll szoros korrelációban. Elsősorban Lévinasra gondolok, bár a Tóra fogalmi hálózatában mozgó filozófust együtt emlegetni az Istent gyakran trágárul káromló Határral elég furcsa gondolat. Igazából Derrida juttatta eszembe ezt a lehetőséget, amikor ezt mondja Lévinasról gondolkodva: „…csönd takarja azokat a szabályokat és sémákat (…), amelyek biztosítanák számunkra a »jobb« vagy kevésbé rossz közvetítéseket: egyfelől a messiási vendégszeretet etikája vagy szentsége, és másfelől a »békefolyamat«, a politikai béke folyamata között” (Istenhozzád Emmanuel Lévinasnak). Az az ellentmondás, ami abban mutatkozik, hogy (kilépve a vallási nomenklatúrából) nincs a kezünk ügyében az a nyelv, amely az ethosz fogalmi szigora és a kompromisszumok toldozgatásával élő politika között fogalmi áramlást alkothatna, és mégis „léteznie kell, le kell vezetni az etikából egy jogot és egy politikát” (Derrida, uo.), illetve a hülyegyerek emberiség és a demokrácia önmagának ellentmondva létező valósága egyfajta párhuzamot rajzol ki Lévinas és Határ mentalitása között. Lehetséges, hogy ezt a lehetőséget majd alaposabban meg kell vizsgálnunk, de elsősorban a Golghelóghira és az Antibarbarorum libriben összegyűjtött szövegekre támaszkodva. (Utóbbi cím akár a Derrida–Lévinas dialógusra is utalhatna: „…a demokrácia »jobb«, mint a zsarnokság. A »politikai civilizáció«, »képmutatásával« együtt, »jobb«, mint a barbárság”, interpretálja Lévinast Derrida.) A 2984 azonban érdemben nem változtat ezen a lehetőségen; nem teszi sem sürgetőbbé, sem végképp okafogyottá.

Van viszont néhány írás ebben a kötetben, ami az építész, a zeneértő, az emlékező Határ Győzőt villantja fel az őt ezekről az oldalairól bizonyára kevésbé ismerő olvasók előtt. Élvezettel olvastam újra, és befejezésül ezt szeretném kiemelni, a Budapest és az ő épületállaga című kis visszaemlékezést. Az 1930–40-es évek légkörét nehéz lenne ennél elevenebben felidézni. A történet hőse privát megrendelésekben kedvére válogató, munkáját élvező és vidáman éldegélő fiatal építész, aki a gárdista termetű hölgyeket kedveli, és, úgy tetszik, vonzódása gyakori viszonzásra talál. Ha jól számolom, 1940–41-ben váratlanul hatalmas állami megbízást kapott: vezető szakembere lett annak a munkacsoportnak, melynek feladata volt Budapest teljes épületállományának felmérése, mégpedig, amennyire kivehető a szövegből, nemcsak alaprajzok szerinti mappációja, néhány adat rögzítésével, hanem rajzokkal való ábrázolása és a mintegy két és fél évi munka másfél mázsányi anyagának archiválása. Az erről és egyéb építészeti emlékekről beszámoló írás remek képet ad a háborútól magát fényévekre képzelő Budapestről. A kis emlékezés évtizedekkel későbbi eseményeket elbeszélő második része aztán az operettben élő város mellé teszi az összehasonlító anyagot is, egyenesen a taplórealista Angliából. A leedsi Városháza az építész Határ régi, de csak tervekről, rajzokról ismert szerelme volt. A személyes találkozás azonban kiábrándító. A „carrarai márványba kívánkozó” tervet ugyanis rikítóan „snassz”-angol módra „hitvány stukkóból hordták fel, ésde oly csiricsáré tarka színskála szerint kigyönyörítve, hogy ilyen ökörvér-veres akantuszleveleket, cinóberpiros párkánykonzolokat és vásári arannyal lehugyozott angyalszobrokat ennyire vidékies-giccsesen és égetni való félresikerülten csak a förtelmes máltai katolikus templomokban látni”. És a hatvanéves, többszörösen lesittelt hazájából-menekült úgy emlékszik: „…ha nem restelltem volna, a fülébe ordítom fiatal kollégámnak: – Látod, pajtás, ez az, ami nálunk másképp van!…”

Ez a keservesen groteszk mondat a maga többszörös önellentmondásával maradéktalanul kifejezi Határ életének és gondolkodásának paradox természetét. (Magyar Napló, 2007)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben