×

Az utolsó lovaglás

Czigány Zoltán

2009 // 02
A nővérem találta ki, hogy lovagoljunk, és mégse. Talán nem kellett kitalálnia, egyszerűen odasodródtunk a Tattersallba, mert a génjeink úgy vittek, mint a metró. Hogy ott szálltunk le, a Keletinél, abban része lehetett apai dédapánknak, akit szintén Györgynek hívtak, akárcsak apánkat, és lovas rendőr volt Győrött; oka lehetett nevelt fia, nagyapánk gyermekkora, amit Szigetben, Győr falusi, a Rába és a Mosoni-Duna, Rábca által határolt részében, lovak között töltött el, s annyira megmaradt benne a lovak iránti szeretet, hogy az ostrom után, mikor már Budapesten volt kazánmérnök, és a Krisztina körúton lakott nagyanyámmal és apámmal a negyedik emeleten, egyszer csak, nagyanyám riadalmával mit sem törődve, elszántan kijelentette, hogy ő elmegy Somogyba lóért, mert megunta a hivatali munkát, és fuvaros lesz, azt ugyan senki sem tudja ma már, miért éppen Somogyba kellett volna menni, ahová végül mégsem ment, s ha ment volna, hol tartotta volna a lovakat; és biztosan benne volt a Keletinél való leszállásban anyám apja is, aki katonatisztnek nevelkedett Kőszegen, egy időben Ottlikkal, Örleyvel, aztán ugyanúgy, mint ők az Iskola a határon végén és valójában, a Hidegkúti úti Bocskai főreálba került, korábbi nevén a Kadétiskolába, s bár a háborúban felderítő pilótaként szolgált, azért lovagolt is az iskola lovardájában, ahol bizonyos helyeken ma is láthatók a harmincas évekből maradt, elkorhadt akadályok, a nem használt vizesárkok mellett, a fedeles csarnok már ipari műemlék, de az istálló kopott, hullámosra lépdelt kockakövét néhány éve leöntötték aszfalttal, viszont ott járnak lovaikkal gyerekeim, dédapjuk nyomában. Őket nem kellett hogy a gének metróra ültessék, elég volt átsétálniuk a szomszéd utcába. Igaz, egy kissé meg volt ez alapozva: lányomat már kétévesen fölültettem egy lóra, Amálra, le is esett róla, és attól kezdve meséltem neki Csodalóról és Kószálóról, aminek aztán sosem lett vége, fiamnak folytattam őket, most pedig mesekönyvekben jelennek meg a jobb történetek. Csak szüleim génjeiből maradt ki a lovak felé hajtó hajlam, így jóval nagyobb voltam már, mint később a gyerekeim, mikor fölismertem ezt a múlhatatlan szeretetet. Ráadásul a mesekönyveimben is ritkán jártak lovak. Ha mégis odasétáltak vagy betrappoltak, akkor sem voltak főszereplők, csak a történet apró részletei, ami nem mérhető egy ló nagyságához és szépségéhez. Paprika Jancsi, Zágon István csodálatos teremtménye, akiről a nagyanyám apámnak és nekem is ugyanabból a könyvből mesélt, aztán feleségem a fiamnak, csirizzel odaragadt ugyan a nyereghez, mindenki bámulta, milyen komolyan üli meg a lovat a vitéz úr, de ez sem a lóról szólt, ahogy az Egri csillagokban elkötött lovak sem voltak a történet főhősei, bár nagyon izgultam értük. Vagyis igazi lóélményem elméletben sem volt, csak a gyakorlatban született meg, mikor az öreg Józsi bácsi a Tattersallban földobott a Kedvesre. Állt a pálya közepén, az ostort úgy tartotta a kezében, úgy lógatta róla a szíjat, mintha csali nélküli horgászbot lenne, aprókat lépve fordult a bérlovasok után, aztán egyszer csak énekelni kezdte, hogy léééé-péés, egyszer nagy terc volt, egyszer kis terc, nyilván a kedvétől függött, de olyan hangerővel adta elő, amit nem néztünk volna ki belőle. Vászonból készült, lapos, sildes, alapvetően drapp vagy porszínű, egykor kockákat alakító csíkokkal díszített sapkája volt, s a lovassporthoz ugyan még semmit sem konyítottunk, azt láttuk, milyen a vége. Úgy emlékszem, harminc forint volt egy vagy háromnegyed  óra. Józsi bácsi aztán földobott Templárra, Csillagra, Fánira, aki mindig leghátul ment, mert rúgott, Monacóra, Szentesre, később Csalfára is, akinek talán egyedül volt még némi saját akarata, az évek óta körben bandukoló, a léééé-péés énekszóra azonnal lépni kezdő lovak között, de nekem mindvégig az első, Kedves maradt a legkedvesebb. A Tattersall elnevezésről azt hittük, valami termet jelöl, talán a fedeles csarnokot. Nagyanyám fiatal korában éveket töltött nővérénél, aki Csehországban, Oberleutensdorfban, német nyelvterületen élt, és mikor apám kicsi volt, és Révfaluban laktak, Győr közelében, ott is sokat beszélt németül, hadd tanuljon a gyerek, ezért családi köznyelvünk teli volt német vagy inkább németes szavakkal, tehát, ami sall volt, az nekünk a der Saalt jelentette, s megkönnyítette ezt a hitünket, hogy sosem láttuk leírva a lovarda nevét. Csak amikor már nem jártunk oda, akkor tudtuk meg, hogy a lovarda több mint száz évvel korábban Richard Tattersall angol lószakértőtől és üzletembertől kapta a nevét, akinek Newmarketben volt a lovardája, ahol az eladandó versenylovak árverése történt, aztán lassanként az egész telivéranyag vevési és eladási forgalma nála összpontosult, majd Európa nagyobb városaiban is létesültek hasonló helyek, melyeket egyszerűen Tattersallnak neveztek el. Még nem tudtam ezt akkor sem, mikor már eleget keringtem Józsi bácsi körül, és arra gondoltam, hogy edzésre is járhatnék, s akkor talán rendesen megtanulnék lovagolni. Az edző nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy az istálló ajtajánál fölállított kisasztalán osztotta be tanítványait, ha tudta, mert esetemben csak nézte rubrikákra tagolt füzetét, aztán halkan káromkodni kezdett, majd méltatlankodva széttárta a karját, rám nézett, és azt mondta, akkor döntsd el, kisfiam, hogy klarinétozni akarsz, vagy lovagolni! Aztán valahogy mégis megoldhatta, mert egy darabig nem kellett döntenem. Apám kísért el csizmát venni, hiszen addig csak cipőben ültem lóra, de ez mégis komolyabb dolognak látszott Józsi bácsi lovas körhintájánál. A portán lehetett használt csizmát venni, hamar találtam is egyet, ami jó volt, a portás lelkendezett, azt mondta, ez Balczó csizmája volt, és jó sokat kért érte. Aztán egy-két hónap alatt kiderült, hogy mégiscsak sok lesz heti kétszer a Kosztolányi Dezső térre utazni, heti kétszer a Keletihez, úgy, hogy közben tanuljak minden napra, és még gyakoroljak is. Valószínűleg még első sikereim előtt hagytam abba a sportlovaglást, mert csak arra emlékszem, hogy kiabál utánam az edzőm: kisfiam, elveszít téged az a ló! Sportpályafutásom után már csak szórakozásból lovagoltam, és csak terepen, mert felfedeztem én is, hogy nincs szebb annál, mint mikor együtt van a természet, a ló és az ember. Sokszor, sok helyen jártam, és ahogy teltek az évek, mégiscsak megtanultam lovon ülni, és máig csodálkozom azokon, akik a díjlovaglást kedvelik, faltól falig mennek, betűtől betűig, átlóváltással, kiskörrel és nem is tudom, mivel. Én sétálni szerettem az erdőben, vágtatni a mező szélén, vadakat, fákat, változó tájakat látni, nem az edzőt és a falat vagy a korlátot. Mintha tengerben úsztam volna, nem úszómedencében. Persze apró léptekkel kezdtem. Csaknem minden évben Balatonszéplakon nyaraltunk, ahol mindig megjelent Vili bácsi, a siófoki sebészprofesszor, és általában elhívott bennünket, mármint a nővéremet és engem, valahová lovagolni, mert ő is és a fia is lovagolt. Először a siófoki lovardában voltunk, talán ott mentem elsőként néhány métert szabad területen, de lehet, hogy nem, csak a nővérem, aki viszont úgy érkezett vissza, hogy le se szállt, míg be nem vágtatott az istállóba, viszont ügyesen lehúzta a fejét. Aztán többször jártunk Endréden, fönn, a dombok között volt az istálló, s gyönyörű helyeken mászkáltunk, a Balaton fölött. Vili bácsi fia, Attila volt velünk azon a nyáron is, és elmesélte, hogyan gördült ki a hanyatt eső lova alól. Budapestről akkoriban Pomáz volt a leggyorsabban elérhető hely, ahol tereplovaglás volt. Nővérem is jött először, aztán legtöbbször egyedül utaztam ki HÉV-vel. Lehet, hogy lovagoltam néhányszor az ugrópályán is, körbe-körbe, de hamar eljött az idő, mikor szóltam, szeretnék terepre menni. Aznap esett kicsit, s nekem felnőttnek számító, huszonéves fiatalok készültek kétórás tereplovaglásra. A lovarda vezetője megkérdezte a csapat vezetőjét, Indiánt, vállal-e engem. Láttam Indiánt korábban, amikor egy betöretlen ló hátán rodeózott, s akkor az is látszott, hogy legalább ötven kilométeres körzetben ő a legjobb lovas. Csöndes volt, alig szólalt meg, akkor is csak rám nézett, aztán a főnökre, és halkan azt mondta, jöjjön, ha akar. Az talán nem a legjobb ötlet volt, hogy a Brutális nevű lovat kaptam, akiről ránézésre azt hittem, még az istállóajtóban elakad, akkora volt, de mégis kifért, csak felszállni nem tudtam rá, mert nem térdelt le, mint a tevék. Még az út elején tartottunk, amikor egy lejtőre érve hirtelen megállt a csapat, csak én nem: Brutális fején át vetettem egy szaltót, és a magasból úgy értem háttal a földre, hogy egy percig nem tudtam megszólalni. Ne küldjük vissza?, kérdezte Indiánt az egyik fiú. Ne, mondta Indián, és leszállt, hogy visszasegítsen a magas állatra. Aztán az első vágtánál, mikor egy olyan földútra tértünk, ami fölé két oldalról vaskos ágak nyúltak be, egyszer nem hajtottam a fejem Brutális nyakára, jól fejbe vert az ág, és lebukfenceztem hanyatt a lóról, mint a filmbohózatokban szokás. Ekkor már elég véres is lettem. Ne küldjük vissza?, kérdezte Indiánt az egyik fiú. Ne, mondta Indián, és leszállt, hogy visszasegítsen Brutálisra. Nem volt harmadik. Csöndesen vérzett a fejem és a nyakam. Nagy, sík területeken vágtattunk át, aztán beértünk egy faluba, ahol a fiúk szó nélkül egy kocsmához ügettek, leszálltak a lovakról, és kikötötték őket a fakorláthoz. Sört vagy forralt bort ittak, engem pedig meghívtak egy málnaszörpre, mert nem volt nálam pénz. Aztán megint úgy vágtáztunk visszafelé, a mezőkön át, hogy kicsordult a szememből a könny, és a fülem mögé folyt. Mikor visszaértünk a lovardába, a főnöknek megakadt a szeme a véres fejemen, nyakamon. Minden rendben volt?, kérdezte Indiánt, aki a lovát pucolta. Igen, válaszolta úgy, hogy föl sem nézett. Aztán mégis fölnézett: máskor is jöhet. Én pedig mentem haza a HÉV-vel, a véres, sáros pulóverben, csupa sár nadrágban, és sok-sok megvető tekintetet láttam: micsoda kölyök ez, a sárban fetrengve verekszik, hát van anyja ennek? Büszke voltam magamra, és boldog a száguldás élményétől. Sajnálkozva néztem a rosszalló tekinteteket: vajon lesz-e ilyen szép napjuk valaha? Hogy hányszor, hány helyen voltam aztán lovagolni, már nem tudom felsorolni: mindig volt egy lovarda, ahová kijártunk, azaz apám elvitt kocsival, aztán lett egy másik. Deákvári nagyszüleim hétvégi meglátogatása miatt több helyet fölfedeztünk Vác környékén, lovagoltunk Katalinpusztán, nagyapámmal kettesben Őrbottyányban, ahol a vágtában nem tudtam megfogni a lovamat, míg nagyapám azt nem mondta egy nyírfás mellé érve, hogy fordulj be a fák közé, s ott tényleg meg tudtunk állni, és sokat jártunk Váchartyánba, ahol a Rudnay-kastélyban működött a lovarda, állítólag Madách Imre ott olvasta föl először Az ember tragédiáját, de nemcsak ezért volt érdekes, hanem azért is, mert mindig nyugati rendszámú autók álltak a kastély előtt, de sosem lovagoltak a németek vagy kik, persze panzió is volt benne, büfé is, és azt csak mostanában hallottam, hogy kémközpont lett volna. Nagyapám nekem adta katonai lovaglócsizmáját, ami legkésőbb a negyvenes évek elején készülhetett, s ugyan talpalva volt már, de olyan bőrből készült, ami hatvan év múlva is bőr volt még. Azóta azt a csizmát hordom, Balczóé (vagy másé) díszként lóg a konyhában, a gázcsövön, nagyapámé kicsit kicsi, de nem szeretnék másikat. Pedig egyszer, jóval később, mikor a Hidász utcában lovunk volt, és éppen hozzá mentem, csak előbb a szelektív hulladékgyűjtőket tömtem meg a sarkon, megállt mellettem autójával egykori gimnazistatársam, váltottunk néhány szót, aztán lekommunistázta nagyapám csizmáját, aki végül vezérkari tiszt volt, és örülhetett, hogy nem végezték ki, csak elküldték egy téeszbe adminisztrátornak. Ez sztálinista csizma, nem?, kérdezte Balázs. Dehogy, nyugtattam meg, fasiszta. Nővéremet elfoglalta az egyetem, inkább öcsém jött lovagolni, és a gimnáziumi osztály- és más társaim, velük jártunk Érdre, a cigányhoz, aki nagyon helyes, kedves, köpcös pasi volt, de nyomorúságban tartotta a lovait, akiket aztán mi sem kíméltünk, hiszen koszosan, ápolatlanul is úgy száguldottak a kicsi arabok, mint a szélvész. Egyszer egy nyári buli részeként Balatonfüreden is lóra ültünk, a Kerekes vendéglőnél, ahol már családilag is jártunk, este a bárban zongoráztam, máskor, mikor Szigligeten voltunk, a 71-es út mentén, Balatonedericcsel szemben találtam lovakat, Erdélyben pedig, a Hargita alján szőrén ültem egy fekete lóra, akinek csillagokat hányt a patkója a köves úton, a csillagok alatt. Aztán eltelt néhány év, megszületett a lányom, és elkezdtünk Gödöllőre kirándulni, ahol igazából nem Csoda és Kósza élt Bothék tanyáján, korábbi földszinti lakótársainknál, hanem Bothrány, Linda és Amál. Lindán, akit Tarantellának is hívtak, csodálatos volt ülni, Bothrány pedig nem csupán családtagnak, hanem szent állatnak számított a Gödöllő melletti tanyán, úgy is lett eltemetve, hogy Lajos bácsi egy embernyi keresztet állított fölé. Ahogy Zsófi nagyobb lett, oda járt nyári lovastáborba, s mikor még nagyobb, akkor már ott lovagoltam én is, ahol ő megszeretett valakit, például Emesét, aki előbb Gödöllő túlsó végében, aztán Fóton dolgozott. Zsófi nélkül is kimentem néha, és Emesével kettesben vágtunk neki a fóti domboknak. Mikor egy gabonatábla melletti földúton vágtáztunk, a még magasan álló növényzetből egy őz és gidája ugrott elénk, s átszaladtak az úton túl, a fák közé. Az utolsó pillanatig várhattak remegő szívvel, mert tényleg csaknem elütöttük őket, csak egy dolgot nem tudtak, hogy habzó szájú lovaink még jobban féltek tőlük, és úgy megijedtek, hogy nekem vissza kellett szállnom a lóra. Már hazafelé lépegettünk a fóti tó közelében épült házak előtti, murvás úton, mely mellett, a töltésen a vasúti sín futott, mikor meghallottuk mögöttünk a vonatot. Az őzek támadásától amúgy is fölzaklatott lovaink erősen mozgolódni kezdtek, majd mikor a szerelvény mellénk ért, valóban nem alábecsülendő robajával, minden ellenkezésünk dacára nekieredtek, hogy mentsék az életüket, csakhogy sikerült fölvenniük a vonat sebességét, így mellette menekültünk. Az út hosszú volt, csak békés polgárok, polgárnők és anyósaik és gyermekeik sétáltak rajta kis csoportokban, majd mikor meghallották a trappolást, és meglátták a feléjük száguldó két lovat, megroggyant a térdük, ijedtükben úgy maradtak, elállták az egész utat, mi meg kiabáltunk nekik, fölvéve a versenyt a vaskerekek csattogásával, aztán integettünk is, hogy egy kicsit, csak egy lószélességnyi helyet adjanak, és akkor nem lesz semmi baj. Végül hátráltak egy-egy lépést a töltés vagy a kerítés felé, mi pedig tovább versenyeztünk a veresegyházi személlyel, ami elég gyorsnak látszott lóhátról. Emesét közben kicsit lehagytam, mögöttem kiabált, ebbe az utcába fordulj be! Láttam a merőlegesen induló kis utcát, láttam a murvát az úton, és azt is láttam, hogy ezzel a sebességgel ezen a talajon én nem fogok befordulni, mert a lóval együtt fogunk befordulni az árokba, azt viszont hallottam, hogy Emese bekanyarodik, csikorgott a murva mögöttem, mikor visszanéztem, fehér porfelhő állt a mellékutca kezdetén, s mikor már sikerült megállítanom a lovam, azaz győzött a személyvonat, sokáig vártam a lovászlányra, majd megkérdeztem tőle, hogy sikerült a kanyar, azt mondta, jól, aztán később azt is, hogy nem baj, hogy nem fordultam be. Zsófinak megígértem, hogy a tizedik születésnapjára kap egy lovat. Mikor közel kerültünk az ünnepi időponthoz, elkezdtem szakértőkkel járni a környékbeli településeket, vajon találunk-e Zsófinak való, eladó lovat. Százhalombattán találtunk. Megállapodtunk az árban, megkértem egy állatorvost, hogy nézze meg a lovat, megtudtam, hogy a Nagyrét felől a Budakeszi út felé kanyargó erdős út mellett van egy tanya, ahol lovakat tartanak, ott megbeszéltem a bértartás körülményeit, végül megrendeltem a lószállítót, és a megbeszélt napon családostul leautóztunk Százhalombattára. Ott volt a lószállító, ott volt az állatorvos, ott volt a pénz a zsebemben, és ott volt ló, aki aznapra lesántult. Nagy sírás volt hazafelé, pedig Zsófi akkor még nem is tudta, hogy hamarosan meg fog fogyatkozni az a pénz, és olyan idők jönnek, amikor nem azon gondolkodunk, hogy milyen lovat vegyünk. Józsihoz, akinél bértartásban lett volna a lovunk, elmentünk néha lovagolni Zsófival is, és megvetően néztünk a puccos és domboldalnyi Petneházy Lovascentrum és Huszárcsárda felé, mikor elmentünk alatta, ahol szintén lovagoltam korábban egyszer-kétszer, de valahogy mindörökké ellenszenves maradt, és Balázzsal, gimnáziumi társammal is jártunk Józsihoz, ahogy néhány más, Budapesthez közelebbi lótartóhoz is. Lányom, ahol korábban már pónizott is, a Hidász utcában kezdett lovagolni, azaz a Budapesti Honvéd Sport Egyesületben, ahová én nem mehettem, mert bérlovaglás nem volt. Viszont forgatási helyszínként rátaláltam a különleges, törökbálinti, Anna-hegyi lovardára, ami mint egy kazamata, a föld alatt volt, ablaknyi lukakkal, összevissza álló sziklafalak között, a közepén egy nagy körben mégis a szabad égre nézve. Leforgattunk ott, a sziklák, a szalmában álló négylábúak között egy karácsonyi tévéműsort, Zsófi és Flóra lovas szánon ültek a végén, aztán az Ökrös együttesről egy népzenei filmet és részben egy Balassi Bálintra emlékező műsort. A harmadik forgatás után már régi ismerősként hívtam fel a hely gazdáját, Istvánt, ha ki akartam menni lovagolni. Mentem vele is, más csoporttal is, míg kissé megismertem a környéket, aztán itt történt meg, ami a legszebb és legszabadabb érzést jelentette a tereplovaglás többi szépsége és szabadsága mellett: István elengedett kettesben a gyermekeimmel. Előbb Zsófival jártunk a cseresznyések és a barackosok között, s velünk volt egy csikó is, vagyis volt elég kicsi, akire figyelni kellett, különösen hogy a lovarda elhagyásakor és megközelítésekor száz métert aszfaltúton kellett megtenni, aztán fiammal, aki akkor már szintén a Hidász utcában lovagolt, Matyival mentünk ki terepre, ő Pokoltáncon ült, én Rómeón, s hazafelé, az aszfaltútra érve, meghallottam egy gyorsan közeledő autó hangját, eszembe jutott a fóti vonat, beljebb húzódtam, intettem, hogy lassan, le is lassított a rendőrautó, kukucskáltak fölfelé belőle, majd fél perc múlva ugyanez megismétlődött egy villogó mentőautóval is, ami, amíg láttuk, lassan és csöndesen döcögött tovább. De hogy tanult meg Matyi is lovagolni? Zsófi legalább négy évig járt a BHSE-be edzésre, aztán a gimnázium idején, a sok elfoglaltság (vagy más) miatt abbahagyta, de a lovak iránti rajongása csöppet sem csappant meg. Matyi, Zsófinál akkoriban lényegesen zárkózottabb lévén, sokáig nem tudta elszánni magát, hogy idegenek között belekezdjen valamibe, ami nyilvánvaló, hogy először még nem megy majd jól, és hallgassa, ahogy érthetetlenül kiabálnak vele, de nagyon szerette a lovakat. Van egy mondás: lehet, hogy a kutya az ember legjobb barátja, de a ló volt az, amellyel civilizációt hoztunk létre. Nem kellett volna, most már a lovak is látják. A civilizáció egy kultúra végét jelenti, most éppen az európaiét, gondolta már közel száz éve Spengler. Nem kérdés: a pénznek, az üzletnek van benne szerepe, a kulturális hagyományok megőrzésének, például a lovaskultúráénak, nincs. A BHSE lovardája mint pasaréti ingatlan nagyobb jelentőségű ebben a civilizációban, mint a lovaglás lehetősége a városon belül, vagyis világos, hogy gyönyörű befektetés lakóparkot építeni a telken, és szánalmas dolog anyagi vergődésben fönntartani egy lovasiskolát. Lám, micsoda bevásárlóközpont terpeszkedik a lebontott ügető helyén, a Kerepesi úton: az Aréna Plaza, Magyarország egyik legnagyobb, de biztosan a legundorítóbb épülete. Ugyanez a veszély fenyegeti persze a Tattersallt is, sőt a Kincsem Parkot is, ahová az ügető átköltözött. Karácsony előtt tudtuk meg, hogy a Honvédelmi Minisztérium január 1-jétől bezárja a lovardát, kiüríti, majd eladja az ingatlant. Ovis korom óta vonzódom a veszendő dolgokhoz, és védem őket, ha lehet. A lovardában nagyapám lovagolt, és Ottlik Géza: A hűvösvölgyi katonai főreál a Törökvész dűlőn volt, a második kerület dombjai között húzódó Ördögárok mellett. A Retek utcai huroknál kellett átszállni a nyolcvanhármasra. „Kadétiskola!” – mondta a kalauz, régi nevén, ahogy mindenki hívta. A városi villamos itt már töltésen, talpfákon csörömpölt. Amíg elhaladt, elnyomta a távoli tárogató-szót. A kert közepén, egy szobortalapzatnál gyülekeztünk. Szeptember elején jártunk. Később a laktanya túlsó oldalán lakott, a Riadó utcában, ott bújtatta Vas Istvánt. Beköltöztünk Mártával átmenetileg a kis villalakásba a Riadó utca páros oldalán. Az utca páratlan oldala végig a Bocskai főreál téglakerítése volt. Örley István (félig-meddig Medve) is ott lovagolt, akit megölt egy bomba, és rengeteg híres versenyző és öttusázó. Egyáltalán, ahogy ott állt a lovarda, hirdetve valamiféle maradandóságot a világnak, mindenképpen a megőrzendő, ez esetben a megmentendő dolgok közé számított. Beszéltem egy gazdag lótenyésztővel, hátha megveszi, de azt mondta, már évekkel korábban is akarta, de valami nem tiszta a telek tulajdonjoga körül. Eljártam délutánonként a gyűlésekre, ahol a megmentés módozatait latolgattuk. Végül a polgármester segítségével létrejött egy megállapodás a minisztériummal, megalakult a Pasaréti Lovas Hagyományőrző Kht., amely vállalta a lovarda fenntartását és üzemeltetését, és nemsokára megkezdte munkáját a Pasaréti Honvéd Lovas Sportegyesület. Néhány ló eltartását elvállalták, akik tudták, és akik amúgy is ott lovagoltak, s úgy volt, majd a minisztérium el is adja őket, de a bértartók addig is kizárólagos használatra jogosultak. Jó volt nézni, ahogy lázban égtek a gyerekek is a lovardáért. Szigligeten hívtak föl telefonon, hogy akkor tényleg vállaljuk-e Nádort. Vállaltam, Zsófi egyik kedvenc lova volt korábban, ráadásul Imperial unokája és Bilbao fia. Ebből nem sok látszott meg. Nádor csődör voltára inkább úgy viselkedett, mint egy ferences szerzetes, és úgy is nézett ki. De volt lovunk, és egyre többet voltunk a lovardában, hiszen pucolni kellett, fáslizni, és csak úgy mellette lenni. Matyi ekkor kezdett el lovagolni, de sajnos Nádor neki még nagy volt, úgyhogy őt külön fizethettem, és mire fölérte már a hátát, Zsófi nőtte ki Nádort, mert a tizenhét éves ló alkalmatlan volt már arra, hogy a lányom vele tanuljon meg ugratni, így őt is külön be kellett fizetnem egy-egy másik lóra. A pasaréti árfekvésű lótartás mellett így sosem valósult meg az a tervem, hogy Nádort majd a két gyerekem fölváltva használja, s mikor egyik sem használta már, mert Nádor, mint egy állatorvosi ló, bemutatta legalábbis az összes pata- és ínproblémát, akkor nagyon szomorúan lemondtuk a tartását. De amíg megvolt, nagy öröm volt nekem is. Bár a zárt pálya nem nagyon vonzott, a fedeles se, azért jó néhányszor kivittem én is. Egy ínhúzódása után, mikor nagyon sokat állt, Zsófi megkért, hogy mielőtt másnap ráülne, vágtázzak vele valamennyit, hogy ne vigye el őt a világ végére. Már csak sötétben értünk ki a sáros, kivilágítatlan pályára. Hogy sár van, azt megszoktuk, hiszen sikerült ezt a pályát a Rózsadomb és a János-hegy közötti legmélyebb ponton megépíteni. Az Akadémia előtt bújik a föld alá az Ördögárok, a környék vízgyűjtő patakja, melynek lejjebb a Városmajor, a Vérmező és a Horváth-kert köszönheti zöldjét, ez utóbbiban álló Nepomuki Szent János-szobor az Ördögárok hídját őrizte, mert régen a napfényen folyt lefelé, míg el nem érte a Dunát, és állítólag zsámbékos kiszélesedéseiből nőttek ki ezek a parkok. Csak tudtam a sárról, azt nem látta már egyikőnk se, merre mekkora. Ügettem egy darabig Nádorral a vaksötétben, aztán vágtázni kezdtünk, úgy emlékszem, nem akart nagyon elmenni, mert ő sem látott semmit. Vágta közben megcsúszott a lába, csaknem eltűnt alólam, de azonnal fölegyenesedett, majd két lépés múlva elcsúszott megint, de ekkor már orra estünk, Nádor is meg én is. Mindketten fölálltunk, kitapogattam a lovon, hogy rendben van-e a kantár, a kengyel, aztán visszaültem rá, és újrakezdtük, megint vágtáztunk a koromsötétben, de kihagytam a pályának azt a sarkát, ahol elestünk. Még másnap is lehetett vakarni a sarat a füléről. A gyerekek úgy éltek a lovardában barátaikkal, mint egy játszótéren, ami állatkert is egyben. Fél vagy – ha lehetett – egész napokat töltöttek odaát. Én meg a pakolást is élveztem, a nyereg elővételét a szekrényből, a pucolást, a patakaparást, s ha kimenni nem volt időm vagy kedvem Nádorral, munka után akkor is boldogan mentem át fáslizni, ha kellett, vagy pucolni, amit mindig kellett. Félórával a szerkesztők és gyártásvezetők és rendezők égető problémáinak meghallgatása után a szalmában és a lótrágyaszagban álltam, a barátom mellett. Szeretném, ha még egyszer ilyen közel állhatna hozzám ló! Nehezen feledhető, mikor Tunéziában, Djerba szigetén három arabbal lovagoltam, amiből kettő ló volt. Délelőtt megbeszéltem a lovát kínáló pasival, hogy délután ötkor kipróbálnám, de fél hatig nem jött senki. Aztán megláttam egy fiút, aki szintén lovakkal szokott mászkálni a parton, szóltam neki, hogy lovagoltam volna, erre ő is mondott valamit, és elszaladt. Tíz perc múlva megállt egy ütött-kopott furgon a közelünkben, két arab betessékelt a hátsó ülésre, és elindultunk. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe, hogy egy gatyában és egy pólóban vagyok, és nem erőfölényben, vagyis oda visznek, ahová akarnak. Aztán befordultunk egy kis utcába, ahol egy udvaron lovak álltak. A sráccal indultunk el, akinek szóltam. Elsétáltunk a méla tevék mellett, azon a területen, ami úgy nézett ki, mintha egy gyárat bontottak volna le ott, egyébként is az egész sziget tele volt törmelékkel és szeméttel és tevével és szamaras kordéval az elegáns, úszómedencés szállodák hófehér kőfalai mellett. A fiú mezítláb volt, rövidnadrágban, már máskor is láttam így őt lovon, ezért én is egy félig rövidnadrágot húztam csak magamra. Mikor kiértünk a tengerpartra, ügetni kezdtünk, a fiú hátra-hátranézett, aztán egy visszafogott vágtába kezdtünk, megint hátranézett, bizonyára különb-különbféle tudású, lovagolni vágyó turistákhoz szokott, aztán már egyáltalán nem visszafogott vágtába kezdtünk a sistergő tenger mellett, csak kerülgetni kellett az ottfelejtett ipari szemetet, egy-egy betontömböt a homokban. Örült a fiú, ő is jót lovagolhatott végre, még beszélgetni is megpróbáltunk, de mivel csak arabul tudott, az is nagy eredmény volt, hogy megtudtam a lovam nevét: Serdunak hívták. Visszafelé egy kiszáradt belső tó tükörsima medrében lovagoltunk. Jobb volt a tengerparton vágtázni hosszasan, mint tevén ülni a sivatagban, vagy szamárháton döcögni Santorini szerpentin lépcsősorán, pedig a végére igencsak vörös lett a vádlim, amin a bőrt állandóan becsípte a kengyelszíj; bezzeg a srácnak nem. Zsófi közben olyan nagyon összebarátkozott az edzőlányokkal, hogy velük dolgozik ma már: egyikkel a Tattersallban lovagolnak be lovakat, másikkal a nem mozgatott magánlovakat lovagolja le a Hidász utcában. Matyi, aki két év alatt egyszer sem esett le, pedig csak első esése után akartam elvinni terepre, annyira élvezte az erdőn, mezőn, gyümölcsösben, hegyre föl, völgybe le való lovaglást, hogy a gimnáziumi felvételi miatt egy fél éve nem jár le a lovardába… Ükapjuk, két dédapjuk génjei emberükre találtak gyerekeimben is. Azt hiszem, azt meg tőlem örökölte a fiam, hogy a tengerben érzi jobban magát, mint az úszómedencében. Úszni is ott tanult meg, fokról fokra, mindig, mikor Szicíliában jártunk. Utoljára Törökbálinton lovagoltunk, megint kettesben. Sokáig a dombra fölfutó szőlősorokat kerülgettük, és sokszor megnéztem lobogó szőke haját, boldog és izgatott mosolyát, mikor elengedtük a lovakat, és futottak velünk a karók mellett a lankás dombtetőig. Ott megálltunk kicsit pihenni, Matyi lefényképezett a telefonjával, mikor éppen visszafordultam felé a lovon. Aztán egy ideig jártányi erőm sem volt, hiába tudtam, hogy Matyi mennyire szeretne velem megint Törökbálintra menni. Csak a fényképet néztem meg néha a telefonjában, és volt, hogy úgy láttam, mintha azt mondanám rajta: vigyázó szemetek a lovakra vessétek!

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben