Egy irodalomtörténeti baklövés

Akkora fölzúdulást váltott ki a Szegedy-Maszák Mihály nevével fémjelzett A magyar irodalom történetei című mű, hogy az Írószövetségben vitát rendeztek róla. A Kortárs irodalmi folyóirat ebből közölte többek között Nagy Gábor hozzászólását, aki azzal óhajtotta nyomatékosítani a háromkötetes elmemű zagyvaságának mibenlétét, hogy visszautalt a nagy akadémikus egy korábbi művére, amely szellemében szöges ellentétben állott ezzel az irodalomtörténettel. Ezt mondta Nagy Gábor: „Történelem és irodalom, nemzeti identitás és irodalom steril elkülönítésével valószínűleg maga Szegedy-Maszák Mihály sem ért egyet.”

Ezt az állítását igazolandó, idéz a nagy akadémikus 2003-ban megjelent A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet című munkájából. A következőket: „A Szózat mai értelmezéséhez hozzátartozik, hogy az 1956-os forradalom idején kitüntetett alkalmakkor énekelték, mint ahogy az Egy mondat a zsarnokságról mai jelentése is elválaszthatatlan attól, milyen szerepet játszott e költemény 1956 októberében.”

Kérdezzük mi is Nagy Gáborral: vajon milyen szerepet játszhatott 1956. október elsejétől október harmincegyedikéig egy olyan vers, amely csak november másodikán jelent meg? Vagyis nemcsak a szabadságharc idején, hanem egész október hónapban teljesen ismeretlen volt nemcsak a szabadságharcosok, hanem az egész magyar nép számára.

Szögezzük le, a Magyar Tudományos Akadémia 183 esztendeje alatt ekkora marhaságot még magyar akadémikus nem jelentett ki, mint Szegedy-Maszák Mihály e 2003-as művében. Nem ezen lepődöm meg, hanem a szakma figyelmetlenségén. Föltételezem, hogy Nagy Gábor gúnyolódásként idézte ezt a mondatot, pikírt mód kevesellve a három kötetben fellelhető önellentmondást, értékrend-hamisítást, felületességet és plagizálást. De hogyan lehetséges az, hogy a több száz szakmabeli nem vette észre Szegedy-Maszák állításában az abszurditást, a képtelen anakronizmust? Olyan ez, mintha azt állítaná valaki, hogy Thaly Kálmán 1800-as évek végén írott „kuruc versei” szerepet játszottak az 1700-as évek elején zajlott Rákóczi-szabadságharcban.

Ha rosszhiszemű volnék, mint ahogyan nem vagyok az, föltételezném, hogy az érintettek nem tudják, mikor volt a szabadságharc, és mikor jelent meg a vers. Valószínűbbnek tartom, hogy azért nem vették észre ezt a képtelenséget, mert nem is olvasták korábban amaz akadémikusi vaskalapos művet, most pedig azért siklott el fölötte a közfigyelem, mert a magyar irodalomtörténet-írók jelentős része „konformista nyomás” alatt senyved, vagyis a nyájszemlélet, a csordaösztön, a hamis tekintélyek tisztelete akadályozta meg abban, hogy egy ekkora nagy ember kijelentését kritikusan véleményezze. Egyszerűen elhitték Szegedy-Maszáknak, hogy Illyés verse visszafelé az időben is hatni tudott az eseményekre. Vagyis szellemi életünkben a hamis bálványcsinálás a szokás, s a kritika, a kételkedés, az önálló véleményalkotás hiányzik. A tizenhetedik századi descartes-i „cogito, ergo sum”-tól még mindig nem jutottak el az ugyancsak descartes-i „dubito, ergo sum”-ig, vagyis a kételkedés művészetéig.