Csecsemőbefőtt?

Van-e önnek kapcsolata? Van-e önnek állandó kapcsolata? Van-e önnek állandó, szélessávú internet-kapcsolata? Annyi minden szól manapság a kapcsolatról, kapcsolatokról. Hányan írják az iwiwen, hogy „kapcsolatban” élnek! „Jó, akkor kapcsolatban maradunk”, mondjuk sok ismerősünknek, közvetlenül mielőtt tökéletesen elfelejtenénk őket. Internetes címlistáinkon hemzsegnek a nevek, időnként nem tudni, ki kicsoda. A farzsebünkben hordott mobilba gyömöszölve egy fél világ: „az ön memóriája megtelt”! Felszállunk a buszra, és rögtön van negyven szemkontaktunk: többnyire közömbösek, esetleg utálkozóak, ha szerencsénk van, cinkosak is. Az ügyeskedők még a tömegközlekedésben is kapcsolatra hajtanak: „figyelj, lécci, irtó jól áll neked ez a ruha, nem adnád meg a telefonszámodat?” Vesztenivaló nincs, legrosszabb esetben a pofon is kontakt: kapcsolat a nő tenyere és az arcbőrünk között. Manapság, ugye, a távolságok zsugorodnak, a vonatok repülnek, a repülők sebesebbek, mint a gondolat. Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, és pont ott vagyunk. Londonban, Párizsban, Koppenhágában. Hunyorgunk, szédülünk, nem ott vagyunk, ahol vagyunk. Mint az egyszeri indián, akinek egy autóút után le kellett ülnie, és megvárnia, amíg a lelke is odaér, ahová a teste már megérkezett. A tévéhíradó elején szemfényvesztő szinkron snittsorozat mutatja, hány fok, hány óra, mekkora légnyomás és szélerősség van épp abban a pillanatban Honoluluban, Bejrútban vagy Sydneyben, mit játszik a helyi operaház, melyik nemzetközi sztár klónja lép fel az arénában. Közben látjuk a honolului, bejrúti és sydneyi utcák forgalmát, a megállapíthatatlan márkájú és rendszámú autókat, a hangyányi gyalogost, aki mit sem sejt arról, hogy csodálatos zebrán-átkelési mutatványát milliók nézik lélegzet-visszafojtva a tengeren túl. Hihetetlen, a népszerű kötéltáncos kötél nélkül kel át a puszta úttesten! Tapsot neki…

Vegyük azonban szemügyre az itt kiállított képek közötti kapcsolatot. Az összes fotó interneten keresztül libegett ide hozzánk a világ különböző részeiből. A tárlat címében jelzett lebegésmotívum itt is, ott is visszaköszön.

Eiter Tamás például, akár francia kollégája, Yann-Arthus Bertrand, maga is készíthette volna természetfotóit egy helikopterből kicsüngve, hevederekkel a mélység fölé szíjazva. A fénykép megörökítőerejének köszönhetően a fotós lemászhatott onnan, a magasból, nincs már szükség rá, hogy több műszakban ott lebegjen, hiszen a szeme mindörökre ott függ, kölcsönvehetjük, ahányszor akarjuk. Még pénzt se kell bedobnunk, mint a várak mellvédjén álló, irányítható távcsövekbe.

Állandósított lebegést, síkban kiterített, lefagyasztott ugrást láthatunk Jan van Holleben képén. A két gyerek önfeledten játszik, de amit mi játéknak látunk, azt ők átélik, abban élnek, az számukra az élet. Ők valóban ugranak, kísértik a mélységet, mi tréfát látunk csak az egészben. Onnan nézve, ahol ők vannak, mi vagyunk Eiter Tamás képének odalenn ténfergő, hihetetlenül nehézkes elefántjai – túl sokat törődünk a gravitációval. (Julian Beever belga asztfaltrajzművész képes hasonló illúziókat rajzolni pasztellkrétával: a sík betonon többemeletes mélységek nyílnak meg, pókemberek röpdösnek, tűzoltók oltanak égő házakat, szirének lubickolnak a tengerben.) A kőkemény valóság alól kikukkant a fantázia, melyről nagyképűen mindig azt gondoljuk, nem létezik. Legnagyobb önhittségünk persze nem is ebben áll, hanem abban, hogy ezzel párhuzamosan meg vagyunk róla győződve: na, mi viszont létezünk, s csak mi létezünk igazán!

Lebegnek Carlis Fridlund befőttesüvegbe zárt gumibabái is. Lebegnek a semmiben, a mindenben, az üvegedény hideg és merev, mondhatni, frigid anyaméhében. Preparátumok? Mind azok vagyunk a köztes létben, álomban, lázas delíriumban. És elég egy pillanatig elbambulnunk, hogy egészen máshová kerüljünk: ott lebegjünk valahol Fridlund léten túli, morbid kompótlevében.

Lars Erik Berg mólói ott inognak a sarki tél (nappal? éjszaka? éjjel-nappal?) sehonnai terében, teljesen funkciótlanul. Ez a mirelit beach itt, a semmi ágán, ellentétes a tengerről alkotott minden elképzelésünkkel, sehol a tünékeny szerelmek, a koktélok, a szörfök, az izmok, a mellek, a bikinivonalak. Egyenletes vagy lemart acélkék van, meg szürkék, csak a fák belógó tar ágai emlékeztetnek vizesen fénylő, zilált női hajra.

Kádár Levente csendéletein a lebegést a fényképészlátás hozza létre. Nagyon is valóságos halcsontváz és (tippeljünk!) halcsokor nyugszik nagyon valóságos fém-üveg posztamensen. Az optika azonban ellebegteti, kimélyíti, behomályosítja, kikezdi a valóságot. Előhív mögüle egy másfajta realitást, mondhatni, kép-befőttbe teszi, ahogy Berg a csecsemőket, elteszi emlékeztetőnek. A bomlékony szerves testeket romolhatatlan szervetlen talapzat tartja szemünk elé. Mementónak életről és halálról, teltségről és lecsupaszítottságról, pikkelyes testről és mezítlen csontról.

Dorothy Shoes képén stukkóból vagy papírmaséból gyűrt, rögzített felhő lebeg a fekete díszlet égen, belőle számjegyek potyognak. A „falikép” alatt ülő lehunyt szemű figura alighanem az egész kompozíció kiagyalója, az ő fejéből zuhog fölfelé a számok esője, az ő fantáziája gyúrta a drapéria felhőt, mely úgy puffadozik a levegőben, akár képregényfigurák felett a gondolataikkal töltött szövegluftballon.

Nagyon erős összekötő kapocs a képek között az optikai illúzió következetes alkalmazása, avagy a nagyobb érthetőség végett: a MINTHA-effektus. Kovács Milán fotóján az ízléstelen lakótelepi környezet elemei felülről fényképezve MINTHA legójátékok lennének, az emberek pedig zsebre tehető playmobil-figurák. Eiter Tamás gyerekszobában, műanyag elefántokkal, zsiráfokkal, fókákkal, színes padlószőnyegekkel felvett áltermészetfotói MINTHA eredetiek lennének. Rebecca Rijsdijk fotóján a fa ágvillája mögül kikukkantó női fej MINTHA a törzsből nőne ki, fura növényi-humán kentaurt alkotva. Gerard Suk felhős tájában a verőfényes napsütést jelző tábla MINTHA a komor természettel perlekedő, sematikus emberi optimizmust mutatná. Dorothy Shoes megrepedt falfelületét s a krétával ráfirkált, széteső ablakot MINTHA valóban a fekete ruhás nőalak feszítené szét gigászi erővel. Bircan Sayar homályos aktjai MINTHA-testek, netalán lebegő lélekfényképek, impresszionista térfoltok. Fridlund babáiról csak tüzetesebb vizsgálatra derül ki, hogy gumiból gyártott, horrorkellékforma játékszerek, pedig MINTHA valódiak lennének – lebegünk a megkérdőjelezett valódiságuk keltette súlytalanságban. Didier Godmé reptéri kompozícióján a fényfüggöny hátterén felfelé irányuló repülőgépikon MINTHA egy valódi repülőgép alulnézeti képe lenne – ez esetben, ugye, a perspektíva felbillen, és a képen ballagó hölgy hatalmas járólapnégyzeteken egyenesen az égbe igyekszik. Ugyancsak Godmé színházi fotóján pedig a kopasz férfi fejbőrtextúrája jelenít meg képtelen grépfrút-felszínt vagy éppen barázdált földgömböt.

Persze ha egy kép mindössze jól „meg van csinálva”, és létezésének indoka ki is merül megcsináltságában, akkor csupán optikai poénról, sikerült vizuális gegről beszélhetünk, bár persze képszennyezett korunkban ez önmagában sem kevés. Nyilván önök előtt sem ismeretlenek azok a világhálón keringő, illuzionista felvételek, melyek egyikén például egy balett-táncosnő látható, gigászi talpa felől fényképezve: a kislány olyan, mintha függelék lenne saját hatalmasra nagyított lábméretéhez. Egy másikon valaki stílusosan „behajol” egy lánggal lobogó távoli olajtorony előterében, s így a láng mintha alfeléből törne elő. És így tovább. Mindez vicces, de nem több. Kiállításunk legjobb képei hátterében azonban önálló világok születnek. Holleben trükkös, szakadék fölött lebegő két kisgyerekének látványa a halál rafinált, de nagyon is valós szakadékáról beszél. Fridlund csecsemőbefőttje eszünkbe juttatja Swift provokatív javaslatát, miszerint az éhezés és a korabeli nemzetiségi problémák two in one módon megoldhatók az ír csecsemők elfogyasztásával. És vajon nem ugyanígy és nem éppen mi faljuk fel a bolygót s vele csecsemőink jövőjét a civilizáció nevében, még ebben a pillanatban is? Rebecca Rijsdijk emberfejű fatörzse az egyszeri viccen túl a fűben-fában lakó ősszellemek, ember és világ egymásba-gyökerezettségének világába kalauzol vissza. Dorothy Shoes háttal álló, biciklikerékre támaszkodó emberalakja a szürreálisan festményszerű búzatáblán szintén ember és natúra viszonyára kérdez rá. Keréknyompár emlékeztet a sebességre, arra, ahogy beszáguldozzuk a teremtés tereit, a küllők szélrózsairánya pedig jelképezheti bolygónkat is. Nagy fenekünkkel rátelepedtünk Föld-anyánkra, azt hisszük, uralkodunk rajta, míg valójában ő ölel körbe minket. Ezek persze csak értelmezések. A frappáns, olykor meghökkentő felvételek valójában az ábrázolt látványon túlra, párhuzamos univerzumokba röptetik a szemlélőt, hiszen mint műalkotásoknak legfőképpen ez a céljuk.

Ám ne feledkezzünk meg a kiállítás színteréről, az egykori buszváróteremről sem. Vegyük tudomásul, hogy ahogy a képek lebegő kockáit beparkolták ide, a kiállítóhelyiségbe, ugyanúgy az épület elé is nap mint nap menetrendszerűen beállnak a hajdani és mostani buszok böhöm kockái, elhelyezik otromba térkirakósuk elemeit, mozgásuk mozdulatlansággá dermed, izzó fémességük esténként fagyos acélkoporsóvá hűl. Kapcsolatokról beszéltem az elején, ezek hozták létre többek között a kiállítást is, amely köré mi nézőkként kapcsolódunk. Rejtelmes kapcsolatok révén most idegyűlik Székesfehérvár csaknem teljes lakossága, csecsemőtől a nyugdíjasig (az egykori csecsemők ma talán nyugdíjasok), mindazok az utasok, akiket a valaha itt megállt buszok élettartamuk során valaha is szállítottak. És idegyűlnek az éteren át az ismerősök ismerősei, a nemzetközi fotóskoszorú összes mobiltelefonjában és e-mail-címlistájában szereplő összes ismerős. Az ő szemükkel látunk, a mi szemünkkel látnak. Jó, hogy ennyien vagyunk. Jó, hogy tőlünk lépni sem lehet itt. Jó, hogy egy gombostűt leejteni se.

Elhangzott 2008. május 24-én, Székesfehérváron, a Piac téri buszpályaudvar régi várótermében rendezett Kortárs lebegő című print-out kiállítás megnyitóján, megafonon keresztül.