Történetek Kodolányi Jánosról

Simon Dezső, a „testvérbarát” emlékezése

1909 őszén nagy bútorszállító kocsik álltak meg a vajszlói „erdészház” – valójában a falu közepén álló, földszintes, hosszan elnyúló, többszobás barokk lakó- és irodaépület – előtt. Az új erdőfőtanácsos érkezik meg Pécsváradról családjával, második feleségével, valamint első házasságából született két gyermekével, a tízéves Jancsival és húgával, Iluskával. Jancsi – Kodolányi János, a későbbi író – már az első napokban ismeretséget köt néhány parasztfiúval. 1940-ben írt önéletrajzában az író így emlékezik vissza:

Mindazonáltal egykettőre szoros barátságot – sőt „testvérbarátságot” – kötök egy zömök kisfiúval, Simon Dezsővel. Barátságunk mindörökre s természetesen „életre-halálra” szól. Ettől fogva mindennap együtt vagyunk reggeltől estig. Vagy én őnáluk, vagy ő minálunk.

Simon Dezső révén ismerkedem meg az ormánsági nép legbelsőbb életével.

Különös élet ez, úgy megfogja a szívemet, hogy soha többé nem tudok a szorításából szabadulni. (…)

Dezső barátsága megnyitja előttem a többi fiú szívét. Különös, ezeréves családok utolsó hajtásaival kerülök szoros barátságba.¹

Kodolányi Jánost személyesen akkor ismertem meg – a hatvanas évek elején –, amikor a pécsi Jelenkor című folyóiratot szerkesztettem. Akarattyán és Budapesten találkoztam vele, kéziratot kértem és kaptam tőle, írásait közöltem, leveleket váltottunk, elküldte dedikálva akkor megjelent könyveit, több könyvéről írtam. 1969-ben, hetvenegyedik évében hunyt el. Halála után nem sokkal a Szépirodalmi Könyvkiadó szerződést kötött velem az Arcok és Vallomások sorozatban róla szóló munka írására. A munkát anyaggyűjtéssel, terepbejárással, a kortársak fölkutatásával, meghallgatásával kezdtem. Pécsvárad után Vajszlóra is eljutottam.

Kodolányi „testvérbarátja”, Simon Dezső 1900-ban született, egy évvel volt fiatalabb Kodolányinál. Őt már nem találtam. 1956-ban kivándorolt Amerikába, ott az Ohio állambeli Akronban élt. Ahogy Kodolányinak volt egy húga, Iluska, azonképpen Dezsőnek is 1903-ban született egy húga, Simon Juliska. Ő a hetvenes évek elején még Vajszlón élt. A vele való találkozást egy akkor papírra vetett írásomban megörökítettem. Az útirajz egyik könyvemben is megjelent. Amikor könyvem Rónay György kezébe került, az útirajz egyik részletéhez Rónay általános érvényű reflexiót fűzött.

Két szál diófalevél

Juliska néni a füstölőből bújik elő, amikor az udvarra lépünk. Forgáccsal, fűrészporral etette a parazsat. Kötényéhez törli a kezét.

– Kodolányiról? Ha jót nem mondhatok, rosszat miért mondjak…

Bent a konyhában aztán kiderült, hogy nem is tud mást mondani, csak jót. Mintha az első mondatot csupán védekezésül tartotta volna maga elé az emlékek ellen, amelyek most egyszerre meglepik.

– Az én Dezső bátyám volt a legjobb barátja. Amikor Pécsváradról megérkeztek a főerdészék a nagy bútorszállító kocsikkal, a falu minden gyereke kicsődült az utcára. Jancsi csak körbenézett az arcunkon, és odalépett az én Dezsőmhöz. „Te leszel a barátom” – mondta. Úgy is lett. Együtt járták a határt, őrizték az állatokat, fürödtek a Feketevízben… Hányszor kihordta János az almot helyettem is!

A meleg fényű, barna szemek megharamtosodnak. Ötven-hatvan éves emléket látnak.

– Sokan vagyunk, akik emékszünk rá… De fáj, hogy mindent „kiírt” rólunk, a faluról, az emberekről… Vannak, akik nem tudják megbocsátani.

– Egy sírra már nem lehet haragudni – próbálom enyhíteni Juliska néni fájdalmát.

– Talán igaz… Két éve itt járt egy igazi, szép derék embör Pestről, az Operából. Mondta, csak azt kéri a János, hogy vigyen két szál diófalevelet a kertünkből.

– És vitt?

– Vitt, persze hogy vitt…²

A kiírásról

Tüskés Tibor kitűnő baranyai útirajzában olvasom (Nyár, erdő, kakukk a címe): Vajszlón itt-ott még mindig haragszanak Kodolányira, amiért „kiírta” őket.

De hát mit írjon meg az író, ha nem az életét, a sorsát, a környezetét és persze mindenekfölött és mindenestül – a gyerekkorát? Azt, ami egyszer és mindenkorra boldoggá és boldogtalanná tette?

Megírja, nem tehet mást. Halálos vétek lenne, ha kincsei és kínjai legmélyebb és leggazdagabb tárnáit kiaknázatlanul hagyná. Még akkor is, ha vállalkozása tele van veszélyekkel és kockázatokkal.

Mert tele van. Sértődés és harag, szégyen és fájdalom lehetősége lappang körülötte. Míg hajdani sebeit idézi, hogy végleg kiforrja őket, sebeket tép föl, melyek nem hegednek be soha többé. Az író talán már rég a földben nyugszik, de egy-egy szoba mélyén még mindig engesztelhetetlenül izzik a gyűlölet vagy a szenvedés.

Nevére, melyet már talán márványba véstek, még mindig makacsul zárva marad egy-egy szigorú ablak. Mint a Kodolányiéra Vajszlón.

Ráadásul, mert a regény valósága sosem lehet teljesen azonos a megtörtént, hétköznapi valósággal: ezekben a sértődöttségekben mindig van valami igazság. „Hát ez vagyok én? Ilyen vagyok én?” – kérdezi a modell fölháborodottan. Igaza van: nem egészen az, nem egészen olyan. Egy vonást jobban kivéstek, egy árnyékot elmélyítettek az arcán; egy gesztusát kiemelték, és leleplezték vele azt, amit a legjobban titkolt, vagy amit talán tudni sem akart a jellemében. Ruhában járt, és most ott áll a világ előtt pőrén, egy pellengér oszlopához kötve időtlen időkre.

Tiltakozzék, tetézze szégyenét? Inkább bezárja ablakát-ajtaját; s ha netán találkoznék egyszer az utcán a hálátlannal, aki „kiírta”: még csak le se köpné, arcul se csapná, bele se rúgna. Átnézne rajta, mint aki nincs; mint akit sosem ismert.

Az írónak mindezt vállalnia kell; de a keserű kockázatban azért mégis van egy állhatatos reménye: hogy a modellja úgysem ismer magára.

Ez a remény többnyire be is válik. Mindaddig, amíg közbe nem lépnek a jól értesült barátok. Akik önzetlenül teszik a rosszat: mindegy, kinek, csak az a fontos, hogy fájjon.

Fáj is, mindettejüknek. Az írónak nem kevésbé, mint a modellnek.³

Könyvem végül nem a Szépirodalmi, hanem a Magvető Kiadónál jelent meg, sorozaton kívül, képek nélkül, 1974-ben. A könyv Simon Dezsőhöz is eljutott Amerikába, aki a következő évben, 1975 nyarán hazalátogatása alkalmával személyesen fölkeresett Pécsett. Arra biztattam, hogy visszaemlékezéseit Kodolányiról vesse papírra.

Könyvemről 1975-ben a Pécsi Akadémiai Bizottság székházában nyilvános vitát rendeztek. A vitaülés anyaga – többek között Csűrös Miklós, Várkonyi Nándor, Bárdosi Németh János hozzászólása – folyóiratban, majd különnyomat formájában is napvilágot látott.⁴ Ezt a különnyomatot is elküldtem Simon Dezsőnek Amerikába, hogy írásra öszönözzem. Küldeménye 1976 nyár végén érkezett meg. Kísérőlevele így szólt:

Simon Dezső – Tüskés Tibornak

Akron, 1976. július 4.

Kedves Tüskés Tibor barátom!

Megkaptam kedves küldeményét, a Kodolányi János emlékezetét. Szeretettel köszönöm. Látogatásomkor tett ígéretemről nem felejtkeztem el, amit a leírás bevezetése is igazol, mert már az év elején, január 29-én elkezdtem, és pár nap alatt el is készítettem. Két példányban le is gépeltem egy magyar írógépen. Így nekem is maradt egy példány. Úgy terveztük, hogy személyesen adom át, de közben feleségemnek cukorbetegséget állapítottak meg, így e betegség és egyéb közbejött akadályok miatt a hazalátogatás elmaradt. Jánossali barátságunk leírása folytatásaként leírtam a saját életem történetét is, amely bár sok küzdelem és megpróbáltatás volt, de hála a Jó Istennek, jól végződött. (…)

Önnek szeretettel küldöm röviden összefoglalva életem történetét.

Baráti szeretettel:

Simon Dezső⁵

A tízéves Kodolányi, az erdőfőtanácsos értelmiségi és katolikus gyereke ösztönösen és igen szerencsésen választott Vajszlón „testvérbarátot”, egy ormánsági „őslakos” református parasztcsalád fiát. Simon Dezső négy elemit végzett falujában, a református felekezeti népiskolában, és négy gimnáziumi osztályt Pécsett és Gyönkön. Született tehetség, érzékeny, olvasott, intelligens ember, írásban kitűnően, árnyaltan fogalmaz. Emlékirata géppel, sűrű sorokban írt, húszoldalnyi szöveg, jóformán egyetlen bekezdés, az ékezeteket és a helyesírási szabályokat – húsz éve már Amerikában él! – következetlenül használja.

Az időrendet követő írásmű mintegy fele terjedelmében fogalmazza meg Kodolányihoz fűződő emlékeit, az írásmű másik része önéletrajzi visszaemlékezés. Simon Dezső Kodolányiról általában tartózkodással, sőt helyenként nyilvánvaló ellenszenvvel beszél. Amikor emlékeit papírra vetette, valószínűleg ismerte Kodolányi 1960-ban megjelent Vízválasztó című regényét (vagy legalábbis hallott róla), amelyben az író éles és nem mindig kedvező vonásokkal ábrázolja Simon Dezső apját, akit felkapaszkodott, „vagyonszerető pógárnak” nevez, és beszél fiáról, akit nagyálmú terveket szövő gazdának mutat be.

Simon Dezső a húszas években megnősül, Baranyahídvégre költözik, feleségével eredményesen gazdálkodik, lovakat, sertéseket nevel és ad el, ám a háború után sok keserűség éri, kuláklistára kerül, bebörtönzik, majd a forradalom után emigrál. A kéziratnak ezt a személyes, önéletrajzi részét már közöltem.⁶ Kodolányi Jánossal kapcsolatos emlékei teljes terjedelemben itt jelennek meg először. Az írásmű stiláris sajátosságait megőriztük, csupán a szöveget értelemszerűen bekezdésekre tagoltuk, valamint a mai helyesírási szabályokhoz igazítottuk. Egy-két hiányzó szót szögletes zárójelben pótoltunk; ezzel jeleztük a kihagyásokat is a szövegből.

Akron, 1976. január 29.

Kedves Tüskés Tibor barátom!

Látogatásunk alkalmával kérte, ha időm engedi, írjam le Kodolányi Jánossali barátságom részletes történetét. Kérésének emlékezetem szerint kívánok eleget tenni.

Egy esős délutánon, 1909-ben, hat nehéz lóval vontatott bútorszállító kocsi fordult be [Vajszlón] az erdészház udvarába, amikor a református elemi iskolából, egymás kezét fogva, kettős sorban mentünk hazafelé. Ekkora kocsit mi még falun sohasem láttunk, ezért az egész menet megállt bámulni, mit raknak ki belőle. Bámulatunkból a vezetőnk „indulj” szavával riasztott fel bennünket. Szüleim háza ugyanazon az oldalon tíz házzal volt odébb, így hamar hazaértem. Ledobtam a táskámat, és szaladtam vissza az erdészház elé nézni a kirakodást. A közelebb lakó gyerekek már ott álltak a kapu előtt. Minden figyelmünk a kirakodásra volt, így csak akkor vettük észre, amikor már előttünk állt egy vékony kisfiú és egy kisleány egymás kezét fogva. Nézegettek, mustrálgattak bennünket. Egy idei hallgatás után a fiú odafordult hozzám: „Téged hogy hívnak?” Én mondom: „Dezső a nevem.” Ő feleli vissza: „Az én nevem meg Jancsi, a testvéremé Ila.” Ez volt az első találkozásunkkor. Rövidesen bementek, mi is hazaszéledtünk.

Másnap alig vártam, hogy hazaérjünk az iskolából, szaladtam az erdészház elé, hogy Jancsival találkozzam. A gyerekek az ablakban álltak, figyelték az utcán járókat. Amint megláttak, kinyitották az ablakot, és hívtak be hozzájuk. Én még sohasem voltam abban a nagy házban. Jancsi kijött értem, és kézen fogva vezetett be, bemutatott a szüleinek, akik éppen uzsonnáztak. Az apja végignézett rajtam szó nélkül, vele igazán sohasem tudtam megbarátkozni. De az anyja, akiről rövid idő múlva megtudtam, hogy nem az édesanyjuk, szerető mosolygással fogadott, és megkínált egy csésze kávéval.

Ettől kezdve mindennapos voltam náluk. Az asszony nagyon megszeretett, sokszor vacsorára is ott tartott. Később, amikor már nagyobb voltam, sokat sírt előttem, és panaszkodott szomorú sorsáról. Nagyon sajnáltam szegényt.

Hármasban sokat játszottunk. Jancsi első terve az volt, hogy gépészmérnök lesz. Karácsonyra egy kis gőzgépet kapott, mellyel azután naphosszat eljátszottunk. Lombfűrésze is volt, s én csináltam neki egy falra akasztható zsebóratartót, amely sokáig lógott a szobája falán.

A következő nyáron kaptak a gyerekek egy kecskefogatot, melynek azután én voltam a hajtója, és minden az én elgondolásom szerint történt velük. Jászlat, saroglyát csináltam nekik. Megkötöztem őket, mint a lovakat szokták, vakartuk, tisztogattuk kettesben Jancsival. Befogtam őket. Bár Jancsi apja szigorúan megtiltotta, hogy az utcára kihajtani nem szabad, de mi a tilalmat megszegtük akkor, amikor az apja vadászni ment ki az erdőre.

Sokat jártunk nyári iskolai szünetben a kanálisra (Feketevíz) fürödni és halászni. Jancsi, dacára, hogy gyenge szervezetű gyerek volt, kötekedő természeténél fogva belekötött sokszor barátainkba, és ezért erős verekedésekkel tudtam csak megvédeni. Iskolán kívül mindennap együtt voltunk, még vasárnap is, de csak délután, mert nekem mint református fiúnak délelőtt és délután is templomba kellett mennem. Templom után hármasban a kismesterékhez mentünk (Scultety Ilonkáék), és ott töltöttük a délutánt. Ilonka Jancsi első szerelme volt. Másik vasárnap meg a vízmesterékhez mentünk kettesben (Gertigékhez), nekik is volt egy velünk egyidős fiuk, de ő velem járt együtt a református iskolába.

A következő nyáron már mindennapos volt nálunk Jancsi. Hazaérve az iskolából sietett hozzánk. Engem rendszerint az udvaron vagy az istállóban talált, mert nekem már segítenem kellett az istálló rendben tartásában: szalmát hordani a tehenek alá, lovaknak szénát, abrakot adni. Ilyenkor befogtam Jancsit is segíteni, hogy vonyigóval (egy hegyes vashorog, mely egy hosszú fanyélre van erősítve) húzzon ki nagy csomó szalmát, hogy én azt hamvasban (házilag szövött lepedő) behordhassam az istállókba fekhelyet készíteni az este hazajövő teheneknek, mert csak mindezek elvégzése után, amikor már szüleim is hazajöttek a mezei munkából, mehettem el este Jancsit hazakísérni.

Később, amikor már nagyobb lettem, nekem is ki kellett menni a mezőre dolgozni, így én is csak este jöttem haza. Ilyenkor testvérem, Juliska végezte az én munkámat, [de] a szalmahúzás akkor is a Jancsi dolga volt. Juliskának még szívesebben segített.

Kétévi Vajszlón léte után Jancsi bekerült a pécsi reáliskolába [reálgimnáziumba], így csak a nyári szünidőben lehettünk együtt naponként. Hogy ismét hosszabban együtt lehessünk, addig könyörgött szüleimnek, míg beleegyeztek, hogy engem is beadtak Pécsre a reáliskolában. Így szeptemberben én is reálista lettem. Nem laktunk együtt, de az iskolába mindennap együtt voltunk. Ekkor ismerkedtem meg Haraszti Sándorral, aki már gyermekkorában szakszervezeti gyűlésekre járt, és vitt bennünket is, és ojtogatta belénk nézeteit. Én csak egy évet jártam Pécsett. Másodikba Gyönkre református gimnáziumba mentem latin különbözetivel.

Az első világháború kitörése édesapám bevonulásával hazaszólított az iskolából. Tizennégy éves gyerek koromban kezdtem el a nehéz mezőgazdasági munkát, ami aztán végleg otthon is tartott. Édesapámnak két értékes, nehéz lova volt, az istálló tele tehenekkel, a sertésólban öt anyakoca harminc malaccal. Dolgom volt elég. Jancsi mindennap nálunk volt, segített, amit bírt. Fiatalabb korában mozgékonyabb és erősebb volt. Édesanyám és mi ketten gyerekek kevesen voltunk a sok munkához. Örültünk, amikor hallottuk, hogy dobolják: aki orosz hadifoglyot akar felvenni mezőgazdasági munkára, jelentkezzen a jegyzőségen. Én is jelentkeztem. Egy hét múlva megérkeztek a foglyok. Egy Pavel Petrovszkij nevű ukrán, odesszai egyetemi hallgató fiatalember került hozzánk. A falu közepén, a tűzoltószertárnál voltak elszállásolva. Naponta a munka befejezése után oda kellett menniök, és ott aludtak együtt. Este, amikor összejöttek, hosszú órákon át négy hangon énekeltek. A falu fiatalsága sétálgatott körülöttük, hallgatták szép énekeiket. A foglyok csak rövid ideig voltak [Vajszlón]. Pár hónap elteltével visszavitték őket a fogolytáborba.

Ez az orosz hadifogoly még egyszer szerepet játszott Kodolányi életében. 1963-ban magnetofonra mondott visszaemlékezésében, amelynek a Köszönet Pavel Petrovszkijnak címet adta, elmondja, hogy Paveltől tanult meg töredékesen oroszul. Majd 1944 decemberében, Buda ostromakor az első patrujjal történt találkozás után egyetlen éjszaka – mély álmában – ismét feltörtek benne az elfelejtett orosz szavak, olyannyira, hogy amikor megint beállított hozzájuk egy orosz őrjárat, már nem volt szüksége tolmácsra.

1915-ben, Vajszlón, ismeretséget kötöttem „testvérbarátom”, Simon Dezső hadifogoly munkásával, Pavel Petrovszkijjal. Petrovszkij gazdasági munkára került barátomhoz, akinek apját behívták Prágába, s drága éveit ott fecsérelte haszontalan semmittevésben, míg odahaza az ő munkáját hadifogollyal kellett pótolni. Simonék házában – Simon nénivel, nálam két évvel fiatalabb Juliska leányával meg az emlékezetes testvérbaráttal, Dezsővel – Petrovszkij olyan családi közösségben élt, mintha ott született volna, abban a kis egyszoba-konyhás vályogházban. […] Ott mosdottam a hosszú vályúnál barátaimmal, s az orosz hadifoglyokkal munka után végeláthatatlan beszélgetéseket folytattam. Pavellel hol oroszul, hol franciául, a többiekkel pedig egyre sűrűbben, szaporábban oroszul.⁷

A két barátot a másik nemhez fűződő érzelmi szálak-vonzalmak is összekötötték.

A szoros együttlét fiatalos érzelmeinket is megindította. Én Jancsi húgába, Ilába lettem szerelmes. Ő meg a húgomnak ígérgetett örök szerelmet. Juliska csak nevette, mondván: „Mit csinálok én magával, Jancsi, hisz maga nem bírna dolgozni… Jobb lenne, ha menne és húzná a szalmát, mer nincs etthon sönki.” Ilyen biztatás után Jancsi ballagott le a kertbe, és elkezdte húzogatni a szalmát. Fiatalos ábrándok alapján határoztuk el azt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, én feleségül veszem Ilonkát, és elmegyünk Püspökladányba. Én ott gazdálkodok az édesanyja és a nagynénje kétszáz kat. hold földbirtokán.

Kodolányi a reálgimnáziumot Pécsett és Székesfehérvárott végezte. Simon Dezső a pécsi reáliskolai év után még egy évet járt a gyönki gimnáziumban, majd visszament Vajszlóra, hogy bekapcsolódjon a családi birtokon folyó gazdálkodásba. Ezekben az években a két barát látszólag – térben – elszakadt egymástól. De Püspökladány ismét összehozta őket.

A világháború utolsó két éve és a forradalmak korszaka volt ez az idő. Kodolányi a nyári vakációkat és a különféle iskolai szüneteket főként Püspökladányban töltötte, ahol anyja, nagyanyja és nagynénje, a Martinovics család tagjai éltek és gazdálkodtak. A háborús nehézségek enyhítésére Vajszlóról előbb Simon Dezső apja, majd Dezső jött el Püspökladányba. A két barát együtt járja a város körüli földeket és a tanyákat, segítenek a gazdálkodásban. Mindketten ugyanabba a lányba – egy szomszédos gazda tanyáján megismert szép szőke lányba – szerelmesek. Simon Dezső szerint neki volt nagyobb sikere. Kodolányi viszont Váradszigeti napok címmel terjedelmes, tizenhat részből álló versciklusban önti ki érzéseit. A lírai-epikai költeményt majd 1919-ben Székesfehérvárott megjelent második verseskönyvében, a Kitárt lélekkel címűben közli. Előbb Simon Dezső emlékiratának részletét, majd Kodolányi versét, a kapcsolat, a szerelmi történet két lírai pillanatát – a találkozás örömét és a búcsú fájdalmát megfogalmazó szakaszokat – idézzük.

Ez az elgondolás [tudniillik a püspökladányi gazdálkodás] egy kis különbséggel meg is valósult. Ugyanis édesapám a katonaságtól gégesorvadás betegséggel tartós szabadságot kapott. Hallotta beszélgetésünket és azt, hogy Jancsi nagyanyjának kétszáz kat. hold földje van, és az parlagon hever, mert a feleseik bevonultak katonának, így senki sem munkálja, meg kenyerük sincs. Édesapámmal elhatároztuk, hogy felváltva elmegyünk Püspökladányba, és munkáljuk a földeket. Lovakat, gazdasági felszerelést viszünk, és Vajszlóról szállítunk búzavetőmagot. Ezen az alapon, hogy mi a földeket munkáljuk, kérjék édesapám katonai szolgálat alóli felmentését. Ez annyival is könnyebb volt, mert édesapám már póttartalékos volt, és betegséggel bizonytalan időre otthon volt.

Jancsi levelet írt a nagyanyjának ajánlatunkra vonatkozóan. Pár hét alatt megjött a válasz, hogy a községi jegyző a felmentést elintézte. Küldjük a vetőmagot és a kétszáz kilogramm kenyérnek való búzát. Így 12 q búzát zsákokban vonatra tettünk, és édesapám is elutazott Püspökladányba. Martinovicsék szívesen fogadták édesapámat. Püspökladány elég nagy község, a gazdák ott nagy nóniuszokat tartanak a nagy távolságok miatt. A katonaság kimustráltló-árverést tartott. Édesapám is vett két nagy lovat, és elkezdett szántani. 12 kat. hold földet elvetett kézzel (nagyon szépen tudott kézzel vetni).

Amikor a vetést elvégezte, írt haza, hogy most már én menjek el télire. Ő hazajött, én elutaztam. Ettől kezdve mindig én voltam ott. Jancsi nagyanyjáék látszólag engem is szívesen fogadtak. Eleinte hosszasan, szépen elbeszélgettünk. Kérdezgettek a vajszlói élet körülményeiről, az ottani gazdálkodás menetéről. Nagyon csodálkoztak, amikor mondtam, hogy nálunk Vajszlón egy húszholdas kisgazdának tizenöt-húsz tehene, harminc-negyven hízó sertése és hat lova van. Ezzel szemben itt a kétszáz holdas gazdának csak öt-hat tehene, kettő pár nagy nóniusz igás lova és annak szaporulata [van], főleg anyakocákat tartanak. A csikókat lógónak fogják be az anyja mellé, hogy segítsenek húzni a kocsit az őszi és tavaszi szinte feneketlen sárban. Ilyenkor majdnem lehetetlen volt a tanyákra kijutni.

A tél elég kellemesen telt el. […] Az egyik gazdánál történt látogatásom alkalmával találkoztam egy gyönyörű, szőke hajú, kék szemű lánnyal, aki látogatóban volt a nagybátyjánál. Az első látásra beleszerettem. Ettől kezdve szinte mindennapos látogatója voltam Nagy Sándor bácsinak. […]

Elérkezett a nyár, az aratás ideje. Jancsi is megérkezett. A háború miatt férfi munkás alig volt, mindent az asszonyok végeztek, de azért minden munka szépen befejeződött. A hordás volt vissza. Vettem még egy pár lovat. Itt is felvettünk egy orosz foglyot, hogy az egyik pár lovat hajtsa, hogy a hordás gyorsabban menjen. Az asztagot én raktam, Jancsi adogatta kezembe a kévéket. Rekkenő hőségben, kalap nélkül. Velem együtt feketére égve a nyári napsütésben. Az Alföldön nyáron szinte villámlik a forróság. Két óriás asztagot raktunk búzából, egyet zabból. Csak pár hétig álltak az asztagok, mert a szomszéd faluból, Bárándból jött egy cséplőgép, és elcsépelte a gabonákat általam addig soha nem látott módon. Szalmával fűtötték a kazánt az én legnagyobb megdöbbenésemre, véleményem szerint borzalmas mennyiségű szalmát elégetve. Akkor nem jutott eszembe, hogy hiszen ez a legtermészetesebb, mert úgy sincs annyi állat a tanyákon, hogy a szalmát az állatok almozására fel tudnák használni.

Most már volt búza bőven, megszűnt a kenyérhiány. Jancsi hetenkint hazajárt a muszkával, de én nemigen mentem vele. Esténként lóra ültem, Nagy Sándor bácsi tanyája nem volt nagyon messze, így az estéket a szép Irénke társaságában töltöttem. Fülig szerelmes voltam a kislányba, tizenhat éves gyerekfejjel semmire sem gondolva. Egy levelezőlap nagyságú fényképe sokáig emlékeztetett a szép, kellemes napokra, melyeket vele töltöttem. Fényképét kitettem az asztalra a tanyán. Amikor Jancsival kettesben voltunk, együtt gyönyörködtünk szép szőke hajában, amellyel sokszor betakargatta az arcomat. Jancsinak is nagyon tetszett a kislány, de tudta, hogy én előnyben vagyok.

Váradszigeti napok

4.

Lóra ülök, ha esti pírban

Úszik az Alföld messze-messze

S a szent búza-keresztek között

Nyargalok hozzád minden este.

Haragos-zöld akácok mélyén

Szemembe villog a tanyátok

És tenyerem arcomra hajtom,

Mert a nagy fényben alig látok!

S mikor a kis szobába lépek

S körül-fognak a fehér falak,

Csak nézek, nézek, bámulok rád

gyönyörű lány, hosszan, mint a vak. – –

10.

Megállok a tanyátok előtt; – –

Mély, keserű csend. Minden hallgat…

Az ajtó zárva, zárva… Sötét,

Vigasztalan a kicsiny ablak.

Megállok a tanyátok előtt,

Kereslek, hívlak bús szorongva

S nem felel senki. Lomhán bólint

Az akác részeg, álmos lombja.

Állok, csak állok mozdulatlan

S nézek a vörös esti ködbe…

Volt kincses, fényes birodalmam

És íme, minden romba dőlve!⁸

Adjuk át a szót ismét Simon Dezsőnek és az írónak.

Kodolányi 1918 májusában Székesfehérvárott befejezi középiskolai tanulmányait. A nyarat Püspökladányban tölti. Véget ér a világháború, majd kitör az októberi őszirózsás forradalom. Simon Dezső hazatér szüleihez, Vajszlóra. Kodolányi Püspökladányban marad, és anyai nagyanyjánál éli át a proletárdiktatúra eseményeit. Zavaros idők ezek a Tiszántúlon és az Ormánságban egyaránt.

Simon Dezső emlékiratában fölidézi emlékeit, a világháborús hátország hangulatát. Kodolányi egyik korai, 1926-ban írt, Küszöb című elbeszélésében rajzolja meg a proletárdiktatúra püspökladányi eseményeit, a román betörés hatását és a Martinovics-ház akkori légkörét. Az elbeszélés kezdő sorait idézzük.

Tanyai életünk fiatalos könnyedséggel folyt. Volt egy nagytejelő tehenünk. Minden elképzelhető jóval elláttuk a sok jó tejért, melyet forralva, de különösen aludttejnek szívesen fogyasztottunk. Rendszerint reggelre meg is aludt a nyári nagy melegben. Haza is csak úgy tudtunk édes tejet küldeni, ha a muszkát hazaküldtük a frissen fejt tejjel. De akkor meg az a veszély fenyegetett, hogy csak másnap dél felé vetődött ki a tanyára. Fiatalok voltunk, és így nem respektált bennünket.

Nyáron igen sokat szenvedtünk a legyek miatt. Annyi legyünk volt, hogy úgy az ételünket, mint az italunkat légy nélkül el sem tudtuk képzelni.

A fiataloknál sokszor előfordul, hogy egy szót véletlenül, minden gondolkozás nélkül kiejtenek, és az hosszú ideig megmarad bennük. Így voltunk mi a „Kristóf”-fal. Egy étkezésünk közben azt mondom Jancsinak: „Te Kristóf, milliomegy legyünk van…” Jancsi felveti a fejét, rám néz, elneveti magát: „Kristóf, igazad van.” Attól fogva minden hibát Kristóf csinált, mindent Kristóffal csináltattunk, de rendszerint nekem kellett megtenni. – Később, amikor már a Horthy-éra alatt Vajszlón voltunk, kapta tőlem a Gáspár nevet, melyet mindvégig megtartott; megszokott neve volt, ha együtt voltunk. A Gáspár nevet azért kapta tőlem, mert volt Vajszlón egy öreg cselédember, aki házunk előtt a padon naphosszat szokott üldögélni, és – ha volt kinek – nagyokat mondani. Jancsi, amikor naponta hozzánk jött, leült mellé a padra, és órák hosszat hallgatta soha meg nem történt elbeszéléseit. Ennek az öregnek Korpás Gáspár volt a neve. Ebből kifolyólag sokszor mondtam Jancsinak: „Te éppen olyan vagy, mint a Gáspár.” Ez a név végigkísérte barátságunkat.

Lassan eljött az ősz, a sok szép kukorica beérett. Martinovicséknak fele kukorica részüket behordtuk, a mi részünket pedig kezdtem én is eladni. Jancsival sokat jártunk lóháton Irénkéékhez. Későn ősszel ment haza Szatmárba a szüleihez. Többet nem találkoztunk az életben. Mint kellemes fiatalkori emléket tartottuk meg mind a ketten.

Én is kezdtem jóllakni az alföldi élettel. Kapóra jött a forradalom. Minden fejtetőre állt egy nap alatt Püspökladányban. Megalakult a Nemzeti Tanács, megkezdődött a fosztogatás. Az állomáson volt egy nagy szerelvény, mindenféle élelemmel és rengeteg borral megrakva. A lakosság feltörte a vagonokat, mindent széjjelhordtak egy délután. Az egész nép részeg volt. Akinél amit találtak, vitték. Aznap adtam el tíz kocsi kukoricát. A kocsikat elfogták, el akarták venni a kukoricát. A kocsik tulajdonosai addig könyörögtek a Nemzeti Tanácsnak, amíg elengedték őket. De megkérdezték: kitől vették? Megmondták a nevemet, és hogy hol lakom. Már akkor este fegyverrel odajöttek a lakásomra, és követelték a kukorica árát. Természetesen én nem akartam a pénzt nekik adni. Erre föl elkísértek a községházába. Egész éjjel ott tartottak, főbelövéssel ijesztgettek, míg végre elkeseredésemben a kukorica árának egy részét nekik adtam. Ekkor véglegesen elhatároztam, hogy itt tovább nem maradok, hazamegyek Vajszlóra. Jancsival összebeszéltünk, és mindent ott hagyva felültünk a vonatra. Amennyi pénzt addig kaptam, hazavittem, a többi értékem mind préda lett. Többet nem hallottam róla.

Küszöb

Ezerkilencszáztizenkilenc, húsvét…

A falu már kezdett elcsöndesedni. Csillapult a kutyaugatás, a felzaklatott ebek belefáradtak a katonák hasztalan ugatásába, mert sehogy sem tudták megakadályozni, hogy az utcákon végigvonuljanak, beszállásolják magukat a fészerekbe és parasztportákba. Csak az öregebbje bömbölt még bőszen valamely távoli faluszélen. A községháza felől oroszok elnyújtott, zsongó kardala hallatszott, meg ritmikus harmonikaszó. Ők nemrég vonultak be végtelen hosszú sorokban, vörös zászlók alatt, harmonika- és szájdorombszóval, négy hangon dúdolva, s most gúlákba rakták fegyvereiket az óriási alföldi piacon, tüzet gyújtottak, és csoportokba verődve énekeltek, ettek, tréfálkoztak. Vidám morajlásuk mint távoli hullámverés ömlötte körül a nóta melódiáit.

A nagyanya, a nagynéni meg a kamasz fiú a verandán ült.⁹

1918 őszén Vajszlót, Dél-Baranyát a szerb-horvát-szlovén királyság katonái szállják meg, 1919-ben ide nem terjed ki a tanácsköztársaság hatalma. De a proletárforradalom eszméi itt is hatnak. Kodolányi Jánosra nagyobb mértékben, mint Simon Dezsőre. Hevesen vitatkoznak. Eltávolodnak egymástól. Meghal a „testvérbarátság”. A növekvő távolságot Simon Dezső visszaemlékezése és az író kései regénye, az 1959 nyarán befejezett Vízválasztó – epikus műbe transzponálva – jól tükrözi.

A Vízválasztó cselekménye Vajszlón játszódik. Az 1920-as évet mutatja a naptár. A regényben szereplő Nagy Varga Dezsőnek Simon Dezső, a Németh családnak a Kodolányi család a modellje. Antal, a Németh család kocsisa tudatában élő kép a „fiatalúrról” – a regény egyik részlete – valójában az ifjú Kodolányi arcát idézi.

Hazatérve, otthon is felfordulás fogadott, nem abban a formában, mint Ladányban, mert Baranyában az emberek másként fogták fel a helyzetet, mint az Alföldön. Vajszlón is megalakult a Nemzeti Tanács, a jegyzőt menesztették, a csendőrség működése megszűnt. János gépész barátja és egy-két kommunista érzelmű egyén vette át a vezetést. Polgárőrséget állítottak fel a felelőtlen egyének fosztogatásainak meggátlása végett. A parasztság házaiba vonulva várta a fejleményeket. Pár nap múlva valami Aczél nevű agitátor jött ki Pécsről népgyűlést tartani, hangoztatva a nagy fordulatot, melyet a parasztság, mert nem is értett, nem is fogadott nagy örömmel. Hosszú beszédet tartott, de csak egy-két, akkor magát „cocialistának” nevező egyén éljenzett.

Rövidesen utána jött a szerb megszállás. Minden hivatalt bácskai, magyarul is beszélő szerbek töltöttek be. Úgy beszélték, hogy egész Pécsig Szerbiához leszünk csatolva. Csendőrök helyett is bácskaiak jöttek. Nem gorombáskodtak, így jelenlétüket nem vettük tragikusan. János is hazajött, keresztülvergődve a demarkációs vonalon. Rövidesen megismerkedett a főagitátorral, a zsidó malom gépészével és a többi kommunista érzelműekkel. Én is helyeseltem az elvet, de maga a kivitele nagyon zavaros volt előttem. Nem tudtam megérteni azokat az elgondolásokat, hogy ezután közösen, együtt dolgozunk. A szorgalmas és a lusta egyformán részesül a jövedelemből. Pénz nem lesz, mert nem kell, az állam ruház bennünket.

Több alkalommal, amikor Jánossal ketten vitattuk az eszmét, azt mondtam: „Te Gáspár, én nem tartom sem az egyenlő részesedést, sem az egyforma ingyen ruházkodást jónak és elfogadhatónak, hiszen akkor öreg, fiatal egyforma ruhában jár, a szorgalmas dolgozik a lustának. A lusta ruhája tovább tart, mert a szorgalmasé elszakad a munkában.” Ma, amikor átéltem a kommunizmus első évei visszásságait és tévedéseit, teljesen beigazolódtak akkori aggodalmaim. […]

János sokat forgolódott az új vezetőség között, én azonban tartózkodó voltam. A királysági rendszert sem tartottam jónak, de az újban sem láttam tisztán, így vártam, figyeltem és hallgattam. Pécsre utazásomkor több alkalommal találkoztam közös barátunkkal, Haraszti Sándorral, aki nagy forradalmár volt. Szentlőrincen, az állomáson teljesített szolgálatot. A pécsi vonat itt hosszú ideig szokott állni. Ilyenkor behívott bennünket az irodájába, és ott tartotta magyarázatait. Mindkettőnket értelmetlen lükének nevezett, ha valami aggályunkat vagy esetleg ellentmondásunkat mertük előtte nyilvánítani. […]

A forradalom bukása után Vajszlóból sokan átmentek Horvát-Szlavóniába, félve a letartóztatásoktól. János Vajszlón maradt. Legtöbb idejét nálunk töltötte. Elmélkedett, verseket írogatott, a református elemi iskolában helyettes tanító is volt. A tanító nősülni akart, jelöltje a demarkációs vonalon túl volt, ezért hoszszabb időre elment a faluból.

Vízválasztó

[…] Antal szidalma azonban azért volt olyan heves, mert el akarta terelni a fiatal gazda figyelmét az úri beszédtárgyról. Mindig ilyen veszedelmes beszélgetései voltak. Például Marxot meg Lenint emlegette, s az ő fizetéséről, a puszták cselédségének kommenciójáról beszélt, hogy milyen kevés, meg hogy éhbér meg a műveletlenség meg a tudatlanság meg a silány táplálkozás meg a tüdővész meg az ótvaros, nagy hasú gyerekek meg a közös konyhák meg a helytelen életmód, reggel már bor… és így tovább, a végtelenségig, az unalomig. Hallgatni is rossz volt. Hát még aztán az oroszok, a háború, a nagy forradalom, Lenin, Trockij, a Vörös Hadsereg… Ettől már a hideg futkosott Antal hátán. De még ez mind semmi. Az volt a java, mikor a Magyar Tanácsköztársaságról beszélt.¹⁰

Kodolányinak a Nyugatban 1922-ben publikált első „igazi”, később is vállalt elbeszélése a Sötétség. Ezt megelőzően 1915-ben, 1919-ben és 1921-ben három verseskötete látott napvilágot. Az 1919-es, Székesfehérvárott megjelent Kitárt lélekkel tartalmazza azt a versét, amelyben fiatal költőként megvallja Simon Dezsőhöz fűződő érzéseit. A vers egyúttal kettős portré: a város (Székesfehérvár) porában élő, beteg Kodolányi és a falun (Vajszlón) gazdálkodó barát arcvonásai egyaránt fölsejlenek a sorokban.

Írok egy barátomnak

Dezsőm, talán már elfeledtük egymást?

Nem érzem titkos gondolatodat,

Mely gyors galambként hírt hozna felőled

Az illatterhes nyári ég alatt.

Óh, mondd, az édes föld még oly kövér-e

S csikóid, mint a tűz, repülnek-e?

Mondd, szépen hangzik még az estharangszó,

Mint nemrég… s jön a gulya is vele?

Űzetve pajkos szellő jókedvétől

Napfénybe’ csillog még az út pora?

Barátom! S mondd csak, házatok felett

Az ég csak most is felhős, mostoha?

A toll kezembe’ ingadozva jár

S megreszket néha… Oly beteg vagyok…

Az éjek lázba’ mennek el fölöttem

S búsan, sötéten a rút nappalok.

Meggörnyedezve imbolygok az utcán

Keresve mindig a napsugarat,

Egy év… s a vidám, gondtalan fiúból

Csak árny, – egyéb tán semmi sem marad.

Eltűnök. Elvisz láthatatlan kézzel,

Ki az úr a léten. Óh nem, nem lehet!

Ugye, barátom, ilyen ifjan senki

Meg nem hal, míg nem élt és szenvedett?!

Ugye, Dezsőkém, látom még a házat,

Mit úgy szerettem, – és a kis falut?…

S te megfogod karom, Dezső, s nem engedsz,

Ha megnyíl majd előttem az az út?

Sötét eszmék! Hogy elragadnak engem,

Holott én élni – örökké fogok!

Meglásd, még azok, kiket úgy szerettem,

Még küzdenek csak és nem boldogok!…

Barátom! Népek, társadalmak várnak

Már emberöltők óta engemet

S hogy most, midőn a gyermek ifjúvá lett,

Meghaljon?… Dezső, óh az nem lehet!

De semmi. Kérlek, senkinek ne szólj,

Csak úgy magadba’ gondolj néha rám,

Én meg csak élek, tengődöm e város

Felhőkig érő, megölő porán…

Isten veled. Már leteszem a tollat,

Mert bánt a kínzó köhögés nagyon;

Megyek. Talán majd csillapodik kissé

Az áldott, meleg tavaszi napon.¹¹

Kodolányi Vajszlón ismerkedik meg későbbi feleségével, egy jómódú parasztgazda lányával, Csőszi Matilddal. A kapcsolatot, majd a házasságot Kodolányi apja és a lány családja s rokonsága egyaránt ellenezte. A múltra visszaemlékező Simon Dezső szavaiban is megérezni a lány iránti bujkáló ellenszenvet. Emlékezésébe e helyen az ormánsági ruhamosás szinte néprajzi hitelességű leírását is beleszövi.

Ekkor ismerkedett meg későbbi feleségével, Csőszi Matilddal. Matild jóval magasabb volt Jánosnál. Erős, nagy, szinte férfias, lomha járású, különc lány volt, nagyon korán kifejlődött termettel. Egy barátja volt, egy könyvelő, aki tanította is magánvizsgáira. A falu szája szerint ezzel a férfival volt nagyon jóban. Fiatalabb korában is barátnő nélkül, egyedül járt. Különösen szeretett halászni járni egyedül a kanálisra (a Feketevíznek nevezett patakra), a mosóhelyre.

Ott könnyen le lehetett menni a víz szélére. Itt végezték a falusiak a nyári nagymosásokat, melyet falusi nyelven párolásnak neveznek. Előtte való nap az összes mosandó ruhát, amely főleg házi szőttesekből, vásznakból, abroszokból és férfi, női alsóneműkből tevődött össze, nagy, erre a célra készített párlósajtárban leáztatták, úgy, hogy a tetejére egy abroszt terítettek, és arra szitált fahamut tettek négyujjnyi vastagon. Ezen keresztül fél napon át forró vizet öntöztek. Ezt a hamulúgos vizet a párlósajtárba beépített csapon leengedték, és újra felforralva visszaöntözték. Ez volt a párolás. Másnap hosszú, nagy teknyőkben kocsin kivitték a patakra, a mosóhelyre. Ott erre a célra készített mosólábat a vízbe állítottak, és arra egy három méter hosszú, széles deszkát helyeztek, és minden deszkán két asszony sulykolta és öblítette a hófehérre mosott ruhát. Szép napsütésben nyáron kiterítették [a ruhákat] a legelő füvére, és mosás végeztével szárazon vitték haza délután kocsival.

Ide járt Tilda halászni, de nem halakat, hanem békákat fogott, és összegyűjtve vitte haza. Ezért „Békás” Tildának nevezték a faluban.

Egyik este azt monda nekem János, hogy új ismeretséget kötött egy leánnyal. Kérdem: ki az? Mondja: Csőszi Matilddal. Én kinevettem azzal a megjegyzéssel: Mit akarsz te azzal? Ha magához szorít, belehalsz. János nevetett: Majd meglátjuk. Eleinte ritkán, de később mindennapos volt náluk. Mindig nagyobb és nagyobb hévvel beszélt róla, dicsérve testi szépségét és odaadását. Később mindig tovább és tovább maradtak együtt. A lány szülei nem szerették, főleg testi hibája miatt, de azért sem, mert az erdész fia volt. A szülők és a sógorok más férjet szántak Tildának.

A látogatások később a nappalokból az éjjelekbe nyúltak. A sötétben Tilda elbújtatta Jánost. Amikor szülei kérdezték, hol van, Tilda azt felelte, elment, amikor ők az udvarban hátra voltak. Így volt azután hosszú időn át. Kora hajnali órákban az erős fizikumú leány Jánost karjánál fogva leeresztette az utcai ablakon. Haza nem mert menni, ezért hozzám zörgetett be. Én is bevettem az ablakon. Velem aludt reggelig. Reggel nekem édesapám tovább engedett aludni, mert én egész nap szántani mentem. Szüleim ilyenkor kinn voltak az istállóban, ezért eleinte nem látták, hogy János nálam aludt. Én sokszor figyelmeztettem: Te Gáspár, ennek nem jó vége lesz…

Kodolányi János házasságkötésével kapcsolatban a következőket kell tudni: a magyar állami (polgári) anyakönyvezés törvénye szerint (1894: XXXI. és XXXII. tc.) a polgári házasságkötésnek mindig meg kell előznie az egyházi (templomi) házasságkötést. Ezzel szemben Kodolányi János és Csőszi Matild – Kodolányi leánya, Júlia közlése szerint – előbb kötött egyházi házasságot, mint polgárit. Egyházi házasságukat Csikesz Sándor csányoszrói református lelkész előtt kötötték meg, illetve elhatározásukat ő áldotta meg, és csak ezt követően, 1921. november 10-én kötöttek polgári házasságot Budapesten. A hivatalos rendtől eltérő megoldás Vajszlón különféle rosszindulatú pletykák megszületésének és elterjedésének lett a forrása, melyeket némelyekben talán a mellőzöttség érzése is táplált. Visszaemlékezésében Simon Dezső is hangot adott ezeknek a híreszteléseknek.

Az apjával [János] teljesen meghasonlott, minden anyagi segítség nélkül kidobta az utcára. Így csak egy helye volt, a testvérbarát szüleinél, ahol meghúzódhatott. A megenyhült Csősziéknél sem maradhatott sokáig. Összeférhetetlen, mindenkit kigúnyoló természeténél fogva újra hamar kifelé irányult a kocsija rúdja. Egy cikkével [novellájával], melyet a szélütött kezű apósáról írt, végleg kitiltotta magát Csősziéktől. A cikkben az ipa fösvénységét írta le. Egy béna kezű paraszt a vajszlói Spiegel-féle ruhásboltban fösvénysége miatt csak a béna kezére akar kesztyűt venni, de csak egyet, mert az egészséges kezére nem kell. Ezt a cikket, amikor Vajszlón elolvasták, megmutatták az amúgy is ellenségeskedő lakatos sógornak. Ezért annyira megharagudtak Jánosra, hogy most már mindkettőjüket kiverték a házból. Hova mehettek ismét, mint hozzánk. Amint írta is könyvében [a Süllyedő világban], hogy Simon bácsi jóvoltából a kisgyerekkel együtt nálunk kapott lakást és élelmet.

Tilda szülei és sógorai is nagyon igazságtalanul bántak velük, mert ha Jánost nem is szerették, de Tilda is éppen olyan Csőszi lány volt, mint az ő feleségeik, még akkor is, ha egy testileg nyomorult férfihoz ment feleségül. A hivatalos egybekelést, később úgy hallottam, szülői beleegyezéssel kötötték meg. Úgy tudom, később az öregek házát, amely egyébként is Tildát illette, ők adták el. Mikor, azt nem tudom, mert én is elkerültem a szülői háztól. A szomszéd faluba, Baranyahídvégre.

Később mindketten látták, hogy ez a helyzet nem megoldás. Egy napon bejelentették édesapámnak, hogy felmennek Budapestre.

Eltávozásuk után pár hónap múlva hallottuk, mekkora nyomorban vannak. Édesanyám összepakolt egy nagy csomó élelmet, szalonnát, kolbászt, zsírt, lisztet, így felpakolva kerestem fel őket. Hogy akkor hol laktak, arra nem emlékezem.

Jancsika már Vajszlón megszületett. […] Amikor nálunk laktak, Tilda a karján vitte a kisfiát, és az utcán találkozott az apósával. Amikor észrevette Tildát, átment előle a másik oldalra. Máskor egy leány vitte a kis Jancsit, ő is találkozott János apjával, és kérdezte tőle: „Kié ez a szép szőke kisfiú?” „Ez a kisfiú a nagyságos úr unokája.”

Amikor tőlünk felmentek Budapestre, Jancsika már egyéves volt. Amikor tőlünk Pestre költöztek, hogy mennyi pénzsegítséget kaptak Tilda szüleitől, azt nem tudom. Valamennyit kellett kapniok, mert elutaztak, és különösen az első kezdetben valamiből élni is kellett. Eltávozásuk után én kétszer meglátogattam őket, de sem nekem, sem szüleimnek sohasem írt, ezért a további kapcsolat megszakadt közöttünk. Újra csak akkor jelentkezett szüleimnél, amikor Jancsikát és Juliskát nyaraltatni akarta. Tilda testvérei nem fogadták házukba a gyerekeket, csak a jó Simon néni. A két gyereket édesanyám és Juliska nagyon szerette.

A húszas évek elejétől Kodolányi a fővárosban, Simon Dezső Baranyában él. Budapestet és az ormánsági falut mintegy kétszáz kilométer választja el. A két testvérbarát messzire kerül egymástól, másféle életformát él, ritkán találkozik. Nagy lesz közöttük a fizikai és a szellemi távolság. Simon Dezső ritkán jár a fővárosba, ám Kodolányi néha eljut Baranyába, az Ormánságba.

Simon Dezső emlékiratában 1920 után kevés szó esik Kodolányiról. Előbb egy 1930 körüli pesti találkozásról ír kesernyésen, majd Kodolányi, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Talpassy Tibor 1934-es baranyai látogatását említi meg.

Erről az 1934-es találkozásról Kodolányinál két helyen is szó van. Előbb a Baranyai utazás cím alatt összefoglalt cikksorozatban beszél arról, hogy Vajszlón találkozik a Simon család tagjaival, az apával, Nagy Simon Jánossal, Dezsővel és Juliskával. Utóbb a Bajcsy-Zsilinszky Endréről szóló kései, 1966-os emlékezésében (Az utolsó romantikus) törnek föl benne az emlékek.

Amikor Budapesten Terescsényivel laktak együtt, meglátogattam őket szintén élelemmel megrakodva. János dicsekedett, hogy most jött ki egy könyve, hogy melyik, nem emlékszem. Beszéd közben mondtam neki: „Adhatnál egyet belőle.” Erre azt felelte: „Megveheted a könyvkereskedésben.” Én visszafeleltem: „Meg nem veszem; ha te nem adsz, akkor nem kell.” Nem akarom bántani, de sajnos ilyen emlékeim is vannak tőle.

Amikor még mint fiatal ember otthon voltam [1934-ben], Bajcsy-Zsilinszky Endrével felkeresett bennünket. Zsilinszkyt nagyon kellemes, kedves embernek ismertem meg. Pártja részére kortesnek kívánt volna működtetni Vajszlón. Működésem eredménytelen volt a régi negyvennyolcasok között.

Már nős voltam, amikor még egyszer meglátogatott. Édesapám hozta ki Baranyahídvégre kocsin. Örömmel fogadtuk mind a ketten. Meghívtuk, maradjanak még ebédre. Jó anyagi helyzetben voltunk, feleségem kitűnő ebédet főzött, s mivel nyers gyümölcs nem volt, egy befőttestálban többféle befőttet adott fel. A befőttet édesapám is nagyon szerette. János a régi gúnyos szokásához híven megjegyezte: „Ejha, még befőtt is van! A parasztoknál csak ha nagybeteg van a háznál, akkor bontanak fel dunctot…” Feleségemnek nagyon rosszulesett az első látogatási megjegyzése, de az én kedvemért zsebre tette, mintha nem is hallotta volna.

Ez volt az utolsó találkozásunk.

Baranyai utazás

Nagy Simon János már a hatvanadik évét tapossa, de most is olyan, amilyen húsz évvel ezelőtt volt. Munkában, erőben nem fog ki rajta senki. Ezeréves ormánsági származék ő, s olyan, mint általában az ormánságiak: tölgyfából, az ős ormánsági fából való. Ezt nem minden ok nélkül említjük meg.

Most gyönyörű muraközi lovaival járjuk a környékbeli falvakat […] Dezső barátunk, aki a lovakat hajtja, lépten-nyomon rámutat egy-egy fehér, szép kis házra: itt is meghaltak az öregek, most csak egy nőtlen ember lakik benne, ott is meghalt Zsuzska néni, csak egy unokája maradt, de annak sincs gyereke…

Házigazdánk menyecske lánya, Juliska lép be. Mindnyájan csodálkozva nézzük. Felöltözött az ősi ormánsági ruhába, s most egyszerre olyan, mint valami keleti hercegnő. Talpig, helyesebben térdig fehér „kebél”-ben áll előttünk, vastag haja lányos fonatban leeresztve, karját könyökig habosan takarja a patyolatszerű fehér, „szávonyázott” vagy „gyöngyérezett” ruha (hölgyeink „azsúrozásnak” nevezik), előtte virágos selyemkötény. Arca, tartása is egyszerre megváltozott, mint Hamupipőkéé, akiről elmúlt az átok. Barátaink gyönyörködve nézik, bennem felindul a szomorúság. Lám, innen jutott el a mi népünk mai állapotába!¹²

Az utolsó romantikus

Ilyen emlékek, mint különösen Vajszlón, gyermekkori barátaimnál, Simon Jánoséknál eltöltött napjaink, Simon Dezső társaságában lovas kocsin tett útjaink az egykés faluk temetőibe, ahol Zsilinszky velünk együtt fel-felkiáltva, jegyzőkönyvébe sűrűn jegyezgetve régi sírkövekről nyolcvan-kilencven éves öregek és mellettük a húsz-huszonnégy éves fiatalasszonyok évszámait jegyezte föl, most rajként támadnak fel bennem. Az öregek egészségesen érték meg matuzsálemi koruk végső határát, a fiatalok újszülött gyermekükkel vagy elpusztított magzatukkal együtt kerültek koporsóba. Zsilinszky megdöbbenése egyre szemmel láthatóbb lett. Hol hallgatagon, keskeny ajkát szorosan összezárva bámult maga elé, hol pedig ki-kitört, és heves gesztusok közepette beszélt gondolatairól, indulatairól.¹³

A jómódú, megszégyenített, kuláklistára tett, majd börtönbe vetett Simon Dezső 1956 őszén Beremendnél feleségével együtt átlépi a déli országhatárt, és külföldre távozik. Emlékirata arról tanúskodik, hogy Kodolányival kapcsolatban valamiféle sértődöttséget is magával vitt.

Simon Dezső hosszú évek után, 1966-ban járt ismét Magyarországon. Visszaemlékezése fájdalmas hangon ér véget: sajnálja, hogy az idős Kodolányival az újbóli találkozást elmulasztotta.

Egyszer írtam neki Amerikából. Megírtam helyzetemet, és kértem [=kérdeztem], hogy van, mint él. Levelemre nem is válaszolt. […]

Életemben még egyszer voltam Püspökladányban, amikor feleségemmel 1966-ban látogatóban hazavoltunk. Sárrétudvariban volt egy ismerősünk, Püspökladányon vitt keresztül az utunk. Feleségemnek mondom, keressük meg a házat, amelyben fiatalember koromban Martinovicséknál laktam. Nagy keresésre még a rendőrségre is elmentem, de a házat mégsem találtam meg. Azt tudtam testvéremtől, Juliskától, hogy a házat János testvére, Ilonka kapta meg. Ilonkát nagy keresésre megtaláltuk. Nagyon örült, hogy felkerestem. A lánykori szép termetű Ilonka helyett egy elszélesedett, fekete bőrű, sánta öreglányt találtam anyja öreg bútoraival. Jánosra nagyon panaszkodott, hogy nagyon csúnyán bánt vele, mindent, amit csak bírt, elvett tőle, még azt a régi zongorát is, amit az anyja neki adott, azt is eladta. […]

Mégis sajnálom, hogy amikor 1966-ban először voltunk haza látgatóba a saját kocsimmal, [és] az akarattyai bejáró előtt hajtottam el, nem mentem be meglátogatni Jánost. 1970-ben, amikor újra arra mentünk, már nem élt.

Jegyzetek

¹ Kodolányi János: Süllyedő világ. Magvető, Bp., 1965, 142., 144.

² Tüskés Tibor: Nyár, erdő, kakukk. Pécs, 1973, 105–106.

³ Rónay György: Jegyzetlapok. Magvető, Bp., 1975, 45–46.

⁴ Kodolányi János emlékezete. Baranyai Művelődés, 1975/3–4. sz. 101–129. Különnyomat. Pécs, 1975.

⁵ Kézzel, tollal írt levél, borítékban. Cím: Tüskés Tibor író, 7625 Pécs, Surányi M. u. 25. Europe – Hungary. Feladó: Dave Simon, 463 Treeside DR Akron, Ohio 44313 USA.

⁶ Simon Dezső: Kuláklistán. Tüskés Tibor bevezetésével. Somogy, 1989/6. sz. 9–14.

⁷ Kodolányi János: Visszapillantó tükör. Magvető, Bp., 1968, 448–449.

⁸ Kodolányi János: Kitárt lélekkel. Székesfehérvár, 1919. = Kodolányi János: Üzenet enyéimnek. Összegyűjtött versek. Szent István Társulat, Bp., 2006, 88., 91.

⁹ Kodolányi János: Éltek, ahogy tudtak. Szépirodalmi, Bp., 1955, 304.

¹⁰ Kodolányi János: Vízválasztó. Magvető, Bp., 1960, 30.

¹¹ Kodolányi János: Kitárt lélekkel. Üzenet enyéimnek. 66–67.

¹² Kodolányi János: Baranyai utazás. Bolyai Akadémia, Bp., 1941, 28., 29., 37.

¹³ Kodolányi János: Visszapillantó tükör. 400.