A vakond feljön
prózaversek
Kemsei István
2009 // 02
A vakond feljön. Az embert leteszik. A leglezárultabb, legéjfeketébb bundaragyogás a hajnal vörösében. Agyagsárga rög az ember a koporsó végességében.
Az ösvény szélén díszbe öltözve a vakond. Mellette füvek, virágok. Katáng, terjőke kígyószisz, rózsálló bükköny. Szőre hegyén csillámló harmat.
Állok, és gyászolok. Áll a vakond fölött a napsugárzó gyász. Fordítva szeretnék meghalni. A születésben. Kidugva fejem a földből.
A megtébolyult rózsa
A rózsa is megbolondul ezekben a zavaros időkben. Bennünk a virág elhányja magát és szirmait. A másnapos karácsonyi rózsa is egymagában, egyetlen lila virágjával bólogatva tántorog a köznapi, fagyos rettenetben.
Mit lehet tenni ilyenkor, amikor már kert se? Konyult krizantém, feketére aszott csipkebogyó vagyunk, akárhogy. Avar alá sújtott, elfeledett, ezerszálú fű a sírunk. A rózsa viszont éppen most emeli be fejét üdén a havazásba. Mikulásrózsa, karácsonyrózsa, szilveszterrózsa, újesztendőrózsa, áldozatrózsa, jelképrózsa.
Mennyi szirmunk marad, mikorra végét éri végetlen telünk? Rogyástól rogyásig szakaszt az édes álom, de elutasítjuk a vakmerő, öngyilkos rózsát. Tudjuk-e azt, amit ő: a legkevesebb hővel élni?
Szinte önmaga alá hajlott, reggelre lefagy, eltörik benne az élet – mondjuk, de nem így van. Kitart a fagyokban.