Anyám szavai, valahonnan; Ha mi nem leszünk; Globalizmus; Eltévedni megint

Anyám szavai, valahonnan

Kisfiam, csak törd a diót!
A dió megszáradt, meg kell törni.
Van közte rossz is, a többi jó.
Ne érdekeljen a ribillió,
neked már sehova se kell menni.

Neked már elég, amit éltél,
elég bőven, mi megadatott.
Tudom, a világtól mindig féltél,
de látom, szemed ragyog.

Tudom, a világ volt mégis minden,
úgy játszottad, mint hajdan Bokát.
Félszegen, hittel, vad-szelíden,
s együttérzőn is, mint jó barát.

De burjánzó lelkeddel mit kezdeni
nem tudtál, édes fiam!
Én örülök azért – tengve lengtél,
de nem halsz szomorúan.

Én elsirattalak már régen,
bocsáss meg nekem, de győzöl,
a Pál utcai fiúk már az égben
figyelik, hogy szüretelsz minden őszön.

S körötted dió van és gyerekek.
Ne haragudj, de fel te sem nőttél.
Így szeretlek, fiam, Isten veled,
nem találkozunk már többé,
csak amikor Őbelé oldódsz,
csak mikor minden dalt elfelejtesz,
s amikor, ha szólsz, végre jól szólsz,
s magadért s Anyádért könnyet ejtesz.

– Anyám! – kapok utána, ám elfoszlik,
magamra hagy az élő halállal.
S én újból elcsavargok, mint eddig,
de most már lelkemet járom napestig,
s hűsölök Isten hűs lugasában.

Ha mi nem leszünk

Micsoda emberek micsoda hite…
A sorból nem hiányzik senki se…

Micsoda erő, gigantikus falak…
Micsoda ész, micsoda öntudat…

Micsoda játék éggel és pokollal…
Micsoda szántás ekével, tollal…

Micsoda élet és életerő…
Micsoda szív, micsoda velő…

Micsoda rontás Bizánc kapuján…
Honnan fordult meg Szulejmán s Batu kán?

Micsoda pompa, micsoda nemesség,
micsoda romok, s mennyi idegenség…

Mennyi halál, mennyi megszentelt élet…
Orosz pikák, szép októberi ének…

Gyönyörű Széchenyik, Rákóczik, Balassák…
Gyötrető mélységek, nagy magasság…

Megmaradni élve, Isten csodájaként,
kiállni a térre, védeni tért.

Védeni földet, iszamos határokat…
Védeni népet, megrabolt magtárakat…

Rakni, építeni Mátyás-templomot.
Csiholni dalt, zenét, irodalmi lomot…

Felriadni apácák rikoltozására Kalocsán
a szabad dúlás, a felszabadulás után…

Eltökélt hittel nézni a keresztre,

melyre pribékék mázolják: Nagy Imre.

Micsoda izzás, micsoda kohó…

Hitler szította? Acélos Szoszó?

Drága véreim, ezek vagyunk mi…

S ha mi nem leszünk, nem lesz itt semmi.

Ellenére világ proli poklának

nemesíts bennünket, perdöntő század!

Globalizmus

Minden jajnál van nagyobb jaj,
minden bajnál van nagyobb baj.

Nem boldogok az emberek,
ki sok miatt, ki kevésért beteg.

Ne feledd persze, mondja Seneca,
langyosság csak a forró otthona.

S lehet-e ennél nagyobb tanulság?
tűzz kalapodhoz bazsarózsát,

mint a régiek Párizsban egykor,
s keletre figyelj, lesz rizs és lesz bor.

Lesz bor, mint Leszboszban, több is, mint kéne,
kínai rizst fürdet most Krisztus vére.

Ettől csak silányabb, mit Visnu kínál,
Dzsajadéva kidől egy pint bornál.

Na és Mohamed? Nem hagyja magát,
bal fülén zefír, jobb fülén agát.

Afrika fölérez – zúg a Zambézi,
– őseink sírták! – kis négus nézi.

S mi marad a nagy Amerikából?
hot-dog s pár iraki haláltábor.

S a Földgolyó pörög –
görög narancs
japán szakéban fürdetve…
Pancs,

avagy: nemzetek fölötti
puncs,
mert multiknak
portorikói rum is lesz benne.

Eltévedni megint

Csavargóként eltévedni megint
egy lányszem bozótosában,
amikor Csobánc bércein
szivárványlik vagy csak páráll magában,

s amikor népdalt dudorászik,
amikor ki tudja, mire vár,
amikor ágbogas pilláin
ugrál egy kis madár,

amikor kizöldül, mint a fűzfagally,
amikor viharzik, mint a zivatar,
amikor rácsukódik szemhéja a szeretőjére,
amikor Kolumbusz tojása lesz belőle,
titok golyója, mely minden mélységet fölkavar,
s dacos és sírós és büszke, mint az Olümposz istennője.