A feledés háza; Csillagóra

A feledés háza

Annyira megszoktam már ablaka sötétségét,
azt se tudom, mióta nincs miért arra néznem,
s ahogy egyetlenegyszer világosságot láttam,
megdöbbentem a rongyos függönyön átszűrt fénytől,
hát mégis él? a bűnös részvétlenség dacára
hazakerült, vagy fontos dolga miatt szaladt föl?
képzelődtem, míg egy nő takarított utána,
mikor a villanylámpa holtából fölidézte.

Eltűnt, miként a többi azonnal elfelejtett
lakó, s telünk rigóját sem látom mostanában,
van-e valaki köztünk, hogy magát összevetné
velük, amint a sorsuk egymásra emlékeztet?
s ha fagyban zsugorodna, mint borzas égi koldus
a vasvirágos korlát végén, a fal tövében,
és énekelne foltos keménypapírra morzsolt
kenyérbél- s bürke-vackán, akkor se vennék észre?

Gazdagabb városrészben talált zugot magának,
vagy zsibbadtan leszédült valamely őszi gallyról?
s amikor itt az ágyról fölszállt a rekedt sóhaj,
fekete rigótollak szállingóztak a házban,
ahonnan furcsa jöttment asszonyai kimúltak
nyomtalanul, a tolvaj, az őrült meg a sánta
egymás után, s bizonnyal ők változtak madárrá,
s fekete villanásuk kormozta homlokunkat.

Valahol macska nyávog, mintha kisgyerek sírna,
attól nyüszít az özvegy dolmányos kiskutyája,
s mert a gangot a szép hölgy nem kopogtatja végig
hegyes sarkú cipőben, álmosabb lett a reggel,
és sötétebb az éj, ha feltört zárat találnak,
vagy csak napokkal később fedezik föl a hullát
a vadászpuska mellett, mégis az öregszagtól
tűnt el a fiatalság, mentek férjhez a lányok.

Mikorra kiürülne mellőlünk az egész ház,
új lakók települnek a régiek helyébe,
elégszer meglepődöm, ahogy a lépcsőházban
harsányan rám köszönnek, kilépvén a homályból,
mintha rég ismernének, de mire fölocsúdnék,
a hátukat mutatják, s kijátszott házmesterként
gyanakszom, kik ezek, s mért járnak oly fellengzősen,
ha majd surranva vesznek bele a forgatagba.

Amíg a kaput nyitnám, valaki áll mögöttem,
továbboson, miközben postám előhalászom,
máris a liftet hívja, s kitárva tartja, én meg
inkább utánalépek, mert csak a harmadikra,
ő meg az ötödikre, hát én nyomom a gombot,
az ajtót, mint a kormányt, fogom túlbiztosítva,
beleszagol nyakamba, s kimerevített pózban,
tarkómra fogott pisztolyt érzek leheletében.

Csillagóra

(Szabó Lőrinc versére)

Csak a derű óráit számolom,
példálódzik dolgával a napóra,
s mert forduló árnyék a mutatója,
mihez tartsam magam, ha beborul?
s ha külön pályán járó telihold süt,
vagy ha a déli napfogyatkozás
visszatolja a percet milliárd
évekkel, míg a jövő elsötétül
a semmi kúszó árnyától, melyet
ismeretlen csillag vet odaátról,
csak derűs órát veszek tudomásul?
míg az időt a benti méri meg,
nem ez a szakadt, ideiglenes
függés a jelen napos oldalától.