×

Valahol otthon? Ezen a világon?

Deák Júlia: A pincebérlő

Alföldy Jenő

2009 // 02
Deák Júlia „pincebérlőnek” nevezi kisregényének hősnőjét. Miután elolvastam ezt a valószerűtlenségében is mélyen igaz művet, eszembe villant Lengyel József egyik esszéje, amelyet Charles Dickens A Pickwick Klub című regényének főszereplőjéről írt. Mindent megtudtunk a jeles úr jelleméről, a gonoszok és a közönyösök világával folytatott elkeseredett küzdelméről, de továbbra sincs fogalmunk róla, kik a hozzátartozói, milyen volt gyerekkora, ifjúsága, voltak-e szerelmei, s egyáltalán, miféle egzisztencia ő. Deák Júlia pincebérlő hölgyének sem ismerjük életkorát, foglalkozását, nem tudjuk, milyen a családi állapota, szakképzettsége, miből tartja fenn magát. Még a nevét sem tudjuk. Érzékeny lelkületéről azonban világos elképzeléseink lehetnek: irtózik a modern élet zajos és áttekinthetetlen zűrzavarától, az ésszerűtlen intézkedések merev és kiszámíthatatlan rendjétől. Úgy érzi, hogy a társadalom a személyes integritásában sérti meg minduntalan, s ezért el akar bújni előle. Kilétét egyetlen pontból világítja meg az író: „pincebérlő” mivolta felől – de ebben a viszonylatban feltárul a hölgy egész egyénisége. A szerző tárgyilagosan és elfogulatlanul beszélteti belső monológjaiban, s ehhez finoman megkettőztette a pincebérlő beszédmódját. Vallomásai nemcsak arról szólnak, hogy milyen viszontagságokon megy át, hanem az írói kommentárt is kifejezik. A pincebérlő intelligens hölgy – pontosan és árnyaltan mondja ki a külvilág brutális támadásaira adott válaszait, s ezek abszurditásukban is szükségszerűen hatnak. A megbomlott világrend a hozzáidomult tömegember szemében érthetetlen viselkedésre készteti azt, akinek az elmeállapota és érzelemvilága ép maradt.

Első megnyilvánulásától az utolsóig érezzük, hogy a pincebérlő mással össze nem téveszthető, szenvedélyes, céltudatos és meglehetősen öntörvényű ember. Céltudatosnak a pincéhez való ragaszkodása és a viselkedése mutatja, egyebekben élhetetlen, alkalmazkodásra képtelen egyéniség. Idegenül mozog a világban, de a társadalom értetlenségét s erőszakos elutasítását határozott lépésekkel igyekszik megelőzni. Kudarcra ítélt akciói az örök vesztesek közé utalják. Ám hogy milyen cél vezeti abban, amit megszállottan szeretne elérni, s miféle dolga van a sötét, elhanyagolt helyiségben, arról kevés sejtelmünk van. Vélhetőleg csak szemlélődik a félhomályban emléktelenül, céltalanul és megkönnyebbülve, mint egy Budapestre tévedt jógi.

Nemcsak a József Attila-i szörnytársadalom mai öntőformáitól, hanem önmagától is elidegenedett. Idegenné vált számára önnön múltja is. Régi fényképeit viszolyogva forgatja, a hozzájuk fűződő emlékeket kínosaknak érzi, szinte undorral töltik el. Hát még a városrész, ahol mindennapjait morzsolja: évszázados vadgesztenyefákat vágtak ki, a régi, hangulatos kertvendéglőt lebontották, helyükön a korunk szellemét reprezentáló főintézmény, az új Bank emelkedik. „Egyik pillanatról a másikra piros kabátos bankfiúk fogadták a tanácstalan belépőt, egészen fiatal, tenyérbemászó bankfiúcskák, akik a hihetetlenül magas fizetéseiktől megkótyagosodva, nesztelen léptekkel közlekedtek öltönyeikben a márványoszlopok között, és lenéző udvariassággal beszéltek a bőrfotelekben feszengő, nyűtt klienseikkel.” A kép ismerős, találó. Akárcsak az, hogy a hölgy lakóhelyének közelében virágzó gyümölcsösöket dózeroltak el, helyükön betongyűrűk, kábelhengerek és munkagépek sorakoznak… A fák kifordított gyökerei közül előjön egy termetes zöld gyík, meredten bámulja a sztráda forgalmát, s olyannyira nem érti, hogy hol van, mintha más bolygóról csöppent volna ide.

A hölgy menedékkereső indítékát csak akkor fogalmazza meg a szerző, amikor már birtokba vette vágyva vágyott azilumát, a pincét: „A méteres vastag, boltíves falak között végre oda kerültem, ahová mindig vágytam, eljutottam az engem mindentől megvédő bunkerembe.” Nem mintha a háborútól, bombáktól rettegne kórosan – régen volt, a hidegháború idején, hogy békepropagandával ijesztgették az embereket. Más időket élünk, csak egy dolog nem változott: most is az agresszív embereké a világ. Ők értik a dörgést – egyik kezükkel lakhatatlanná teszik a világot, a másikkal pedig üvegpalotáik foglyaivá teszik a kiszolgáltatottakat. Menedékünktől – a biológia nyelvén mondva: élőhelyünktől – megfoszt a konzumtársadalom, szemünket a műmárvány, az acél és az üveg hamis csillogásával, fülünket a dübörgő gépek és az őket is túlharsogó gépzene lármájával sokkolja. S úrrá lett a társadalmon egy természetellenes szokás: a reklámozott meztelenség kultuszával a puszta testi létezést is hitelteleníti. A meztelenség immár „a nem létező titkok anatómiai pontosságú feltárása, s a valódi titkok elüldözése”. A rejtekhelyre azért van szüksége a hölgynek, mert itt mentesülhet a kényszerektől, zavartalanul hallgathatja „testének belső alapzaját”, lélegzését s vérköreinek suhogását. Elege van az arctalan és emléktelen, közönyös vagy tolakodó világból s elfogadhatatlan törvényeiből. Nem hajlandó többé alkalmazkodni. Ezekért kell neki a mélyre ásott, vastag dongafalakkal kibélelt pince.

Nem puszta szeszélyből keres védettséget és csöndet. Csődhelyzetbe került, kifizetetlen számlái reménytelenné tették jövőjét – bujkálnia kell a lakáshivatal emberei és a számlaellenőrök elől. Magányát senki nem oldja fel, a sorstársának vélt özvegy, a „pulis nő” sem tud rajta segíteni, s a privatizálás során tulajdonossá vált lakók is ellenségesen méregetik az új bérlőt, mindent megtesznek, hogy kiutálják a jöttmentet. Az ügyvéd ördögi ötlettel vet véget a pincelakó nemkívánatos jelenlétének: befalaztatja a szellőzőnyílásokat. A pince levegőtlenné válik, a felgyülemlő nedvességtől mindent elborít a penész. A régiségkereskedőtől megőrzésre átvett, ódon hangulatukkal megnyugtató bútorok rövidesen tönkremennek, a helyiség lakhatatlanná válik.

Nem úgy van berendezve az új világ, hogy menedéket adjon a menekülőnek. (Vajon volt-e valaha, Kosztolányival mondva: Caesar, Napoleon korában? A katakombákban meghúzódó őskeresztények, az inkvizíció és a földalatti mozgalmak idején?) A tanács kiutalja a hölgynek a pincét, de nemsokára megsemmisíti saját határozatát. A maffiózónak gyanús holmik tárolására kell a terjedelmes pince, s a zugügyvéd nemhogy megvédené a hozzá fordulót, a gengszter pártjára áll a vitában.

Pedig a nagy változás idején a hölgy nem érezte magát egyedül. Nyolcvannyolcban, nyolcvankilencben ő is lelkesen menetelt a tömeggel, egy ritmusra kiáltott vele, hogy elég volt, hogy jöjjön az új világ. Minden a feje tetejére állt – de valami nem változott: ugyanazok uralkodnak fölötte, mint azelőtt. A tanácstól érkező hivatalnoknő üres, mégis átható tekintete jeleníti meg a régi-új embertípust, a mindenkori hatalom képviselőjét. „Az ilyen szem tulajdonosa szerint az az ember, aki nem az azonnal kézzelfogható saját haszonra törekszik, legyen bármilyen eszmerendszernek is a híve, bármikor veszélyessé válható idióta, akinek az eltávolítása a szerzésre irányuló szorgos tevékenységek és taktikák világából több mint kívánatos.” A hivatalos és az alvilági erők – anélkül, hogy egymást tudomásul vennék – együttes erővel hajszolják végzetébe a hősnőt. Szimbolikus a zárókép, azt sem tudhatjuk biztosan, álom-e vagy valóság, hiszen a dolgok mindvégig a valóság és a szorongásos álom határán lebegnek. A véletlen is segít: a pincében eltörik a főnyomőcső, mindent elönt az ár, lakója úgy sodródik benne, mint egy tavas barlangban, de ő megtisztul, és szabadnak érzi magát. Szivárvány jelenik meg, mint Noé meséjében, de aztán ismét elszürkül a világ. A semmi szabadsága ez, mint amikor a csiga elveszti a házát, s ő maga is megsemmisül.

Az író belülről ábrázolja hősnőjét, saját tapasztalataival ruházza föl – de az egyes szám első személyű előadásmód miatt se gondoljunk énregényre. A pincebérlő belső monológja nem arra szolgál, hogy a szerző a saját kreatúrája közvetítésével fecsegje ki legszemélyesebb érzéseit. A regény szimbolikus mű, főszereplője jelképes figura – a környezetétől elidegenült ember jelképe. A külvilágtól elszenvedett sérelmein és válaszreakcióin az egyéniséget kirekesztő, modern társadalom természetét tanulmányozhatjuk. Egy Garaudy-típusú esztéta azt mondaná, hogy ha már az izmusokat firtatjuk, akkor ez realizmus a javából, mert az elidegenedett és egyéniségellenes társadalom valóságos torzulásairól ad pontos látleletet. Ezt hozták nyakunkra azok, akik a régi ártalmakat rafináltabbakra cserélték. „Finomul a kín.”

Kitérnék azonban a kisregény kulturális hátterére is. Emlékszünk a film aranykorára, Antonioni, Fellini és a többiek elidegenedés-filmjeire, hazaiakat is beleértve. Deák Júlia könyvét olvasva főként a Vörös sivatag, Az éjszaka meg a Nappali sötétség villant emlékezetembe a hatvanas évekből. Antonioni filmhősnői néztek oly idegenül a világra és a többi emberre, mint a pincebérlő. Valószínűleg ők is tehettek róla, hogy nem tanulták meg, vagy nem tudták elfogadni az őket körülvevő élet játékszabályait, s ezért folyamatosan bántalmak érték őket. De Antonioni nevezetes nőalakjai – akiket Monica Vitti és Jeanne Moreau oly felejthetetlenül alakított – nem harcoltak. A pincebérlő legalább mentsvárat épít. Belekapaszkodik a pincéjébe – de ő is elsodródik menthetetlenül. Filmbeli elődei kerek szemmel bámultak, riadoztak a fényűző gazdagság és az ijesztő nyomor láttán, s mivel sem választani, sem változtatni nem tudtak, elveszetten kallódtak, menekültek vagy beletörődtek. Életérzésük egyik fő eleme a csodálkozás és a nyomában támadó undor volt. Szerelmeik nem szakítással értek véget, hanem félbemaradtak. Kivonulásuk a párkapcsolatból kétségbeejtő, magányuk fertőző. A maga módján a hatvanas évek nagyobb része is olyan világfájdalmas és szívszorító volt, mint amilyen Byron és Shelley kora, a napóleoni korszak utáni évtized lehetett.

Deák Júlia hősnője tudatában van annak, hogy mi történt. A rendszerváltás nyomán rohamtempóban importálták a nyugati világból azt, ami rossz, és az arra épülő hatalomnak és híveinek adtak korlátlan szabadságot.

Fellini-filmet idéz a befalazott szellőzőnyílásával levegőtlenné vált pince. A Róma egyik jelenetében a régészek ókori termet tárnak fel a föld alól, s amikor a kétezer éves falfreskók a modern metropolisz romlott, savas és benzingőzös levegőjével érintkeznek, a szemünk láttára semmisülnek meg az antik ábrák. A pincében elhelyezett régi bútorok is a gyorsított filmfelvételek módján dobják le díszeiket, furnérozásuk felhólyagosodik, lapjaik meggörbülnek. Az időt úgy kezeli Deák Júlia, ahogy a lélekben zajlanak le a folyamatok: végtelenbe nyúló pillanatokkal és percek alatt lepergő évekkel, hónapokkal.

Az író emlékeiben őrzi azt az életérzést, amelyet a korábbi évtizedekből magával hozott, de emlékképeit és vízióit a mai élet lényegének megragadására használja. Ha régen a romlás előjeleit érzékelték a kor látnokai, akkor Deák Júlia már a kifejletet rögzíti látomásaiban.

Ha lassan és késlekedve is, végre a nyolcvankilences korszak múltával is megszületik a tiltakozás irodalma. (Szignatúra Könyvek, 2008)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben