Anyanyelvem maradék szavai; Önhibámon kívül; „Out of Africa”

Anyanyelvem maradék szavai

A szavak, anyanyelvem
maradék szavai – miért
őrködöm oly féltőn fölöttük
továbbra is, hisz fél százada már,
hogy a sors kitépte gyökerüket
a szülőföldből, s ami élve maradt
közülük, dugdostam mindegyiket
sietve az idegen földbe, idegen
északi kertem hideg talajába.
Egyikük-másikuk készségesen
gyökeret eresztett az új
helyben is, ágakat-leveleket
az északi tavaszban, s hoztak
gyümölcsöket is, bár másmilyeneket,
mint aminőkről egykor álmodtam.
Vitathatatlan mégis rokoni
eredetük, egymáshoz tartozásuk,
bár vannak, kik létjogsulságukat
kétségbe vonnák esetleges idegenes
szófűzésük, szókincsük, ritmusuk
miatt. Én azonban tovább
gondozom és ápolom őket,
mintha a létük tőlem függene,
mert létük valóban csak tőlem függ.
Ügyelek is rájuk nappal-éjjel,
s arra is, hogy másokéival
ne nagyon keveredjenek,
mert ezek a szavak az én
anyanyelvem maradék szavai,
anyámtól örököltem őket, apámtól,
falumtól, hazámtól s a hazám
költőitől és pásztoraitól.
Azóta velem korosodnak és kopnak.
És most már örökjogon enyémek.
Hazámból csak ők maradtak velem.
Hazámból csak ők jöttek el velem.
S halálunkban is egyek maradunk.

Oslo, 2008-06-30.

Önhibámon kívül

Hadd kezdjem azzal, hogy bevalljam:
szerfölötten kivételezett a helyzetem, az életem,
ámbár önhibámon kívül kerültem ebbe a helyzetbe
azzal, hogy – megint csak önhibámon kívül – lettem
lakója és polgára annak az északi országnak,
ahol 1957 nyarától élek.
Helyzetemet tovább pontosíthatnám azzal,
ha a fentiekhez azt is hozzáfűzném,
hogy ezekre a dramatikus lépésekre
saját szülőföldem állig fegyverben álló
karhatalma kényszerített rá, amikor
csőre töltött fegyverekkel s vicsorgó vérebekkel
űzött a fél országon át – ki a hazámból.
Mentségükre mondva: ez a karhatalom se
tudta, hogy mit cselekszik, ahogy ez már
karhatalmi emberekkel oly gyakran megesik.
Kurtára fogva a dolgot: ily módon
éppen tőlük kaptam a döntő segítséget ahhoz,
hogy most itt éljek, s úgy, mintha csak álmodnám,
azaz szerfölötten kivételezetten
ezekben az egyre zűrösebb időkben.
Jóléti államom polgáraként most
erre-arra utazgatva a világban
szinte szégyenkezve, de mindenképpen
megrendülten dobálom eurós centjeimet
a szaporodó koldulók kalapjába.
Hogy egykori fogdmegjeim elaggott
utódai közül ott áll-e egyik-másik
a kalapozók közt, nem tudhatom,
s kívánni se tudnám nekik.
Az aluljárókban s a tévék képernyőin
mindenütt annyi a nyomorúság,
hogy a megrendülés és a szánalom
folyton szemem dörzsölésére késztet.
Jaj, régi szép magyar nép!
Mire jutott állapotod?
Romlandó cserép.
Mint egy kedves eleven kép,
Voltál olyan szép,
Magyar nép!...
Fonnyadsz, mint a lép.
Szegény magyar nép,
Mikor lész már ép?

Torrevieja, 2008-06-08.

„Out of Africa”

Pohárnyi tiszta vizet adj!
Égessék hideg cseppjei a torkom!
Egy kortynyi vizet legalább,
mielőtt én is lebukok a porba,
akárcsak társam itt:
akinek testét, merevvé szétnyílt ujjait
a sivatag máris kezdi befedni, noha karjai
görcsösen nyúlnának még egyre
az életmentő víz után,
akárcsak (életben még!) én is teszem,
markolva jobb híján puszta fantáziaképzetét
a vízzel telt pohárnak,
míg egyre nő bennem a szomjúság,
s rajtam is a por mind sűrűbbé válik,
fulladásig telítve torkomat
és tüdőmet, miközben perzsel a hőség
a sivatag végtelen közepén – pohárnyi
friss vizet adj most innom,
hogy vonszolhassam magamat
tovább menekülésemben a szomjúság
elől, az éhség elől, a nyomor elől,
a rettenetes halállal
fenyegető végzet elől.
Pohárnyi tiszta vizet adj most innom,
mielőtt meg kell fulladnom a portól,
mielőtt botladozva magam is
belehalok a sivatag porába.
„Ne menj tovább, barátom,
kiálts rám, s fölkelek!”*

Oslo, 2008-10-31.

* Radnóti Erőltetett menet című versének utolsó két sora.